Még pillangó csapong a gyér,
Sík mezőkön tova –
De már az erdőn ott a dér
Aranyos, rőt nyoma.
Bizony ez a nyár vége, vagy
Ha tetszik őszelő,
Mikor már éjjel néha fagy,
S az aszott fű kinő.
De azért semmi gyász sehol –
Maga az a levél,
Mely pillanat múltán lehull,
Még napot élvez, él.
Azért, hogy neki múlni kell,
Nem tükröz bút, iszonyt –
Ha kell: derülten múlik el
Fű, pillangó, falomb.
Nekik oly érthető s igaz
A tél is, mint a nyár.
Érzik mind: akárhogy havaz,
Az élet meg nem áll.
De nyár és tél, nász, gyászmenet
Mind egy is – mindenik
Képében az időtlen-egy
Teremtés működik.
A mindenségből semmi sem
Vesz el, csak színt cserél,
Míg sűrű színcseréiben
Önlényegéhez ér.
A harangszót is, mely ma itt
Szívet átjárva szól,
Ha a szív porrá porlad is:
Tovább zengi a por.
Örök világzenébe ím
E rím is így vegyül –
S világok végtelenjein
Száll, s zeng időtlenül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése