A magyar líra története három Júliának nevét örökíti meg – érdekes, mindegyiket legkiválóbb lírikusainkkal kapcsolatban Balassi, Csokonai, Petőfi: mind a háromnak szerelmi líráját egy-egy Júlia emléke ragyogja be. A középső Júlia nem okoz gondot az irodalomtörténetnek. Csokonai és Vajda Julianna szerelmi regénye mindennapi história – sőt ócska is, elkoptatta a költészet s már korábban az élet. A gazdag leány megszeret egy nagy egyéniséget, de az, szegény, ágrólszakadt ifjú, s a leány kiadja az útját egy vagyonos kérője kedvéért. Hibáztatni lehet a leányt, a szigorú erkölcsbíró el is ítélheti, hogy játszott egy komoly férfinak egész szívét betöltő érzéseivel – de eljárása nem szorul magyarázatra. Nem kell a vesékbe nézni, hogy a leány tettének rugóit meglássuk. A másik két Júlia azonban mindmáig megfejtetlen talány. A büszke Lossonczy Anna azonban csak azért rejtelmes a szemünkben, hogy nem tudunk semmi bizonyosat arról a kapcsolatról, amely őt a fiatal Balassihoz fűzte. Adatok híján pszichognozissal megkonstruálhatjuk szerelmük regényét, de az valóban konstrukció lesz, inkább művészi alkotás, mint históriai valóság. Emlékeztet főbb vonásaiban az előbbi szomorú történetre; a XVI. századi idill szintén derűsen indul és tragikusan végződik, mint a XVIII. századi, de a biedermaier molljából át van hangolva a romantika dúrjába. Az előkelő főúri asszony öregedő férje oldalán szívesen fogadja a nála is fiatalabb daliás lovag udvarlását, de azután egyszerre szélnek ereszti a gavallért – ráunt-e vagy egyéb motívumok vezették, nem tudjuk. Mikor egypár év múlva özveggyé lesz, a Balassi újra össze akarná kötni az elszakadt szálakat, a gazdag asszony röviden végez az időközben levitézlett, megkopott gavallérral. Még csak nem is felel kínálkozó írásaira és esdeklő verseire, s kezét egy fiatal, gazdag főúrnak nyújtja. Így történt-e, bizonyítani nem tudjuk, csak a diszharmonikus záró accordot. Balassi Júliája tehát csak rejtély, de nem probléma. Probléma csak a harmadik Júlia, Petőfié. Ködös legendák szövődnek köréje, misztikus homályba burkolva emlékét, - igazi alakját nem tudjuk belőlük kihámozni. Mi volt ez a XIX. századi Júlia? Démon-e Petőfi rossz szelleme, a Petőfi-név meggyalázója, amilyennek a legendák mutatják, vagy hazug mendemondáknak áldozatul esett nemes lélek, szánalmunkra, sőt csodálatunkra méltó asszony?
A kérdésnek ilyen Echegaray-szerű beállítása tudománytalan. Ez a kiáltó dilemma pusztán a nagyközönség és a műkedvelők fék nélkül csapongó képzeletéből szűrhető le – de hogy leszűrődhetett, azért bizonyos mértékben felelős a tudomány is: a komoly, megbízható irodalomtörténeti kutatás ugyanis Szendrey Júliával csak mint Petőfi múzsájával foglalkozott, az asszony nem érdekelte. Egy-két odavetett s nem is mindig szerencsésen fogalmazott ítélet volt az egész, amit a tudomány róla, mint asszonyról kockáztatott, korántsem alkalmas arra, hogy Szendrey Júlia emberi alakját kellő világításba állítva, megerősítse vagy megsemmisítse azokat a széltében elterjedt kósza híreket, amelyek nyomán sötétre színeződött Petőfi Júliájának emléke. Így mindenki a maga egyéni kritikája alapján értékelhette a Júliáról élő hagyományt, s hitelt adva az emlékét befeketítő híreknek, vagy visszautasítva őket, vérmérséklete és kedélyvilága szerint rajzolhatta meg Júliának, az asszonynak képét.
Ennek a bizonytalanságnak akar véget vetni egy most megjelent hatalmas könyv, a fényes kiállítású Szendrey Júlia.* (* Szendrey Júlia. Ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Bethlen Margit grófnő előszavával. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. Genius kiadás. N. 8. r. 100 l. Képekkel és facsimilékkel.) A kötet összeállítója, Mikes Lajos egy helyen „pörújítás”-nak nevezi a munkát s ezzel a szóval rávilágít céljára: megtisztítani Szendrey Júlia emlékét a reátapadt foltoktól, igazolni, hogy minden vád és gyanúsítás, amellyel a múltba, sőt ma is illetik, puszta ráfogás, gonosz pletyka.
Mikes Lajos nagy készülettel fog a munkához s három irányból szolgáltat bizonyítékokat: összekereste Júlia kéziratait, a hozzá írt leveleket s a reá vonatkozó, szintén kéziratban maradt följegyzéseket; azután összegyűjtötte a Júliáról eddig nyomtatásban közölt erkölcsi ítéletek közül azokat, amelyeket a legfontosabbaknak tartott, és bírálva őket, megrajzolta egypár vonással Petőfi hitvesének ’igazi’ jellemképét; végül egy írótársával megíratta Szendrey Júlia ’új, a valósághoz hű’ életrajzát. A tudomány szemében e három munkálat értéke fokozatosan csökken. Perdöntő bizonyítékokat csak a kézirat anyaga nyújt, az eddigi vélemények ismertetése legföllebb szempontokat ad a magunk ítéletének kialakítására, az életrajznak még ennyi jelentősége sincs.
A tudomány szempontjából egyébként is a két utóbbi vállalkozás elhibázott. Mikes dolgozata, A halott megvédi emlékét (203-224. l.), egy-két fontos adalékon kívül csupa mellékes dolgot ad és éppen azokat a nyilatkozatokat nem közli, amelyeken a Júlia-probléma sarkal: Dekaniné Vadadi Bertának és Vachott Sándornénak visszaemlékezéseit. Nyilván ügyvédi fogás volt ez az eljárás a „pörújítás”-ban: elfojtani az ellenfél legsúlyosabb hangjait. Dernői Kovács László életrajza meg éppen a legsúlyosabb kritikát hívja ki maga ellen. Száraz, rideg tudományos dolgozat helyett olyan ’regényes életrajz’-ot ír, amilyen manap a francia és német irodalomban divatos: világítási effektusokkal dolgozik, színhatásokra törekszik, élénk, fordulatosan elbeszélt jelenetekkel akar gyönyörködtetni – akár az igazság rovására is. Ez még kisebb baj. Nagyobb, hogy bevallott célja ugyan a közönség körében terjengő pletykák és vádak ellen megvédeni hősét, mégis nemcsak újra föltalálja ezeket, hanem új mythosokat költve, még jobban összebogozza az amúgy is eléggé összebonyolódott Júlia-kérdést. A legnagyobb baj mégsem ez, hanem az, hogy elbeszélését át- meg átszövi az elbeszélés szereplőinek hiteles leveleivel meg nyilatkozataival (ezeknek az utóbbiaknak hitelességéhez vagy megbízhatóságához azonban szó fér!), s ezzel akarva-akaratlan azt a látszatot kelti, hogy elbeszélésében az is, amit maga mond, épp annyira a valóságot adja, int szó szerint idézett forrásai. Az olvasóközönség kétség kívül beleesik a csapdába, a szakember azonban tudja, hogy az elbeszélés egyes részletei öltöttek, vagy mondjuk határozottabban: légből kapottak, kivált azok, amelyek egy-egy jelenetet állítanak elénk. Néha már a jelenet önmaga reávall belső valószínűtlenségével a ’művész’ szellemének munkájára, másutt fáradságos munkával kell az embernek megállapítani, hogy a szerző a valóság helyett a költészet birodalmába vezette - nem csoda, ha egyik-másik ’hüperkritikus’ még olyankor is kételkedik Kocsis László előadásában, amikor valóban tényeket beszél el.
Tudományos szempontból vizsgálva Szendrey Júlia rejtélyét, a könyvnek ezt a két részét bátran félrehagyhatjuk. Jelentősége csak a könyvben közrebocsátott kéziratos anyagnak van. Ez az anyag igen gazdag és változatos – jó része eddig ismeretlenül lappangott. Áttekintését azonban megnehezíti, szinte lehetetlenné teszi, hogy a szerkesztő nemcsak logikus rendet nem visz a közlésébe, hanem mesterségesen szétszórja az összetartozó kéziratokat: egy részüket külön fejezetekben adja,más részüket beleolvasztja az életrajzba (miért, láttuk az imént) vagy éppen a függelékbe szorítja. Éppen azért nem lesz talán fölösleges, ha a nyomtatásban most először megjelenő iratokat jellemük és formájuk szerint csoportokba különítem*, s az egyes csoportokon belül időrendbe sorakoztatom őket. (* Mellőzöm tehát a már eddig is ismerteket, valamint az egészen jelentékteleneket, végül a nem Júliára vonatkozó iratokat – ez utóbbiak egyébként is már megjelentek nyomtatásban.)
I. Szendrey Júlia naplói és naplószerű följegyzései.
1. Naplórészlet 1847. XII. 18-ról (298-300. l.)* (* A zárjelbe tett számok a kötet lapszámai – egyben fölvilágosítást adnak a közlemények terjedelméről.)
2. Napló-füzet, 1848. IX. 30. –X. Hat napról följegyzés. (301-306. l.)
3. Följegyzés ceruzával, 1849. X. vége. (307-308. l.)
4. Naplórészletek, 1849. XI. 8.-1850. III. 25. Hat napról. (309-313. l.)
5. Naplótöredékek, 1850 tavasza és V. 29. Két napról. (314. l.)
6. Levelek naplómból. Két részlet, mindkettő 1850. X. 4., az első talán, a második mindenesetre töredék. (315-316l. l.)
7. Tünődések, 1954. X. 5. és XI. 28. (317-322. l.)
8. A gyáva férfi (naplórészletnek látszik), talán az 50-es évek végéről. (323. l.)
9. Erdőd (naplószerű emlékezés és elmélkedés), valószínűleg 1856-1858-ból. (324-332. l.)
II. Szendrey Júlia levelei
1. Atyjához 1847 legvégén írt levelének töredéke. Férje viselkedését magyarázza és igazolja, okosan és nagy szeretettel. A szerkesztő Petőfi önjellemzése címet írt föléje s nem átallja Petőfit megbántani azzal a föltevéssel, hogy maga a költő állította ki önmagáról ezt az ’erkölcsi bizonyítvány’-t! (253. l.)
2. Édesanyjához, 1848. VIII. 28. (388. l.)
3. Arany Jánoshoz, kelet nélkül (1850. jan.). Közlésre szánt levélnek látszik; megköszöni az Emléklapra c. költeményt. (102-104. l.)
4. Zoltán fiához, 1850. IV. 4. (75-76. l.)
5. Atyjához, 1850. IV. 17. Töredékesen közölve. (81. l.)
6. Orlai Petrich Somához, 1850. VII. 10. (100. l.)
7. Írásbeli nyilatkozat Petőfi Sándor haláláról (okirat jellegű). 1850. VII. 21. (110. l.)
8. Húgához, Marikához, 1859. VII. 26. (152. l.)
9. Atyjához halálos ágyán, 1868 nyarán írt nagy terjedelmű, vallomásszerű levele. Második nagyobb fele fogalmazvány, valószínűleg nem küldhette már el. (333-339. l.)
10. Férjéhez, Horvát Árpádhoz, 1868. IX. 1. Tollba mondott utolsó izenet, Tóth József kézírása. (184-186. l.)
III. Júliához írt levelek
1. Térey Maritól, 1845. VIII. 22. – 1848. I. 15. Tizenkét levél. (344-383. l.)
2. Atyjától, 1848. I. 6. (253-255. l.)
3. Húgától, 1856. IV. 27. – 1860. VIII. 24. Négy levél. (137-139., 148-150., 153-155., 157. l.)
4. Gyulai Páltól, 1862. IV. 27. (158. l.)
5. Részlet Petőfi István leveléből, 1868. I. 20. (169-170. l.)
IV. A családtagok levelezése
1. Horvát Árpád—Szendrey Ignáchoz. 1850. IX. (118. l.)
2. Részlet Szendrey Ignácnak Marika leányához 1852. X. 16. írt leveléből. (127. l.)
3. Horvát Árpád-mostohafiához, Zoltánhoz, 1866. IX. 14. (133. l.)
4. Horvát Árpád izenetváltása fiaival, 1867. X. 29. – 1868. VI. 15. Tizenhat rövid izenet. (167-168., 170-173. l.)
5. Petőfi Zoltán-öccseihez, 1868. VI. 16. (173-174. l.)
6. Részlet Horvát Attilának bátyjához, Petőfi Zoltánhoz, 1868. VIII. 18. írt leveléből. (175. l.)
7. Tóth József-Horvát Árpádhoz, 1868. IX. 7. (192-193. l.)
8. Horvát Árpád két levele fiaihoz, 1868. IX. 7. és 10. (192., 197. l.)
Ezeknek az iratoknak jelentőségük nem egyforma. Jó részüknek csak pszichológiai szempontból van jelentősége: segítségükkel vethetünk egy-egy pillantást Júlia lelkének kevésbé megvilágított részébe. Ide tartozik kevés kivétellel Júlia egész levelezése barátaival, sőt még a későbbi naplórészletek is; ezek elmélkedések inkább, mint naplójegyzetek, s talán nem is voltak naplójába szánva – egyiknek jellemzően ezt a címet adta: Tünődések. Egy másik csoport, a családtagok levelezése, Tóth József levelét kivéve, nemcsak egy szemernyi adalékot sem szolgáltat a Júlia-problémához, de egyébként is legföllebb életrajzi, szabatosabban kórtörténeti érdekességű. A mi szempontunkból értékes adalékokat csak a következő csoport iratai adnak, egyfelől Júlia naplója, másfelől szüleihez, fiához és férjéhez intézett levelei, kivált az 1848. X. 2-i és a szerkesztőtől Kolozsvári naplónak nevezett hat részlet (1849. XI. 8-1850. III. 25.), továbbá az a terjedelmes levél, amelyet halálos ágyán írt atyjához, valamint az ugyanakkor férjének küldött szintén nagy terjedelmű izenet.
Mennyiben tisztázzák ezek a vallomások a Júlia-problémát – helyesebben mondva: Júlia-problémákat? Júlia ugyanis életének abban a három szakaszában, amely a nyilvánosság előtt folyt le, más és más vádak tüzében áll. Nyilvános életének első szakasza az az év, amely Petőfivel való megismerkedése és esküvője között eltelt, 1846. szept. 8-tól 1847. szept. 8-ig. Mivel a Szendrey Júliában közölt kéziratok között a legkorábbi is Júlia házaséletéből való – Térey Marinak ebből a korból származó levelei nem adnak újat -, ennek a korszaknak problémáját bátran mellőzhetném, ha nem volnék meggyőződve arról, hogy a tudományos közvéleményben Júlia leánykori érzelemvilágáról egészen téves kép él. Szana Tamásnak felületes, tudományosnak alig nevezhető Petőfinéje (1891) és Ferenczi Zoltán szigorúan tudományos Petőfi életrajza (III. k. 1896) egyformán azt tanítja, hogy Júlia nem szerelemből, hanem hiúságból lett Petőfi felesége, eszére és nem szívére hallgatva, s akkor is csak rideg megfontolás és hosszas lelki küzdelem után; házasságától is nem a hitves boldogságát, hanem az ünnepelt költő feleségének dicsőségét várta. Hiába mondta ki Petőfi című mély tanulmányában (1922) Horváth János, hogy Júliát Petőfihez „kétségbevonhatatlan szerelem” fűzte* (* Művének 260.lapján.), hiába igazolta állítását azáltal, hogy a leány lelki vívódását a legapróbb hullámokig elemezte: megállapítása, egy szigorúan tudományos munka adattengerébe rejtve,nem ment át a köztudatba. Minden újabb dolgozat – még a Júliát mentegetők is – Szana és Ferenczi elítélő véleményét variálja, hol puszta megállapításként adva, hol vádként kiélezve.
Annál különösebb ez az állásfoglalás, mert bizonyítékokra nem támaszkodhatik. Az erdődi kastély leányának lelkébe ugyanis csak két résen át pillanthatunk be: Petőfi költészetén és magának Júliának régen közkézen forgó leánykori naplóján keresztül – s ez a két forrás egybehangzóan tiltakozik Szanáék magyarázata ellen. Bizonyos, hogy Júliát először és elsősorban az igézte meg, hogy a nemzet ünnepelt költőjének szívében keltett szerelmet – de el lehet-e választani Petőfi személyétől a hírét, dicsőségét, az embertől a költőt? Hiszen a kunsági mészáros fiát, a pesti újságírót éppen költői lángelméje tette Petőfivé! Bizonyos az is, hogy Júlia szerelme nem volt az elemi erővel kilobbanó szenvedély, mint a másik Júliáé, akit Shakespeare képzelete alkotott meg – de már az első időkben mély hatást tett reá Petőfi az ember is, kivált, amint tőle magától tudjuk, tüzes pillantása, s Petőfire gondolva, róla írva, szavain minduntalan keresztülsugárzik a szerelem képzete vagy éppen érzése.
Bizonyos az is, hogy Júlia érzése csak fokonként erősödött szerelemmé, s nem annyira belső hevétől fokozódott föl egész szívét betöltő érzéssé, mint inkább Petőfi hatalmas szerelmének suggestiója alatt – de azzá lett s eljegyzésük pillanatától kezdve (1847. máj. 27) az is maradt. S noha ez a szerelem súlyos lelki harcok után született meg, s tépelődések és aggodalmak gátját kellett keresztülszakítania, igazi szerelem volt: a szívben fogant, sőt még a vér is táplálta, s legkisebb része volt benne éppen az észnek. Júlia ismételten emlegeti naplójában a szív és az ész küzdelmét, s ezt arra szokás magyarázni, hogy az értelem józanságával hajlította Petőfihez érte hevülni nem tudó szívét – pedig éppen fordítva áll a dolog. Hogy Júlia rászánhassa magát elfogadni Petőfi fölkínált szerelmét, arra el kellett altatnia a józan ész szavát. Mennyi tiltó szózat hangzott feléje: Petőfi bizonytalan anyagi helyzete, különös egyénisége és különködő viselkedése, a léhaságnak és könnyelműségnek – igaz, hogy alaptalanul – személyéhez tapadó híre, állhatatlansága a szerelembe, amely csélcsapságig látszott fokozódni – egy év alatt négy ’nagy’ szerelem dobogtatta meg szívét – végül a szüleit igazi gyermeki tisztelettel övező Júlia előtt a legsúlyosabb mozzanat: atyjának merevségig menő ellenkezése. Júlia, amint naplója bizonyítja, fellengős, romantikus lélek volt s a legnagyobb emberi boldogságról álmodozott, de amellett kétségek gyötörték, föltalálja-e Petőfi oldalán az óhajtott életreményt, s tudja-e boldogítani Petőfit úgy, amint naiv rajongásában elképzelte: az aggodalmak sokfejű rémét és ezt a kettős kétséget számítással nem tudta volna elűzni, ezekkel csak a szerelem tudott megbirkózni, az ő szerelme és a Petőfié, s még inkább kettejük szerelme. Valóban, amikor azon a szép májusi napon végleg egymásra találtak, Júlia lelkéből elszállt minden sötét árnyék, s úrrá lett szívén a szerelem.
Van azonban még egy bizonyság – közvetett ugyan, de döntő súlyú -, amelynek ereje összemorzsolja azt a vádat, hogy Júlia hiúságból és számításból lett Petőfi felesége. Ha ezek a motívumok vezették volna, vajon Petőfi halál után eldobta volna-e az özvegyi fátyolt? Föl lehet-e tenni, hogy az a leány, aki a vád szerint dicsőségszomjának föláldozta másik álmát, a nagy, szenvedélyes szerelem boldogságát, és puszta hiúságból odadobta magát egy olyan férfiúnak, akit nem szeret: két év múlva elveti magától ezt a dicső nevet, amelyet azóta a szabadsághős glóriája is övezett? Elképzelhető-e, hogy ’mérhetetlenül hiú és dicsvágyó’ Júlia kilépett volna abból a fényözönből, amely a nemzet legnagyobb költőjének és a szabadságharc mártírjának özvegyét körülölelte, s beleolvadjon a polgári élet szürkeségébe – anélkül, hogy lemondásáért cserébe megvalósíthatta volna másik álmát, a nagy, szenvedélyes szerelmet?
Vegyük föl újra az időrend fonalát. Petőfi 1847. szept. 8-án nőül vette Júliát. Ezzel megkezdődik Júlia életének második korszaka s tart két évig, Petőfi haláláig. Júlia asszony, Petőfi hitvese. Ennek a korszaknak Júliához két vád tapad. Nem olyan hangosak, de még súlyosabbak, mint az előbbi, s annál fenyegetőbbek, mert, ha óvatos formában is, még a rideg tényekre építő Ferenczi is megismétli. az egyik az, hogy Petőfi boldogsága hitvese oldalán nem volt teljes; gyakoriak voltak köztük az összezördülések, a költőn időnként búskomorság vett erőt, s nem tudta palástolni rossz kedvét. Hogy Petőfi nem ízlelte meg nagyobb mértékben a családi boldogtalanságot, azt – Ferenczi mondja – pusztán korai halálnak köszöni. Sőt egyik költőnk, egyébként Júlia nagy tisztelője, már Petőfi mézesheteivel kapcsolatban is a költő csalódásáról és boldogtalanságáról beszél – nyilván, de alap nélkül, a Szeptember végén balsejtelméből varrva hímet Petőfi házaséletére.
Ez a vád egészen alaptalan. A kortársak emlegetik ugyan a költő komorságát, rossz hangulatát, de sohasem hozzák kapcsolatba feleségével. A költőnek volt egyéb oka borús szemmel nézni a világba, sok is. Nehéz anyagi körülmények között élt, még könyvtára egy részétől is kénytelen volt megválni, hogy 65 forinthoz jusson, s a haza is szólította: tudta, hogy el kell szakadnia boldog családi otthonától s az imádott asszonytól. A bizonytalan jelen, a kétes jövő nem egy redőt vont homlokára! De pozitív adatok is megcáfolják a vádat. Júlia asszonykori naplójában ugyan csak tizenhárom napról van följegyzés, s inkább hangulatok és elmélkedések vannak benne megrögzítve, mint tények és érzések, de férjéről mindig a lelkesedés hangján szól, s még a szavak mögül sem lehet a megbántott hitves hangját kihallani: nincs ott egy ige sem, amely arra vallana, hogy házaséletüknek egyensúlya, ha csak egy pillanatra is, megingott volna – ellenkezőleg, férjéről írt minden sora az urát szenvedélyes hévvel szerető és féltő asszony lelki képét vetíti elénk.* (* Kivált az 1848. szeptemberében és októberében kelt följegyzések.) Másfelől ott van, mint kétségtelen bizonyság, Petőfi költészete. Júliához írt versei mind azt hirdetik, hogy a költő föltalálta hitvesében azt az ideált, amely a nőről lelkében élt, hogy Júlia őt olyan boldoggá tette, amilyenné férfit asszony tehet. Ami bánatos hang időnként sötét árnyalatúvá színezi ezeket a szerelmi dithyrambokat, az éppen Petőfi szerelmének és boldogságának bizonyítéka: a táborba, a harc izgalmai közé készülő férfi fájdalma, hogy el kell válnia attól az asszonytól, akit szeret!
A másik árnyék, amelyet a közvélemény Júliára, int feleségre vetít, az a hit, hogy férje forradalmi hevét, ahelyett, hogy hűtötte volna, még jobban feltüzelte, s mivel dicsvágyában Petőfit a nemzet élén akarta látni, belehajszolta a nyilvános szereplésbe, a forradalmi mozgalmakba, szenvedélyes, szélsőséges tettekbe. Júlia végzetes befolyását Petőfire és sorsának alakulására még Ferenczi is kiemeli, mások meg éppen arról tudnak, hogy Júlia volt az, aki férjét a harcba küldte s ezzel pusztulásba döntötte: az ő lelkét terheli Petőfi halála. Nem vitás, hogy az egzaltált asszonyt magával ragadta a forradalmi idők szelleme, s érzelmi élete, gondolatvilága a magyarságot izgató nagy kérdésekben hozzásimult Petőfiéhez, de éppoly kevéssé vitás, hogy a forradalom lázában élő, elvein és eszményein megingathatatlanul csüngő Petőfi, ez a heves lélek és erős egyéniség nem szorult nála jóval gyöngébb asszony buzdítására – egyébként sincs semmi nyoma annak, hogy Júliában már korábban meg lettek volna azok a demokratikus és radiális meggyőződések, az a forradalmi hajlam, amely asszony korában vezette. Nem Júlia oltotta bele ezeket az eszméket Petőfibe, ellenkezőleg, ő szívta őket magába Petőfi lelkéből. S vajon mit ért volna el, ha nyárspolgár asszonyok módjára kéréssel és könnyekkel akarta volna visszatartani urát a veszedelmektől? A makacs, hajthatatlan Petőfinél igen könnyen éppen az ellenkezőjét annak, amit remélt. S hogy Petőfi kardot kötött és belevetette magát a szabadságharc forgatagába, azt Júliának kell betudni? Tehetett egyebet Petőfi? Még ha lelke nem is vitte volna a csatatérre, otthon maradhatott volna-e felesége szoknyája mellett? Hiszen bizalmas körben és a nyilvánosság előtt mindig a forradalom, a fegyveres küzdelem mellett beszélt és izgatott, verseiben újra meg újra a nagy harcról énekelt, a véres háborúról, amelyben majd maga is részt vesz s kiömlő vérével váltja meg népét a szolgaságból. Nem vádolhatták volna-e gyávasággal, szájhősködéssel, ha tüzes versekben buzdítja társait a harcra, maga meg megbúvik a sutban? És vajon Petőfi hitvesének lett volna-e joga visszatartani férjét, ezt a férfit, attól a lépéstől, amelyre erkölcsileg kötelezve volt?
És mégis megtette. Naplójának most ismeretessé vált részében 1848. okt. 2-án írja ezeket a döntő jelentőségű sorokat:
Hónapok óta tartottam őt vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főélménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett oly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák.* (* Szendrey Júlia, 303. l.)
Naplójegyzeteket nem szabad készpénzül venni; minden naplóíró hajlik bizonyos mértékben a tettetésre és szívesen használja bizalmas vallomásait a maga igazolására: de ebben az esetben nincs ok a kételkedésre. Miért tüntetné föl magát Júlia rosszabb színben, miért vádolná magát ok nélkül? Nem, ezek a sorok az igazságot adják s teljesen igazolják Petőfi hitvesét.
Júlia, a hitves nemcsak méltó volt Petőfihez, hanem az az asszony volt, akire Petőfinek szüksége volt. Petőfi feleségének kétségtelenül nehéz feladatát senki sem tudta volna abban a két izgalmas évben úgy teljesítni, mint ő. Tudta ezt már maga Petőfi is, és mikor 1848. április havában leírta azt a sort: „Ilyen asszony való nékem”, ezzel nemcsak a maga elismerését fejezte ki, hanem kötelezte az utókort is, hogy adja meg feleségének a neki kijáró elismerést. Hogy hatvan évnek kellett eltelni, amíg egy másik nagy költő, Herczeg Ferenc, megismételve Petőfi ítéletét, kimondta, hogy Júlia „hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra – ezért hála illeti”: az csak újabb bizonyítéka a nemzet hálátlanságának, amelyet Petőfi az „égbekiáltó” jelzővel bélyegzett meg.
Júlia életének harmadik, legrövidebb szakasza Petőfi halálával, 1849. júl. 31-ével kezdődik s nem is tart egy évig: 1850. júl. 21-ével véget ér – ekkor lett Petőfi özvegye Horvát Árpád egyetemi tanár felesége. Júlia életének erről a szakaszáról tudtunk egyet-mást; egykorú följegyzések és Júlia ismerőseinek megemlékezései egy csomó tettét megörökítették. Tudtuk, hogy egy ideig nem akarta hinni, hogy férje elesett és görcsösen ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy meg kell őt találnia, itthon vagy külföldön. Kereste mindenfelé, hónapokig bolyongott Erdélyben – még Törökországba is el akart vándorolni,mert ott sejtette férjét. Majd a fájdalom lett úrrá lelkén, halálra szánta magát s az öngyilkosság gondolatával foglalkozott – mígnem egyszerre, anélkül, hogy bárki is tudott volna szándékáról, nőül ment Horváth Árpádhoz, egy egyszerű szürke tanárhoz, aki mint ember nem volt vonzó, mint egyéniség nem volt érdekes. Ezt a lépését eddigi ismereteinkkel nem tudtuk megfejteni – egyáltalán Júlia életének ez az egész korszaka, férjhezmenetelének előzményeivel, hiába szólnak róla írásbeli feljegyzések, valamint misztikus ködbe van burkolva. Ebben a ködben elmosódik magának Júliának alakja is, itt lesz igazán problematikussá – érthető, hogy életének ebben a szakában kezdte ki emlékét a rágalom: ellenőrizhetetlen és gazdátlan vádak fojtogató karjai ölelték körül alakját, egyik-másik le akarta húzni még a becstelenség mocsarába is.
Számoljunk le legelőször ezekkel a vádakkal – röviden, mert pletykákat komolyan venni nem szabad. Petőfi hitveséhez a gyanúnak árnyéka sem fért, épp úgy azalatt a majd két évtizednyi idő alatt, ameddig Júlia Horvát Árpád felesége volt, szintén nem tudott semmi rosszat reá költeni a rágalom. Egyébként is az a bizalmas viszony, amelyben szigorú, becsületére kényes atyjával és húgával volt, mindenek fölött pedig Gyulai Pál viselkedése vele szemben – Gyulai nem szerette sógornőjét, de állandóan fönntartotta vele a kapcsolatot – bizonyítja, hogy Júlia nemcsak asszonykorában, hanem a két házasság aközött eltelt időben sem tett olyat, amivel eljátszotta volna jogát a megbecsülésre.* (* Vachott Sándornénak az a kijelentése ugyan, hogy Júliát nem azok a motívumok bírták az özvegyi fátyol eldobására, amelyeket neki mondott, s hogy Petőfi Sándor fényes neve iránti kíméletből nem akar szólani özvegye vétkeiről (Rajzok a multból, 1889. II. k. 189-190. l.), az ellenkezőjét sejteti. Bár Vachottné meglehetős tárgyilagossággal ír Júliáról, s így ezt a vádját sem lehet elfogultságnak betudni: mégis annyira általános és annyira burkolt, hogy vizsgálatába nem bocsátkozhatunk.)
Azt azonban el kell ismerni, hogy Júlia viselkedése ezidétt, özvegysége idején alkalmas a gyanú megfoganására. Különködő öltözködésén (férfiruhában is járt, rendesen meg excentrilus női ruhákban), életmódján (dohányzott!) és modorán inkább csak a nyárspolgárok botránkoztak meg, de mikor lelke izgalmát könnyű szórakozásokkal akarta elfojtani s fiatalemberekkel töltötte idejét, színházba is elment, sőt, ha búfelejtésül is, ivott: akkor nyilvánvaló lett, hogy elvesztette lelki egyensúlyát s az értelmi gátlás híján pillanatnyi hangulatai lettek úrrá lelkén – azok meg gyakran visszás helyzetre sodorták. Aki látta Petőfi özvegyét fiatal barátai társaságában, hallott hangos mulatozásukról, az valóban sötét képet rajzolhatott Júliáról.
De még sötétebb kép rajzolódik elénk az özvegy kolozsvári naplójából. Csak egy hónapra vetíti elénk írója lelki képét, 1849. nov. 8-tól dec. 8-ig, de bántó, szinte visszataszító alakban. Nov. 10-één még bízik, hogy férje él, de már fölmerül lelkében a kétség, hátha nem. Ekkor kerül tollra a következő mondat: „Ha így van… inkább, óh ezerszerte inkább osztanám meg vele a sírt, mint gyermekemmel az életet.” A szembeállítás különös, de noha erősen érzik rajta a papirosíz – élő gyermekéről lemond halott férje kedvéért! – mégis mintha a síron túl is tartó szerelemnek volna a kitörése. Folytatása meg éppen meglepő: „Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül?” Hozzáteszi ugyan: „ollyan szerelem nélkül mint millyen az ő szerelme volt” – mégis az előbbi kijelentés emphatikus túlzása után most a folytatásból kivillan az asszony mélységes önzése: a szerelem az, amitől őt férje halála megfosztotta, ezt kesergi, s nem a férjét. Férje halálában a maga vesztesége fáj neki! S valóban, a szerelemvágy ezentúl mind a három kolozsvári naplórészletben vissza-visszatér, de már a férj személye nélkül. Nov. 19-én ezt írja: „Átok és kárhozat ez az élet! Illyen… szeretetlenül élni le napjaimat!” Dec. 8-án még határozottabban föltárja lelkét: „Fölgyulladhat-e még azon tűz, melly már egyszer kialudt?... Oda jutottam, hogy hálát adnék a legrosszabb szenvedélyért, csak támadna szívemben, szabd fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után.” Szörnyű szavak, a sóvárgás lázában hánykolódó szív megdöbbentő objectivatiója, s még ha leszámítjuk is belőle azokat a túlzásokat, amelyekre a napló irodalmisága vitte az írót, akkor is kihallatszik e szavakból egy gyökerében megrendült kedélyvilág disszonáns hangja.* (* Az idézett részek Szendrey Júlia, 310-312. l.)
S betetőzi mindezt Júlia egy álmának leírása a nov. 11-i naplójegyzetében:
… Szemeim előtt ragyogó csillároktól tündöklő termek tárulnak föl, a merre tekintek, mindenütt az érzékeket kielégítő fény, pompa; tükrök, mellyekben, mint az égen, ezer csillagok ragyognak, ingerlő zene, melly eszméletlenül ragadja magával az embert, mellynek hangjaira mintegy őrjöngve, öntudat nélkül, csodás köröket alkotva, majd meg különválva lejtenek föl s alá ábrándos légi alakok… Mindez előttem történik… mindenben részt veszek. Elragadtatom ez őrjöngő, bachanális orgia által… Egyike vagyok ezen szilaj ifju alakoknak, kik mind, miképen én, égető, csillapíthatatlan szomjusággal nyujtják ajkaikat az élet elé, hogy itassa meg őket az örömek részegítő, édes poharából. Itt nincs szenvedés; a szívnek minden fájdalmát eltakarja az önfeledés, és mi ezen felül csillog, az mind gyönyör, élvezet!... Itt nincs egyéb semmi csak szerelem, s a szerelemben a sovárgás is édesebb, mint más szenvedélynek a kielégítése… Hah csak ez az élet!...
Oh ezek a szép ifju tündérek, e nyulánk könnyű alakok! E barna kéjtüzes arcok, lángoló fekete szemeikkel, miknek egy sugara ugy megrezzenti az embert, mintha egy villanyszikrát vetnének lelkébe… aztán az epedő sovár halvány arczok, miknek bágyadt, elfátyolozott tekintete előtt be kell húnyni az embernek szemét, hogy ellentállhasson bűvölő erejöknek… Mindezt látom, köztük járok, egyike vagyok e vigadó élvező tömegnek, szívem hallhatólag dobog, arcom ég, csupa láng és mégis s számtalan óriási tükrök sápadtan vetik vissza arczomat, mert belőle minden csep vérem szívemhez tolult s ott tombol féktelen tüzében.
Ha bágyadtan lehúnyom szemeimet, homályos, elfödött lámpák által félig világított kis szobában ülök, könnyedén lengő hófehér függönyök vesznek körül, tarka pillangószerü virágok kábító illataikkal ábrándos félálmot lehelnek rám… s én mámorosan hajtom le fejemet dagadó lágy vánkosok közé, mik gyöngéden hízelegve simulnak hozzám… gyönge nesztelen susogás, int a szellőé, fut végig a szobán és én álmodom szerelemről… remegő ölelésekről… lángoló égető csókokról…* (* Betű szerint közlöm a Szendrey Julia 311-312. lapjáról.)
Ezeket az erotikus képeket egy özvegy vetette papírra, alig három hónappal férje eltűnése után, amikor még bízott benne, hogy elkerülte a pusztulást; egy ’honleány’, a nemzeti gondolat fanatikusa, játszik itt a fény, a pompa, a szeretkezés mámoros lázálmaival a nemzeti katasztrófa szörnyű napjaiban; egy anya nem gyermeke kicsinyke feje alatt igazítja meg az összegyűrött vánkost, hanem felhevült képzeletében a maga fejét hajtja le dagadó lágy vánkosok közé, hogy fogadhassa ismeretlen szerelmesének lángoló, égető csókjait…
Ez az özvegy, ez a honleány, ez az anya – Petőfiné volt!
Azt lehetne mondani: mindez csak lázálom volt. De Júlia odateszi álma végére: „Óh millyen szép az álom… és millyen puszta rideg az élet!...”
Azt is lehetne mondani: mindez a képzetek puszta játéka s az egész álom csak fictio, egy irodalmi hajlamú hölgy kilendülése a valóságból a költészet világába. Lehet, de akkor még súlyosabban esik a mérlegbe, akkor ez vallomás: megmutatja, milyen képek és képzetek foglalkoztatták Júlia elméjét, milyen érzések vertek tanyát szívében.
Valóban, az özvegy Szendrey Júlia lelkébe ez a kolozsvári napló veti a legélesebb világot. Megértjük mérhetetlen önzését, azt, hogy Petőfiben is, noha szenvedélyesen szerette, valójában csak önmagát szerette: Petőfi az ő számára egyéni boldogságának forrása volt, s amikor megszánt őt boldogítani, amint elvesztve őt kiapadt a boldogító forrás: Júlia lelkében egyszerre kialudt az a nagy szerelem, amely addig lobogva lángolt. De ezzel a megállapítással egy nagy lépést tettünk az igazi Júlia-probléma megoldása felé, most már az a sűrű köd, amely rejtelmes sötétségbe borította Júlia második házasságának előzményeit, egy ponton nyiladozni kezd. Melyik ez a pont? De lássuk előbb a tényállást.
Júliának, hogy nőül mehessen Horvát Árpádhoz, el kellett dobnia nemcsak az özvegyi fátyolt, hanem a Petőfitől reá szállott egyetlen, de mindennél becsesebb örökséget, a Petőfi-nevet. Megtette. A nemzet megdöbbent: egy bálványa omlott össze. Mindenki azt várta Júliától, hogy homlokán ’a költő özvegyé’-nek fájdalmas, de ragyogó glóriájával, halála percéig férje emlékének él, gyászolva őt s mint egy élő szobor hirdetve Petőfi nagyságát. E helyett ő fölcserélve Petőfi nevét Horvátéval, megtagadta múltját, meghazudtolta addigi életét, lebukott arról a magas talapzatról, amelyre a lángoló költő versei alapján a nemzet emelte. Általános volt a fölháborodás, száz meg ezer ajakról hangzott föl a vád s nyomán a szörnyű ítélet: a nemzet, egyértelműleg, rásütötte a bűn bélyegét a Petőfi emlékét magától elvető özvegyre.
Hogy milyen általános és milyen nagy, szinte gyűlöletté fölfokozott volt a fölháborodás az egész nemzet körében, azt a közvélemény két szélső elemének megnyilatkozása bizonyítja, a közvélemény legléhább és legkomolyabb hangja. Amaz a napilapok kritikájában csendült föl. Ízléstelen, olcsó élcelődéssel számoltak be Júlia esküvőjéről, de durva tréfálkozásuk mélyén ott izzott a harag, a megvetés. A másik hangot Arany János ütötte meg. A mimóza természetű Arany, aki érzéseit tudatosan elrejtette a közönség elől, s aki amellett jóságos és szelíd lelkű ember volt, megírta A honvéd özvegye című balladáját (1850. aug.) s abban, Petőfi nevét nem említve ugyan, szinte vérfagyasztó kegyetlenséggel állította pellengérre Petőfi hűtelen özvegyét.* (* Arany, haragjának első hevében, nyomtatásban is közre akarta adni a verset s csak utóbb, lehiggadva állt el szándékától. L. Voinovich Géza jegyzetét a költeményhez, Arany János kisebb költeményei, 83. l.)
Júlia büntetése szörnyű volt, s nem enyhítette még a legbalzsamosabb kezű orvos, az idő sem. Sőt ellenkezőleg: az utókor még mélyebbre égette homlokán a szégyenfoltot. Az irodalom nagyjai, Petőfi barátai és tisztelői életében hallgattak róla, mintha már meghalt volna. Barát és idegen kérlelhetetlen volt iránta, s csakhamar megszületett az a rövid formula, amely Júlia bűnét és bűnhődését egypár szóba összesűrítve megrögzítette a közvélemény ítéletét: „Petőfivel meghalt az ő Juliskája is.”* (* Az ítéletet Vadadi Berta mondta ki 1889-ben, de Ferenczi Zoltán nyomán terjedt el, aki megismételte nagy művében /III. k. 94. l./)
Vagy hatvan évig ült ez az „átoksúly” Júlia emlékén. Újabban megkísérelték ezt a felfogást kispolgári romantikának feltüntetni, vagy éppen azzal az embertelen hindu törvénnyel kapcsolatba hozni, amely az özvegytől megköveteli, hogy férje halál után önként tűzhalálba menjen. Nem szabd elítélni, mondogatják, azt a szerencsétlen, árván maradt özvegyet, aki az élet gondjai és terhei elől egy derék férfi oltalmazó karjába menekül. Igaz, noha mindannyian ismerünk özvegyeket, fiatalokat is, nemcsak öregeket, akik évtizedeken át sem testükről a gyászköntöst nem vetik le, sem lelkükből nem száll el a bánat. S Petőfi özvegyét egy mindennapi asszony mértékével mérni – ez éppen a kispolgári életnézet. az előkelőség, a nagyság kötelez, s a szellem előkelősége és nagysága még inkább, mint a születésé. Valamint egy polgárember odadobhatja jövőjét szerelméért, talán még csodáljuk is érte – ha uralkodó teszi ugyanezt, gyöngeségét árulja el, és azt, hogy nincs kötelességérzete: akként amit egy köznapi asszony joggal megtehet, az Petőfi özvegyével bűnszámba megy.
Még súlyosabbá teszik ezt a lépését azok a körülmények, amelyek között megtörtént. Egy év sem pergett le azóta, hogy Petőfi eltűnt, egész országban nem volt senki, aki beletörődött volna abba, hogy Petőfi nem él már: egyedül az özvegy, s hogy egybekelhessen Horvát Árpáddal, maga állította ki férjéről a halotti bizonyítványt. Az első iratot, amely Petőfi halottnak nyilvánította, Szendrey Júlia írta alá.* (* Júlia írásbeli nyilatkozatát közli a munka, a 220. l.-on.)
Petőfiné második házasságát és azt a mohóságot, amellyel sorsát összefonta új férjével, ma épp úgy el kell ítélni, mint nyolcvan évvel ezelőtt. De nem kell-e megbocsátani? Hiszen a melegszívű francia esztétikus Guyau, arra tanít: comprendre, c’est tout pardonner – magyarán: minden emberi tettet meg kell bocsátani, ha ismerjük azokat a lelki rugókat, amelyek életre hívták. De ismerjük-e Júlia elhatározásának rugóit, azokat az erőket, amelyek előbb legyőzték a gátló motívumokat, azután rákényszerítették a tettre? E kétirányú oksorozat közül a köztudat az előbbit tartja fontosabbnak, azt a lelki gátlást, amely Júliát visszariasztotta volna az új házasságtól. Ilyenek voltak, csak a legfontosabbakat említve, Petőfi emléke és az a tudat, hogy lemondva a Petőfi névről, lemond egyszersmind a Petőfi özvegyének kijáró dicsőségről – vagy, visszavezetve ezeket az értelmi mozzanatokat az őket éltető érzésre: szerelme és hiúsága. A Szendrey Júliában föltárt adatok éppen erre a két tényezőre vetnek új világot, s fényüknél most már tisztábban látunk Júlia lelkének azokban a redőiben, ahol szerelme és hiúsága fészkelt. Rámutattam imént Júlia szerelmének önös jellemére s arra, hogy ez a szerelem az élő férfihoz kapcsolódott. A halott Petőfi már nem váltott ki Júlia szívéből fájdalmon kívül egyéb hatást, Petőfi emléke már nem szolgált egy újabb nász gátjául. Másik érzése, a hiúság, vagy szebben kifejezve, dicsőségvágya, valóban erős volt, de erejét túlozták Júlia eddigi kritikusai – láttuk, szerelme fölébresztésében sem volt centrális szerepel. S hogy nem hatott Júlia szívében azzal az elemi erővel, nem volt az a mindent magával sodró heve, amint gondolják, azt éppen második házassága bizonyítja: ha hiúsága szította volna elsősorban lelki kohójában a tüzet, akkor nem mondott volna le semmi áron a legnagyobb magyar költő özvegyét megillető dicsőségről. Ami még ezenkívül visszatarthatta volna merész lépésétől, az emberek ítélete – azzal nem sokat törődött, addig is fittyet hányt a világnak.
Júliát tehát 1850 nyarán már nem kötötték elszakíthatatlan szálak Petőfihez: sem egykori szerelme, sem hiúsága nem volt többé akadálya egy újabb házasságnak – ez az asszony, ha ilyen gondolat környékezi, keresztülveti magát rajtuk. A nagy Júlia-probléma egyik fele ily módon megoldódott.
Egyik fele – de a kisebbik. A nagyobbik fele továbbra is rejtély. Mi volt az a pozitív irányban ható ok, amely Júliát cselekvésre bírta, ami ellenállhatatlan erővel belekényszerítette a házasságba, s éppen a Horvát Árpáddal kötendő házasságba? Mert hogy valamilyen lebírhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett, azt már 1850-ben helyesen megállapította Vachott Sándorné.* (* Id. műve, II. k. 185. l.) Magyarázat van kettő is. Az egyik a legilletékesebb tényezőtől, magától Júliától. Kevéssel férje halál azután 1850 kora őszén, föltárta Vachott Sándorné előtt azokat a motívumokat, amelyek vezették, utalva arra a helyzetre, amelyben férjhezmenetele előtt volt. A megfejtés rövid, de világos. Amikor Erdődről felköltözött Budapestre, tolakodók és hívatlan udvarlók vették körül, akik – nyilván mert visszautasította őket – meg akarták fosztani jó hírétől. Kétségbeesésében nem volt kihez fordulnia, akitől védelmet vagy tanácsot kaphatott volna s már arra gondolt, hogy elemészti magát, mikor Petőfinek egy régi barátja, Horvát Árpád fölajánlotta, hogy nőül veszi s ezzel megszabadítja szorongatott helyzetéből. „Így történt férjhezmenetelem – fejezte be szavait Júlia -, menhely vagy öngyilkosság: e kettő között kellett választanom.* (* U. ott, 187-188. l.)
Két kérdést kell eldöntetnünk: hiteles-e Vachottné följegyzése és meggyőző-e Júlia okfejtése. Emlékiratokkal szemben, kivált ha azok, mint Vachottnéé, évtizedekkel az események után keletkeztek, mindig jogos a bizalmatlanság – de ezúttal nincs okunk kételkedni az elbeszélés megbízhatóságában. Még fogalmazásában is hű reprodukciónak látszik, lényegében bízvást az. Nemcsak azért, mert Horváth Árpádnak lett volna módja megcáfolni, ha Vachottné meghamisította volna felesége szavait, hanem mert az emlékiratnak minden Júliára vonatkozó sorából kiérzik Vachottné elfogulatlansága vagy éppen jóindulata Petőfi özvegyével szemben. Ha be akarta volna feketíteni Júlia emlékét, lett volna rá módja, csak le kellett volna írni Júlia férjhezmeneteléről azt a versiót, amelyet Garayné mondott el neki, s amely, éppen Vachottné szerint, Petőfi nevét sárba rántotta volna. Nincs okunk tehát föltenni, hogy megváltoztatta vagy éppen költötte Júlia magyarázatát.
Annál több az okunk föltenni, hogy Júlia nem tárta föl barátja előtt a lelkét, s elhatározása igazi okát elhallgatta. Amit ő magyarázatául ad, az nem állja a lélektan bírálatát. Hogy egy kitűnő nevelésű, önérzetes, energikus asszony ne tudná magától távol tartani a hívatlan udvarlókat, az dajkamese, s még inkább az, hogy a visszautasított udvarlók bosszúból kísérletet tegyenek jó hírének tönkretételére – s éppen a nemzet bálványának feleségét iparkodjanak megrontani, akkor, mikor az országban még mindenki visszavárta Petőfit. Ha Júlia nem adott okot a rágalmak megfoganására, akkor nem volt a legkisebb oka sem félni léha férfiak tolakodásától és bosszújától! De meg nem volt, akihez tanácsért fordulhatott volna? Ez is mesebeszéd. Volt neki Pesten és környékén elég sok jó embere, s ott volt Arany János, aki nemrég egy szép versével tisztelte meg, s aki már Petőfi miatt is pártul fogta volna őt. S ott volt édesatyja. Éppen Mikesék kiadványa szolgáltatott erre nézve fontos bizonyítékokat. Júliának és atyjának levélváltásából megtudjuk, hogy az öreg Szendrey még Petőfi életében ismételten írt Júliának, s nemcsak leányának bocsátotta meg, hogy akarata ellenére férjhez ment Petőfihez, hanem még veje számára is egyengette a kibékülés útját. Esküvőjüktől 1848. jan. 6-ig, tehát négy hónap alatt, három levelet írt leányának, s ez a harmadik, reánk maradt levele egészen más színben tünteti föl őt, mint amilyennek Petőfi nyilatkozatai és versei után elképzeltük. Ez a levél a magát – joggal – megbántottnak érző apai lélek megindító kitörése. Egyszerű, őszinte, férfias, minden szava okos embernek és melegszívű szülőnek megnyilvánulása, nem a harag, hanem a szeretet szelleme élteti. Csak egy mondatát idézem:
Mi utolsó elválásunkat illeti (az esküvő utáni távozásukra gondol): hogy férjedet eltaszítottam – ez ferde állítás és gondolat -, tettemet világosan megfejthette azon férjednek is nyíltan kimondott érzésem, hogy az előzmények után ne várjon akkor rögtön kiengesztelődést, mert én akkor érzés nélküli ember volnék, - de adjunk időt, és ha ez az előzményekkel ellenkezőt mutatand, - nyitva állandnak, - ha elfogadtatnak – karjaim.* (* Szendrey Júlia, 254. l.)
Ezt az odanyújtott békejobbot Petőfi elfogadhatta volna önérzetének sérelme nélkül, s hogy após és vő nem békültek meg, az nem az apóson múlt. Júlia és apja azonban összemelegedtek – mikor, az adatokból nem derül ki, de Júliának 1850. ápr. 17-én írt levele már bizalmas viszonyban mutatja őket. Júlia tehát bátran fordulhatott volna atyjához tanácsért – sőt, „menhely”-ért is, s amint 1850 első felében otthont talált Erdődön, az apai ház később is megnyílt volna előtte. Nem áll meg tehát Júliának az a védekezése, hogy csak az öngyilkosság és a Horvát Árpáddal kötendő házasság között lehetett választania – lett volna számára, még az ő „kétségbeejtő” helyzetéből is, egy harmadik kivezető út, természetesebb, könnyebben járható, Petőfi özvegyéhez méltóbb, sőt egyetlenül méltó: atyjának új otthona, a mágócsi lak.
Arról a magyarázatról tehát, amelyet Júlia adott férjhezmenetelének megértetésére, ki kell mondanunk, hogy egészében és minden részletében elfogadhatatlan.
Van azonban egy másik magyarázat is, s ez már határozottabb, súlyosabb okot említ. E szerint Júlia 1850 derekán törökországi útlevele ügyében fáradozva megismerkedett Liechtenstein Ferenc herceg táborszernaggyal, Haynau bizalmasával. Az öregedő katonának megtetszett a szép fiatal asszony, ismételten fogadta őt, egy ízben haza is kísérte, sőt meg is látogatta szállásán. Félreérthetetlen szavakkal értésére adta, hogy kiállíttatja számára az útlevelet – ha ennek fejében kedvesévé lesz. S mivel érezte, hogy ilyen olcsón nem ér célt, megfenyegette: ha Júlia nem fogadja el a fölkínált alkut, mint forradalmár özvegyét és kétes existentiát kitiltja és eltoloncoltatja a fővárosból, vissza Erdélybe. Hogy egy magára hagyott fiatal asszony nemcsak fölháborodik ezen a szemtelen fenyegetésen és brutális ajánlaton, hanem porig alázva, női önérzetében halálosan megsértve, lélekben teljesen megrendülve valamilyen meggondolatlan tettet követ el: az könnyen elgondolható. Akár az is, hogy elfogadja egy előtte közömbös, de tisztességes férfi fölkínált kezét – vagy maga nyúl utána, amint Júliáról híresztelik.
De megtörtént-e mindez Júliával? Alig hihető. ennek az egész elbeszélésnek nincs meg sem a belső, sem a külső hitelessége. Magja ugyan, az olcsó romantika, az élet színpadán sem ismeretlen, de beállításán túlságosan meglátszik az irodalmi szín: valami kósza hír, talán egy sokkal egyszerűbb és színtelenebb eset van benne költészetté kiképezve. Haynau bizalmasa egy forradalmár-asszony lakásán, egy osztrák generális, aki pásztorórát kér Petőfi özvegyétől – 1850-ben, a zsarnok-uralom kémvilágában: nem éppen lehetetlen, de nagyon valószínűtlen história. S ezt a lélektanilag nem igazolható magyarázatot még jobban megrendíti forrásának megbízhatatlansága. Liechtenstein hercegről Petőfi özvegyével kapcsolatban sem akkor, sem utána évtizedekig nem esett az irodalomban szó. Nincs még a legkisebb nyom sem az egykorú újságcikkekben vagy nyilatkozatban, sem magának Júliának leveleiben, még Cahottné sem tud róla – mikor házasságának kényszerítő okát tárta föl. Mennyivel könnyebben meggyőzte volna barátját, ha elmondja neki, hogy egy hatalmas nagyúr üldözi őt szerelmi ajánlatával, vagy – ha női szemérmében még ennyit is restellt volna mondani – csak annyit, hogy eltoloncolás vár reá! De Júlia vallomásában a leghalványabb utalás sincs erre az eseményre, nincs egy szava, amelybe csak bele is lehetne magyarázni a kísértés vagy fenyegetés megtörténtét.
Az egész Liechtenstein-história, lényeges fordulataival, a herceg és Haynau nevével, csak 1891-ben került a nyilvánosság elé Szana Tamás könyvében. Szana írta meg először, ő beszéli el, részletesen és színesen, mint kétségtelen valóságot, de anélkül, hogy bármivel is igazolná az elbeszélés hitelességét, még csak forrását sem említi. Mivel ismételten említi, hogy Júlia második házasságára vonatkozólag az adatokat magától Júlia férjétől, Horvát Árpádtól kapta, s mivel házaséletüknek valóban sok olyan bizalmas mozzanatát mondja el, amelyeket nem tudhatott meg mástól, mint a férjtől: az a látszata van a dolognak, mintha házasságkötésüknek előzményeit is tőle hallotta volna. Ez azonban csak föltevés, nem támogatja semmi bizonyíték, maga Szana meg óvakodik Horvát Árpádra hárítani a felelősséget. így az elbeszélésnek nem akad más gazdája, mint Szana, s ő nem lévén az események tanúja – 1850-ben csak hat éves volt, s Pestre is csak a Júlia halálát megelőző évben került – a tudomány szemében nem hiteles forrás, elbeszélése pedig híjával van a külső igazságnak. Hogy belsőleg, lélektani szempontból sem fogadható el, azt láttuk az imént.
Addig tehát,amíg ennek a romantikus, valószínűtlen – de elvégre mégsem hihetetlen – elbeszélésnek eredetére nem mutatnak rá s a forrás hitelességét nem igazolják, a tudomány nem tarthatja egyébnek, mint mendemondának, irodalmi pletykának.
Ugyanebbe a kategóriába kell soroznunk a harmadik magyarázatot,melynek csak a híre jutott el korunkra. Céloztam már az előbb arra, hogy Garayné másként beszélte el Vachottnénak Júlia férjhezmenetelének előzményeit, mint ahogy az Júliától hallotta. Mi volt Garayné „értesülése”, nem tudjuk, az emlékirat nem közli. Abból azonban, hogy Vachottné elhallgatása magyarázatául a Petőfi-név iránti kíméletét említi, kiderül, hogy amit Garayné vele közölt, nem vetett jó világot Júlia egyéniségére és pesti életére, vagy éppen szégyent hozott a fejére. Maga Júlia is tudott arról, hogy Garayné kellemetlen hírt terjeszt róla a városban, mert keserűen mondta Vachottnénak: „Ha Garayné értesítéseit végig hallgattad volna felőlem, semmiesetre sem lett volna bátorságod átlépni küszöbömet.” Akár rosszakaratú pletyka vagy félreértés volt ez a hír – Vachottné gyöngéden megengedi az utóbbit – akár valóság, ma már nem támaszkodhatunk reá, a tudomány rendelkezésére nem állmás, mint a két előbbi magyarázat.* (* Kocsis László életrajza azonosítja Garayné vádját és Szana elbeszélését, minden bizonyíték nélkül. De önkényes eljárásra még alapja sincs. Liechtenstein herceg tolakodó ajánlata csak bántó volt, de nem ártott Júlia becsületének, Garaynéé nyilván becsületébe vágott.)
Kétféle oksorozattal iparkodtak eddig megértetni Júlia második házasságát: talán sikerült mind a kettőről kimutatni, hogy nem adják kezünkbe az igazi kulcsot. Más magyarázatot nem tudok találni, s így ki kell mondanom, hogy Júlia végzetes tettét mai tudásunkkal nem tudjuk megértetni, a fölötte borongó homályt nem tudjuk eloszlatni. Éppen azért nem is tudjuk megbocsátani, s igazat kell adni a közvéleménynek, mikor elítéli az özvegyet. Júlia vétkezett, mikor a Petőfi-nevet előttünk ismeretlen okból eldobta magától, hogy fölvehesse Horvát Árpádét. Szentesítse-e tehát a tudomány Dekaniné megbélyegző ítéletét: Petőfi halálával meghalt az ő Juliskája is? Nem, ez az ítélet, noha bizonyára jól volt elgondolva, szerencsétlen fogalmazásával többet mond a kelleténél. A „halál” szót ugyanis, amelyet az ítélet Júlia fejére mond, csak két értelemben lehet venni: fizikai vagy erkölcsi halált érthetünk rajta. S mivel az előbbi jelentésről nem lehet szó, azt kell kiolvasnunk az ítéletből, hogy Júliát második házassága erkölcsi halottá tette. Ez a megállapítás azonban egészen téves, erre Júlia nem szolgált rá: ő második házasságával vétkezett, de csak maga ellen – az erkölcs ellen nem! Volt joga férjhez menni, Horvát Árpádtól sem isteni, sem emberi törvény nem tiltotta el: ezért a tettéért megbélyegezni, erkölcsi halottá nyilvánítani meggondolatlan könnyelműség volt, szigorú bíráinak, Dekaninénak és Ferenczinek jóhiszemű, de súlyos tévedése.
Mikor azonban ily módon megtisztítottuk Júlia emlékét attól a szégyenfolttól, amely hosszú évtizedeken keresztül sötétlett rajta, kénytelenek vagyunk egy határozott lépést tenni az ellenkező irányba is. Ki kell mondanunk, hogy Ferencziék téves ítéletében, a rosszul választott szavak mélyén egy nagy igazság rejlik, s az, noha nem megbecstelenítő Júliára nézve, szintén végzetes. Ez az igazság az, hogy Júlia, mikor letette az özvegyi fátyolt, nemcsak Petőfiné szűnt meg lenni, hanem megszűnt érdekelni a tudományt is, az irodalomtörténetet. Az irodalomtörténet tudomásul veszi, hogy Petőfi özvegye nőül ment Horvát Árpádhoz, s ezzel lezárja Szendrey Júlia dossierját – azt már nem tartja számon, mi lett a sorsa új életében. A tudománynak Horvát Árpád feleségéhez semmi köze. Szürke asszony az a tudomány szemében és nem Petőfi Juliskája. S ha a nagyközönséget, a félműveltek tömegét valóban az irodalom, a költészet érdekelné, nem pedig az írók és költők magánélete, kivált az, amiben ’szenzáció’-ra éhes lelke valami különösséget, rendellenességet, perverzitást vél felfedezni, akkor Horvát Árpádnét már régen átadhatta volna a feledésnek. Szánja, ha tetszik, a szerencsétlen asszonyt, aki második házasságának kispolgári mileujében egy hozzá nem méltó férj oldalán sok testi-lelki gyötrelemmel bűnhődött elhamarkodott lépéséért – az irodalomtörténet Horvát Árpádnéval szemben nem helyezkedik más álláspontra, mint a teljes közömbösségre. Az irodalomtörténet ismeri Szendrey Júliát, ismeri Petőfi Juliskáját, de nem ismeri Horvát Árpádnét.
Éppen azért nem kívánok foglalkozni Mikesék Szendrey Júliájának azzal a terjedelmesebb felével, amely Horvát Árpádné kálváriáját ismerteti. Vajon Horvát Árpád valóban olyan volt-e, amilyennek felesége vallomása alapján a könyv két szerzője megrajzolja, durva, rideg, betegesen érzéki, sőt perverz, és felesége valóban olyan „szent asszony volt, tisztalelkű és tisztaéletű, akinél többet senki sem szenvedett, s akinél nemesebben, büszkébb némasággal senki sem tűrte a megpróbáltatásokat” (223. l.), az a tudományt nem érdekli.* (* Hogy félre ne értsen az olvasó: e kérdés alakjába foglalt két megállapítást csak tudományos jelentőségük és nem megbízhatóságuk alapján foglalom össze. Júlia szenvedéseinek rajza ugyan erősen túlzó, de alkalmas arra, hogy fölkeltse bennünk a kiengesztelődés érzését, Horvát Árpád lelki rajzában lehet némi túlzás, de a fölvonultatott bizonyítékok meggyőzőek, s a kép nyilván találó.) A közönséget sem érdekelni talán, ha a két szerző nem színezné ki Horvát Árpádék házaséletét szinte afféle chronique scandaleus-zé. Olyanok ezek a vallomások, mintha válópörben egymást elkeseredetten gyűlölő ellenfelek használnák fegyverül; megállnák helyüket valami érdekességet hajszoló napilap hasábjain, sőt talán egy tudós psychiater figyelmét is fölkeltik, s az majd megkonstruálja belőlük az x-ik és x+1-ik ’eset’ kórképét – az irodalomtörténetre azonban alig tartoznak.
A szerzők „pörújítás”-nak nevezik munkájukat egy halott asszony érdekében, s ezt úgy vélik elérni, hogy a szerencsétlen asszony sivár házaséletének minden titkát a szemérmetlen olvasók mohó szeme elé teregetik. Kegyetlenül büntet a sors! Amit Petőfi özvegye vétett, azért Horvát Árpádné szenvedett – életében férjétől, halálában dicsőítőitől. Elérkezett az ideje, hogy az irodalomban többé ne essék szó Horvát Árpádnéról, csak Szendrey Júliáról és Petőfi Juliskájáról.
Császár Elemér
Forrás: Budapesti Szemle 1931. 220. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése