(Rostand Chanteclair-jéből)
Királyom!... Napom!...
Hozzád szól dalom!
Szemem fényedbe fölragyog:
Szolgád, papod, hived vagyok!
Te szent örök-tüz: tiszta fény!
Fohászom hozzád
küldöm én:
Ki a keskeny füvek felett
Az éj-szitálta könnyeket
Meleg kezekkel fölszeded!
Hozzád! Ki hogyha tűn a nyár
S az őszi szél siráma jár
S a piréni alpok hűs, fagyos lehében
A halvány szirom imbolyogva levél
A rusiloni pompás mandolákról:
Aranyhálós fényed oda-száll
S a halva hulló szirmot szinbe mártod
S tova ringó pillangókra váltod!
Kastély!... Kunyhó!... Te mindbe beszállsz,
Nincs virág, amelyre nem találsz,
Hogy sugaraid-hintette nyomon
Méz érjen a gyönge szirmokon
És áldás, fény az ember-homlokon!
Te nagy, hatalmas, szent,s örökre egy!
Nagy, hatalmas, tiszta, végtelen!
Kinek fénye, - bár részekre megy:
Részre-törve egy csöppel se vész:
Örökre egy, hatalmas: egész,
Ahogy egy – az anya-szeretet!
… Az ócska teknő kék szappan vizén
Ezer szinnel te ragyogsz felém!
S ha alkony-óra jő s nyugodni térsz:
A láthatáron arczod visszanéz
S hogy kis kunyhóba’ szebb legyen az álom:
Bucsu-csókod rárózsázod áldón!
… A napraforgó fáradt fejeket,
A templom-kertbe’ meg te emeled,
Hogy a templom gombján állni lássák:
„Kirekiki” fényes büszke mását!
… S a lankán lengő hárs-levél között,
Míg hosszu aranytüid átfüzöd,
A porba,… sorba
Oly gyönyörü karikákat ejtsz,
Hogy szivünkbe, megreszket a mersz
S ingadozva csuklik meg a láb:
E büv-körökön lépjen-e tovább?
… A korsó-máz, ha fényed oda-száll:
Kiragyogva – drága-kő, email!
S az ázott rongy a húzott kötelen,
Szinre kapva lobogó leszen!
… A köszörü-kő csorba, szürke tülke,
A döngicsélő méhek száz köpűje,
Puha, selymes ujjad éri csak:
Mind megannyi vert arany sisak!
Te ragyogsz a rét smaragd szinén,
Kék gerezdes barna venyigén,
Megbúvó gyik villogó szemén,
Hamvas hattyu ives szárny-hegyén!
… Megkettőzöd mindazt, ami él:
A lábaknál már árnyék feketél
S e tova nyuló selymes puha árny,
A fényt tetézve: minden szépbe’ szárny!
… A kék azurba rózsát hint kezed
A megmorajló nagy vizek felett
A visszahajló hullám könnyü szárnyán
Te ragyogsz, mint gyémánt-por szivárvány!
S ha lombra lobban fényed könnyü csokra:
Ujra gyul a Mózes csipke bokra!
S míg a sötét csert karolod át:
Rácsipkézed szőke koronád!
… Te ragyogsz, te, mindig, mindenütt!
Szent, csodás tüz, - csókos, tiszta fény,
Kit nem pótol semmi semmikép’!...
Ha kebled tüze egyszer megomolna,
Ha lényed egyszer örök éjbe folyna:
Szem-lehunyva meghalna: a szép
És minden, minden: dőre semmi volna!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XI. évf. 1911.
