ELŐSZÓ
Ez
Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő
folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már
ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve,
hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen
sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először
tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi
benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb
fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az
elolvasást.
Budapest,
1912. január 12.
HARASZTI
GYULA
ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE
Első rész
I.
Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A
nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. –
III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok
– a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői
kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.
I.
Midőn
végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház
romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes
éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s
Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba
terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor
népies színt öltött.
Kis
hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét;
költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában
pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.
Hogy
azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem
fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a
tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések
dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak
elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse.
Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi
magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez
.Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás
Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a
nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú
költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt,
hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől
élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és
inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje
köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak,
villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő
hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.
De ez
aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk
mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek
nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty
már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és
Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez
emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet
igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett
falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez
idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a
furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések
mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a
színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség
iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére.
Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol
viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen
egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese
pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül
találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.
