Szerző az olvasóhoz.
Hajdann ütlekkel magyarázták a mi atyáink
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? –
A ki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt. –
A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóczczal
Adta jelét olykor bosszújának, de oroszlány
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi, visszapofozza
A mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.
Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa,
Szintúgy mint annak; szent a törvény; s az igazság
Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak
Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én
Döbrögi Mátyását, mint medvét, melly vadonából
Emberi kézre került, és már gazdája dudáján
Úgy illeg billeg, hogy rajta akárki nevethet,
Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni.
Bécsbe ugyan hírem nélkül szöke pőre gatyába
És bogjás fővel: most én csimbókba kötözve
Fürtjeit és e kis kaczagánkát vetve nyakába
A korhelyt fogadott apjának visszabocsátom.
Első levonás.
Hajdann egy faluban a Nyíren-é, vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe,
Már csak elég az, hogy: volt hajdan egy öreg asszony,
Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében
Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,
Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén
Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé
Zsémbelt rá; de akár száraz falra marokkal
Borsót hintet volna, szitok, mocsok és a hirítás
Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek).
Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer
Holtra elunta magát; hosszúknak kezdte találni
A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét:
Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan
Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén
Lévő dombig, a hol szoktak volt mindenik innep
Délyestén az időtöltők karikába’ hasalni, -
Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként
Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású
Virgonczok; de csak ott volt már ő se nem sok időre
Öszvegyalúlódott velek. – Innen látta először
A mi fiunk, nézvén szana-széjjel, az ég karimáján
Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi
Nyársakat a távol hegységek tornyait; itten
Vette ki a szóból, hogy a szomszéd vármegye is van;
És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár
Egy hét múlva esik. - Felperczene benne az ország
Látására való kívánság; már az eszében
Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;
Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte
Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. –
Anyjának húsz szép annyányi libái valának
Egy vén gunárral, s egy pár öregecske tojóval,
Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,
Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni,
Majd egy kis télére valót árúlna belőlök.
E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,
Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;
A vásárra bemenne velek ; jó móddal el-adná;
S így kapadozva talán kupecz is kerekedne belőlle,
Melly úton sok rácz úr lett abbann az időben. –
„Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!
Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz
Látsz itthon”: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást.
Ő pedig a vásárra menést feltette magába,
Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe,
Azt onnah sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;
És addig kunyorált, hogy csak rá vette az anyját:
„Ám no hiszen legyen
ugy, úgymond, áldjon meg az Isten,
Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.”
Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,
S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát,
Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.
Ebbe az anyja rakott túrót,hájat, kenyeret, sót,
S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább
Hessegeté; az eladni valót húszat kiszakasztá,
És egy körmön font ostorral az útra riasztván,
Anyjának minden jót kiván s ballag utánnok.
Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol;
A mit akart, a volt törvény, s tetszése igazság. –
A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,
És a melly darabért többet mer kérni az áros,
Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit
És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,
Hogy fenn tartódjon fegyverrel nyert ősi jussa. –
A mint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel
A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe,
Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét,
Csak Matyinak volt fenn egyedül a főre valója.
Kérdi az úr: „Ki ezen lúdak gazdája?” „Magam la!”
Így szóllott nagy nyers-nyakason Matyi. – „Ejnye gazember!
Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!
Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az ára?” –
Bé nyomván süvegét s megrázintván kaczagányát:
„Három márjás”, úgymond, „párja az illyen amollyan!” –
Kérdi az úr: „Id’adod fele árán?” – „Ő biz az apja
Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.”
Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba czibálják;
Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy íspán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:
„Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Rója fel e kapu fél fájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi viszsza!”
Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek hajánál
Fogva, hogy a földet még a lábújja sem érte.
Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott:
„Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!”
Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz:
„Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!”
Ezt minden neveté, de kivált a Döbrögi-háznál
Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.
Második levonás.
A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét
Hogy dűhe czéljához juthasson, pénz-kuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangolt;
S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csínyját-bínyját. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszényéhez: „Hogy Döbrögi meg ne csalódna,
- Úgymond, - már egyszer vele számot kellene vetni.”
Képe azóta nagyon elváltoza néki; azonba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt.”
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb izléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
„Meglesz már, - így szól Matyi, - Meg lesz Döbrögi verve”
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét,
Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló olasz ács formába jelent meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő
A falnak szélét hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-fel néz, a fákat megmosolyogja,
S csóválgatja fejét. Meglátja az őr is az embert,
Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. „Semmit,
- Úgymond – méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem
E dibdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.”
Mondja az úr: „Ezeket bizony én vágattam az erdőn.”
Csak hozzá vetvén „Jók, jók, - úgymond Matyi, - apróbb
Házaknak, de nem ily kastélynak; Róma felé kell
Forgatni, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam s dolgoztam is egy-két
Herczegi munkákat: de bizonynyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni. – Kirántja
Mérőjét, - mérkéli – „Be kár, hogy öt újjnyi hibázik;
Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Sem magam ok nélkül más munkájába nem ártom.”
Menni akar; de az úr meg tartóztatja. „Barátom!
Még nekem – úgymond – nincs egy ácscsal is alkum. Az úr hát
Járt olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje
Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nálam az országban nemesebb gazdára találni.”
Elmosolyodja magát Matyi és dicséri az úrnak
Építésbeli izlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
„Oh! – mond Döbrögi, - nincs a földön oly jeles erdő,
Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát túdna nevelni.”
Látni szeretné azt Matyi.-
Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni – Szakács tálaljon azonba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,
Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt
Szólítsák! – kétszáz fejszést rendlejen az erdő
Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. – Egy pillanat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral
a roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel,
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak, Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrü völgybe lecsalja.
Ilyen lenne derék hahogy ölnyi kerűlete volna.”
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzszsal, melyet csak azérj font, öszveszoritja.
„Nem vagyok én uram ács, hanem a Lúdas Maty – úgymond, -
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E’ most hát első.” Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A száját jól betömte; azonba az erdő
Rengett a sürő kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét száját, és a sűrűbe elillant.
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bár ha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Még sem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont , beljebb beljebb morog, a míg
Mélyen elnémúl. – Figyelem van utána, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy olyan horkantást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót
Elberregte. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek: - mit látnak? az Isten
Mentse az ilyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot: a rémült ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen
A nagyságos urat? Felelet hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közben sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta.
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a mellette valóra könyökkel
Titkon bögdöse, míg urok óbégatva könyörgött;
„Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok,” úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –
Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férfi cseléd, és szintugyanannyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!
Harmadik levonás.
Hát Matyi hol jár most? váltig keresék, de az éjnek
Jó oltalma alatt hamar által ment a határon,
És már új módon gondolkozik a mi urunknak
Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb
Vándorlott, egy vén doctornál jó darab ízig
Szolgált; (hajdan ez valamelly külföldi seregnél
Felcser volt). Minthogy híven szolgálta, bizonynyal
Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett.
Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak,
Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes navalyáknak
Czifra nevére, haszonvehető fűvekre, porokra,
Érvágó, köppöly, kristély, lánczéta, borotva,
S más borbély szerszám hasznára, sebekre való szer,
Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre
Oktatná őtet. – Feje jó volt a mí Matyinknak
S egy két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven
Vagy görögűl, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen
Mondani, mellyek azon században műbe valának;
És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. –
Elkéré ekkor doctor Scorbuntius ú rtól
Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,
Bőr bugyogóját és a tábori régi kabátját,
Hadd csapjon velek egy farsangot földes uránál.
Rá állott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. –
Felveszi hát a vén haczukákat; doctori módon
Kezdi viselni magát; illet rá tászli, paróka,
Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntius úr is
Megfogván a hasát, majmát majd holtra nevette.
Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját.
Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi
Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra
Látogatásra megyen hozzá Matyi hajdani szörnyű
Igéretje szerint. Híjjába keríti magát bé
Puzdrás és lándzsás hajdúkkal: nincs neki annyi
Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerűlje husángját.
A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé
Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte,
Ott a birótól katonás hangon kalaúzt kért,
Mert ő menni muszajn szakkerment a generális
Quártély a ki betegh. (Hihető abban az időben
Történt volt e’ meg, mikor a sokféle keresztes
Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak
Nagy részét). Biztatja Matyit szóval, hanem elsőbb
Földes urához fut bíró uram, és bejelenti,
Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz
Fához kapkoda, és a kit csak ajánlati tudtak,
Bárha kerékgyártó, lóorvos, marha kuruzsló
Volt is, kínjában mind meghallgatta tanácsát.
Kéreti hát ezt a felcsert is, hogy ha az Istent
Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két
Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat
Várakozása felett ígér, és a kocsijában
Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda
Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást
Felváltó posták elvitték csaknem erővel.
(Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is,
Hogy Matyi a képét okosan, bé tudta vakolni
És különös módonn elváltoztatni beszédét.)
A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal,
Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban
Kórnyadozott: hogy vélt orvossa felé közelitett,
Majd kirepült szedres bőréből; kéri az égre
S földre, hogy illy nyomorúlt sorsán ha lehetne segítsen.
Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést
Érez megromlott vérében; hogyha azonnal
Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonynyal
A szívére megyen és – Ekkor vállat von az álnok.
Kéri az úr minden szentekre, hogy a mit az Isten
Értésére adott, rendeljen. – Doctori módon
Harmadik újjával megbökvén homloka búbját:
„Fördő-víz szaporán, - úgymond, - és fűvek!” Ezeknek
Elszámlálja külön neveket; száz erdei réti
Dudvák voltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék;
Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-,
macskatövissek;
Hát még az angyal-, szent-, ördög-gyökerek (mivel akkor
A fűvek neve csak barom, ördög, s szent vala; Fűvész-
Könyv még nem lévén). NHossza ispán, szolga, poroszló,
Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba-, konyhaleányok,
Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó,
Egyszóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt,
Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre;
Addig az üstben víz legyen, és hadd égj4en alatta.
A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára
Hagyván a tü6zelést; hanem a szemfűl Matyi ettől
Így szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent
Kérje a hívekkel. – Maga megvizsgálja az úrnak
Vak szemeit; kendőt vesz elő s addig simogatja
A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor
Megköti hátulról tarkójánál. „Uram! – úgymond, -
Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend
Megveretett; s lúdját elvette: de hasztalan a szót
Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg,
A mit megmondtam; főkép hogy kend is a hosszas
Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk
Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád,
Harmadszor se fogok majd késni.” Előveszi osztán
Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútúl.
Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén,
„Lúdjaim árát és költségemet elveszem,” – úgymond.
Azzal búcsút vesz, kimegy; a paripára felugrik;
S illa berek. – Haza jő a fűvész csorda rakottan:
Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét;
Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az udvart.
Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol az orvos?
Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög
Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak?
Óldjuk meg szaporán. – A félholt Döbrögi ekkor
Már csak alig szuszogott, és minden pontba’ elájúlt,
S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi volt az,
És hogy agyon kinzá. – Mind lóra kap, a ki csal ülhet,
Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már
Tudj’ Isten hol járt; bizonyos, hogy csalfa örömmel
És degesz erszénynyel tért meg Scorbuntius úrhoz.
Negyedik levonás.
Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes
Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország
Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása
Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni
Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg. –
Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban
Történt, a’ bizonyos: meg tetszik az akkori törvény-
Tévök gondjából, kik az ő csúfjára, örökre
Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az ollyan
Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt,
Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. –
Nem jött kézre Matyink, melly Döbrögi úrnak eléggé
Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység
Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által
Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vetet,
És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte
Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,
Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájult:
Még a ludimagistert is ki akarta csapatni
A jószágból; de az azt ígérte, hogy inkább
Rectornak hívatja magát s minden követőit.
Húsz lándzsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar
Környékén; - hozzá közelítni akárki fiának
Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt.
Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,
Tíz lándzsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. –
Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt
Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit, annak,
Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. –
Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak
Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,
Megjelenik paripán; a lóvásárba bolyongván,
Meglát egy virgoncz lovat egy idegen sihedernél;
Kérdezi, hogy mire tartja? „Uram, csak száz arany” –
úgymond.
„Czimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól – ugy-e komázol?
Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.”
„Úgyde uram! – felel a siheder, - jó nagy Magyarország,
És mégis kihagyom mindjárt vájatni aczéllal
Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.”
„Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha
Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.
- Int neki, - félre megyen vele, - nézd ottan lakik egy úr,
A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,
Tán tudod azt magad is, - majd itt kocsikázik el arra;
Tíz lándzsás katonák lovagolnak híntaja mellett;
Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad
Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi, osztán
Kotródj ám, mert száz lelked lesz, még is az ördög
El visz ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én
Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy,
Tíz aranyat feladok, majd meglelsz engemet itt s itt.”
Tetszett a tűzről-pattant sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –
Egyszer lárma esik, - riogatják széjjel az embert ;
Döbrögi jő hintón! – Útjából félre vonódik
Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederben
A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánok ereszti
Ráróját; - „Lassan, lassan uraim!” – kiabálja;
Mellé szöktet a hintónak, - „tudod-é uram – úgymond,
Hogy ki vagyok? tudd meg Lúdas Matyi én vagyok!” – uczczu!
„Rajta legény!” – ordítja az úr – egyszerre utána
Hajt a tíz lándzsás, no de mi haszna nyomába se hágnak.
"Fogd ki kocsis nyerges lovadat, - mond Döbrögi, jobb ez
Mind a tizénél, mondjad, hogy száz arany, a ki
Elfoghatja! – szorítsd!” Maga a hintóba felugrik,
És kiváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok
Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő
Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már
Csak maga van, kilopózkodik, és megrántja ruháját:
„Mit bámúl az uram? nem fogják azt ma el – úgymond;
Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, a kit
Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.”
Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte
Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek.
Összerogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;
S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: „Ne féljen az úr, már többször nem verem én meg.”
Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.
A tizenegy lovasok nagy későn visszakerültek,
Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a
Megzsákolt urok is, kit, elérkezvén, kocsijában
Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes
Tarkón csípni Matyit. „Nem is a’ volt – Döbrögi mondja,
A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten
Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.”
Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal
Elküldötte a húsz lándzsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;
És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy, a hogy illik
Embertársaival: jól is végezte világát.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb
időktől Kisfaludy Károlyig 217-227. l. – Bp., 1903.
