E. Gy. A harangok Rómába mentek…

A harangok Rómába mentek,

Nagypéntek csendje hallgat a tájon,

Oly szép a templom,

bár búsak a szentek,

S fekete lepel zokog az oltáron.

Be jó sietni, vigaszt keresni,

Templomi csendben enyhül a bánat.

Csak két nap még

Meghasad az ég:

S fölénk ível húsvétvasárnap.

Forrás: Új Idők XXXVIII. évf. 1932. 13. sz. Húsvét

Herczeg Ferenc: Az én kutyám

- Kutyabarátoknak írta: Herczeg Ferenc

Az én kutyám drótszőrű dakli, vagy ha úgy tetszik: tacskó-borzeb. Két és fél arasz hosszú szőrpamat, amely az orrától a farka hegyéig csupa ész, akarat, érzés.

Némely élclapok évtizedeken át verejtékeztek, hogy humoros alakot csináljanak a dakliból, de a csámpás lábánál egyebet nem tudtak rábizonyítani. (Ilyen lábat azonban kubista Vénuszon is láttunk már. A dakliban nincs humor, ő igen komoly teremtménye a jó Istennek. Igaz azonban, hogy helyzetkomikumot teremt maga körül és ennek oka az ő nagy intelligenciája és egocentrikus gondolkodása, amely mindenáron önálló életet kíván élni.

Az én kutyám szenvedélyesen ragaszkodik hozzám, de az egyéniségét az én kedvemért sem áldozza fel. Sőt időközönként tüntet az önállóságával, mintegy példát mutat, hogy túl szorosra ne fűzzem a fegyelem kötelékeit. Ha ő közös sétáinkon előre kalandozik, rá kell csak szólnom, hogy előre! – és ő mindjárt a hátam mögé kanyarodik. Ha pedig nekiiramodik, hogy fölugorjon a székre és én biztatom, hogy hopp! – akkor röptében visszakozik és azért is más helyet keres magának.

Minden daklinak az a szokása, hogy kikeres magának valakit a családból, azt kinevezi a gazdájának és szárazon és vízen üldözi a szeretetével. született kormánypárti és legszívesebben a hatalomhoz csatlakozik. Pontosan tudja, ki az úr a háznál és ha házastársak közül az asszonyhoz szít akkor mérget lehet rá venni, hogy a férj papucs alatt van. A férj maga ezt néha nem tudja, de a dakli biztosra megy.

Egyébként minden, amit tesz, logikus. Mi emberek persze gyakran nem értjük meg tetteinek rugóit. Az én kutyám sokáig bőszülten védekezett a fürdő ellen, ami botrányos jelenetekre adott alkalmat. Ha erőszakkal vitték a mosókonyhába, akkor a fogát csattogtatta és bömbölt, mint az oroszlán. Ilyenkor rendesen nekem kellett közbelépnem. Egy nap aztán kitűnt, hogy igenis neki volt igaza: a tündérkezek, amelyek megfürösztötték, rendesen szappanhabot kentek a szemébe. Amióta erre vigyáznak, a kutya maga megy a mosókonyhába és követeli, hogy fürösszék meg.

Elég gyakran megesik, hogy mi ketten nem tudjuk összeegyeztetni az érdekeinket. Én például a Pasaréti úton szeretnék sétálni, neki pedig a Tárogató úton volnának magánügyei. Ilyenkor persze a gyöngébb félnek kell engednie, és az a dakli. Enged is, de elvi fenntartással, ahogyan az ember egy veszedelmes hülyének enged, akit nem tanácsos fölizgatni. Ilyenkor ő képviseli a belátó intellektust, én a nyers erőszakot.

Sáros időben nem szeret sétálni és ebben tökéletesen igaza van, végre is mezítláb jár és a hasa közelről éri a földet, de azon felül tudja, hogy séta után ócska újságpapírral végigcsutakolják, ami szintén nem lehet élvezet. Mivel azonban az időjárás nem igazodik a dakli igényeihez és ő különben is hízásra hajlik, tehát nincs pardon: lucskos időben is velem kell jönnie. Ilyenkor megáll minden szembejövő ember előtt s olyan boldogtalan pofát vág, hogy a járókelők hangosan sajnálkoznak rajta, sőt akadt egy állatbarát asszonyság, aki keményen rendre utasított, hogy minek hurcolom meg a latyakban a szegény kis daklit. Szemmel látható volt, hogy a kutyám szívét ez a jelent mennyei örömmel tölti el.

Az esőt utálja, ha azonban azt mondom neki: autón megyünk, - akkor boldogan rohan ki a záporba. Szenvedélyesen szeret autózni, idegen autókba is bekéredzkedik, a sofőröket pedig az emberiség virágainak tartja, amiben én nem tudok vele egyetérteni. Ebben a sportágban ő többre vitte, mint én, mert tíz autó közül fél kilométerre megismeri az én kocsim motorzúgását, amely tudománnyal én nem dicsekedhetem.

Az emberekről egészben véve az a véleménye, ami nekem: akit én kedvelek, azt ő a szívébe zárja. életében csak egy látogatót mart meg, mégpedig pontosan azt, akit magam is megharapnék, ha kutya volnék. Igazán nem tudom, hogyan lát bele annyira a kártyáimba. Akitől valami hasznot remél, azt rendszeresen főzi, de ezért az a képviselőjelölt vessen rá követ, aki tisztának érzi magát.

Az emberek közt válogat, de a kutyák közeledését en bloc visszautasítja. Ennek romantikus előzménye van. Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelme: egy finom spaniel – (kevés ember tudja, hogy a kutya érzelmi életében milyen szerepe jut az egyéni ízlésnek!) -, mivel azonban ilyen botrányos mésalliance mégsem engedhető meg, el kellett őket egymástól választani. A szerelmében csalódott ember néha mizantróp lesz, az én daklim kutyagyűlölő lett. Idegen kuvasszal egyáltalán nem áll szóba. Ha négylábú látogató érkezik, akkor ő tüntetve a karosszék sarkába húzódik és onnan a magasból epésen és megvetően figyeli a vendéget. Ha az nagyon otthonosan viselkedik, vagy pláne a mókáival el akar engem bájolni, akkor ő undortól tisztulázó hangon tiltakozik az ilyen ízetlenség ellen. Egyáltalában nem helyesli, hogy az emberek annyi kutyát tartanak, különösen a többi daklit tartja feleslegesnek.

Temesváry Kriszta (1905-1988): Vihar

Bókolnak a jegenyék.

Országúton szekér szalad,

megcsapkodják a lovakat,

a szép szó most nem elég:

körös-körül zeng az ég.

Fecskék surrannak alant.

kert aljáról kis kosárral

visítva fut a cselédke,

tűzostor csap föl az égre,

s megszólal a nagy harang.

Ablak csörren valahol.

Most fut a vihar futárja

a szél, akácos utcánkba

s futtában hetykén dalol:

Most minden ág meglakol.

Rózsafánkat kötözöm.

szomszéd ház ablaka alatt

jogász-öcsém udvarolgat,

- csattan az ég vízözön –

s sebbel-lobbal elköszön.

Már magam is befutnék.

De jaj, ott fenn elejtenek

egy-két fényes gyémántszemet,

fölkapkodom: egy marék…

sikolt anyám: itt a jég!...

Forrás: Új Idők XXXVIII. évf. 1932. 13. sz. Húsvét

Babay József: Mosolyog az édesapám…

- Elbeszélés –

I.

Kisgyermek voltam még akkor, minden  holt tárgyat élővé ruházó. S kisgyermek-hitemmel hangos szóval szóltam a kertajtóhoz, ha nagyon csikorgott, a fákhoz, a fűhöz, a virághoz. S nem féltem senkitől, csak apámtól, mert apám sohasem mosolygott..

II.

- No, ne sírj, ne sírj már kicsinyem – kérlelt az édesanyám -, hiszen én nem tehetek róla, hogy elment. Tegnap még ott állt a régi helyén, aztán úgy estefelé – ugye igaz, Radeczky néni? -, megemelte a kalapját, még meg is hajolt illedelmesen és keresztül lépett a kerítésen. Ha jól láttam, a nádas felé vette az útját.

- De hisz ott megeszik a farkasok, széttépik és senki sem tud rajta segíteni – mondtam s szavam zokogássá erősödött.

- Azt-e? – koppantott a téglajárdára Radeczky néni s ez az éles koppanás kissé megriasztott. Mert Radeczky néni, a mélyen szántott arcú öregcselédünk, úgy kopogott a bal lábával, mint más a botjával. A jobb lábával nem tudott koppintani, mert a jobb lábán papucsot viselt, fekete posztópapucsot, de a bal lába térdtől faláb volt. –Azt-e, szentöcském? – folytatta szaporán -, hát aztán csak ollan gyönge valakinek teccik hinni? annyi erő van abba, kéröm, hogy fölfoggya az eleső jegenyefát is!

Hiába. Nem tudtam megvigasztalódni. Négy hónappal ezelőtt még őrizte a kertet. Se varjú, se pusztakánya, se sármány, de még nádiörv sem merészkedett a mi kertünkbe, amíg a madárijesztő benne virrasztott éjet és napot. Négy hónapig halálos lázban feküdtem. Ma keltem fel. Vadonatúj, kis kék ruhába öltöztetett az édesanyám s kiültünk ide a kertszéli padra. A szeptemberi délután ragyogó, selyemkék fátyolból varrta egyetlen boltozattá az eget. Olyan szép minden. Az udvarunk, a tarkahéjú nyírfa-öl ott, a faház előtt, a leanderok, a kukacvirágos homokágyak. Olyan szép minden s olyan teljes és egész lenne az öröm, akár a fehér lenvászonból szőtt asztalterítő, csak a madárijesztőm ne tűnt volna el.

Sírtam. Könnyeim fátyolában megjelent a régi kép: a ribizkebokor szomszédságában álldogáló különös figura, olyan magas, mint az én hatalmas apám, olyan széles a válla is, nagy-nagy kabátját pajzán kedvvel libegteti a szél és meg-meginog mélyen vállába húzott fején a szalagtalan kalap. A mi madárijesztőnk nem holmi lécen álló egy-kabát, egy-kalap ám, hanem nadrágja is van, még cipője is, még arra is s fekete cérnából varrt két szeme arra néz, a nádas felé… Ó, mért is mentél el drága pajtásom, amikor annyira szerettelek nézni.

Megcsikordult az utcakapu, apám érkezett.

Csodálatos ember volt az apám. Sohasem láttam mosolyogni. Azalatt a négy hónap alatt, amíg emésztő lázzal feküdtem, hosszú éjszakákon át ült kis vaságyam mellett, igaz, meg-megsimogatott, de mosolya nem volt. S most már, hogy elgyógyultam, komor szigora újra visszatért, az örök ősz mg mélyebben álmodott fekete szemében. Ma sem tudom, miért.

- Hát te mit siratsz? Talán a betegséget? – állott elébem, és mozdulatlan arcát mélyen lehajtva fordította felém.

- Elment Csont úr, a nádasba ment, itt hagyta a kertet – zokogtam.

- Kicsoda?

Láttam, anyám esdeklően tekint rá: legyen csendesebb hangú és szelídebb Ám ő a kertbe nézett, aztán rám, aztán félfalábú Radeczky nénire. És azt mondta az öreg cselédnek:

- Nem akarom, hogy sírjon ez a gyerek!

És nagy, dübörgő lépésekkel mérte végig az udvart.

Bement.

Anyám sápadt lett. ma már tudom, arra gondolhatott, hogy az ő embere kebelében nem szív dobog, hanem talán valami fekete vért hajtó acéldarab.

Radeczky néni pedig hozzálátott a parancs végrehajtásához: elállítani a sírásomat. Különös táncot lejtett, fonnyadt ujjait úgy fűzte össze, mintha vékony kötélből lettek volna. Hajladozott, ugrott, pergett maga körül. S a félfaláb oly édesen csikorgott, akár a kistalicska kerék. Ó, máskor mennyit, de mennyit tudtam nevetni rajta!

De azon a napon csak sírtam. Olyan volt a bánatos sírásom, mint a patak, amely meredek völgy ölén szalad. Még éjszaka is Csont urat sirattam, az eltűnt, rongyos ruhákba öltöztetett, lécderekú, zsákfoltból varrt arcú, kerti madárijesztőt. Hajnalban felriadtam, mert álmomban Csont urat darabokra szaggatták a drávanádi farkasok. Sikolyomra pám is, anyám is felriadt. Radeczky néni mankóval sietett ágyamhoz – ővele aludtam egy szobában, s éjjel ő is levette a fél falábát -, apám, anyám berohantak sikolyaimra. Mikor elmondtam az álmomat, apám így szólt:

Ölbey Irén: A távol

A távol  mindig mély csoda.

Mindig hívó a mosolya.

Csak délibáb, csak kék ködök

S felé az út örök, örök.

Járjuk az örök utakat

S a távol csak távol marad.

A távol mindig mély csoda,

Elérni nem tudjuk soha.

Forrás: Új Idők XXXVIII. évf. 1932. 13. sz. Húsvét