Herczeg Ferenc: Az én kutyám

- Kutyabarátoknak írta: Herczeg Ferenc

Az én kutyám drótszőrű dakli, vagy ha úgy tetszik: tacskó-borzeb. Két és fél arasz hosszú szőrpamat, amely az orrától a farka hegyéig csupa ész, akarat, érzés.

Némely élclapok évtizedeken át verejtékeztek, hogy humoros alakot csináljanak a dakliból, de a csámpás lábánál egyebet nem tudtak rábizonyítani. (Ilyen lábat azonban kubista Vénuszon is láttunk már. A dakliban nincs humor, ő igen komoly teremtménye a jó Istennek. Igaz azonban, hogy helyzetkomikumot teremt maga körül és ennek oka az ő nagy intelligenciája és egocentrikus gondolkodása, amely mindenáron önálló életet kíván élni.

Az én kutyám szenvedélyesen ragaszkodik hozzám, de az egyéniségét az én kedvemért sem áldozza fel. Sőt időközönként tüntet az önállóságával, mintegy példát mutat, hogy túl szorosra ne fűzzem a fegyelem kötelékeit. Ha ő közös sétáinkon előre kalandozik, rá kell csak szólnom, hogy előre! – és ő mindjárt a hátam mögé kanyarodik. Ha pedig nekiiramodik, hogy fölugorjon a székre és én biztatom, hogy hopp! – akkor röptében visszakozik és azért is más helyet keres magának.

Minden daklinak az a szokása, hogy kikeres magának valakit a családból, azt kinevezi a gazdájának és szárazon és vízen üldözi a szeretetével. született kormánypárti és legszívesebben a hatalomhoz csatlakozik. Pontosan tudja, ki az úr a háznál és ha házastársak közül az asszonyhoz szít akkor mérget lehet rá venni, hogy a férj papucs alatt van. A férj maga ezt néha nem tudja, de a dakli biztosra megy.

Egyébként minden, amit tesz, logikus. Mi emberek persze gyakran nem értjük meg tetteinek rugóit. Az én kutyám sokáig bőszülten védekezett a fürdő ellen, ami botrányos jelenetekre adott alkalmat. Ha erőszakkal vitték a mosókonyhába, akkor a fogát csattogtatta és bömbölt, mint az oroszlán. Ilyenkor rendesen nekem kellett közbelépnem. Egy nap aztán kitűnt, hogy igenis neki volt igaza: a tündérkezek, amelyek megfürösztötték, rendesen szappanhabot kentek a szemébe. Amióta erre vigyáznak, a kutya maga megy a mosókonyhába és követeli, hogy fürösszék meg.

Elég gyakran megesik, hogy mi ketten nem tudjuk összeegyeztetni az érdekeinket. Én például a Pasaréti úton szeretnék sétálni, neki pedig a Tárogató úton volnának magánügyei. Ilyenkor persze a gyöngébb félnek kell engednie, és az a dakli. Enged is, de elvi fenntartással, ahogyan az ember egy veszedelmes hülyének enged, akit nem tanácsos fölizgatni. Ilyenkor ő képviseli a belátó intellektust, én a nyers erőszakot.

Sáros időben nem szeret sétálni és ebben tökéletesen igaza van, végre is mezítláb jár és a hasa közelről éri a földet, de azon felül tudja, hogy séta után ócska újságpapírral végigcsutakolják, ami szintén nem lehet élvezet. Mivel azonban az időjárás nem igazodik a dakli igényeihez és ő különben is hízásra hajlik, tehát nincs pardon: lucskos időben is velem kell jönnie. Ilyenkor megáll minden szembejövő ember előtt s olyan boldogtalan pofát vág, hogy a járókelők hangosan sajnálkoznak rajta, sőt akadt egy állatbarát asszonyság, aki keményen rendre utasított, hogy minek hurcolom meg a latyakban a szegény kis daklit. Szemmel látható volt, hogy a kutyám szívét ez a jelent mennyei örömmel tölti el.

Az esőt utálja, ha azonban azt mondom neki: autón megyünk, - akkor boldogan rohan ki a záporba. Szenvedélyesen szeret autózni, idegen autókba is bekéredzkedik, a sofőröket pedig az emberiség virágainak tartja, amiben én nem tudok vele egyetérteni. Ebben a sportágban ő többre vitte, mint én, mert tíz autó közül fél kilométerre megismeri az én kocsim motorzúgását, amely tudománnyal én nem dicsekedhetem.

Az emberekről egészben véve az a véleménye, ami nekem: akit én kedvelek, azt ő a szívébe zárja. életében csak egy látogatót mart meg, mégpedig pontosan azt, akit magam is megharapnék, ha kutya volnék. Igazán nem tudom, hogyan lát bele annyira a kártyáimba. Akitől valami hasznot remél, azt rendszeresen főzi, de ezért az a képviselőjelölt vessen rá követ, aki tisztának érzi magát.

Az emberek közt válogat, de a kutyák közeledését en bloc visszautasítja. Ennek romantikus előzménye van. Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelme: egy finom spaniel – (kevés ember tudja, hogy a kutya érzelmi életében milyen szerepe jut az egyéni ízlésnek!) -, mivel azonban ilyen botrányos mésalliance mégsem engedhető meg, el kellett őket egymástól választani. A szerelmében csalódott ember néha mizantróp lesz, az én daklim kutyagyűlölő lett. Idegen kuvasszal egyáltalán nem áll szóba. Ha négylábú látogató érkezik, akkor ő tüntetve a karosszék sarkába húzódik és onnan a magasból epésen és megvetően figyeli a vendéget. Ha az nagyon otthonosan viselkedik, vagy pláne a mókáival el akar engem bájolni, akkor ő undortól tisztulázó hangon tiltakozik az ilyen ízetlenség ellen. Egyáltalában nem helyesli, hogy az emberek annyi kutyát tartanak, különösen a többi daklit tartja feleslegesnek.

Nagyon félti az egészségét, és ha megrontja a gyomrát, akkor a faliszekrény alá ül, ahol a szódabikarbonát tartjuk. ha pedig csirkecsont szorul a fogai közé, akkor tátott szájjal és a rémülettől kidülledt szemekkel rohan hozzám, hogy segítsek. Én egypárszor a megelégedésére végeztem ezt a műtétet, azóta nem is bízik másban.

Nem mondhatnám, hogy falánk, de határozottan ínyenc. Egyszer órákon át ült a kredenc előtt, ahol pirított libamájat szimatolt. Csökönyösen visszautasított minden más ételt, csak ült és szívrepesztően sóhajtott. Mert olyan fájdalmasan, mint ő, semmiféle tragika sem tud sóhajtani.

Nem tagadom, hogy meglehetően hiú. Szereti, ha csörgő van a nyakörvén és boldog, ha idegen embereket el tud bájolni az utcán. Ha az iskolás lányok azt kiáltják: jaj, de édes kis kutyus! – akkor ő délcegen lépked és határozottan kacérkodik velük.

Van egy különös szokása, amely más kutyáknál is gyakori, csakhogy az emberek nem vesznek róla tudomást: nagyon könnyen megsértődik. Ha mozdulatlanul és borús szemmel fekszik a szőnyegen és nem jön első hívásra, akkor én már tudom, hogy valaki megint megbántotta az önérzetét.

Egyszer félálmában lefordult a székről és ezen egy látogatóba jött fiatal nő hangosan elnevette magát. A daklit, akinek pedig ez volt a legkedvesebbik barátnője, annyira bántotta ez a tapintatlanság, hogy tüntetve hátat fordított neki, még a libamájat sem fogadta el a kezéből. Akkor békült csak meg, mikor a barátnője komolyan és szelíden megmagyarázta a barátnője komolyan és szelíden megmagyarázta neki, hogy az ilyen okos daklinak a tréfát is meg kell építenie, és hogy nincs oka az elkeseredésre, hiszen mindenki nagyra becsüli a társaságban. Csodálatosképpen akkor is duzzog, ha séta közben nem veszem pórázra; azt hiszem, ő ebben a közömbösség sértő jelét látja.

Nevetek azokon, akik azt mondják, a kutyának nincsenek gondolatai, csak ösztönei. Komplikált gondolat-processzusokat tudok rábizonyítani a daklimra, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy kiváló emberismerő.

Megtörtént, miközben reggel öltözködöm, hogy szigorú tilalom ellenére fölugrott az ágyamra. Lezavartam, mire ő sértődötten az ágy alá vonult és mérgesen morgott. Magamhoz parancsoltam, de nem engedelmeskedett, meglapult és folytatta a feleselést. Most már meg kellett volna büntetnem, de mikor meglátta kezemben a pálcát, hirtelen kiugrott és farkát csóválva, vidáman és nyájasan hozzám törleszkedett. Úgy oldotta meg a feszült helyzetet, hogy mersz ötlettel tréfára fordította. És ezzel csakugyan le is fegyverezett.

Más alkalommal sajnálatos módon megfeledkezett a tisztességről, fölugrott ugyanis a székre, onnan az asztalra mászott és megdézsmált egy nyitott zserbóskatulyát, amelyet gyermek-vendégeknek készítettek oda. A szobalány rajtakapta és a kutya jelenlétében jelentést tett a gaztettről. Megfenyítettem, és ő, aki egyébként nagyon haragtartó, néhány perc múlva már utánam jött a dolgozószobába és békítési kísérleteket tett. Megveregettem a hátát, hogy rendben van, de máskor nem szabad lopni. Jó idő múlva bejött a szobalány, a postát hozta. A dakli ekkor a dívány alá bújt és onnan bőszülten megugatta Mancit. Nekem megbocsátott, de a denunciánst kíméletlenül lepocskolta. A fölbujtót bűnösebbnek ítélte a tettesnél, és e részben a felfogása egyezik sok kiváló jogászéval.

Ha koffereket csomagolnak, akkor mélységesen elszomorodik, mert tudja, hogy elutazom. Ennyi esze különben a legtöbb kutyának van. érthetetlen azonban, hogy sok esetben azt is tudja, mikor érkezem vissza. Ilyen napon órákon át várakozik a kapuban és sétára sem kapható. Azt kell hinnem, a sors engem egy kivétele kutyával, egy telepatikus daklival ajándékozott meg.

Ilyen az én kutyám. Egy szóval sem mondom, hogy tökéletes emlősállat – ugyan melyikünk az? -, de azért őbenne is több dolgok vannak, mintsem Horatio bölcselme álmodni képes.

Forrás: Új Idők XXXVIII. évf. 1932. 13. sz. Húsvét