Kerényi Frigyes (1822-1852): Eperjesen

Hullámzik a kor tengere

Hullámzik a világ!

Ki fogja vetni gyöngyeit

S medrébe visszahág.

Népem te is hullámin állsz!

Karod halászni kész:

Hogy kihalássza gyöngyeit

A diadalmas ész.

Felfűzte máris gyöngyeit

A diadalmas ész,

Fogódzzunk egybe nemzetem

S le nem borít a vész!

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Lauka Gusztáv (1812-1902): A barrikádok embere (1848. ápr. 29.)

(Barabás Miklós litográfiája)

Ha a trónon zsarnok hever,

tiporva jog- s népérdeket

Ha törvénytelen kéz arat

Ott ahol törvényes vetett,

Utcára mén, sáncot kerít,

Onnan puskázza elenit

A barrikádok embere.

Szemeiből bátorság néz,

Keblében honszerelme él,

Rabszolgaság – egyetlenül

Amitől tart, amitől fél;

Örömest áldoz életet,

Ha szabadságot nyerhetett

A barrikádok embere.

Szemeiből bátorság néz,

Keblében honszerelme él,

Rabszolgaság – egysetlenül

Amitől tart, amitől fél;

Örömest áldoz életet,

Ha szabadságot nyerhetett

A barrikádok embere.

A zsarnokok védőire

Harsányhangon halált kiált,

A zsoldos bérszolgára lő,

Legyen rokon, legyen barát;

De ki tisztán szeret hazát,

Annak más vétket megbocsát

A barrikádok embere.

Ha a szabadságharc után

Szeretteihez visszatért,

Vidor danák közt mossa le

Fegyver- s ruháiról a vért,

Hon jólétéért fohászkodik

S mint békés polgár dolgozik,

A barrikádok embere.

Ha pedig az ellengolyó

Vagy kard halálát hozta meg,

Elestét életben maradt

Szabad nemzet siratja meg,

Sírját mindenki tiszteli,

Mert azt szabad földben nyeri

A barrikádok embere.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Arany János: Szabad hajdú dal

Süvegemen nemzetiszín rózsa

Ajakomon édes babám csókja;

Ne félj babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;

Zászló alá magam csaptam én fel;

Szülő anyám te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád.

Nem is adtam a lelkemet bérbe;

Négy garajcár úgyse sokat érne;

Van nekem még öt-hat garajcárom…

Azt is ha kell, hazámnak ajánlom.

fölnyergelem szürke paripámat;

Fegyveremre senki sem tart számot.

Senkié sem igaz keresményem,

Azt vegye el hát valaki tőlem!

Olyanképpen lábam sem billentem,

Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem;

De a szabadságért ha egy íznyi,

Talponállok mindhalálig vívni.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Garay János (1812-1853): Előre

Tél s enyészet dúl a magyar hazában!

Mint az éh-farkas felüvölt a fölszél,

S rá hegy és rá völgy csikorogva pusztul,

Huh, be hideg van!

Künn az ős Gellért tetejét halotti

Szemfödélképpen fuvatag borítja;

Kertem aljában az ezüst patakcsa

Jéghidat öltött.

Holt a természet, hogy ereiben a nedv

Megfagyott? Nem, nem, míg a honfi dalnok

Férfi mellében ki nem alszik a láng:

Nincsen enyészet!

S zúghat éjszaknak szele, dúlhat a tél,

Rá hegy és rá völgy csikorogva renghet,

Keblem árjával egy egész világot

Fölmelegítek.

Lágy, szelíd, édes legyen a magyar dal –

Ha szerelmet zeng; legyen ömledékeny,

Mint patakcsörgés, epedékeny-édes

Mint csalogányé.

De, ha honához mer emelni szókat,

Férfi lélekkel, ne nyögelve zengjen;

Elsírók múltját e hazának immár

A sok ezerszer!

A cselekvésnek kora tűnt nekünk fel!

Tenni a jelszó szeretett barátim

A tavasz megjő mezeinkre, s minket

Alva találjon?

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Lévay József (1825-1918): A pozsonyi várban – 1848. február 14.

Lenéz a Duna tükörébe,

Naponként látja ottan magát.

Nem ez volt hajdan az ő képe,

Melyet most a víz tükrében lát;

Nem ez volt, nem! s talán éppen

Azért bámul ily sötéten,

Mintha azt suttogná zordonul magába:

„Nem való vagyok én a mai világba!”

Erős volt hajdan s most oly gyönge,

Mint egy öreg, ki sírja szélin áll,

Fény s pompa volt hajdanta benne,

Most mindannak puszta híre már!

Enyészet küzd itt a kővel

Megtörhetlen vad erővel…

Csakhogy egymással nem birkóznak sokáig,

Helyéből kimozdul a kő – s porrá válik.

Ím itt a palota, ha annak

neveznek négy omladozó falat,

Játékául szélnek, viharnak

Fedelek nélkül puszta ég alatt.

hogy más lakója is lenne,

Nehány vad fa nőtt fel benne…

Ezen vadfák talán hamvaiból keltek

A hajdan itt kigyúlt nagy lelkesedésnek!?

Mert ez a hely, hova belépett

Az összegyűlt urakhoz Mária,

S midőn elkezdette a beszédet,

Az érzés könnyben ült pilláira…

És apáink ajánlának

Vért, életet Ausztriának.

E falak tanúi voltak a beszédnek,

Azért, éppen azért most ilyen sötétek!

Amott a zug, melyben tartatott

Erős zár alatt a szent korona,

Érette titkosan becsapott

Az idő, e vén rabló katona.

S mivel semmit nem talált ott,

Mérgében a falba vágott

S ahol egykor állt az ország koronája,

Kóbor bagoly ül most oda éjszakára.

Oh midőn e pompás erkélyre

Kijött a vár ékes kisasszonya,

S tiszta nyári estvén lenéze

A vidék holdsugáros halmira:

Ily magános merengésben

Mik forogtak elméjében?

Hallgatta a paraszt legények danáját,

Vagy az öreg Duna csendes locsogását?

Ekkor adott hangot szívébe

Egy titkos húr, a tündérszerelem

S ha lovagja jutott eszébe,

Szép arca elpirult önkénytelen…

Itt volt, itt ragyogott maga

E várnak hajnalcsillaga.

S tán most is itt lebeg a szerelmes lélek

Halk suttogásában az alkonyi szélnek!

Megjártam a mély kutas pincét…

Még most is látszik a víz felszíne

Mintha az elnyomottak könnyét

Temették volna el titkon ide.

S az a szörnyű mélység! azok

Az omlott barlangnyilatok!...

Föl innen föl a nap szabad világára!

Ez itt a kárhozat, a pokol tanyája!

Nem kér a vár többé védelmet,

Elpusztuland magában csöndesen,

Miért van mégis fala mellett

Kiszögezve az ágyú szüntelen?

A vár alatt egész város

Szinte szerfölött nyugalmas,

Valami kis lárma egy házban van éppen,

Magyar honfiak közt az országgyűlésen…

És mi tűrjük miként a bárány,

Melynek gazdájától függ élete…

Egy omladozó várnak sáncán

Minek a töltött ágyú? el vele!

Hogyha jő nyílt ellenségünk,

Annak majd szemébe nézünk;

De az ágyú végét éjszak, vagy nyugotra

Fogjuk fordítani és nem önmagunkra.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Szelestey László (1821-1875): Első hirnök

Ablakomban még a jégvirágok

Hóharmatos bokrétája ült:

S még is hozzám a tavasz követje:

Könnyü szárnyon gyors fecske repült.

Ablakomnak üvegén koczog:

„Nyisd ki – szól – mert örömhirt hozok.”

Korán jöttél árva kis madárka

Egy mosolygott szép tavasz elől,

Itt a zord tél még javában járja;

Szellőt vártál, s a vihar meg-ől.

Jőj szobámba, nyitva áll az ablak,

Vendégemnek szivesen fogadlak.

„Oh ne hidd, hogy künn olyan hideg van;

Haragját a tél kizugta már.

A szabadság szellője megindult,

Felsütött a rég várt napsugár;

S minden fa a nemzet erdejében

Kivirágzott édes örömében.

- Jőj, maradj csak nálam, kis madárka.

„Hagyj repülnöm, nagyon ietek,

Mert nyomonban a szabadpacsirta

S a megindult könnyü szelletek.

Nálok gyorsabb lenni akarok,

Én az első hirmondó vagyok.”

És tovább ment a gyorsszárnyu fecske,

Visszazengni hallom még szavát.

Elindultam én is, megköszöntök

Minden füszált, minden bérczi fát,

Dallal járok völgyön, halmokon;

Ugy is költő és madár rokon.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Báró Balassi Bálint: Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesige idegensige miatt, az rígi szeretőin kezdett szivében megindulni

Rígi szerelmemnek nagy tüze

Hamuá vált vala szinten,

De mi nem tudom mi löle,

Hogy bennem meg felgerjede.

Elvált hiv szeretűm miatt

Uj bánat nagy kénnal fogyat:

De nem is látom semmi módját,

Mint oltsam szerelmem lángját;

Mert mind mérges nyillal lőtt vad

Kibűl nyíl-vas ki nem szakad,

Fetreng, sem élhet, sem halhat;

Úgy tűrem szivem fájdalmát.

Hogy véletlen most Cupidó

Meglőtt az mordály áruló,

Maga hittel lőn köztünk szó,

Hogy frigyünk lenne állandó.

De hitit ugyan nem állja,

Frigyét az fattyú felbontja

Elmémet olyra gyúlasztja,

Ki csak kár, maga is látja.

Mert annak édes szerelmét

Kinek igíri szerelmét,

Magamnál vesztette kedvét,

Nézdsze tökíletlensígét.

Avval rígen győleltetett,

Az ki szerelmivel éget;

Veszedelmemre de siet,

Hogy benne gyújt rígi szenet.

Átkozott! hanem más móddal,

Végezd búmat halálommal,

Ne gyújts olthatatlan lánggal,

Metszesz keserves kinommal?

Vagy hogyha égetni akarsz,

Mint bolondot mit játszódtatsz?

Arra geriessz, kit megadhatsz

Nyerhetetlenre ne gyúlassz.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 73-74. old. – Bp., 1903.