1.
Sajka úszik a Dunán
Piros zászló rajta…
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja.
Ott lebeg, ott hányódik
Jobbra balra könnyen,
Mintha maga sem tudná
Vajjon merre menjen.
Hab hab után enyeleg
Rengő sajka mellett,
Susogva mély fájdalmat
És örök szerelmet.
Itt amott egy-két virág
Esdekel hozzája,
Távol virító mezők
Vízbe hullt virága.
Úszik a Dunán
Piros zászló rajta,
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja.
2.
Még csak el sem bucsuzott
Úgy ment ki a házból…
Máshová ohajtozott
E rideg világból…
Egy pár könyben csillogó
Szem nézett utána,
Míg a piros lobogót
A távolban látta…
Sirva nézte a leány
Mint repül a sajka,
Boldogsága, élete
Mint tűnik el rajta!!
Az a piros lobogó
Az ő keszkenője,
Az a szomorú legény
Az ő szeretője.
Csendes mély busulását
Semmi sem zavarja,
Csak haragos apjának
Szemrehányó hangja.
3.
Meleg sohajtás vegyül
A fuvó szellőbe…
szállj oh szállj a hab fölött
Vándor szellő véle.
Tiszta forró köny pereg
A futó habokba…
Oh vigyétek könyeit
Szerelmét susogva…
Vizbe hull az eltépett
Koszorú virága…
Sápadt szenvedő leány
Néz merőn utána.
Néha néha fölkacag
Háborult kedvében…
Majd zokog, majd elmereng
A kék messzeségen…
Sajka úszik a Dunán
Piros zászló rajta…
Nincsen benne evező
Csak a szellő hajtja!!
Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.
2026. júl. 8.
Lévai József (1825-1918): A sajka
Lévai József (1825-1918): Fehér galamb
Fehér galamb száll a levegőbe…
Megy a rózsám, elbucsúztam tőle!
Hová megyen… merre lészen utja,
Mikor látom… a jó isten tudja!
Fényes fonal van szárnyához kötve,
Életemnek ragyogó víg kedve.
Mintha lelkem vinné ott magával
Ismeretlen gyász vidékre által…
Nézem, nézem!… De már nem is látom,
Elveszett a tenger pusztaságon…
Vagy tán azért nem látom hogy épen
Két szememet könyben úszni érzem!
Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.
2026. jún. 27.
Lévai József (1826-1918): Hangok
I.
HULLÓ CSILLAG
Hulló csillag fénye lobban,
Nincsen nyugta a magasban…
Álld el utját s fölleget vesz
Meggyuladt tüzére
Hogy ne hulljon a magas menny
Kéklő tengerébe!…
Parancsolj a zivatarnak,
Zugó szélnek bősz viharnak.
Szólj hozzájok esdekelve:
Jobb, ha visszatérnek,
Sötét völgyben, zöld erődben
Béke int feléjek!…
S hulló csillag ha megáll is,
Szélvészt ha meglánczolnád is:
Röptében az én szerelmem
Soha ki nem fárad,
Rohan velem, míg elemészt
Hogy ha megcnem áldhat!
II.
ÉLET ÉS HALÁL
Sötét palástot ölt a hajnal,
Pirosló arcza elborul
S vihar zúg rám dübörgő zajjal
A felhős ég határiról. -
Gyöngyhabja az örömkehelynek
Ürömmé válik ajkamon:
Képzelve, hogy bármint szeretlek,
Sosem birhatlak, Angyalom!
S ha a remény hozzám hajolva,
Tünődésekben fölkeres,
És biztató hangon susogja,
Ne csüggedezzél csak keress!..
Egy percz alatt fényes mennyország
Lesz nékem a mult és jelen
S ez egy percz is örökboldogság,
Mert véled osztva képzelem.
III.
FECSKE MADÁR
Vidul az ég, zöld a határ,
Szállj le hozzám, fecske madár.
Szállj le hozzám, gyász ne legyen rajtad,
Zendüljön meg dalra szokott ajkad.
Bánat ölyve jár utánad,
Pihentesd meg röpke szárnyad,
Ne menj messze, im itt a hegy oldal
Ismerősed, vár baráti szóval.
Mint pillangó a virágom,
Pihenj meg e régi fákon,
Minden bokor érkezésed várja,
Lombja reszket, hogy le röppenj rája.
Tudod, hogy e bokrok alatt
Vidám napok árnya mulat,
Itt szoritott először keblére
A szerelem hajnali tündére.
Itt susogott néha felém
Bűvösen a csalfa remény,
Föl magasra lelkem innen hágott,
Rózsaszínben látni a virágot.
S mindaz a mi elborula,
Földerülhet véled ujra
Szárnyaid még uj örömet hoznak
Díszeül egy második tavasznak.
S ha látod, mint játszik velem,
Régi híved, a szerelem:
Soha se szálj tőlem más határra,
Emlékezet, hű fecske madárka!
IV.
ALSZIK A TERMÉSZET
Szét szaggatott felhők az égen,
Tolvajszél futkos a sötétben,
Pillantási a csillagoknak
Nagy félénken itt-ott lobognak…
Hiában nézek vágyva fölfelé,
Ott a reményt a kétség elnyelé.
S itt lenn körültem a vidéknek
Pásztor tüzei már nem égnek
Elcsöndesült a föld határa,
Sürü fátyol borult arczára,
Álom viraszt az ég és föld felett,
Ringatva a megfáradt életet.
Alusznak a fák, a virágok,
Titkon hull a harmat reájok,
Arany fürtökkel, biborajkkal,
Távol szenderg a rózsa hajnal;
Galambom is lezárta szép szemét,
Egész világ setét, setét, setét!
Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.
2026. jún. 24.
Lévai József (1825-1918): Egy kisasszonyhoz
Szeretem én a kisasszonyt szörnyen,
Nekem már azt elhiheti könnyen,
A szemembe alig alig nézett,
Mégis jaj beh megigézett.
Gyémánt ragyog a maga szemében,
Ragyog pedig éjjeli sötétben,
Aranyat ér minden pillantása,
Oh csak én rám szórná azt, ne másra.
Rubinból van picziny ajka vésve,
Csengő ezüst annak csevegése,
Mindig játszik a mosolygás rajta
Rubinnál is gyönyörübb az ajka.
Termetének nincs e földön párja,
A liljom is elbámul ha látja.
Hát még csókja hát még ölelése!
Drágábbat már nem adhat az ég se!
Oh csak ennyi drága szépség mellett
Megláthatnék még egyet – a lelket;
Oh csak egyszer nézhetnék beléje,
Mint nézek a csendes tó vizébe!
Nem lesz enyim a kisasszony, látom;
Föl se veszi, akárhogy imádom,
S szerelmemnek viharszárnya nincsen,
Hogy magammal ragadjam repitsem.
Megosztanám vele sok jószágom,
Itt a földön és a más világon
Éltem, vérem és nagy szegénységem
És ha lenne – hirem, dicsőségem.
No de eljön, a ki jobb lesz mint én,
A ki mindezt megigéri szintén.
Nem is gyalog jön, hanem lóháton,
Kaczki legény itt a csereháton.
A boldogság vadon terem nála,
Van sok földje, bora, pálinkája
S hogy pohara csordulásig teljék,
Egyedül csak szép feleség kell még.
Lánggal égő szerelmének tárgya
Sallangos ló, agár, pipa, kártya,
Szerelméből a mi maradék lesz,
Az talán tán a kisasszonyé lesz!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Junius 5. XXIII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
2026. jún. 21.
LévaiyJózsef: Márton bátya
Lépjen elő, Márton bátya!
Róla van itt a szó, látja…
Törje föl az ajtó zárját,
A mivel oly régen zárják;
Lépjen hozzám e kicsi hajlékba,
Ha maga nem, hát csak az árnyéka.
Ime itt van! Élve, épen,
Régi kopott ködmönében,
S hogy ne legyen semmi híja,
Kis pipáját most is szíjja…
Szeme lángol, mint a lemenő nap,
Ősz bajúsza két ragyogó jégcsap.
Volt neki vig bölcsessége,
Míg gyertyája lobbal ége…
Rövid itt az élet – ugymond -
És ha rövid, minek a gond?
Más tekintsen a kicsi hangyára,
Holnap is ád, a ki adott mára.
Nap nap után dínomdánom,
Biz’ én soha meg nem bánom,
Peregjen a világ nyelve,
Csak poharam legyen telve…
S imádkozás papnak az ő dolga,
Helyettem is járjon a templomba!
Szürke haja vállát veri,
Görbe fésűn azt viseli.
Sűrűn vagyon immár szántva
Piros arczán a barázda,
Lelke mégis szilajon repülget
Nem nézi, hogy korhad az épület.
Szót ha veszen ajakára,
Csak a szedre-vette járja,
Hol truczczázom, hol Attila,
Száz formában az ég nyila…
Jókedvével haza ballag néha,
S jó kedvének harag a szomszédja.
Megbomlik a házi béke,
Rimánkodik felesége,
Inti szegény Kati néni,
Hogy ideje már megtérni,
Az istenért! Vegye magát észre,
S az utolsó kerekre is nézne.
„Nincs kerekem, nincs szekerem,
Asszonybeszéd nem kenyerem…
Félj te magad, én nem félek,
Csak azért is borral élek!
Tudom úgy lesz, megbetegszem egy nap,
S vitetem a menyországba másnap!”
Márton bácsi sima orra
Nyerges pápaszemet horda,
Azon által, ha próbálta,
A kis á-t is nagynak látta;
De egyszer az öreg okuláré
Azt mondja, hogy nem segitek már én.
S íme ég és föld előtte
Kékes, ritka fátyolt ölte…
S az a fátyol mindig kékebb,
Mindig sűrübb és sötétebb…
Aztán örök éjszakára vállott
S elfödözte tőle a világot.
Minő mélység! Minő inség!
Hol a gyámol, a segítség?!
Az eltévedt vándor ajka
Isten nevét hangoztatja
És a szivben mélyre vonult könyek
Mint a sebes zápor előtörnek.
Kis hajlékát olcsó áron
Húzta el az öreg Áron…
Magas fű nőtt udvarában,
Eger az úr kamrájában…
Nincs előtte biztató reménység,
Csak bús homály, csak iszonyú kétség
Nem mer nézni, remeg tőle,
Se elmultra, se jövőre;
Imádkozván, csak azt várja,
Hogy az ég tán majd megszánja: -
Ámde az ég sorsát már kimére,
Soká küldi a követet értte.
Hosszan omló könyek árja
Mossa szivét szép tisztára
Szenvedések nagy tüzében
Megújulttá lesz egészen,
S mint levegő hófehér galambja,
Repül lelke, a hova ohajtja.
Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.
2026. máj. 8.
Lévai József (1825-1918): Vesztett paradicsom
Oda van a paradicsom!
Nem vezet rá emberi nyom,
Számüzött angyali
Bujdokolva járnak,
Csak tövise van még
A tarolt határnak.
Régi tüzhely hamva körül
A zivatar zúgva röpül,
Széthullt a barátság
Vidám koszorúja,
S a riadó szélvész
Nyomát is elfújta.
A vig öröm tétova jár,
Kezében még habzó pohár…
Édes italában
Mennyei kéj máskor;
Most keserü bürök,
S undorító mámor.
Gonosz tündér a szerelem,
Játéka is veszedelem…
Csalogat, csalogat,
Fényes utat tövén;
Pedig hullámi közt
Halálos az örvény.
A reménység ajka zendül,
S tünik a könny annyi szembül;
Hajh! Rövid a játék,
Ködalakja széled,
S a valóság láttán
Elhagy az eszmélet.
Mennyet igért egykor a föld,
S most pokoli boszura költ:
Hallja sohajtásod,
Látja könnyhullásod;
De az égre bizza
Megvigasztalásod!
És az ég szól: „Árva lelkek!
Menedéket nálam leltek,
Mert emlékit ki-ki
Ide is elhozza,
A paradicsomot
Én sem adom vissza!”
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.
2026. ápr. 5.
Lévai József (1825-1918): Vesztett paradicsom
Oda van a paradicsom!
Nem vezet rá emberi nyom,
Számüzött angyali
Bujdokolva járnak,
Csak tövise van még
A tarolt határnak.
Régi tüzhely hamva körül
A zivatar zúgva röpül,
Széthullt a barátság
Vidám koszorúja,
S a riadó szélvész
Nyomát is elfújta.
A vig öröm tétova jár,
Kezében meg habzó pohár...
Édes italában
Mennyei kéj máskor;
Most keserü bürök,
S undoritó mámor.
Gonosz tündér a szerelem,
Játéka is veszedelem...
Csalogat, csalogat,
Fényes utat törvén;
Pedig hullámi közt
Halálos az örvény.
A reménység ajka zendül,
S tűnik a könny annyi szembül;
Hajh! rövid a játék,
Ködalakja széled,
S a valóság láttán
Elhagy az eszmélet.
Mennyet igért egykor a föld,
S most pokoli boszura költ:
Hallja sohajtásod,
Látja könnyhullásod;
De az égre bizza
Megvigasztalásod!
És az ég szól: "Árva lelkek!
Menedéket nálam leltek,
Mert emlékit kiki
Ide is elhozza,
A paradicsomot
Én sem adom vissza!
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
2020. jún. 25.
Lévai József: Sok a föveny…
2020. jún. 11.
Lévai József: Füles Miklós
Lármadobot vernek, hadi trombita szól,
Vitéz Füles Miklós ébredj fel álmodból!
Kelj fel a háború riadó szavára,
Gonosz ellenségink megriasztására.
Felkelnél, felkelnél, hogyha élet volna
A sirok fenekén, hideg koporsódba.
Magad mondanád el igazság szavával,
Hogy miképen jártál a török basával.
Csapatban mentek a törökök rablásra,
Faluról falura járván mint a sáska.
Elvitték magokkal, a hol mit találtak
Szép leányát, kis fiát az édes anyáknak.
Felverték a pinczét, az éléskamarát,
Kihúzták az olból kicsinyét, apraját,
Karddal feleltek a jajongók szavára,
S véginséget hagytak magok után hátra.
„No hisz megálljatok – igy szólt Miklós erre –
Majd megtanitlak én az igaz Istenre,
A kit elér nehéz kardom suhintása
Tudom nem lesz kedve máskor pusztitásra.”
Pejlova kényesen ugrándozott véle,
Míg ő haragjában ekképen beszéle.
Vitézlő pajtásit maga mellé vette,
S egy sürü erdőnek szélhez vezette.
Jöttek a törökök vigan újjongatva,
Rablott portékával dúsan megrakodva,
Egyik fütyült, másik szundikált nyergében,
Sok meg magyar nótát kínzott jó kedvében.
„Haj rá haj!” megdördül Miklós buzditója,
Mintha az öreg dob hangja szólott volna…
Tigrisként rohantak az ellenségre,
Pedig tiz is jutott egy magyar legényre.
Bezzeg volt nemulass, volt nagy vagdalkozás,
A hol Miklós forgott nem kellett oda más.
Egymás után hullott a török rakásra
A párolgó vértől pirossá lett pástra.
Nyakra főre futott kinek volt ideje,
Kit utól nem ért a magyarok fegyvere,
Elhányta a prédát majd az egész sereg,
Csakhogy rongyéletét szabadithassa meg.
Míg a többiek a szaladókat üzték,
Miklós egy vén bikfa tövénél küzdött még.
Ott küzdött egyedül hagyatva, magával
A főellenséggel, a török basával.
’Esküszöm Alláhra, hogy még ma meglátod,
A pokol mélységét, a sötét országot!
Minek nálad a kard, minek az a paizs?
Összeaprítlak, ha száz lelked volna is!”
Ez volt ordítása a török basának,
Mikor neki vágott Miklósunk lovának.
Csak lovának vágott, mert első csapásra
Miklós pejlovának tomporált találta.
„Hó, hó, lassan öreg – mond a magyar vitéz –
A pokolba előbb ajtót nyitni te mégysz? –
Ezzel oda sujt a török fejére,
Hogy mindgyárt kibugygyant istentelen vére.
Bér ne sujtott volna olly szörnyű erősen;
Ketté pattant kardja a kemény ütésen…
Már most mitévő lesz csonka fegyverével?
Mikép ér jó véget a török vezérrel?...
Dárdájához kapott, kardját elvetette,
Dárdáját a basa nagy hasába döfte
És a basa, mint egy vadállat elbődült
S paripájáról a véres gyepre szédült.
Nem halt meg egészen… Miklós megkötözte
S egynehány lépésre úgy hajtá előtte;
Ott azonban eldült kinjának terhétől
És kegyelmet koldult a magyar vitéztől.
„Ne örvendj kínomon, derék magyar vitéz!
Tőled vett halálos sebeimre ne nézz,
Ha soha sem tettél, tégy jót mostan velem,
Ölj meg, és ez legyen tőled a kegyelem!”
Vitéz Füles Miklós leszálla lováról,
Leoldá a kötélt a basa karjáról.
„Kegyelmet énnálam sosem fog az lelni,
Ki a magyar ellen kardot mert emelni.
Hanem most tenéked mégis csak megadom,
Takarodj előlem érdemlett utadon
Takarodj, takarodj s ha majd pokolba érsz,
Mondd meg, hogy ott is az én kegyelmemből élsz.”
Mikor a véső szót kimondotta szája,
Akkor már nem volt szusz a török basába,
Ott feküdt elnyúlva a megtiprott gyepen,
Megadatott neki a kívánt kegyelem.
**
Lármadobot vernek, hadi trombita szól,
Vitéz Füles Miklós ébredj fel álmodból,
Kelj fel a háboru riadó szavára
Gonosz ellenségink megriasztására.
Fölkelnél, fölkelnél hogyha élet volna
A sirok fenekén, hideg koporsódba…
Csak nyugodj jó vitéz, csendes békességgel,
Megbirkózunk mi a gonosz ellenséggel!!
Forrás: Nép barátja 1. kötet 25. sz. Bp., 1848. nov. 19.
Lévai József: Ha én király volnék
Ha én király volnék, isten látja lelkem,
Örökkön örökké bánnám, hogy születtem;
Égetné szivemet, mint a tűz parázsa
Aranyos királyi széken ragyogása.
Ha én király volnék, engesztelés végett
Megölelném a rég sanyargatott népet.
Sírva mondanám, hogy áldásom reátok,
Engem az életben többé soh’se láttok!
Ha én király volnék, én tőlem végtére
Palotám küszöbét vad fű nőhetné be,
Elhagyám a várost, elhagynám hazámat,
Egy kisérőm lenne csupán – a búbánat.
Ha én király volnék nem vón’ maradásom,
Sem az emberke közt, sem a más világon;
Nyakamat a hóhérpallos alá vetném,
Nem szólnék ellene, mert megérdemelném!
Forrás: Nép barátja 1. kötet 24. sz. Bp., 1848. nov. 12.