LévaiyJózsef: Márton bátya

 
Lépjen elő, Márton bátya!
Róla van itt a szó, látja…
Törje föl az ajtó zárját,
A mivel oly régen zárják;
Lépjen hozzám e kicsi hajlékba,
Ha maga nem, hát csak az árnyéka.

Ime itt van! Élve, épen,
Régi kopott ködmönében,
S hogy ne legyen semmi híja,
Kis pipáját most is szíjja…
Szeme lángol, mint a lemenő nap,
Ősz bajúsza két ragyogó jégcsap.

Volt neki vig bölcsessége,
Míg gyertyája lobbal ége…
Rövid itt az élet – ugymond -
És ha rövid, minek a gond?
Más tekintsen a kicsi hangyára,
Holnap is ád, a ki adott mára.

Nap nap után dínomdánom,
Biz’ én soha meg nem bánom,
Peregjen a világ nyelve,
Csak poharam legyen telve…
S imádkozás papnak az ő dolga,
Helyettem is járjon a templomba!

Szürke haja vállát veri,
Görbe fésűn azt viseli.
Sűrűn vagyon immár szántva
Piros arczán a barázda,
Lelke mégis szilajon repülget
Nem nézi, hogy korhad az épület.

Szót ha veszen ajakára,
Csak a szedre-vette járja,
Hol truczczázom, hol Attila,
Száz formában az ég nyila…
Jókedvével haza ballag néha,
S jó kedvének harag a szomszédja.

Megbomlik a házi béke,
Rimánkodik felesége,
Inti szegény Kati néni,
Hogy ideje már megtérni,
Az istenért! Vegye magát észre,
S az utolsó kerekre is nézne.

„Nincs kerekem, nincs szekerem,
Asszonybeszéd nem kenyerem…
Félj te magad, én nem félek,
Csak azért is borral élek!
Tudom úgy lesz, megbetegszem egy nap,
S vitetem a menyországba másnap!”

Márton bácsi sima orra
Nyerges pápaszemet horda,
Azon által, ha próbálta,
A kis á-t is nagynak látta;
De egyszer az öreg okuláré
Azt mondja, hogy nem segitek már én.

S íme ég és föld előtte
Kékes, ritka fátyolt ölte…
S az a fátyol mindig kékebb,
Mindig sűrübb és sötétebb…
Aztán örök éjszakára vállott
S elfödözte tőle a világot.

Minő mélység! Minő inség!
Hol a gyámol, a segítség?!
Az eltévedt vándor ajka
Isten nevét hangoztatja
És a szivben mélyre vonult könyek
Mint a sebes zápor előtörnek.

Kis hajlékát olcsó áron
Húzta el az öreg Áron…
Magas fű nőtt udvarában,
Eger az úr kamrájában…
Nincs előtte biztató reménység,
Csak bús homály, csak iszonyú kétség

Nem mer nézni, remeg tőle,
Se elmultra, se jövőre;
Imádkozván, csak azt várja,
Hogy az ég tán majd megszánja: -
Ámde az ég sorsát már kimére,
Soká küldi a követet értte.

Hosszan omló könyek árja
Mossa szivét szép tisztára
Szenvedések nagy tüzében
Megújulttá lesz egészen,
S mint levegő hófehér galambja,
Repül lelke, a hova ohajtja.

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.