Horváth István (1909-1977): Örök irigyképpen

 
Tavasz-ízű szelek:
vándorolnak velek
a fellegek.
Bár csak tudnék én is szárnyán
elszállni.
Falum határában,
zöld búzavetés közé
leszállni.

Nem élet ez nekem:
könnyel kísérhetem
bús énekem.
Nyíló mezők helyett kövek
szorítnak.
Fekete vizeknek
keserű hullámai
borítnak.

Nézem a felhőket,
az útrakelőket,
elmenőket.
Mit izenjek, szomorú, bús
vándorok?
Szívem vágyát küldöm.
Legyen zápor, mely otthon
lecsorog.

Mondd meg felhő, szóval,
hangod, ha megszólal,
hallhatóval,
mondd meg, hogy a szívem ketté
hasadott.
Kétfelé tépetten,
két világ világához
tapadott.

Itt sírom a mezőt,
ott meg átkozom őt,
amért leköt.
Nincsen nyugtom, nem is lesz a
föld felett.
Örök irigyképpen
nézhetem a vándorló 
felleget.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám