Kozma Andor (1861-1933): I. AZ ÉGI ŐS

 

Minden turánok apja Túr,
A földön az első ős nagyúr,
Ki onnan, hol az óczeán
Vizén kel Hajnal, a nap-leány,
El addig, hol az asszonyúl
Nagy bíborbércz mögé vonúl, -
A tengertől az Uralig
Korláttalan uralkodik:
Ha száguld hétesztendeig.
Nem járta még be földeit.

Túr apja a híres égi Ős,
Ki az idővel egy idős,
Mert azzal ikrül Ik vagy Ég,
Uk ős istentől szülte rég.
Uk az örök erő, az OK,
A felfoghatlan vég-titok,
A végtelenség veleje,
Teremtő, hajtó ereje,
Ki mindig volt, van és leszen,
De soha még nem látta szem.

Ukot előbb ködtengerül
Csak zűrzavar vevé körül:
Az űrben ingó végtelen,
A melyben egy a négy elem.
Sötétbe volt az veszve még,
De Uk hatott, és lett – az Ég.
És mind kigyúlt és mind ragyog,
A nap, a hold, a csillagok,
S mind e fény betündökölt,
Alant világos lett a föld.

S már zsong a földi holt anyag,
Csirázik bőven benne mag;
Mind fényre tör, rügyezni kezd -
Az égiek csak nézik ezt.
S lesz magból maghozó virág,
A holtbul élő szép világ:
Erdőn vadak, vízben halak,
Fészkel madár a lomb alatt,
S míg ez a fellegig csapong,
A rögbe búvik a vakond.

S egyszerre – Uj tudná miképp! -
Van földi testű lelki nép,
Mely alkot, irt és alakit,
Tanyát ver, épít, helytt lakik,
A lába porban, ám deli
Testét magasba emeli,
Szeme sugárzó és merész,
Fejét fenhordva égbe néz,
Agyában gondolat terem,
Szivében termő szerelem.

Az égi istenek kara,
Láthatlan Uj fényudvara,
Már aggva nézi e csodát,
Mert nőttön nő az mind tovább
Szép, szép, de féltik ők maguk’,
Határt ha nem szab ennek Uk.
Ha égbe nőnek földi fák,
Az emberé lesz a világ!…
De Uk sugalva küld vigaszt
S Idő, leánya, érti azt.

A földet – ez így hirdeti -
Kertül adá Uk ő neki.
Ott úgy fog kertészkedni ő,
Hogy égbe nem nő, a mi nő.
Mi ott a felhőt verdesi,
Ő irgalmatlan elnyesi.
Ő ott ezentúl körbe jár:
S lesz napra éj, tavaszra nyár,
A nyárra ősz, az őszre tél -
S mind meghal egyszer, a ki él.

S a hogy fogadta az égi nő,
Lőn földi törvény az idő:
A múlhatatlan elmulás,
Az elmulásból újulás,
A megvetésből aratás,
A bölcsődalból siratás…
Óh, változatlan változat!
Ha üdvösség, ha kárhozat,
Körben futásod bármi gyors,
Örökkön egy a földi sors.

De Őst, az Idővel egy ikert,
Vonzá nagyon a földi kert;
Mint felhő leste évekig,
Testvére mint kertészkedik.
Majd egy turult, a mely az ég
Határaig emelkedék,
Istenkezével megragadt,
Igy szerze szárnyat s tollakat -
S turulként öltve alakot.
Idő kertjébe lecsapott.

Díszköntösében látta azt,
Épp ott találta a tavaszt.
Virágban álló csudafák,
Sziromesőjük hullaták;
A lombra esti csend üle.
Nászdalra kelt a fülmile;
Az emberek leányai,
Az est e lenge árnyai,
Mosolygva hallgaták a dalt
És sóhajtoztak, hogy kihalt.

De mire feltünt már a hold,
Minden leánynak párja volt.
S mely nyikkanás, mely sípfúvás? -
Víg tánczzenét kezd egy dudás.
S lejt holdvilágos rét gyepén
Sok szép leány, sok szép legény…
Ős ül turulként bérczi fán
S azt látja, a mit rég kíván.
A mi öröknél édesebb,
A végtelenben a végeset.

A tünde létben a gyönyört,
A fényt, mely ír az árnyba kört:
Csak ezredrésznyi pillanat
Míg egy-egy ponton áthalad,
S a fénykör mégis egy egész
S a mire eltünt, mása kész…
Ki nem fogyók e fénykörök,
A földi élet így örök -
Ős elmereng, rá éj terül,
S határoz él, hal emberül.

Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Zeng a patak az erdőben…

 

Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek
A szent dalnok ajakára.

Lánykák: a himes virágok,
Patak partján növekednek,
Szellőringatott ajakkal
A habokra csókot ejtnek.

Patak vagyok én magam is,
Zengő patak, de a parton,
Csókoló lánysereg helyett,
Maró rabbilincsem tartom.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Honfidal

 

Nem az, nem az, mit mondanak,
El nem veszett a hon;
Még ott röpül a büszke sas
A bércen szabadon.

Még ott a puszta hős fia
A vihar paripán,
Ott zengi még a méla dalt
Estalkonyat után.

Még ott a lelkes lánysereg,
Sok liliomkebel,
Még boldogít magyar legényt
Magyar szerelmivel.

A Duna, Tisza habjai
Még ott hömpölygenek,
A dicső hon virányira
Bő áldást öntenek.

Még áll Tokaj és Badacsony,
Még magyaré a bor,
Mely elhunyt ősök vériből
Szent láng gyanánt kiforr.

Még áll a hon, még van magyar,
Van romlatlan erő,
S mit szülni fog, mit szülnie kell,
Haj, nagy lesz a jövő!

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Katona József (1791-1830): A magányhoz

Egy embergyűlölői órában

Hozzád kellemetes gyászban ülő Magány!

Hozzád tündökölő sírüregéből az

elmés balgatogok dühzajongásinak!

Hozzád! Ott az öröm meghala már nekem.

Elhervadt tavaszom tölgyöm alá siet,

hol csendes kalibám nádtetejére pörg

szárult gallyairól a leesett haraszt,

hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.

Ébredtétől egész béragadó szemig

őröngésiben ott tapsol az oktalan

fényes mostaniján; s vak rohanásasl üt

vázképére sebet fő aranyistenén.

Benned lelkemet én mennyei szárnyakon

látom mostanim és kellemetes jövőm

ígért boldogulás századi karjain;

üdvösség mosolyog nekem örökre itt.

Ott a balgatok föld növényein

árulják örökét, irgalom és kegyét

a kertésznek – egész nemzeti kény szerint -

kalmárként szereik becsbetevésivel.

Felmetszik kebelét isteneiknek, és

a pénzes gaz előtt tárva találni; de

a pénzetlen igazt meg se tekénti a

koldús, adni ki kész mennyet egyébaránt.

A természeti rény hamvaiban se van,

élő vedreit is más piperék fedik:

egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek -

s ország a neve, és – öszveszövetkezés.

Egy halmon nyüzsög az, mint valamely halott

emlékoszlopa a sír tetején; de a

jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,

és nincs más, ki magát csak maga könnyezi.

A szülők, mikor a lelkek alig libeg

már kék ajkaikon mégis a ott nyögő

majd árván maradók bús zokogásion

is örvendenek e vég uzsoráinak.

Mérges szájrol ered csókja baráti név -

szív-kalmárainak, s szent öleléseik

közt lopják meg azon gyáva gyanútalant,

lelkét, aki nekik híven od’áldozá.

Még mások, kiket a tarka szerencse csak

mintegy alva vet a boldoguláshoz és

mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,

majmok, tökkel ütött balgatagok – gazok.

Kik csak könnybe borúlt szembe lelik fel a

nagyságok tükörét, és ha kegyök felett

a mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.

Ártatlan mulatás! Meg ne ijedj szegény!

És osztán mikoron mindezeken te fel-

fordúlt szívvel eredsz négy falaid közé;

akkor hív hitesed tárt öleléssel és

kézcsókkal dedeid futnak elődbe: vak!

Párod bájpoharat csak maga hasznaként

Kíván tölteni, és gyermekeid vevők,

elkábult atya, tűz indulatod felett,

hogy csókért örömöd – véredet add nekik.

Így tólják nyomorúlt emberi fajzatok

náloknál becsesebb lelkek elé az éjt;

míg a sír fenekén megszabadúlni vélt

bűzhödt testi felett a maradék kacag.

Benned, boldogulást lengedező Magány!

benned nincsenek ily ördögi angyalok;

alkotmány magad, és vagy magad alkotó,

egy lét benned az egy Isten, az egy magam.

Nem színlel csalogány dallal előttem itt

egy simúlt kebelű Próteus is veszélyt,

nem tréfálja meg itt ájtatosságomat

hátamnál nevető Parthenopék szeme.

Minden törzsök előtt állva találom az

oltárt, a hidegen tündökölő nap egy

Istent játszik elé, AKIT imádhatok,

s a végboldogulás itt mosolyog le rám.

S a sárgúlt levelek hulltok az őszi szél

hangjával csevegik sírba vivő telem

jöttét – tárt temetőm szentei Istenem -

a vég tort üli a bétemetett tavasz.

Ó szent, drága Magány! Egy menedékem a

mézzelkent viperák mérgeitől – siess!

szánjál el nekem egy hűlt üreget: rebeg

elbágyadt kebelem megpihenés után.

S elhervadt tetemen mennyei rész csak

csendedben susogó geniusod legyen:

könnyem s bánatom öntsd – ne facsaróihoz -

a zordon szeleken. Széle ez a világ!!!

Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.

Katona József (1791-1830): E verseimhez

Scribat carmna circulis Palaemon
Me raris juvat auribus placere.
Mart. Epigr. L. I.     E. 108.

    Gördülj útra, gyümölcs! Minden előbeszéd nélkül járj idegen téreket, édesem – nem sok kémre találsz – s úti levéllel is megkommant, kinek a baltakezébe vár. Száraz képedet a józan elesmeri, a sculpsit kimarad, mint az ajánlat is; hisz szükségtelen a nyalka cikornya, ha éppen csak keveset nyomna is a becsed; mert másként csupa egy ormos egyiptomi templommal vetekedsz, mely arany és ezüst pompában nevetett kívül, azonban bent legfeljebb vala egy macska vagy egy majom. Gördülj hát, ha magad társaid ékein elszégyenleni nem gondolod, útadon. Gördülj, elmegyümölcs! Bárha fanyar vagy is, hisz már a magyar elnyelni tanult fanyart.

A MÚZSÁHOZ

Múzsa, segíts! Segíts!
Jaj, de kihez s ki szól?
Engemet egy se tud,
élek-é vagy halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
Esdeklő levél
ez csak elődbe, mely
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok 
csak magam, aki rád
kurjogat, ó kegyes
Múzsa! Holott soha
még nem is esmeréd.

BARÁTOMHOZ

Rólad emlékezek 
reggeli
első elmélkedésimben -
rólad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben! - - 
Te, kivel a Schillereket
csodálván, a hét egeket
befogni erőlködék. - 

Emlékezel-e te
felőlem,
ha néha szemeidbe tűn
a szép nap kelete?
Ó, ha nem:
ébredj fel ez egy-két betűn!
Nekem minden napnyugot
zephire így susogott:
a lélek nem változik.

Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.