Irodalmi régiségek. Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kézirataiból

 

Közli Majer István egyetemi tanár

A régi századoknak egy nagy férfia’
Képét elődbe rajzolom. -
Arczája teljes; barna s kedvesen piros;
Merő s világos kétszeme,
Melyből komolyság ül-ki s mély gondolkozás;
Kettős csomóba vont haja;
Fekete bajusza; bóltra nőtt szemöldöke;
Vitéz kalpag ül fején;
Forgója gyöngyös; benne ráró-szárny inog!
Dományja díszesen fedi;
Ezt öv szorítja. Réka-torkos és öreg-
Tojásnyi gomboktól nehéz
Mentje nyaka körül ezüst lánczon lefügg.
Nadrága nem szűk, nem nagyon
Nem fő; kihányva nincs ugyan, de csinos és
Tartós. Kivévén kék övét,
És fekete csizmáját, ruhája mind veres.
Tollas-botot tart jobb keze;
Nagy, görbe, haragos kard lefügg bal oldalán,
És harczra készül ugrani.
Jó szál, egyenes, erős, egész Mars. – Már az ő
Bel-dísze (mert erővel is
Oda siet ecsetem) milyen? Országot, királyt
Csepp-vérig védelmező;
Igaz, serény, hív, bátor, a becsületért
Élő, haló. Szenvedni tud
Éhséget, hideget, meleget; a puhálkodó
Életnek ellensége. Nem
Kivánja másét; maga vagyonát őrizi.
Jobbágyihoz mértékletes,
Kik őtet atyjokként becsülik s tisztelik.
A megvakító bújaság,
A kártya, koczka, s éjszakai farsangolás,
Ő nála mind merő csuda. -
Ha fényes udvart tart is, ártalmára nincs,
Mert számba szokta venni, mit
Vesz-bé, s viszont mit ád-ki. Nem fekszik nyakán
A bús adósság. Másokon
(Kivált hazáján s nemzetén) segíteni
Tud és akar jószágiból.
Bő pénze lévén, s nem szorulván senkire,
Bátran kimondja nagynak és
Kicsinynek az igazságot. A kétszínkedést,
Hízelkedést, árulkodást
Gyűlöli. Pólczot nem vadász mások nee
Lepocskolásával. Maga,
S nem híres ősi nagyraterjedt szárnyain
Kíván repülni. Messze lát;
Vigyázva szól; vigyázva tesz mindent. Ha mi
Jót eltökéllett, markosan
Végére hajtja. Jó királyjáért ezer
Veszélyre szánja mindenét;
Meghalni készebb, mintsem hitszegő pribék-
Nevet viselni. Biztatás,
Adomány, remény, ígéret elnem ütheti
Szivét; hamisra félelem
Nem birja. Mintegy égbe fellövelkedett
Kő-szál, az ő rá dőlt szelet,
Záport, kegyetlen zűrzavart, dörgéseket,
Nevetve tűri, szenvedi.
A Mars placzán nincsen hozzá fogható,
Akár vitézt, akár vezért
Kivánjon a dolog mivolta. Mint az éh
S búsult oroszlány, kergeti,
Aprítja kedvelt honja vívójit; magas
Halmokra hullnak menyköves
Fegyvere hevétől a sebes testek; pirúl
A vérpataktól a mező.
Egy neki, szembe-szállni, s győzni. Nem csuda:
Kisded korától fogva kard,
Ló, test-gyakorlás, szűk- s kemény étel, vadak’
Űzése, vólt legkedvesebb
Előtte. – Marssal öszve tudja csatlani
Tudós Minervát; olvas, ír;
Mind nyelve, mind elméje helyén van. Falun
Vár forma kastélyban lakik;
Hol őtet a vendégek a (kikben nagyon
Gyönyörködik) gyakrabb napno
Meglátogajták. Nem fajúl-el, nemzeti
Nyelvén, ruháján fel nem ád. -
Igy neveli gyermekeit is; és azért saját
Hazája szebb s jobb szűzeit
El nem kerüli, messze-földi czafragos
Leányokat nekik nem hoz.
Kérded: ki képe? – Hát nem ismered? Nem? Ez
Egy régi fő nagy véredé.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.