Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

A felvilágosodás hitével-tüzével indult el pályáján, és egy mozdulatlanságba dermedt, halálosan néma országban roppant össze az élete. Útjának két szakasza között 1795 szakadéka tátong: a magyar jakobinus mozgalom vérbefojtása. Huszonkét éves korára egyedül maradt a roppant feladattal, hogy egy dermesztő korszakban egymaga legyen a magyar irodalom, és az egyszer kigyúlt lángot kialudni ne engedje. Teljesítette a feladatot: modern irodalmunkban mindennek a kezdete; Petőfiig, Adyig, József Attiláig „küllőznek” előre művészetének fényei.

Életének egyik felét – és mégiscsak a boldogabbat, noha épp elég ütközetet megvívott a vaskalapossággal – a debreceni nagy kollégium őrzi. Ritka diákja volt az öreg intézetnek: olaszul, franciául, németül olvasott és persze görögül, latinul, és tizenhét-tizennyolc éves korában már az élő legnagyobb költő volt a „két magyar hazában”, bár ezt senki sem tudta róla. A színház mindig izgatta. Hogy mi lett az első magyar társulathoz állítólag beküldött darabjai és fordításai sorsa, nem tudjuk.

1795-ben hagyta el először – és engedély nélkül – a kollégiumot; Pestre ment meghatóan naiv hitével: hogy kötetekre menő kész műveihez majd kiadót talál. Martinovicsék vérmezei kivégzését találta ehelyett. A sorsa ettől kezdve csupa hajszoltság, csupa pusztulás; a kollégiumból végképp távoznia kell, Sárospatakon megutálja a magyar jogászkodást, Lilláját szereti és elveszti Komáromban, „tudós koldusként” hányódik éveken át a Dunántúlon, ideiglenes tanító egy fél évig Csurgón – itt az iskolai színjátszás keretében keres ismét kapcsolatot a színpaddal -, aztán hazamegy Debrecenbe meghalni.

És közben szaporodnak kézzel írt kötetei. Kézírásban szaporodnak, mert nyomtatásban jóformán egyetlen művét láthatta csak, a nagyúri pártfogással kinyomtatott Dorottyát. Miért írt? Hogy bírta el a fullasztó némaságot maga körül? Azt írja egyik utolsó levelében: „Nem fogja többé még csak munkámat is látni ez az olbscurant és üldözni szerető világ. Ha írok is, aminthogy én már anélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem…

Cz. J. († CZIBOR JÁNOS)

Drámái: A méla Tempefői; A cultura (1793); Gerson du Malheureux (1795); Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak.

CSOKONAI: A TEMPEFŐI

(1793. Szatirikus színjáték 5 felvonásban, töredék. Szereplők: 13 férfi, 2 nő, kisegítő és néma személyek.)

Akár önéletrajzi drámának is nevezhetnénk, mégpedig előre megírt önéletrajznak drámái formában, mert a pozsonyi diéta és a „tudós koldulás” Csokonaiján mindaz beteljesült, amit a „méla” Tempefőiről megírt a debreceni kollégium Csokonaija. „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” – így hangzik Tempefői híressé vált, refrénként visszatérő panasza, és a darab bőségesen igazolja, szinte tételes alapossággal bizonyítja a keserves panasz igazát. Elénk tárul itt, mindenféle lehetséges árnyalatában, a magyar feudalizmus durva műveletlensége, kultúrát lenéző pöffeszkedése; annyira, hogy a Tempefői felépítése inkább a típusok seregszemléjének felel meg, semmint a drámaírás szigorúbb törvényeinek.

*

A seregszemle úgy alakul ki jelenetről jelenetre a darabban, ahogyan a szegény Tempefői sorra megpróbál mindenkit pártfogónak megnyerni költői munkálkodásához. Nem kedvtelésből teszi, szorongatott helyzet kényszeríti rá. Kinyomatta egy hőskölteményét Betriegernél, a Magyarországba szakadt német nyomdásznál, és mert fizetni nem tud, a pénzlesi német vállalkozó máris börtönbe akarja vitetni. Egy órát kap (később még egyet), hogy előteremtse a harminc aranyat – és Tempefői megindul. 

Gróf Fegyverneki háza és családja az első a seregszemlében. A gróf gazdag és öntudatos főnemes, de pénzt, azt nem ad, annak ellenére sem, hogy Tempefői műve éppenséggel a Fegyverneki-család egyik vitéz őséről szól. Az irodalmat megveti, az írást henye naplopásnak tartja, fidibusznak használja a kezére jutó könyveket. Felfogásában lelkesen osztozik Serteperti báró is – teljes nevén és rangján. „Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész Ütöttkopott uradalom birtokosa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja, a nemes Iksuttök Rendnek aranysarkantyúsa stb.” – a nagyurak körül lebzselő hízelgőknek ez a komikusan bugris megszemélyesítője.

Két lánya van Fegyverneki grófnak: ezek ellentétes típusok. Rozália – a magyar felvilágosodásnak inkább csak képzeletszülte nőalakja, akár a Kármán Fannyja – szerelmes a műveltségbe, és gyengéden, „érzékenyen” szerelmes a szegény Tempefőibe. Éva a bugris főnemesi kisasszony. Utálja a könyveket, ízléstelen társasjátékokban leli kedvét, és „ízléstelen” népmesékben. (Különös motívuma ez az utóbbi a darabnak. Pályája kezdetén Csokonai még nem látott különbséget a feudális parlagiság és a nép művészete, költészete között. Később annál inkább felismerte ezt a különbséget.)

Friedrich Schiller (1759-1805)

A német irodalom két klasszikus óriása, Goethe és Schiller nevét együtt szokás emlegetni. Szobruk is egy talapzaton áll a weimari színház előtt. Pedig Goethe sorsa csupa siker és elismerés, Schilleré csupa küzdelem.

Schiller kispolgári-plebejus családból származott. apja a württenbergi herceg toborzó tisztje volt. A nem mindennapi fiúra az uralkodó herceg emelt igényt, és katonai iskolájába rendelte. A vaskalapos szigort árasztó iskolafalak lázadó keserűséget érleltek a nyugtalan, sokféle érdeklődésű fiatalemberben. A hercegi iskola drillje azután egyszer csak váratlan gyümölcsöt termett. Schiller Karl Moorról, a nemeslelkű rablóvezérről szóló első drámájában, a Haramiákban (1781) öntötte ki elkeseredettségét és tiltakozását az elnyomó világ ellen. Miután az iskola padjaitól megszabadulva ezredsebész lett, a katonai fegyelem éppen úgy ránehezedett,mint az iskola. Hiszen még költői tevékenységében is akadályozta. A herceg nem jó szemmel nézte ifjú neveltje lázadó hangú írásait. Schiller – hogy szabaduljon a rabtartó gyámság alól – kénytelen volt megszökni a katonai szolgálatból és hazájából.

Ezután a bujdosás, félelem és éhezés ideje következett, majd Mannheimbe került Schiller, s a színház költője lett. Addigra már elkészült a XVIII. századi német irodalom leglázítóbb drámája: az Ármány és szerelem. Éppen ezért igyekeztek rövidesen szabadulni Schillertől Mannheimben is. Nyomasztó anyagi gondok, értetlenség és a ki nem elégült szerelem elől menekülve Gottfried Körner baráti házában talált menedéket Lipcsében, majd Drezdában. Itt fejezte be a Don Carlost. De ugyanebben az évben tovább ment Weimarba szerencsét próbálni, ott megismerkedett az akkori német irodalom vezető alakjaival, csak Goethével nem, mert ő éppen Itáliában tartózkodott. Később mégis Goethe juttatta a költőt (aki egyben tudós történész és képzett esztétikus is volt) egyetemi katedrához, Jenában. Ez a francia forradalom kitörésének évében, 1789-ben történt. A véres forradalomtól Schiller visszariadt, s ez egy időre politikai lendületét is megakasztotta. Súlyos és élete végéig tartó betegsége akadályozta a munkában. Drámát a Don Carlos után vagy tíz évig nem is írt; ez az évtized azonban lázas elméleti tevékenységben telt el. Ekkor higgadt Schiller klasszikussá, ezalatt nyerte el Goethe barátságát és eszmei segítségét, s ennek köszönhető, hogy újra költői alkotásba fogott, s hogy kiérlelődött benne legnagyobb műve, a Wallenstein-trilógia. Ezt azután a nagy drámák sora követte, már Goethe mellett, Weimarban. Még a halál is szinte írás közben érte. Asztalán a Boris Godunov-témával foglalkozó töredékdrámájának, Demetriusnak kézirata maradt.

Schiller a világirodalom legnagyobb drámaírói közé tartozik. Született színpadi lángész: drámái színpadon mutatkoznak meg teljes szépségükben, noha olvasmánynak is nagyhatásúak. Tartalmuk szerint az ember legnemesebb eszméinek emelkedett hangú, patetikus hirdetői és közvetítői, stílusban átvezetnek a romantika felé. Modern történelmi drámái a legnagyobbak közé tartoznak.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

Fontosabb drámái: Haramiák; Fiesco („Fiesco”, 1782); Ármány és szerelem; Don Carlos; Wallenstein-trilógia; Stuart Mária; Az orléans-i száz („Die Jungfrau von Orléans”, 1801); Tell Vilmos.

SCHILLER: HARAMIÁK

(„Die Räuber”, 1781. Tragédia 5 felvonásban, prózában. Fordította: Nagyréti Darvas József 1793, Bartsai László 1793, Schedel (Toldy) Ferenc 1823, Hevesi Sándor 1899, Déry Tibor, Devecseri Gábor verseivel 1949.

Szereplők: 15 férfi, 1 nő, kisegítő és néma személyek.

Schiller első drámája fiatalos hevességgel tiltakozik a zsarnokság, a társadalmi igazságtalanság ellen. A haramiává kényszerített becsületes ifjúnak és földesúrként hivalkodó, becstelen öccsének összeütközése eszmeileg a kor társadalmának alapkonfliktusát, a feudális zsarnokság és a szabadságra vágyó nép küzdelmét állítja elénk.

*

Az öreg Moor gróf kitagadta idősebbik fiát, a Lipcsében diákoskodó Károlyt, mert elhitte róla fiatalabbik gyermeke, az aljas Ferenc rágalmait. A csapongó kedélyű, fiatalosan könnyelmű, de talpig becsületes Károlyt egész valójában megrendítette atyja döntése. Hirtelen támadt bosszúvágyában diákcimborái élére áll, és mindannyian felcsapnak haramiának. Két esztendőn át hadakoznak, erdőkben rejtezve, a feudalizmus törvényes rendje ellen. Károly haszonleső útonállói élén is megmarad nemeslelkű, lovagias ifjúnak. Az ő tetteit csak a társadalmi igazságtalanságok megbosszulásának vágya ösztönzi. Hogy a nagyrészt durvalelkű haramia-társak is tántoríthatatlanul ragaszkodnak vezérükhöz, az a cseh erdőkben aratott győzelmükkor bizonyosodik be. Itt hősiesen kivágják magukat az elfogásukra küldött nagyszámú katonaság gyűrűjéből, és megmentik vezérüket is, akinek kiszolgáltatása árán kegyelmet kaphattak volna. Károly ekkor megindultan fogad csapatának örök hűséget.

Az ősi Moor kastélyban az elmúlt két esztendő szomorú változásokat hozott. Ferenc minden eszközzel azon munkálkodott, hogy kézbe ragadja a hatalmat. Károly halálhírét költve atyját csaknem megölte. Amikor e nagy megrázkódtatás után az aggastyán újra magához tért tetszhalotti állapotából, börtön-tornyuk mélyén találta magát. Ferenc őt is holtnak híresztelte, hogy mielőbb örökébe léphessen. De nem érte be azzal, hogy bátyja jussát bitorolja, szemet vetett Károly jegyesére, Amáliára is. A szerelmes lány azonban – akár él, akár nem -, hű marad választottjához.

JOHANN WOLFGANG GOETHE (1749-1832)

A legnagyobb német költő; a világirodalom legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik. Élete dús, nagyszabású művészélet. Megismerte és átélte az emberi szenvedély minden változatát, az élet nagy örömeit és bánatait, de nem kellett soha elszenvednie azokat a kicsinyes és mégis kínzó megaláztatásokat, amelyek a legtöbb nagy művész életét tragikussá teszik. A szellem csaknem minden területén egyaránt otthon volt. Az irodalom minden fajtáját művelte, de emellett képzőművészettel is foglalkozott, volt színházigazgató, államférfi, politikus és jogász, diplomata, bányamérnök, fizikus, biológus, muzeológus, műgyűjtő és fáradhatatlan életélvező. Nem ismerte a szegénység nyűgét, az alantas társadalmi helyzet szégyenletes függőségét, az érvényesülésért folytatott harc keserűségeit, a félreértés okozta méltánytalanságokat. Vagyonos és előkelő frankfurti polgár-családból származott, tizenhat éves korában a legkiválóbb német egyetem (a lipcsei) hallgatója, huszonkét éves korában jogi doktor, és a forradalmi szellem fiatal német írók mozgalmának (Sturm und Drang) vezére, huszonöt évvel magáénak mondhatja az első német világsiker, Az ifjú Werther szenvedései c. szentimentális regény szerződését.

De az emelkedés csak most kezdődik. Huszonhat éves, amikor Weimar hercegség titkos tanácsosa, harminchárom, amikor első minisztere lesz. Haladó szellemű reformjait azonban az uralkodó herceg meggátolja, s Goethe belefáradva a hivatali életbe, 1786-ban Itáliába megy. Hét évig él olasz földön szabad művészéletet. Látóköre kibővül, szeme kinyílik az antik világ szépségeire, s létrehozza a német klasszicizmus első nagy alkotásait. Hazatérve politikai hivatalt nem vállal többé, csak a tudományos és művészeti intézmények fölötti felügyeletet tartja meg. A francia forradalom felizgatja, a német fejedelmek forradalomellenessége elveszi a kedvét a munkától. Schiller barátsága adja vissza munkakedvét, közös vállalkozásaik hitét abban, hogy a munka nem hiábavaló. Schiller halála után a napóleoni háborúk viharai közt kezdődik öregkora, mely a művészi ön-konzerválásnak valóságos csodája. utazások, karlsbadi üdülések, változatos szerelmek és tökéletes biztonsággal végzett fölényes alkotó munka között tölti utolsó évtizedeit. Legnagyobb művét, a Faustot élete utolsó évében, nyolcvanhárom esztendős korában fejezi be művészi tökéletességgel.

Mint lírikus a legnagyobbak közül való. Életét költeményekkel kíséri végig. Csodálatos ifjúkori szerelmi lírája mellett páratlan öregkori szerelmi lírája van (Nyugat-keleti diván 1819). Regényei a műfaj legköltőibb termékei közül valók (Wilhelm Meister tanulóévei 1795; A lelki rokonságok 1809), eposzai a műfaj megújítását jelentik (Hermann és Dorothea 1796). Drámái tökéletesek a maguk nemében, noha Goethe elsősorban nem drámaírónak érezte és tartotta magát. Finomsága, ember- és érzelemábrázolása mégis a legnagyobbak méltó társává teszi.

V. Gy. M. (VAJDA GYÖRGY MIHÁLY)

Fontosabb drámái: A bűnrészesek („Die Mitschuldigen”, 1767); Berlichingeni Gottfried, a vaskezű lovag; Clavigo; Stella („Stella, 1775); A testvérek („Die Geschwister”, 1776); Egmont, Iphigenia Taurisban („Iphigenie auf Tauris”, 1787); Torquato Tasso („Torquato Tasso”, 1790); Faust (a tragédia I. része); a törvénytelen leány („Die natürliche Tochter”, 1803); Faust (a tragédia II. része).

GOETHE: GÖTZ VON BERLICHINGEN

(„Götz von Berlichingen, mit der eisernen Hand”, 1771. Történelmi dráma 5 felvonásban, prózában. Fordította a első változatot: Balla Mihály1886 /Berlichingeni Gottfried, a vaskezű lovag/.

Szereplők: 56 férfi, 7 nő, mellékszereplők, néma személyzet.)

Goethe ez első drámájának kialakulása és hatása csaknem ugyanolyan változatos, mint maga a benne feldolgozott regényes történet. A Shakespeare kötetlen természetességén fellelkesedett 21 éves költő dramatizálja a XII. századi kalandos életű német lovag önéletírását, „Gottfried von Berlichingen” címen, majd a terjengős képsorral elégedetlenül – évtizedek folyamán – újra meg újra átdolgozza. Nyomtatásban 1773-ban jelent meg először – immár „Götz von Berlichingen” címen -, színpadra (első ízben) egy esztendővel később került. Hatalmas anyagának színszerű összefogása még nagyobb problémát okoz, mint Shakespeare királydrámáié (históriáié), drámatörténeti jelentősége azonban igen nagy: a „Götz von Berlichingen” nemcsak a „lovagdrámáknak” a romantikában elburjánzó divatját teremtette meg, hanem megnyitotta a modern történeti dráma fejlődésének útját. Jellemei – még a névtelen mellékszereplők is – nemcsak egy ihletett művész sokoldalú emberábrázoló készségét bizonyítják, hanem hű kifejezői a régmúlt hűbéri világ szövevényes társadalmi körülményeinek, sajátosságainak, osztályellentéteinek is. Tárgya a XVI. századi német parasztháborúk forradalmi világába visz.

*

Götz von Berlichingen egy régebbi hadjárat során vesztette el jobbját, helyébe vaskart kovácsoltatott – így jutott „vaskezű melléknevéhez. - A vaskezű lovag, a régi lovagi szokáserkölcs szerint, nemcsak a császár seregében, külső ellenség ellen szállt hadba. Embereivel állandóan birtoka, Jaxthausen körül portyázott: kereskedőket sarcolt, ellenséges fejedelmekkel csatázott, foglyokat ejtett. Így ejtette hatalmába régi ellensége, a bambergi püspök bizalmasát,Weislingent is. Ez a tehetséges politikus együtt gyerekeskedett Berlichingennel, akkor a legjobb barátok voltak, s ellenségeskedésüket csak Weislingen nagyratörő, féltékeny természete okozta. Most azonban Weislingen beleszeretett baráti rabtartója szende húgába, Marie-ba, eljegezte és már úgy látszott: minden a legjobb úton halad. De amint Weislingen a püspökhöz – búcsút mondani – visszatért, azonnal ismét elárulta a nemes lelkű Götz barátságát – és most már örökre. A püspöki udvarban ugyanis Adelheid von Walldorf, a lenyűgöző szépségű özvegy hatása alá került, s nemcsak mátkáját elejtette, hanem mindenben újra engedelmes bábja lett az intrikus egyházfőnek. Az augsburgi országgyűlésen már Weislingen vette rá Miksa császárt, hogy mondja ki Götz és barátja, Selbitz lovagi kiközösítését. Ez a kegyetlen ítélet mintegy házi őrizetre kárhoztatta volna a nyugtalan vérű lovagot. Ő azonban semmibe véve a parancsot, szabályos háború vívott a birtokát körülvevő zsoldoscsapatok ellen, míg a túlerő végül is legyőzte. Pedig nemcsak maga a vaskezű lovag volt rettenthetetlen vitéz, hanem segítőtársai is, egytől egyig hogy csak az ellenféltől hozzápártolt Lersét, a bájos kis apródot, Györgyöt vagy Marie második kérőjét, későbbi férjét, Franz von Sickingen lovagot említsük.

A birtokáról elűzött Götz lovagi fogságban sínylődik Heilbronn városában, majd sógora, Sickingen segítségével kiszabadul. De  a szerencsétlen Marie sorsába Adeheid másodszor is beleszól: most már mint Weislingen felesége, Marie férjét, Sickingent csábítja el. Götz ezalatt egy felkelő parasztsereg élére állt, igazságszerető természete a szegények pártjára vonta, és bírta bizalmukat is. De a parasztvezérekkel hamarosan szembekerült, amikor rádöbbent, hogy hadjáratuk a gyűlölet esztelen pusztításába csapott át. Újból fogságba kerül, s halálos ítéletét húga, Marie – sértett büszkeségét félretéve – Weislingen segítségével akarja megváltoztatni. Az árulóvá lett hajdani barát Marie érkezésekor utolsó perceit éli. Adelheid – újabb szerelmei kedvéért – egy cigányasszonytól szerzett, lassan ölő méreg által végzett vele is, apródjával is – aki szintén a szeretője volt. Weislingen utolsó erejével megírja Götz elmentését, de a vaskezű lovag addigra más hű felesége, Erzsébet karjai közt fogságában elpusztul.

A gonosz Adelheid is elnyeri végre méltó büntetését: titkos vésztörvényszék számol le vele rút bűneiért.

Magyar színpadon a Götz von Berlichingent nem játszották még.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

GOETHE: CLAVIGO

(„Clavigo”, 1774. Szomorújáték 5 felvonásban, prózában. Fordította: Kazinczy Ferenc valószínűleg 1794; megjelent: 1814-16, Egressy Gábort 1852, Radó Antal 1909, Sebestyén Károly 1923.

Szereplők: 6 férfi, 2 nő.)

„… Dolgoztam egy tragédián is: Clavigo, modern anekdota, a lehető legnagyobb egyszerűséggel s belső igazsággal dramatizálva; hősöm egy határozatlan, félig nagy, félig kicsiny ember…” – írta Goethe egy levélben, 1774 júniusában. Beszámol arról is, hogy a darab megírására Beaumarchais memoárjainak egy részlete ihlette, melyben a francia író elmondja, hogyan bosszulta meg Madridban húga becsületét. Goethe ezt a nyersanyagot, a tények megtartásával, teljesen átformálta. Beaumarchais arról számol be, hogy visz győzelemre egy kiváló férfi egy kiváló ügyet egy gazember ellen. Goethe annak a tehetséges, de gyenge jellemű fiatalembernek a tragédiáját írja meg, aki nem tudta megoldani amély társadalmi ellentmondást polgári jellegű, becsületes és tiszta szerelmi érzése s a madridi feudális udvarnál való ragyogó karrier közt, inkább a régi, de még hatalmas világ törvényeihez alkalmazkodik, és tragikus tévedéstét csak haldokolva látja meg.

*

Clavigo, a szegény, rang nélküli fiatalember, a Kanári-szigetekről vetődött Madridba. Itt két francia nővér karolta fel s támogatta: Sophie és Marie Beaumarchais, akiket apjuk még gyermekkorukban küldött el egy madridi üzletbarátjához. Sophie már férjnél van egy Guilbert nevű derék franciánál, a fiatalabb, Marie, törékeny, értelmes, csupaszív teremtés beleszeret Clavigóba, aki lángolva viszonozza érzelmeit, s házasságot ígér a ánynak. Amikor azonban a tehetséges fiatalember pályája magasabbra ível, királyi levéltáros s az udvar kedvelt írója lesz, barátjának, a karrierizmust benne állandóan szító Carlosnak hatására elhagyja a lányt.

Ilyen előzmények után érkezik Madridba a két lány bátyja, a büszke, szenvedélyes, polgári méltóságára rátarti ifjú Beauzmarchais, hogy húga becsületét megbosszulja. A teljesen megtört, beteg Marie látása még jobban felszítja dühét, s rögtön Clavigo lakására siet. Azt követeli tőle, hogy egy nyilatkozatban tegye közzé aljas árulását, s ő majd gondoskodik a nyilatkozat terjesztéséről.  Clavigo, akinek lelkiismerete eddig is háborgott, úgy érzi, újra feltámadt benne a szerelem; leírja ugyan a Beaumarchais diktálta szöveget, de azt kéri, ne terjessze addig, míg ő meg nem kísérelte elnyerni a lány bocsánatát. Beaumarchais, húga kedvéért rááll az alkura.

A család megpróbálja előkészíteni a halálra vált Marie-t Clavigo látogatására. Kényszerhelyzetben vannak; ha Marie nemet mond, párbajra kerül sor a két férfi közt, s ebben mindenképpen Beaumarchais a vesztes; ha ő győz, a király kopói megbosszulják rajta a kedvelt udvaronc halálát. Clagivo forró könyörgésére Marie félájultan rebegi el a bocsánatot. A fiatalember magán kívül van a boldogságtól, testvérének nevezi Beaumarchais-t, s ez lovagiasan széttépi a nyilatkozatot.

Carlos azonban nem nyugszik bele a dolgok alakulásába. Nagyszerű képet fest Clavigónak arról, milyen fényes karrier, gazdagság, miniszterség várhatna rá egy hozzá illő, vagyonos, előkelő feleség mellett, amilyen nem egy kínálkoznék most is. A sápadt, tüdőbajos, jelentéktelen Marie férjét azonban csak lenézés, szánakozás, értetlenség fogadná mindenütt, s belesüllyedne a legszűkebb, legkorlátoltabb polgári életbe. Clavigo nagyon is hajlik ezekre az érvekre, szíve a boldogság kellős közepén sem volt nyugodt. Carlos kéz a megoldással: Clavigo rejtőzzék el egy időre, ő pedig lecsukatja Beaumarchais-t, s ha az majd jobb belátásra tér, visszaengedi hazájába.

Guilbert-ék házában zavar s bizonytalanság uralkodik: Clavigo elutazott Madridból. A választ a francia követ Beaumarchais-hoz intézett levele adja meg: figyelmezteti honfitársát, meneküljön, mert Clavigo bevádolta, hogy hamis névvel lopódzott házába, s zsarolással kényszerítette egy hamis nyilatkozat megírására. Beaumarchais szörnyű bosszút esküszik, de Marie gyenge szívének a csapás túl erős; összeesik s meghal.

Clavigo épp Carloshoz siet, mikor szembetalálkozik a temetési menettel. Borzalmas lelkifurdalás rohanja meg, feltépi a koporsót, magánkívül roskad Marie holttestére. Beaumarchais dühödten támad rá s leszúrja. Clavigo hálát ad neki, s haldokolva arra kéri, meneküljön még az éjjel. Beaumarchais és Sophie megbocsát, s hírt ad Marie utolsó, megbocsátó szavairól is. Clagvigo a haragjában tajtékzó Carlost is arra kéri, segítsen „bátyjának” a menekülésben.

A Clavigo már a XIX. század elején megjelent  a magyar vándorszínészek színpadán, de első előadásáról nincsenek pontos adataink. A Nemzeti Színház 1852-ben játszotta: ez volt az első Goethe-dráma, amelyet bemutatott. (Clavigo szerepét ekkor id. Lendvay Márton alakította, de még a vándorszínészet korából tudunk László József és Fáncsy Lajos Clavigo-alakításáról is.) 1908-iki berlini előadását Max Reinhardt rendezte (Carlos: Beregi Oszkár).

Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ JUDIT)

GOETHE: EGMONT

(„Egmont”, 1787. Tragédia 5 felvonásban, prózában. Fordította: Szigligeti Ede 1870, Salgó Ernő 1908, Keresztury Dezső 1955.

Szereplők: 16 férfi, 3 nő, kisegítő és néma szereplők.)

Egmont gróf, Goethe drámájának hőse, egy független, békés életre áhítozó kis nép nemes törekvéseinek megtestesítője, valóságos történelmi személy volt. II. Fülön spanyol király véreskezű vezére, Alba herceg a németalföldi zendülés pártolása miatt 1568-ban kivégeztette.

*

Németalföld büszke és szabadságszerető népe nehezen tűri a spanyol igát. Pármai Margitnak, az ország kormányzójának minden bölcsességét és higgadtságát latba kell vetnie, hogy féken tartsa a függetlenségre vágyó németalföldieket. A madridi udvar csak nehezíti a hercegnő helyzetét, spanyol püspököket küld a nép nyakára, az inkvizíció rémével fenyegeti, s megtiltja, hogy lelkiismerete szavára hallgatva az új protestáns hitet kövesse. A nép elégedetlensége több helyütt nyílt felkelésben tör ki. Elzavarják a spanyol katonákat, megtámadják a katolikus templomokat, máglyára vetik a szentképeket. Margit a németalföldi vezérek, Egmont, Flandria helytartója, és Vilmos, Oránia hercege segítségével megbékíti a lázongókat, a rend helyreáll.

Madrid azonban nem éri be ennyivel. Fülöp király nem békés megegyezésre törekszik, hanem a németalföldiek büszkeségét akarja megtörni. Hogy az ellenállást gyökerestül kiirtsa, Németalföldre küldi erős sereggel az irgalmat nem ismerő hadvezért, Alba herceget. Orániai Vilmos érzi, hogy a király igazságtalanságok elkövetésére készül, s Albától minden gaztett kitelik. Ezért elhatározza, hogy saját tartománya fővárosában, Antverpenben húzódik meg. Egmontot is figyelmezteti a veszélyre. A gróf azonban nem hajlandó elmenekülni, hiszen honfitársai már csak őbenne reménykednek. Szerelmétől, a kis polgárlánytól, Klárától sem akar elszakadni. Megérkezik Alba, és tettei igazolják Orániai Vilmos aggodalmát. A polgárságot megfosztja minden szabadságától, külön vérbíróságot állít fel az elégedetlenek kiirtására, a besúgás és hitszegés semmilyen gyalázatos eszközétől sem riad vissza. De Egmont szívében e zsarnoki módszerek sem keltenek félelmet. Alba hívására bátran megjelenik, és szemébe mondja az igazságot. Nem kíméli a királyt sem, aki ahelyett, hogy egyenlő és világos törvényekkel kormányozna és biztosítaná alattvalói szabadságát, az emberek leigázására törekszik. Mindez nem hat Albára. Nem is azért hívatta Egmontot, hogy tanácsot kérjen tőle, hanem hogy kelepcébe csalja és végezzen vele. Börtönbe vetik a grófot és halálra ítélik. Honfitársai, akiknek nemrég még szemefénye volt, nem tudják megmenteni, a zsarnoki spanyol hatalom elnyom minden megmozdulást. Egmont azonban nem törik meg, a szabadság győzelmébe vetett hittel indul a vérpadra. Utolsó üzenetét szeretett nemzetéhez intézi: „Ahogy a tenger szakítja át gátjaidat, úgy törd össze, tépd szét a zsarnokság bástyáit, fojtsd meg a gyalázatost, és söpörd el a föld színéről, melyet igába akar hajtani!” A halni készülő Egmont fejére látomásos álmában Klára mint a szabadság nemtője teszi a mártírkoszorút.

Nálunk 1882-ben mutatta be az Egmontot a Nemzeti Színház. 1956-ban a Rádió Világszínháza is játszotta.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

GOETHE: FAUST

(„Faust”, első rész 1808, második rész 1832. Tragédia két részben, versben. Fordította: Dóczy Lajos I. rész 1873, Váradi Antal II. rész 1887, Szabó Mihály I. rész 1888, Palágyi Lajos I. rész 1909, Kozma Andor I-II. rész 1924, Sárközi György I. rész 1945, Kálnoky László II. rész 1956, Jékely Zoltán I. rész 1958, Csorba Zoltán II. rész 1959.)

Színházi előjátékkal kezdődik a tragédiának nevezett drámai költemény. A költő, az igazgató és a vidám személy a német színművészet sorsáról beszélgetnek. Szavaikból fény derül a színházlátogató közönség igénytelenségére, alacsony gondolkodására, gyermekes szenzációéhségére és a szerzőnek arra a szándékára, hogy a színpadon az igazi költészetet szólaltassa meg.

A cselekmény a mennyben indul. A három arkangyal dicsőíti az Urat. Mefisztónak, a bukott gonosz szellemnek azonban semmi sem jó a földön. Főként az emberekre van panasza. Nem kíméli az Úr hívét, a tudós Faust doktort sem, aki szerinte furcsa, balga lélek.

Nem éhes földi ételre-italra.

Bús nyugtalanság űzi-hányja,

És őrültségét sejti is kicsit;

Az égtől legszebb csillagát kivánja,

A földtől legforróbb gyönyöreit.

S közel mi van, s távol mi várja,

Zavart lelkében semmitsem csitít.

(Ford.: Sárközi György)

Amikor az Úr védelmébe veszi Faustot, Mefisztó fogadást ajánl fel: kapja csak meg kényre-kedvre, majd bebizonyítja, hogy le tudja téríteni az igaz útról. Az Úr hozzájárul a fogadáshoz; Mefisztó Fausttal azt tehet, amit akar, megrontani úgysem fogja, mert az emberi lélek mélyén élő ősi nemes szikra megóvja a kárhozattól.

I. rész

Faust, a tudós doktor nyugtalanul töpreng szűk, gótikus szobájában. Élete szüntelen tanulással telt el, s most, meglett ember korában mégis úgy érzi, hogy nem tud semmit. Szeretné megismerni az élet legrejtettebb titkait, s ezért a mágiához fordul. Titokzatos varázsigékkel megidézi a Föld szellemét, de tudásszomját az sem elégíti ki, néhány fölényes kijelentés után cserbenhagyja. Kétségbeesésében meg akarja ölni magát. Halálvágytól eltelve emeli ajkához a méregpoharat, amikor harangzúgás és karének hallatszik: beköszöntött a húsvétvasárnap, ég és föld a Megváltó feltámadását ünnepli. Faust kezéből kihull a gyilkos pohár. Felszabadult lélekkel vegyül el a városkapu előtt nyüzsgő tömegben. Fáradt szellemét felüdíti a tarka, ünneplő sokaság. Séta közben egy uszkár szegődik hozzá. Hiába kergeti el, nem tágít mellőle, követi dolgozószobájába, s amikor Faust újult erővel munkához kezd, a kutya átváltozik, s egyszer csak vándordiák képében ott áll előtte Mefisztó. Ez alkalommal már el is árulja szándékát. Felajánlja, hogy teljesíti Faust minden kívánságát, amíg csak a doktor él, hűséges szolgája lesz. De ennek nagy ára van; a túlvilágon Faust lelke az övé. A meddő szellemi erőfeszítésektől megcsömörlött tudó rááll az alkura, és vérével pecsételi meg a szerződést. Szívében az élet teljes átélésének mohó vágya ég, ha ez a vágy kialszik, úgyis értelmetlenné válik számára a lét. A fausti ember lényegét határozzák meg a következő szavai:

Ha nyugton valaha heverőágyon érnél,

Átkos legyen a pillanat!

………………………………………………….

Ha  a perchez szólnék esengve:

Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!

Akkor verj engem rabbilincsbe,

Akkor akár meghalhatok!

(Ford.: Sárközi György)

Mefisztó először a vidám italozás örömeivel ismerteti meg, tivornyázó diákok közé viszi. Faust azonban nem fogékony az efféle alantas élvezetek iránt. Fiatalodni szeretne, hogy újra ismerkedhessék az élettel. Ez a kívánsága csakhamar teljesül; a boszorkánykonyhán kotyvasztott varázsszertől visszanyeri ifjúságát, s előkelő nemes úrfinak öltözve folytatja útját. Az egyik városkában összetalálkozik egy szépséges fiatal lánnyal, Margarétával. Szenvedélyes szerelemre lobban iránta, s megparancsolja Mefisztónak, szerezze meg neki a lányt. Ez nem megy ugyan könnyen, mert Margarétát édesanyja féltve őrzi, de Mefisztó ördögi fondorlatai legyőznek minden akadályt. Ékszereket csempész margaréta szekrényébe, szomszédasszonyának bizalmába férkőzik, hogy nála hozhassa össze a fiatalokat. Margaréta gyanútlan, tiszta lelkét megszédíti a gáláns udvarlás. Egész lelkével beleszeret Faustba. Ezt eleinte nem viszi rá a lélek az ártatlan gyermek elcsábítására, de Mefisztó biztatására végül is rászánja magát. Margaréta nem tud nemet mondani. Anyját álomhozó itallal mélyen elaltatja, s a beteljesülő boldogság örömével nyitja meg szobája ajtaját Faust előtt. De boldogsága nem tart soká, szégyene kitudódik, az egész város megtudja, hogy lány létére gyermeket vár. Még édes bátyja, Bálint is ellene fordul, és amikor összeakad Fausttal, fegyverrel akar elégtételt venni húga elcsábításáért. Mefisztó varázslata azonban megvédi Faustot, Bálint halálos sebet kap, s Margarétát elátkozva leheli ki lelkét. Az ördög, hogy feledtesse védencével a gyászos végű kalandot, magával viszi a gonosz lelkek orgiájára, a boszorkányszombatra. Magas hegyek tetején gyülekezik a boszorkanép. Áll a bál, bolondoznak, táncolnak, szerelmeskednek. Mindez azonban nem vidítja fel Faustot, szüntelenül Margaréta jár az eszében. Amikor a tivornya végeztével megtudja, hogy Margaréta anyja az álomitaltól halt meg, s a kétségbeesett leány elemésztette újszülött gyermekét, börtönbe került és halálra ítélték, őrjöngve követeli Mefisztótól megmentését. Mefisztó engedelmeskedik, megszerzi a börtön kulcsait, s Fausttal együtt indul Margaréta kiszabadítására. A megbomlott lány először eszelős örömmel fogadja szerelmesét, de azután rádöbbenve iszonyú közös bűnükre, borzadva taszítja el magától. Bűnhődni akar, inkább választja a vérpadot, mint az ördög segítségével való szabadulást. Faust kétségbeesve hagyja magára, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margarétának megbocsátott a Menny.

II. rész

Faustot testben-lélekben meggyötörte a szörnyű Margit-tragédia. A természet jótékony szellemei azonban új erőt öntenek belé, hogy tovább folytathassa útját. Mefisztó a császár palotájába vezeti. Itt fényűző, vidám élet folyik, bár a birodalom pénzügyei igen rosszul állnak. Faust és Mefisztó segít ezen. Az udvari nép pompázatos farsangi ünnepségén a gazdagság káprázatával képesztik el a résztvevőket, s közben a császárral aláíratják a papírpénz kibocsátásáról szóló rendeletet. Ezután a császár azt követeli Fausttól, hogy varázsolja elő Helénát, az ókor legszebb asszonyát, a spártai Menelaosz feleségét: az antik szépségideál megtestesítőjét. Faust az eszmék birodalmának őrzői, az Anyák segítségével meg is jeleníti Heléna mását, de amikor elragadtatva át akarja ölelni, a kép szertefoszlik, s ő ájultan rogy össze.

Útja ekkor visszavezet régi otthonába, az egyetemre. Ott most egykori famulusa, a tehetségtelen, vasszorgalmú Wagner a professzor, akinek fáradságos munkával sikerült vegykonyháján egy test nélküli, tisztán szellemi lényt, a Homunculust létrehoznia. Ez az emberré válás után sóvárog, testet szeretne ölteni, s hogy e vágya teljesüljön, megindul az antik Görögország felé. Faust Mefisztó kíséretében követi, hogy a thesszáliai klasszikus boszorkányszombaton gyógyulást találjon. Ott bámulatos világ tárul elé. Felvonulnak a görög mitológia csodás alakjai, s Faust fokozatosan emelkedik a létnek azokba a régióiba, ahol Heléna harmonikus szépsége uralkodik. A klasszikus boszorkányszombat végeztével a Homunculus elmerül a tenger őselemébe, hogy így megkezdhesse emberré válását, Faust pedig eljut az antik Spártába. Itt a trójai háború győzelmes befejezését ünneplik. Heléna visszaérkezik a trójai rabságból. Otthonában borzalmas sors vár rá. Menelaosz hűtlenséggel vádolja, és ki akarja végeztetni. A félszemű szörnyeteggé változott Mefisztó azonban megmutatja neki a menekülés útját. Elvezeti Faust várába, aki varázslatos módon mint középkori várúr meghódította Spártát. Így végre Faust eléri hő vágyát, övé lesz Heléna. Násziukban csodálatos költőiséggel fejeződik ki a klasszikus görög és a modern német világ egyesülése. Frigyükből isteni szépségű gyermek születik, Euphorion, aki a görög szabadságharcban hősi halált halt angol költő, Byron testi-lelki vonásait viseli, és a romantika jelképe. Euphorion féktelen szabadságvágytól eltelve vad sziklafalakra hatol fel, majd felröppen a levegőbe, de szárnyát szegve, holtan zuhan le. Erre a varázslat szertefoszlik. Heléna alakja is elenyész. Vége az antik világ napsugaras káprázatának.

Faust a szépség és a humanitás felmérhetetlen értékeivel gazdagodva tér vissza saját korába, ahol nagyszerű új harcok és tettek várják. Bajban van a császári trón, pártütők hatalmas serege tört az uralkodóra. Faust melléje áll, és a Mefisztó által segítségül hívott mágikus hatalmak szétszórják az ellencsászár seregét. Szolgálataiért a császár megjutalmazza Faustot: neki ajándékozza a tengerpart mocsaras, elhagyott vidékét. A nyugtalan lélek itt végre az emberiség jólétéért kifejtett szakadatlan erőfeszítésben megtalálja élete értelmét. Tervszerű munkával nagy területeket hódít el a tengertől, csatornákat épít, hajói a messze óceánokat járják. Boldog, teremtő munkálkodás közben törnek rá az öregség szürke hajú nemtői, a Baj, a Teher, a Szükség és a Gond. Elveszti szemevilágát, de benső napja, a nagyratörő lélek tüze büszkén ragyog fel: látja a boldog újkort, amikor a felszabadult milliók paradicsomi jólétet teremtenek a föld minden lakója számára. S ekkor kimondja a bűvös szavakat, amelyek boldogságát és egyben élete végét jelentik:

Ha láthatnám a sikon át

e nyüzsgést, szabad nép, szabad honát,

a pillanathoz esdve szólnék:

Oly szép vagy, Ó ne szállj tovább!

Ne mossa el megannyi millió év

halandó életem nyomát. –

E boldogság sejtelme elragad,

s már üdvözít a legszebb pillanat.

(Ford.: Kálnoky László)

Faust hátrahanyatlik, a lemurok elkapják és a földre fektetik. A lemurok Mefisztó szörnyeteg síri szolgái, akik Faustért jöttek. De az egek angyalserege is megjelenik, és elűzi őket. Faust nem kárhozik el, mert mindig nagy, nemes célokért küzdött, s ha botladozott is, nem tért le az igaz útról. Az angyalok szent himnuszokat zengedezve viszik lelkét az Ég felé, ahol az üdvözültek kórusában ott zeng Margaréta boldog éneke.

A Faust a világirodalom legnagyszerűbb drámai költeménye. Goethe élményekben és tapasztalatokban gazdag életének minden tanulságát igyekezett belesűríteni. Hősének életútja az európai ember sorsát példázza. Az örök nyugtalanságot, a mind magasabb célokra törő tettvágyat, amely végül is az emberiség jólétéért való önfeláldozó munkában találja meg a kielégülést. A költő több mint öt évtizeden át dolgozott a Fauston. Az Ős-Faust még 1773-74-ben keletkezett. Az első rész első változata 1790-ből származik. 1808-ban jelent meg az első rész végleges formája. A második rész Goethe öt héttel halála előtt, 1832 februárjában fejezte be.

A tragédia hőse egyébként valóságos történelmi személy. 1480 körül született és 1540 körül halt meg. Róla is, mint mindenkiről, aki abban a korban természettudománnyal foglalkozott, azt híresztelték, hogy az ördöggel cimborált. Halála után mondai alakká változott. 1587-ben már egy vaskos német népkönyvben adták ki viselt dolgait. Történetét Goethe előtt számosan feldolgozták. Legnevezetesebb ezek közül Shakespeare kortársának, az angol Marlowe-nak Faust-drámája (Doctor Faustus vsz. 1588).

Goethe Faustját Magyarországon 1887-ben mutatta be a Nemzeti Színház, mindkét részt egyszerre. Azóta többször felújították, 1927-ben Hevesi Sándor rendezte. 1961-ben a budapesti Vígszínház tűzte műsorára mindkét részt egyszerre. Első korai változatát, az úgynevezett Ős-Faustot a Nemzeti Színház 1941-ben mutatta be. Az első részből készült Gounod Faust-operája, amely a világ minden operaházának, így a mienknek is állandó műsordarabja.

K. Á.           (KREUSS ÁGNES)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781)

1746-ban egy élénk eszű, tudós hajlandóságú fiatalember került Lipcsébe az egyetemre. Az egyetem legnagyobb tekintélyű tanára abban az időben Gottsched professzor volt, aki sokat tett a német színházi kultúráért, a német nemzeti színjátszás útját azonban Corneille és Racina követésében jelölte meg. A professzor és az ifjú tanítvány között hamarosan kenyértörésre került a dolog: vitákban és cikkekben Lessing Gottschedet valósággal kivégezte. Lessing számára a nagy példakép az antik görögök mellett Shakespeare volt, a természetes emberábrázolást kívánta, „az erkölcsök és jellemek élénk ecsetelése", a bűnhődés és megtisztulás arisztotelészi követelménye volt fontosabb számára a francia klasszicizmus szabályainál.

Lessing nevéhez fűződik az antik humanitás és Shakespeare reneszánsza, a polgári dráma megteremtése a német irodalomban. Darabjaiban harcias és fölényes intelligenciája kényes témák során vezette el a nézőt a gondolkozás öröméhez. Mert ha műveit olvasva költőiség tekintetében hiányérzetünk is támadna, okossága, logikája és mondanivalója mindig meggyőző.

Első új típusú drámája, az Angliában játszódó Miss Sara Sampson, a polgári erkölcs érdekében agitál. A Minna von Barnhelm c. vígjátéka már Németországban játszódik. Ezután a zsarnokellenes Emilia Galottit írta meg, majd legérettebb művét, a Bölcs Náthánt.

Drámáit ma már Németországon kívül ritkán játsszák. Művészetelméleti írásai azonban, köztük elsősorban a Hamburgi dramaturgia, a modern realista esztétika alapvető művei közé számítanak.

Lessing élete java részét szabad újságíróként töltötte. Elhatározta, hogy nem adja el magát senkinek. Mondani sem kell, hogy egész fiatalkorát nyomorban töltötte. Valamivel könnyebben akkor ment neki, mikor a hétéves háború alatt egy porosz tábornok titkára volt Boroszlóban (1760-1765). Azután a hamburgi színháznál próbált szerencsét. Hiába. Végül az anyagi gondok arra kényszerítették, hogy a braunschweigi herceg szolgálatába álljon mint a wolfenbütteli könyvtár alkalmazottja. Tízévi fáradhatatlan munka és világnézeti harcok után itt érte a halál a német felvilágosodás atyját és legnemesebb jellemű emberét.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

Fontosabb drámái: A zsidók („Die Juden”, 1749); Miss Sara Sampson („Miss Sara Sampson”, 1755); Philotas („Philotas”, 1759); Barnhelmi Minna; Emilia Galotti („Emilia Galotti”, 1772); Bölcs Náthán.

LESSING: BARNHELMI MINNA

(„Minna von Barnhelm oder das Soldatenglück”, 1767. Vígjáték 5 felvonásban, prózában. Fordította: Ráth Pál 1792 /A katonaszerencse/, Kazinczy Ferenc vsz. 1790-es évek elején, átdolgozta 1797-ben és 1801-ben /Barnhelmi Minna vagy a katona-szerencse/, először megjelent: 1834.

Szereplők: 7 férfi, 3 nő, kisegítő szereplők.)

A Minna von Barnhelm polgári vígjáték, egy szerelem házassággá fejlődéséről van benne szó. A szerelmesek egymással ellenséges német államokból származnak: de ezzel nem törődnek sem ők, sem az író. A szerelem nem ismer háborús ellentéteket, nem ismer országhatárokat. Csak a becsület lehet fontosabb még a boldogságnál is! Tellheim, a katonatiszt, a német polgári vígjáték hőse emiatt kerül összeütközésbe önmagával, szerelmesével és legfőképpen a világgal. Szerencsére azonban megoldódik minden, hiszen vígjátéki világban vagyunk, még ha a vígjáték egy kissé komoly is, kecsessége egy kissé nehézkes is, mondanivalója egy csöppet keserű is.

*

A cselekmény 1713. augusztus 22-én indul egy berlini fogadóban. Hónapok óta itt lakik von Tellheim őrnagy, egy kurlandi nemes, aki porosz szolgálatban harcolta végig a hétéves háborút. Most sebesülten, pénztelenül, meglopva a szolgálatból elbocsátva kénytelen eltűrni, hogy a fogadós egy udvarvégi szobába telepítse, és régi lakosztályát másnak adja ki. Az új vendég pedig – mint kiderül – nem más, mint az őrnagy jegyese, egy szász nemeskisasszony: Minna von Barnhelm. Azért jött Berlinbe, hogy megkeresse az őrnagyot.

Csakhogy Tellheim nem akar találkozni jegyesével. Nem mintha már nem szeretné: de tiltja a becsülete. A háború idején ugyanis a szászországi Thüringiában saját pénzéből előlegezte a szász rendeknek a hadisarc egy részét, amelyet a győztes Poroszországnak kellett fizetniök, s a kölcsönadott összegről váltót fogadott el: a háború után azonban váltóját a porosz kincstár, ahová benyújtotta, hogy fizessék ki neki, s azután hajtsák be a szászokon, nem fogadta el érvényesnek. Sőt a kincstár bürokratái azzal is megvádolták, hogy a váltóval a szászok Tellheimet megvesztegették, s ez azért szabott ki rájuk alacsony hadisarcot. A gyanúsítás az oka szolgálatból való elbocsátásának is. Így hát Tellheim úgy érzi, nem ugyanaz az ember, aki egykor a hadjárat alatt Minnát eljegyezte. „Elbocsátott, lelkében megbántott, nyomorék, koldus Tellheim vagyok – mondja. – Kisasszonyom, Ön azzal váltott jegyet; akarja-e még megtartani adott szavát?”

Minna akarja, nagyon is akarja, de az őrnagy menekül előle. Menekül azért is, mert kénytelen volt jegygyűrűjét a kocsmárosnak elzálogosítani. Minna azonban rájön, kiváltja a gyűrűt, s Tellheim makacs húzódásának büntetéseként visszaadja jegyességüket. S ehhez még szobalányával, Franciskával azt mondatja Tellheimnek, hogy nagybátyja kitagadta, mivel porosz katonatiszttel váltott jegyet, s most Tellheimhez segítséget kérni jött Berlinbe. Ez persze csak csel.

De hatására rögtön megfordul a játék: most már Tellheim akarja mindenáron feleségül venni Minnát, s az a hajthatatlan. Nem segít az sem, hogy királyi levél szolgáltat igazságot az őrnagynak. Minna annál kevésbé érzi magát méltónak: ő, a kitaszított, a szerencsés Tellheimhez. Még ehhez újabb félreértés járul a fogadóstól visszaváltott gyűrű körül, úgyhogy Tellheim úgy látja, végleg elvesztette Minnát. Súlyosan lakolt a becsületről alkotott embertelenül merev fogalmáért.

Azonban a nagybácsi megérkezik, és Minna villámgyorsan kibékül a boldogságtól megzavart Tellheimmel, hogy gyámja áldását vehessék frigyükre. Franciska szobalány is megtalálja élete párját, Tellheim volt őrmestere, Werner személyében.

A németek e nemzeti vígjátékának magyar ősbemutatója 1792-ben volt Pest-Budán (Kelemen László társulata játszotta). Legutóbb 1929-ben vitte színre Hevesi Sándor a Nemzeti Színházban, Bajor Gizivel a főszerepben.

V. Gy. M. (VAJDA GYÖRGY MIHÁLY)

LESSING: BÖLCS NÁTHÁN

(„Nathan der Weise”, 1779. Drámai költemény 5 felvonásban, versben. Fordította: Zichy Antal 1878, Lator László 1958.

Szereplők: 7 férfi, 3 nő, kisegítő és néma szereplők.)

A Bölcs Náthán fontos mérföldkő az újkori felvilágosodás útján. Hősei a vallásos elfogultság alól felszabadult, haladó gondolkodású humanisták, akiknek szavaival új világnézetet, az emberi egyenlőség és a szeretet világnézetét fogalmazza meg a költő. Lessing e műve egyike azon régi német daraboknak, amelyek mindmáig nem fakultak irodalomtörténeti dokumentummá, s még ma is szerepelnek a német színpadon.

*

Hosszú útról, gazdag rakománnyal tért haza Jeruzsálembe Náthán, a vagyonos zsidó kereskedő. Távollétében otthona és hozzátartozói nagy veszedelemben forogtak. Háza kigyulladt és szépséges fogadott lánya, Recha majdnem benne égett. Csak egy hőslelkű templárius lovag, Curd von Staufen halálmegvető bátorságán múlott, hogy megmenekült. A lovag is a véletlennek köszönheti életét. Tebnin városának ostrománál huszadmagával Szaladin szultán fogságába esett. Tizenkilenc társát azon nyomban kivégezték, ő azonban kegyelmet kapott, mert arca és alakja Szaladint rég elhunyt öccsére, Asszadra emlékeztette. Náthán hálatelt szívvel mond köszönetet az Úrnak lánya csodába illő meneküléséért. Szeretné a templomosnak is illően meghálálni jótettét, de ez kerüli Náthán háza táját. Az öregnek végre sikerül összetalálkoznia vele. A templomos eleinte igen foghegyről válaszolgat neki, hálálkodását is elhárítja, mert nem tartja nagy dicsőségnek egy zsidó lány megmentését. Később azonban Náthán okos, emberséges szavaira felenged, és őszintén elismeri, hogy egy nézeten van vele, ő is elsősorban embernek tartja magát, s csak azután kereszténynek. Meg is látogatja a megmentett lányt, akibe már első látásra szenvedélyesen belészeretett.

Közben Szaladin szultánra nehéz napok köszöntenek. Kincstára kiürült. Elhatározta, hogy birodalma valamelyik gazdag polgárától vesz kölcsön nagyobb összeget. Tudomást szerez Náthán legutóbbi nyereséges útjáról, magához hívatja. Először, nem ismerve eléggé az öreg egyenességét és becsületességét, cselt akar vetni neki. Minthogy nagyon okos ember hírében áll, megkérdezi tőle, melyik vallást tartja a legjobbnak. Náthán egy történettel válaszol:

Egy apának három fia volt, akiket egyformán szeretett. Halálát érezvén közeledni, sokat töprengett azon, hogy őseitől örökölt bűvös erejű gyűrűjét melyikükre hagyja, végül is úgy döntött, hogy egyiknek sem kedvez a többiek rovására. Csináltatott gyűrűjének mintájára még kettőt, amelyek az eredetivel annyira megegyeztek, hogy senki sem tudta volna őket megkülönböztetni. Ezeket azután külön-külön átadta fiainak. Így mindegyik azt hitte, hogy ő örökölte a bűvös erejű ékszert, s úgy igyekezett viselkedni, ahogy a kincs tulajdonosához illik. A keresztény, a zsidó és a muzulmán vallással is hasonló a helyzet. Attól függ, ki hogyan becsüli meg benne magát mint ember.

A szultán helyénvalónak találja a választ. Egyszerre igen megkedveli Náthánt. A templomos ezalatt egyre epekedik Recha után. Végül is megvallja szerelmét Náthánnak, és feleségül kéri a lányt. Náthán, miután megkérdezi nevét és származását, nem válaszol a kérésre, és igen tartózkodóan bánik a szerelmes ifjúval. Ennek nagyon rosszul esik a hirtelen elhidegülés, s amikor Dajától, Recha keresztény dajkájától megtudja, hogy a lány keresztény szülőktől származik, nem édes gyermeke Náthánnak, mélységesen felháborodik. Be is panaszolja a patriarchánál, hogy egy zsidó egy keresztény lányt a zsidó hitben nevelt fel. A vád igen súlyos, ha a pátriarchán múlnék, Náthán az életével lakolna. Szaladint elszomorítják a hallottak, hiszen a templomost is, Náthánt is barátjává fogadta, s most nagyon rosszul esik neki, hogy barátai egymás ellen acsarkodnak. A lovag hamarosan megbánja elhamarkodott vádaskodását, igyekszik kiengesztelni Náthánt, Recha kezéhez azonban ragaszkodik. De házasságra nem kerül sor, mert kiderül, hogy a templomos és Recha édestestvérek, anyjuk Staufel-lány volt, apjuk pedig nem más, mint Asszad, Szaladin szultán elhunyt öccse.

A váratlan fordulat eloszlatja a bonyodalmakat, Szaladin és húga, Szittah boldogan zárják karjaikba eddig nem is ismert kedves rokonaikat, akik keresztények, zsidók, muzulmánok, de mint kiderül: mind vér szerinti rokonok és testvérek.

A Bölcs Náthánt Berlinben mutatták be először 1783-ban, de a német színpadokon csak a Schiller-rendezte weimari bemutató (1801) óta lett honos. Azóta állandóan játszották, csak a hitlerizmus éveiben nem. Nálunk Lessing halálának 100 éves fordulójára mutatta be először a Miskolci Színház, legutóbb pedig a Nemzeti Színházban szerepelt 1916-ban.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.