H. E-nek, Sümegre
Kedves Bátyám!
Sok szemrehányást kaptam tőled azért, hogy távol eső témák helyett mért nem bíbelődöm inkább a szívünkön fekvő erdélyi üggyel? Vagyunk néhányan erdélyiek, akik szerint kétféle hazánkon belül is van száműzetés: afféle titkos lelki besugárzás, ami nemcsak idegen nyelvterületen, hanem Magyarországon is megvisel minket. Te, aki Erdélyből egy pozsonyi méhesbe s Pozsonyból a sümegi magányba vetődtél, tisztába vagy ezzel a rejtélyes üggyel s h a már nem szándékozol vallani felőle, legalább sorjába véve szeretnéd látni, hogy hányadán állunk burkolt magyarországi Rodostónkkal? Hidd el, hogy ez a dolog írás közben már többször megfordult bennem s ha idáig hallgattam róla, csak azért tettem, hogy erdélyinek, rokonnak s szemtanúnak címezzem.
Mielőtt azonban belső számvetésre szánnám el magam, fölveszem a transszilvánizmus elé vetett kesztyűt és megismétlem a szkeptikus kérdést: van-e erdélyiség? Mert ha nincs s én mégis olyannak veszem a magyarországi tartózkodást, mint egy intimebb körbe vont száműzetést, akkor csak gyökértelen voltunkat játszom ki holmi tájbeli különbség, vagy „kismagyar” politikum ürügye alatt.
Van-e hát egyáltalában külön lelkiállapotot és életerőt jelentő erdélyiség? Ismerek néhány képzett, óvatos felvidékit, pár elsőrendű fejet, akik szentül hiszik, hogy addig, amíg ők bécsi garancia nélkül, pusztán a jóérzésükre s királyhűségükre támaszkodva nem alkudoztak se osztrákkal, se törökkel, hanem kérdezés nélkül védték a király országát s dolgoztak Nagy-Magyarországért, az erdélyiek minden különösebb szégyenérzet, vagy megjátszott búbánat nélkül egy örökké tartó harambasa-rezsimre rendezkedtek be. Ennyiből állna a politikai és történelmi erdélyiség s ha ebből jellemükre is háramlott valami, akkor csupa negatívumról lehet ránk ismerni. Hűtlenek és engedetlenek vagyunk, hiányzik belőlünk az államszervező spiritualitás s a nagyúri kitartás egy elveszett ügy mellett. Nem véletlen, hogy a szent korona oszthatatlan teste magyarországi jogászok víziójában merült föl először. Erdély kevés jogászt adott, mert jó része kiesvén a királyi megyék patriárkális ősszervezete alól, sohase járult igazán a tekintély forrásához.
Ezt az esetenként jóhiszemű, esetenként aulikus elképzelést körülményesen lehetne cáfolni. A „politikus erdélyiség” annyiban, amennyiben az anyaországhoz való szorosabb vagy lazább hozzáfűződést jelentette, odalenn is csak pártkérdés volt, nem pedig egyetemes magatartás. Ismerik a fejedelemség előtt, viszont később se mindig perdöntő elv. Szalárdi krónikája, noha protestáns erdélyi szerezte, Izrael és Juda szomorú elválását emlegeti s ó-testamentumi sóhajra fakad, mikor eszébe jut az anyaország s Erdély szétszakadása. Báthory Zsigmond visszaeső jezsuita s katolikus penitenciát fogad. Bocskay sem felejti sok-sok esztendejét a prágai udvarnál s nem szívesen harcol ellene. Cserey Mihály, noha székely és Erdélyből nem mozdul ki, minden próbát kiálló aulikus ember, akinek egy szava sincs a Lipót-féle Bécs ellen. A tizennyolcadig században Erdély pláne rokokó nagyhercegség, kezes és illemtudó provincia, amelyet Szebenen át zavartalanul igazgat a császárváros. Valahogy úgy van az anyaországgal, mint forradalmár szüleitől konzervatív intézetbe került mintagyerek, aki félig a szülői házhoz, félig az előkelő internátushoz tartozik, de egyikhez se húzódik különösen. A Királyhágón túl dunántúli grand seigneurök, hajdani törökverők és Grázban nevelt nádorivadékok osztrák főurakkal és Deutschmeisterekkel kipusztult vármegyéken osztoznak. Ezalatt a háromnyelvű Erdélyben egy szász patricius kormányoz, múzeumot alapít s középkori műtárgyakat gyűjt abban az időben, amikor még Voltaire rosszul lett egy gót templom láttára. A főhivatalokat beosztásosan élő, sokat utazott mágnások látják el, akik nem varratnak Tiepoli-képet a mentéjükbe, hanem könyvkötéssel bíbelődnek. Kazinczy Erdélyi Levelei s Bajza kimerítő rajza a Teleki-családról egyszersmind egy behódolt, de még mindig intellektuális Erdély arcképe.
Egyszóval tehát nekünk is volt Bécs-párti Thallóczy Lajosunk, nemcsak Budának. Az újabb történetírás megrögzötten szimatol különböző árulásaink után, de ez az erőlködés sohasem fogja kideríteni, hogy politikailag melyik oldalra tartozunk. Nem is derítheti ki, mert mind a két oldalon megtalál bennünket.
Az erdélyiség nem történelmi probléma (s amennyiben mégis az, minket nem érint), hanem jellemkérdés. A példát vegyük egész közelről.
Rövidnadrágos fiú voltam, mikor alkonyat után a havasból jövet, fölvérzett térddel leültél mellém a konyhaküszöbre s vártad, amíg nénikéink megsütik a kosaradból kiszórt pisztrángot. Egyszer csak felém fordultál s Te! mondtad hirtelen, tegnap egy fertelmes csúnya lovassal találkoztam, kért a flekkenemből s a tordai út felől tudakozódott. Aranypatkó volt a lován? kérdeztem izgatottan. Na, jeles tanuló! – mosolyogtál -, most aztán találd ki, hogy melyik fejedelem szólított meg? Versenyt találgattuk, eleinte ketten, aztán hárman, végül négyen, mert a másik bátyám előbújt Balzacból s a harmadik is letette elmaradhatatlan jódos pálcikáját, amivel esetenként a fogait ecsetelte.
Látod, ez az, amiről felvidéki barátom semmit sem tud. Ember a tájhoz odakünn Magyarországon örökké parasztosan ragaszkodott. Jogai voltak rá, közjogi állást nyert tőle, munkája feküdt benne. Nálunk ez csak elmosódva volt így. Erdélyi ember a földhöz személyeken át ragaszkodott, mit a francia, aki szereti Franciaországot, mert IV. Henrik a királya volt. A mi honvágyunk tele van történelmi anekdotával s szívből jövő hálával Bethlen Gábor névtelen ösztöndíjasai iránt. A föld gyéren fizet, a rengeteg erdő lenyom s nem kapat el, mint a humusz a magyart: hetykék vagyunk, de a dzsentri gőghöz semmi közünk.
Mindebből önként következik, hogy Erdély önálló művelődési kört is jelent. Magyart és mégis különállót, mint ahogy a burgundi hercegség gobelin szőnyegekkel körülvett, késő-gót műveltsége se volt tisztán francia teljesítménynek számítható. Burgundia sorsa Erdély sorsával egyébként is találkozik: ott ugyancsak a harmadik herceg szakít végképp Párizzsal, mint a fejedelemség harmadik nemzedéke az anyaországgal. Szenczi Molnár Albert még ellátogat Prágába a magyar királyhoz, de egy évtizeddel később Bethlen stipendistái már az erdélyi műveltség öntudatával utaznak keresztül Pozsonyon és Kassán. Ez a szellem csak a fejedelemség nyaráról származik, de kitart utána is, kitart máig. Tulajdonképpen közepes, vagy annál is gyengébb termést adott: Petőfi, Arany és Vörösmarty nem tőlünk származnak. Művelődésünk ereje és önállósága máshol keresendő, mindenekelőtt abban az „írástudó” hagyományban, ami magyar földön kizárólag szűkebb határainkon belül nevelt „noblese de robe”-ot jelent: tógásnemességet, ahogy Jókai mondá. A zsenikkel egy kicsit elmaradtunk. Más, városiasabb dicsőség jutott nekünk s erényeink főképp tudákos erények. Kultúránknak keresztmetszete van, nem pedig fároszai. Enciklopédikus hajlam, írástudó atmoszféra, hagyományújítás, érzékeny nyugatiság, demokratikus oskola-hűség, eltitkolt irodalmi naplók, lankadatlan érdeklődés és publikummá-tömörülés: íme példaképpen néhány futó jellemvonás az erdélyi kultúrához.
Igenis, van erdélyiség, erre kár szót fecsérelni. Viszont azok a bizonyos negatívumok, amiket jellemünk körül egyesek levonnak, nekem is gyanúsak. A lojalitásban nem járunk elől, s bizony volt már nagy jó urunk, akit fejszével homlokon csaptunk. Kevéssé vagyunk az alkotmányos misztériumba is beavatva, erre a járatlanságra azonban nem fizettünk rá, mert így jutottunk közelebb az időszerű változásokhoz: a felekezeti türelemben s az abszolutista kormányzásban például megelőztük fél Európát. Nincs tehát azon semmi szégyellnivaló, hogy mifelénk Bethlen és Rákóczi György mindenható fejedelmi önkénye állandó megfélemlítéssel dolgozott. Nótáztatás, elkobzás, elrettentő példa egymást érte, de ez így volt mindenütt, ahol a végérvényes likvidálásra elszánt Udvar a több száz éves feudális rendetlenségből egy összefüggő nemzetállamot akart kialakítani. Franciaország büszke lehet rá, hogy valamikor agyonrémült XI. Lajos ravasz terrorjától, mert ez a terror egyszer s mindenkorra szorosra fogta a francia kormányzás szétzilált gyeplőit. Hasonlóképpen a fösvény, előrelátó, kegyetlen erdélyi trón körül sem hemzsegtek daliás urak. Erdély aranykora nem volt romantikus. Egy Leydenből hazakerült paptanár, vagy a dísztelen, címtelen, zsugori kancellár nagyobb szájat nyithatott, mint Kornisék, Bánffyék s Keményék. A fejedelmi zsarnokság ízig-vérig plebejuspárti volt s ha furcsán gondolkozott is a magyar úrhatnámságról, mindenesetre jól gazdálkodott.
Igen: van erdélyiség, amely a humánum megzavarhatatlan tengerfenekében gyökerezik. Ha pedig van erdélyiség, van néhányunk számára magyarországi száműzetés is: amolyan kis Passzió, szemben a külföldi nagy Passzióval. Bizonyos meghatározhatatlan pillanatban s helyzetben az erdélyi ember újra meg újra otthon érzi magát. Dante kifakadásában:
... bár minden túlvilágból hazavárva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
hol, mint poklát cipelő utas-ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve s mégis számkivetve!
Lekötve s számkivetve azon a szívós transszilván köldökön.
Sajnos, Magyarországon annyira leszoktak a memoárírásról, hogy a jövő nehezen fogja kideríteni, miképpen osztoztak a kiköltözött erdélyiek megmaradt országuk munkájában? Erről a kényes lelki ügyről éppen olyan kevés dokumentum marad majd fönn, mint a hatvanéves Victoria-kor feudális és leereszkedő haladásáról.* (* Miért nem írt például Jókai könyvet az Országos Casinóról?) A konzervatív Magyarországon tűnik el legészrevétlenebbül intézmény, szokás és meggyőződés, csupán a gőg tart ki, ami valószínűleg indokolt, de nincs mire hivatkozzon, mert mindent pusztulni hagy. Egyébként meglehet, hogy ez bizonyos fokig szándékos hanyagság s hozzátartozik ahhoz a pátoszhoz, amely ezeréves fönnmaradásunkon átsegített. Nem hiszem tehát, hogy bárkit is érdekelne ama vallomásom, amit kínos budapesti és dunántúli tapogatózásomról mégis elmondok, csakhogy némi példával szolgáljak magyarországi számkivetésünkhöz.
A háborúvég s a korai infláció középiskolai padban eltöltött rémregénye után évekig tehetetlenül hevertem öntudatom fenekén, mint egy hálóinges villatulajdonos, aki a tolvaj menekülése után se merészel elmozdulni a kijelölt székről. Érettségi körül mennyei jelt láttam: írtam egy Haláltánc regényt, amelyben ötven oldalon keresztül rohamra vezettem a fenyveseket s ezzel kétségtelenül megdöntöttem Dürer apokaliptikus világrekordját.
Azután lecsillapodtam, megszerettem a zsidók lokálpatriotizmusát, más szóval rájöttem az igazi Pestre. Leszoktam szentimentális Vár-beli sétáimról s megismertem a Terézvárost, Jókai kerületét, amelyet vadászgató és tarokkozó kaszinótagok telepítettek be, részben a házi-zsidaikkal. Megszerettem azt a várost, ahol Vörösmarty agonizált s első fővárosi írónk, Kisfaludy Károly kiszenvedett. A pesti zsidó vicc meghódított: imponált, ahogy az ősi arcátlanság önmaga ellen fordított iróniában könnyebbül meg s úgy tesz, mint egy groteszk forradalmár, aki utolsó percben a cár helyett magára lő. Egyébként a Nagymező utcai orfeumok lepkeölő, szomorú bikája szintén valami ehhez hasonló várost szeretett, legalább is egyik szép sóhajtása:
Óh Pest, óh ismert,
Csunya, heves, szomorú vackok,
Óh uccák, uccák,
Beh szépek és beh újak vagytok,
valahol az Ó-utca környékén íródhatott.
A millenáris Budapest nagyvonalúságától viszont örökké húzódtam. Hallom, hogy mostanában sok amerikai fordul meg nálunk: legalább lesz a műemlékeinknek műértő közönsége. Én a magam részéről keveset járok a Duna-partra, a királyi vár alá. Ha barokkot akarok látni, fölmegyek Bécsbe s kiülök a Belvedere teraszára.
Végeredményben tehát Pesten megmaradtam ragaszkodó idegennek. Szeretem, mint Heine Párizst. De nem annyira, mint Offenbach.
Másik szerelmem az iskolapadban kezdődött, magyar órán. Abban az időben még nem ismertem az Árpádházi Árkádiát. Nem is vágytam oda mindaddig, amíg a tanrend sorra nem vette kötelező olvasmányainkat. A kötelező olvasmány olyan, mint a kényszerházasság. Én azonban láttam operettet, ahol a durcás úrfi akarva-akaratlan előre kiszemelt menyasszonyába szeretett. Így jártam én is. A dunántúli költők orfeuszi hangszere magához édesített s patetikus erdélyi létemre elbűvölt falusias gráciájuk, amellyel nyájas koszorúba fonódtak, mint a szelídebb mondakörök. Hogy is szól ama híres búcsú Kemenes-Aljától?
Messze sötétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! Gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Vette is a magyar olvasókönyv. A tanárok közt csöndes hagyomány volt, hogy nem szólítottak föl Berzsenyiből. Hagyták, hogy kisírjam magam. Később, amikor először utaztam a Balatonhoz, úszónadrág helyett Csobáncot pakoltam be. Ha anyámnak nincs több esze s nem tart koffervizsgát, bérelt trikóban udvarolhattam volna a sellőknek.
Végeredményben azonban a Dunántúl nem hatolt túl azon a zónán, amit falusi költőivel magyar óráim alatt maga köré vont. Erdély és Dunántúl partikuláris hatása annyira különböző, hogy közvetítő nélkül nem is hozhatók közös erkölcsi nevezőre. Pannónia megfelel Tourainenenk, Erdély Lotharingiának, szóval egyik sem Ile de France, amely párizsi medencéjében egymáshoz szelídíti a tartományokat. A mi „ile de franciálódásunk” 1820 és 30 közötti időben megvalósult ugyan, de területileg soha s Kőrösi Csoma székelyebbül halt meg Tibetben, mint tette volna a Fertő vidéken. (A meghalásnál ne gondolj lengyel analógiára: lengyel csak a hazahozatalért hal meg idegenben.) Végeredményben Pesten mégiscsak otthonosabban érzem magam, mint a Dunántúlon, mert ha ez a város nem is lett közös szellemi bölcsőnkké, legalább amolyan törzsek közötti semleges területnek számítható, ahol áruink állig fegyverkezve kicseréljük.
Mit volt hát mit tennem, ha nem akartam kitépett sarj lenni? Pedig nem akartam, hiszen az „evazió” varázsa hidegen hagyott. Végső szorultságomban, példádat követve kitaláltam egy fiktív Erdélyt, amelyet időnként magam fölé akasztottam, mint az oxigénes tömlőt. Ez a képzelt ország tele volt rendetlenül öltöző, tréfacsináló mágnással, Skóciát járt teológussal s olyan félnadrág filozófussal, növényevő apostollal és mezítlábas feltalálóval, amilyent Erdélyen kívül csak a bölcs Párizsban lehet látni. Ha Erdély felől kérdezősködnek, mindig erről az elvarázsolt országról beszélek s mások baja, ha később a helyszínen nem ismernek rá.
A föntiek után nyitott kérdés marad, hogy vajon nekünk erdélyieknek a kisebbik, vagy a külföldi, nagyobbik száműzetés súlyosabb iskola-e? Az igazság az, hogy ámbár se nekem, se kolozsvári szobatársamnak nem volt kozmopolita hajlama, mégis pár heti Quartier Latin-beli bennlakás után otthonosabban éreztük magunkat Párizsban, mint sok évi asszimilációs gyakorlat után Budapesten. Ezúttal nem estem áldozatul irodalmi illúzióknak, mint a Dunántúl esetében: a Gare de l’Est strófái például leperegtek rólam, noha tizenöt éves oromban olvastam őket először. Leleplező párizsi séták borzolták föl szunnyadó erdélyi gyökérszálaimat, nem pedig magammal hozott költői parancsok. Ezek a megismétlődő séták, dacára a közéjük csúszott éveknek, mindig hasonló vidéket fogtak közre. Szinte úgy képzelem őket, mint egy peripatétikus Tigrist és Eufratest, párhuzamos folyásuk közt a bibliai Mezopotámiával. Első körzetem: a szomorkás, janzenista Port Royal negyed rávezetett szombatos kancellárunk, Péchy Simon pietista emlékére s d’Aubigné, Coligny és IV. Henrik párizsi lábnyomán visszatértem abba a kálvinista világba, aminek Nagyenyed a fővárosa. Második körömben, a Nemzeti könyvtárban vállverő viszonyba kerültem a francia uralkodókkal s fölmelegedett szívvel jöttem rá, hogy a francia is történészkedő nép, mint az erdélyi. Utoljára átkerültem harmadik kerületembe, a jobbparti Marais negyedbe, amely az első Lajosok alatt amolyan párizsi Úri utca volt. Ma tönkrement külföldi zsidók menedéke, egy megfejelt Király utca, ahol rosszkedvű, öregedő zsidók próbálják helyrehozni az egzisztenciájukat. De mikor a hold rásüt a vaskos kéményekre, a múlt szinte érintetlenül visszajár. Ilyenkor az udvaros paloták görnyedt kariatidái ismét finom árnyékot vetnek azokra az olaszos ívekre, gyűrűs oszlopokra, antik rabszolgákra és kaput támasztó Herkulesekre, amelyek komoly alázattal várnak haza egy literátus grófnőt. A holdsütötte kémények valamikor bőséges falusi ebédek füstjét szellőztették, pláne olyankor, amikor a kövérkés epikuri háziasszony visszaérkezett a birtokáról, hogy pallérozott nyelvű abbékat és polgárokat fogadjon. Ezalatt künn a konyhán szárnyast füstöltek, nyulat nyúztak és kóstolták a bort. Burgundiából vagy a Provenceból hozta őket egy áldott úrnő, aki az emeleten náthás és torkos burzsoákkal látomást látott a Szajna nimfáiról, amint vízből szállva ajánlatot tettek Franciaországnak egy Akadémia megalapítására.
Ilyenkor eszembe jut Kolozsvár, ahol emberemlékezet óta jogászok, fizikusok, sebészek, szóval egyetemi népek voltak a liliputi erdélyi mondainség bennfentesei. Ha majd Párizsba kerülsz s megismétled ezt a három sétát, Te is beugrassz annak a káprázatnak, hogy íme, hazakerültél.
Egyébként láthatod, hogy én igazán nem futkostam Ady Endrés lelkiállapot után. Ady csak fél lábbal lépett Párizsba, fél lábát azon a Gare de l’Esten felejtette, amelyre huzatos, kimustrált vasúti kocsik nap-nap mellett kiöntik a Közel-Kelet nosztalgikus söpredékét. Budapest-párizsi útitársai Duna-menti szégyenkalodákból utaztak egy szimbolikus fölszabadulás felé és Ady bizonyos fokig közéjük tartozónak érezte s vallotta magát. Fél szemét állandóan rajtuk tartotta, kerülte a franciákat s valahányszor visszatért Párizsba, tüstént bezárkózott egy Magyarországra néző Pályaudvarba. Folyton haza készült, önkéntes számkivetése egy misztikus hazatérés évekre nyúló, ideges előjátéka volt. A magyar határon végzetével találkozott: szerelmesen és gyűlölködve egyesült a hideg röggel, mint ahogy meddő ködfolt tüzes ködfoltba itatódik anélkül, hogy ebből csillag támadna. A dráma elmúlt, Ady megpihent s a nagy pátoszból érzelmes turistaszokás lett. A Párizs-pesti vonat szelíd tanárkákat görget hazafelé, akik harminchat órán keresztül sziszegik a közelgő Magyarország felé:
Koldus zsivaját a magyar ég,
Óh küldi már felém!
Aztán kiszállnak, a strófát elteszik jobb időre s állás után néznek.
Ady párizsi magatartása, különösen akkor, amikor le volt csöndesülve s szerepét nem szenvedélyből, hanem jogfenntartásból játszotta, nagyon hasonlított a századvégi trópusra-meneküléshez. A különbség annyiból állt, hogy földrajzi helyzetünkhöz képest Tahitit, Hawait és Harrart a párizsi Bakonnyal s a meggyűlölt polgári civilizációt egy megkövesült feudális Magyarországgal helyettesítette. Annál furcsább, hogy ezt a magatartást ma is szívesen utánozzák, holott Tisza láthatóan tagolt országa, amely ellen Ady a párizsi dzsungelből parasztlázadást vezetett, eltűnt. A nemzet ma itt is, egyebütt is fölismerhetetlen massza, miután napjainkban osztály, rend és személyiség a bizonytalanul megelégedettek és munkanélküli kétségbeesettek amorf tömegébe olvadtak. Más, ennél különb fölosztás nincs. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas nemzedék nemzeti érzésének nagybácsis despotizmusa már csak az öregek fényűzése. Reng a föld s a nemzet széles alapjáról visszamenekülünk a legkisebb léptekkel is fölmérhető területre. Vérengző ősapáink helyett jobban bízunk a házhoz hűséges Penateszekben: Trója ég s legfeljebb néhány igénytelen házi istent menthetünk meg a beígért latin part felé. Ezért távolról se jelent világpolgárias szárnypróbálgatást, ha pillanatnyilag képtelenek vagyunk a magyar Victoriánus kor nagyszabású nacionalizmusára. Ellenkezőleg. Bekerített helyre vágyunk, minden eddigi egységnél kisebb egységre, ahol becsületben és emberi méltóságunkban megmaradhatunk.
Hol? Akárhol. Idegen zúzmara száll a kertünkre, néha már idegen szót ismétlünk magunk elé s idegenül szól a víz kertünk alatt. Isten jár benne s a fák mögé húzódva megsirat minket, mai embert és mai magyart.
Így van ez, Bátyám: erős az Isten s nem lágyul el addig, amíg látjuk. Ne is lágyuljon, de legalább engedje meg, hogy ismét abba a szűk varázskörbe fészkelődtem, amit egy külföldi, könyvtári lámpa levert fénye von barátságtalan könyveim köré. (A szomszédom kisandít Descartesból és rám szól spanyolul. Mosolyogva intek, hogy nem értem. Visszaint, Ja úgy, hát erről van szó! Fél hat van barátom. Pakolj és siess, mert vár a szerelem.)
A könyvek álmosak, cihelődnek a szolgák, zárnak. Csak most veszem észre, hogy egy sort se olvastam. Rád gondoltam, Magyarország, amint szeplőtlenül jöttél felém. Szeplőtlen vagy-e csakugyan? Könyvtári Húsvét-szigetemre vetve hirtelen úgy emlékszem vissza rád, mint egy föllobogózott hajóra, amilyent gyermekkoromban láttam az anyámmal Fiúméban. Sütött a nap, Erdélyből jöttünk s egy Latin Parton álltunk, ami a mienk volt.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
