Abonyi Árpád: Bosnyák becsület

A „Plasevica” szoros sziklái között elhallgattak a puskák…

Novemberi köd szivárgott lefelé a hegyekről; oltalmazó homálya alatt elmenekülhetett a szétvert guerilla-csapat,  nemigen lehetett utánok menni a sziklás tarajok közé, melyek hol itt, hol ott voltak befestve vérrel. Veszélyes, fekete szakadások ásítoztak a barna kőóriások egymásra nehezedő tömegéből, elég egy lépés a csalóka kőre, s zuhan lefelé a katona a pokolba, ahová ugyan nem fog lemászni összezúzott testének roncsai után a fennmaradottak közül még a rettenthetetlenségéről híres Laczkovits kapitány sem.

Az utolsó puskalövés ólma vak koppanással freccsent szét a sziklavérten: jutott belőle egy fütyülő szilánk a kapitány füle mellé is. A nyers katonatiszt bátorságáról, jó szívéről és szilaj durvaságáról egyaránt ismeretes, megrázta kemény fejét erre a szisszenő hangra, s megfenyegette ököllel a túloldali sziklákat:

- Megállj, fattyú…

- Megsebesültél, Döme? – kérdezte gyorsan a főhadnagy. Elegáns, csinos, bécsi fiú volt a főhadnagy, fia egy gazdag pénzembernek, de lyukas csizmában, elványolt köpönyeggel dicsérte, kapitányával együtt, istenét ő is. Kilenc hét óta kilencszer sem ettek meleg ételt, mióta folytonos portyázásban mászkálnak a hegyek között. Se a sasok, se a farkasok, se a medvék nem hederítenek itten a pénzre – csizmát, köpönyeget a „Plasevica” acélszürke kövei közt tanyázó őslakóktól tehát hiába kérne csengő aranyért a katona: legfölebb bundát adnának hátukról, ha puskagolyóval instálnák alássan tőlük.

A kapitány megnyugtató mozdulattal intett.

- Nem talált a kölyök… - Azután utánamormogta, kissé összere3zzenve a szakállába: - utálatos dolog… a halál…

Betaszította kardját a hüvelyébe, s bosszankodva csapta meg összeszorított ököllel a nyirkos levegőt.

- Mi bánt, kapitány? – kérdezte a főhadnagy.

- Rajtakaptam magamat, hogy félek… - dörmögte beszívott ajakkal a herkulesi termetű katonatiszt, s kiadta őrmestereinek a parancsot, hogy kétórai pihenőt fognak tartani emitt balra, az erdő szélén: ki kell állítani az őrszemeket, s meg kell főzni a tegnapról maradt kukoricalisztet puliszkának – jó lesz az is, ha más nincs. Akinek nem ízlik, nagy ez a kutya hegy, legelje le róla a füvet…

A parancs megértése után a bakák kifeszítettek néhány sátort, lyukakat vájtak a földbe, s főzögetni kezdték az ételt. Hátul, a kompánia szekere mellett, tizennégy legény csikorgatta kínjában a fogát: többé-kevésbé könnyű sebeket kaptak, azokat kötözte be az orvos. Egy bánáti fiú feküdt csak elfakult arccal a sebtében kötött ágyon; vállon érte szegényt a bosnyák ólom, s amíg ráakadtak egy törpe borókabokor alatt, sok vére elfolyt – ki tudja, vajon elhomályosodó, szelíd, kék szemeinek fog-e virradni még?

Abonyi Árpád: Alku a havas alatt

Az októberi ősz már megsuhogtatta szárnyát a Cibles rengetegei fölött, midőn Vlásza Sándor felesége, hosszas nyomorkodás után, végre kiszenvedett az úristenben, és árván hagyta urát, Mária leányát, meg a szegény portát, melynek földjén harminc esztendei iparkodás után sem tudta virágba fakasztani a kívánatos jómódot. Hiába igyekezett, hiába reménykedett, az az akaratos plánta, melynek tápláló zsírja a pénz, csak nem akart terjedni, nőni, kivirulni, miképpen az ő jámbor asszonyi szíve kívánta volna. A szomszédos telek fiatal gazdája, Popovics Gracián, bezzeg meghízik az anyaföld kévés belein; tán kétszáz forintokat is félretett már, egész vagyont a szerencsés fickó, mert kedves neki a kegyelmes Jézus, nem úgy, mint másnak.

Egy reggel aztán nem sóhajtozott többet az asszony. Sápadt, vékony arcán megjelent az örökös nyugalom enyhe szelídsége,  agyondolgozott, kérges, barna kezei mozdulatlanul pihentek a szőttes ágypokrócon.

Vlásza keresztet vetett magára, egy darabig hallgatag nézte – kemény, fekete arcán egy pillanatra mintha a megindulás lágysága is megjelent volna -, aztán fejére tette kucsmáját, és hátat fordítva a halottnak, az udvarra lépett.

Ott Mária leánya hívogatta össze az elbódorgott libákat, hogy némi eleséget vessen nekik.

- Maruca – szólt rá csendesen az ember -, eredj be a házba, és maradj az anyád mellett, míg visszajövök a pópától.

Az izmos oláh leány apjára nézett, s bal kezével valamivel erősebben szorította csípőjéhez a szakajtót, melyből az eleséget szórta. A szakajtó kissé reszketett a kezében, előreálló, asszonyos melle gyorsabban emelkedett a színes ingváll alatt.

Vlásza intett a fejével, és vállat vont.

- Gyújtsd meg a két szentelt viaszgyertyát is – folytatta tétovázó, mély hangon, miközben a kapunak indult, s a falusi templom mellett levő zsindelyes papi házra mutatott -, félóra múlva itt leszek a pópával.