Abonyi Árpád: Bosnyák becsület

A „Plasevica” szoros sziklái között elhallgattak a puskák…

Novemberi köd szivárgott lefelé a hegyekről; oltalmazó homálya alatt elmenekülhetett a szétvert guerilla-csapat,  nemigen lehetett utánok menni a sziklás tarajok közé, melyek hol itt, hol ott voltak befestve vérrel. Veszélyes, fekete szakadások ásítoztak a barna kőóriások egymásra nehezedő tömegéből, elég egy lépés a csalóka kőre, s zuhan lefelé a katona a pokolba, ahová ugyan nem fog lemászni összezúzott testének roncsai után a fennmaradottak közül még a rettenthetetlenségéről híres Laczkovits kapitány sem.

Az utolsó puskalövés ólma vak koppanással freccsent szét a sziklavérten: jutott belőle egy fütyülő szilánk a kapitány füle mellé is. A nyers katonatiszt bátorságáról, jó szívéről és szilaj durvaságáról egyaránt ismeretes, megrázta kemény fejét erre a szisszenő hangra, s megfenyegette ököllel a túloldali sziklákat:

- Megállj, fattyú…

- Megsebesültél, Döme? – kérdezte gyorsan a főhadnagy. Elegáns, csinos, bécsi fiú volt a főhadnagy, fia egy gazdag pénzembernek, de lyukas csizmában, elványolt köpönyeggel dicsérte, kapitányával együtt, istenét ő is. Kilenc hét óta kilencszer sem ettek meleg ételt, mióta folytonos portyázásban mászkálnak a hegyek között. Se a sasok, se a farkasok, se a medvék nem hederítenek itten a pénzre – csizmát, köpönyeget a „Plasevica” acélszürke kövei közt tanyázó őslakóktól tehát hiába kérne csengő aranyért a katona: legfölebb bundát adnának hátukról, ha puskagolyóval instálnák alássan tőlük.

A kapitány megnyugtató mozdulattal intett.

- Nem talált a kölyök… - Azután utánamormogta, kissé összere3zzenve a szakállába: - utálatos dolog… a halál…

Betaszította kardját a hüvelyébe, s bosszankodva csapta meg összeszorított ököllel a nyirkos levegőt.

- Mi bánt, kapitány? – kérdezte a főhadnagy.

- Rajtakaptam magamat, hogy félek… - dörmögte beszívott ajakkal a herkulesi termetű katonatiszt, s kiadta őrmestereinek a parancsot, hogy kétórai pihenőt fognak tartani emitt balra, az erdő szélén: ki kell állítani az őrszemeket, s meg kell főzni a tegnapról maradt kukoricalisztet puliszkának – jó lesz az is, ha más nincs. Akinek nem ízlik, nagy ez a kutya hegy, legelje le róla a füvet…

A parancs megértése után a bakák kifeszítettek néhány sátort, lyukakat vájtak a földbe, s főzögetni kezdték az ételt. Hátul, a kompánia szekere mellett, tizennégy legény csikorgatta kínjában a fogát: többé-kevésbé könnyű sebeket kaptak, azokat kötözte be az orvos. Egy bánáti fiú feküdt csak elfakult arccal a sebtében kötött ágyon; vállon érte szegényt a bosnyák ólom, s amíg ráakadtak egy törpe borókabokor alatt, sok vére elfolyt – ki tudja, vajon elhomályosodó, szelíd, kék szemeinek fog-e virradni még?

A kapitány leült tábori sátra elé egy kőre, s szivarra gyújtott. Onnan felelgetett a főhadnagynak, ki az iménti válasz után félrevonta kissé az ajka szélét, és meggyőződéssel mondta:

- Mindnyájan félünk, csak nem valljuk be.

- Megjegyeztem annak a fickónak az arcát, aki rám lőtt – folytatta a kapitány -, bőre az ördögé, ha még egyszer megpillantom. Nyúlánk, fehér ember volt, s ha nem csalódom, vele volt a felesége is. Láttad őket?

- Nem vettem észre.

A kapitány átcsapta egyik lábát a másikon, s harsány hangon kiáltotta elé a dobost. Kicsi, tagbaszakadt fickó volt a dobos, alázatos, sunyi szeme a hiúzé, finom, éles, érzékeny orra a rókáé. Mind együtt véve: a kompánia dobosa, Mátyás.

- Parancsoljon, kapitány úr!

- Hol voltál, fiam, a verekedés alatt?

- A kapitány úr körül valék – felelte a kis székely, s még szempillája se rebbent meg erre az óriási hazugságra

- Hol, te gazember?

- Itt-e, elölfelől a hátsó tájékon…

- Meresztetted a szemedet?

- Igenis, meresztettem.

- Mindent láttál?

- Igenis, láttam.

- Megparancsoltam, hogy ébren tartsd a szemedet, ha verekedünk, különben hétrét csáváztatlak – harsogta a kapitány -, állj ide, és felelj. De ne hazudj. Mátyás János… rézangyalát a fejednek… verstánden?

- Verstánden! – kiáltotta előírás szerint a legény, s megállt kapitánya előtt, merev térdekkel, mint a cövek.

- Hányan lehettek oda túl, mi? Aki nyitva tartotta szemét, annak úgy körülbelül tudnia kell.

- Lehettek körülbelül úgy egynéhányan, de lehettek többen is, habár az kövektől nem látszottak – felelte bátran a kis dobos -, ellenben elhajszoltuk mindet, s imhol nincs őbelőlek egy se.

- Láttad azt a fehér képű tolvajt, aki rám lőtt, s mellette férfibugyogóban a fiatal asszonyt, nyilván a felesége lehetett.

- Láttam, kapitány úr. Fehér volt a képe, s a szép asszony nyújtotta neki a második puskát, kivel ide bolondult, hogy szinte treffert lőve a vitéz kapitány úrba… törné le derekát a nyavalya…

- Megismernéd, ha még egyszer látnád?

- Bele is harapnék, tudom… Szinte meglőve engem is.

- Tartsd fejedben az arcát, Mátyás fiam, értetted?

- Igenis, kapitány úr! Ráismerek egyébiránt arról a fehér cselédről is, kivel egy követ fú. Fránya asszonya… Szép, mint a liliom, és szúrós, mint a tövis… Láttam, hogy ő is lődözött közibénk, nemcsak az ura.

- Az asszony is?

- Ő is, de nem trafált a lelkem liliomszálam… - dörmögte a legény, s megnyalogatta tetszelegve a száját, úgy duzzogta csendesen a fogai között: - majd eltalálunk mink, babám, csak kézre adjon a szerencse… tudom… - Hangosan utánatette: - Úgy néztem, vitéz kapitány őr, hogy megsebesült az a fehér pofájú betyár, ki erre lövöldöze, mert ugyancsak nehezen cipelte magával az asszony. Ha utánavetném orromat, hamarosan nyomába szaglásznék, és idehoznám. Megérdemelné, hogy fityegni kössük sovány testét erre a fára e, hadd fújna el szíjas bocskora alatt a szél…

A kapitány nyersen elnevette magát.

- Azt hiszed, nincsenek messze?

- Azt én, instálom.

- Mit gondolsz, Fritz – fordult a kapitány a főhadnagyhoz -, megszerezzük hadi fogolynak azt a vakmerő asszonyt? Lánchordta boszorkánya… Szeretnék szembenézni vele.

- Tréfának nem rossz – vélte a főhadnagy.

- Egy füst alatt a „Plasevica” nyugati oldalát is kikémlelem… „Auf, villám bele!” – pattant föl helyéről a kapitány, s fölcsapta sipkáját a fejére – két órát rávesztegetek… Mátyás! Az őrmester és tíz legény öt perc alatt készüljön fel; te is jössz, mars!

- Veled megyek, Döme –mondta a főhadnagy, s gyorsan felcsatolta kardját.

- Itt maradsz, kedves barátom, itt maradsz – felelte szívélyes, de határozott hangon a kapitány, s megveregette szeretettel a fiatal tiszt vállát -, a legénységet egyedül nem hagyhatom. Helyettesíteni fogsz, amíg oda leszek. – Magában pedig ezt mormogta: egyéb se kellene, csakhogy baj essék benned… mit felelnék annak a jó, öreg édesanyádnak, ha számon kérné tőlem a fiát…

A főhadnagy ellenvetéseket akart tenni.

- Főhadnagy úr – parancsolta száraz, szolgálati hangon a kapitány -, megvár, míg visszajövök. – Azzal futólag szalutált a fiatal tisztnek, és ott hagyta. Átvenni a parancsnokságot, és itt maradni, míg a kapitány a századdal másképpen rendelkezik – ez ellen a parancs ellen nincs több beszéd. A főhadnagy belenyugodott, visszaült a sátor alá, maga mellé tette revolverét, tábori látcsövét, dohányos tárcáját, s halkan fütyörészni kezdett.

A kapitány ezalatt összeszedte embereit, s eltűnt velök a hegyhát sziklái között. Nyirkos köd fogta körül a kőóriásokat, csúszós lett a sziklalapokra simuló, csenevész moh, csupa veszedelem minden lépés. A kis dobos, a század ez éles szemű, ravasz rókája, elöl ment. Hol a lábán, hol hason  csúszva kereste a szétrobbantott guerillacsapat nyomát. Javarészt az esti homályba burkolt völgy felé vezettek, eltünedezve a kőlapok kemény tömegében, a nyomok, melyeket a kompánia rókája lenn az agyagos talaj puhaságában bámulatos ügyességgel azonban újra fölfedezett.

*

Tíz percnyire a „Plasevica” sziklái alatt vezető, mély útban, nehezen vonszolta magával megsebesült férjét egy fiatal asszony.

Lába meg-megcsúszott a nedves köveken, nyúlánk, ruganyos testét a fáradtság láza borzongatta. Elszánt, halálra készült akarattal követte urát a harcba. Éppen úgy kínozta gyöngéden hajló mellét a gyűlölet, mint a férfiakét; a fajszeretet nemes lángja éppen annyi erővel kapcsolta honfitársaihoz, mint bármely férfiút. Finom, női idegei nem rándultak össze, ha csapásra suhant a levegőben a handzsárnak éle – szemei fölött a hosszú, keleti pillák nem rebbentek meg, ha kitépett, véres szélű sebet lőtt emberi testbe a fütyülőlom. A szandzsák karcsú asszonyi virága, Nádia, a „Plasevica” szabad leánya, lelkének egész teljességével utálta azokat az idegen embereket, akiknek senki se vétett, s akik mégis kizavarták őket hegyeik nyugalmából. Hiábavaló volt férjének minden ellenvetése, az asszony körülcsavarta mellét, fez alá szorította fényes, szőke haját, s elkísérte urát a sziklák közé. Nincs mire vigyázzon otthon – szegények voltak mind a ketten, alig maradt valami féltős a kunyhó körül.

A férj végre is ráhagyta: jól van. Nem ér két aranyat, ami otthon maradt; jöjjön vele,  ami ezer aranynál többet érő, egyetlen, drága birtoka: az asszony. S Nádia ment. Segedelme nélkül most nem tudna elmenekülni a férfi; ott maradt volna a sziklák között, amíg elvérzik, s testére ráakadnak a varjak.

Az asszony nem hagyta ott. Vállára emelte férje karját, és vitte magával a mély útban, melyre százados kövek barna sziklafüggönye hajlik. Jó búvóhely a menekülőnek, kit undok kopók kergetnek halálba – el lehet bújni az öblös barlangok valamelyikében -, megvéd a sötétség, míg elnyargalnak a barlang szája előtt a kopók.

- Ne félj semmit, uram – biztatta férjét a fiatal asszony -, nem messze vagyunk már…

- Hová mentek a többiek?

- Ki merre látott…

- Hová estem?

- A kövek közé. Fáj a vállad?

- Nagy szúrást érzek – sziszegte összeszorított ajakkal a férfi -, jobb lenne, ha itt hagynál, és megmentenéd az életedet.

- Nem megyek – felelte büszkén a nő.

- Senki se jött, hogy segítsen?

- Senki.

- Inkább elfutottak… - mormogta megvetéssel a bosnyák.

- Egyebet nem tehettek – így is meghaltak néhányan – felelte mentegető hangon a nő -, magam biztattam őket, hogy ne segítsen senki, majd megmentelek én egyedül is… Támaszkodj jobban reám – mennünk kell…

- Fáradt vagy, drágám… - suttogta szomorúan a férfi, s megrázta elborult tekintettel a fejét -, szívesen meghalnék, ha azt a farkasfejű vezért lelőhettem volna, ki ránk támadott. Nem találtam… Nem találtam… - sziszegte dühösen -, a pokol tévesztette meg a szememet, különben eltaláltam volna…

- Én is rálőttem kétszer – mondotta babonás félelemmel a nő -, de nem találtam. Titkos szellemek őrzik azt az embert… midőn másodszor rálőttem, mintha fehér szárnyak lebegtek volna feje fölött… Karold át jobban a nyakamat – este van, ködös az út, nem akadnak reánk.

- Nem bírom tovább, Nádia – dunnyogta bágyadtan a férfi -, nem tudom mozgatni a térdeimet….

- Mennünk kell!

- Hagy itt, és menj…

- Csendesen…

S az asszony visszafojtott lélegzettel hallgatódzott. A kövek felső oldalán ebben a pillanatban a kompánia rókája jelent meg a novemberi este párázatában. Óvatosan, elnyújtott testtel mászott lefelé a köveken, mint egy macska. Két szürke szeme szinte világított a félhomályban. Egy percnyi habozás után leugrott az útra, leguggolt a földre, s azután rövid, diadalmas kacajjal integetett fel a sziklára:

- Itt a patkányok nyoma az agyagban! Kapitány úr, melde gehorzamst… Megvan az asszony lába nyoma a sárban…

- Ne tévedj, fiam, Mátyás.

- Nem én, vitéz kapitány úr! – kiáltott fel biztos hangon a legény -, ördög szántson a hátamon!

- Jó lesz… - hallatszott a kapitány öblös hangja, utána halkan, bosszankodva pusmogtak a bakák: „Megeszik a testvérek mind egy pirinyó cseppig a puliszkát, míg visszavisz a lábunk…”

Az asszony megismerte a kapitány hangját. Sápadtan, egész testében reszketve vonszolta be férjét a mély út sziklabarlangjába, s suttogva, rekedten mondta: „ne mozdulj, itt van a farkasfejű… minket keres…”

- Vissza akarja adni a golyómat…

- Az enyimet is – rebegte a nő.

- Hol a puskám, Nádia?

- Mit akarsz?

- Még egy golyót… ha belép ide…

- Pszt… Jönnek.

- Nem bírom a karomat… - mormogta fogcsikorgatva a férfi, s visszahanyatlott a mohos kőre. Éles, szúró fájdalom nyilallott megsebesült vállában, ha megmozdította karját. Tehetetlenül, bénán, fehéren feküdt, ráomolva a kőre, nem többet érő ereje egy gyermekénél. Az asszony remegő kézzel simogatta a fejét; még nincsen elveszve semmi. A köd elég sűrű… s az út mentén nemcsak egy barlang van… Az se bizonyos, hogy őket keresik. Ellenség nem vesztegeti ilyesmire az idejét. Nyilván portyázni járnak erre – gondolta reménykedve az asszony, de nem tudta legyőzni a testében vonagló forróságot: hátha mégiscsak a golyót akarja visszaadni a farkasfejű vezére a kék kutyáknak… - Inkább a halál, inkább a halál… - dadogta rémülten, s kétségbeesve bámult a földön heverő férfira: mi lesz belőle, ha az ellenség kezei közé kerül? S egyszer csak megfagyott a nyúlánk asszonyi testben minden érző ideg. Meg fogja menteni férjét. Azt  ad érette, amit kérnek. Mindent, még életét is. – Öljék meg, ha merik… - suttogta elfehéredett ajakkal, büszkén, bizalommal, s ismét visszalopódzott hosszú pillái alá eleven tüze a vérnek, többé nem félt senkitől. A lápok sárga nádjában bujkáló vad se hagyja el hímjét, nem  hagyja el a hegyek szabad leánya sem az övét. Inkább meghal.

Künn visszaparancsolta ezalatt embereit a kapitány, s az örömében tomboló kis bakához fordult:

- Megvannak? – kérdezte halkan.

- Meg, az asszony – felelte a legény -, annak itt van a nyoma a földön. Lehet, vitéz kapitány uram, hogy amíg ezt a cipőnyomot követtük, addig elbújt valahol a fehér pofájú ördög. Tudnak ezek minden praktikát. Az asszony kézre adja magát, ha ezzel megmentheti a párját. Fránya nép ez, don kapitány… veszett vón ki előttünk a magja…

- Fogd be a szádat! – parancsolta nyersen a kapitány. – Azt hiszed, hogy itt van a barlangban?

- Szent igaz!

- Eredj, és nézd meg.

A kis katona beharapta a száját, és nekifohászkodott. A barlang nyílásától visszafordult, s keserű orrfintorítással mondta:

- Ha keresztüllő az a gyehenna asszony, vitéz kapitány uram, tessen felakasztani őket!

- Gyere hát vissza, te bagoly!

Mátyás János úgy perdült el a barlang nyílása mellől erre a parancsra, mint a kígyó. Soha életében parancsot szívesebben meg nem fogadott, mint ezt. Mégiscsak jó ember a kapitány, nem löveti keresztül, mint egy verebet; - tudja, hogy a rezervista után mindig sír odahaza egypár kócos gyerek. Helyette maga a kapitány járult a barlang elé, s belekiáltott albánnal kevert nyelven, hogy megkongott belé a tágas sziklabolt:

- Jöjjetek ki!

- Megsüketült a madárka – dörmögte szemhunyorogva a kis dobos.

A kapitány megrázta bosszúsan a fejét, és előrelépett. Majd megnézi mindjárt… Arra azonban nem volt szükség. A barlang szájában megjelent Nádia, az asszony. Meggörnyedve, alázatosan, lesütött fejjel lépett le a szikláról, s összefonta nyugtalanul emelkedő mellén a karjait: „Itt vagyok, uram – tégy velem, amit akarsz…”

Laczkovics kapitány félreparancsolta embereit. Egyedül akart maradni – takarodjon vissza minden teremtett lélek az útra hajló szikla mögé, s csak akkor tolja erre az orrát, ha hívni fogja. A katonák visszahúzódtak. Az őrmester haragos arccal dohogott magában: - fricskát az orrára a fehér cselédnek, mit is vesztegeti rá idejét a kapitány úr. – Mind eleszik szájuk elől a puliszkát fenn a hegyen a legények, míg itten prédálják a drága időt… - A kapitány nézte az asszonyt.

- Egyedül vagy? – kérdezte kurtán.

- Egyedül – felelte halkan a nő.

- Hol az urad?

- Nincs uram.

- Hazudsz!

- Igazat mondok.

- Merre visz ez az út?

- Plevlje felé.

- Ki volt az az ember, akinek oldala mellett álltál, és aki utoljára lőtt rám?

- A testvérem.

- Hol van?

- Megmenekült.

- Te vitted magaddal?

- Én.

- Hogy hívnak?

- Nádia.

- Szép név – folytatta a kapitány, s fürkészve vizsgálta az asszony arcát, hátha megrezzen rajta valamelyik finom vonás, s elárulja. – Tudod-e, mi van kimondva arra, aki fegyvert emel? Szokás az nálatok, hogy testvérét kövesse harcba a nő? Hazudtál, asszony, nem testvéred volt az az ember, hanem az urad.

- Nincsen uram.

- Ugye… Hát a testvéred kedvéért lőttél reám? Ostoba vagy… A ti szavajárástok, hogy fogat fogért. Mit szólasz hozzá, ha ezt a két golyót visszaadom.

Az asszony még mélyebben hajtotta mellére fejét.

- Itt vagyok, uram… - suttogta szelíden – hatalmadba kerültem: megölhetsz. Ha te volnál az én hatalmamban: én ölnélek meg.

A kapitánynak tetszett a válasz.

- Nem rossz – dörmögte félhangon -, tudd meg azonban, hogy abból, amit beszélsz, egy szót sem hiszek. Annak az embernek, akit főbe fogok lövetni, itt kell lennie.

- Nincsen, uram.

- Mindjárt meglátjuk… - S a kapitánynak nagyon egyszerű mód villant keresztül a fején. Testvérnek, férjnek, férfinak ki kell bújnia ebből a barlangból, ha csak egyetlen szikrája pislog is benne a fegyverre hívó parasztbecsületnek akkor, amidőn, íme, veszélyben forog az asszony. A kapitány megfogta az asszony kezét, s közel hajolt a fehér, selymes ajakhoz.

- Csókolj meg, Nádia.

- Uram…

- Félsz, hogy meglátja valaki?

- Nem félek.

A kapitány csalódva dobbantott lábával a földre. Majd ismét kezébe vette az asszony kezét,  s belenézett a szeme közé. Meg kell tudnia az igazságot. Kalandnak se rossz… Lássuk! Az asszony ajakán a gyűlölet egy pillanatra rándult csak keresztül, a másik percben már mosolygott. – Higgy szavaimnak, uram, esküszöm jövendő boldogságomra, hogy egyedül vagyok – lehelte nevető tekintettel, s közelebb simult a kapitányhoz, kinek gyilkos láng borult agyára ettől az érintéstől. Megváltozott, ellágyult, kikelt színéből villámnál sebesebben a nyers katona, herkulesi ereje teljében legbátrabb a zászlóalj összes tisztjei között. Erőszakkal akarta kitépni magát a hirtelen rácsapó szenvedély körmei közül… eltaszította magától az asszony kezét… A nő azonban félreértette ezt a szilaj mozdulatot, s a kétségbeesés elfulladt rémületével kulcsolta gömbölyű karjait nyaka körül.

- Maradj, maradj… - dadogta könyörögve – igazat mondok… egyedül vagyok, uram…

S csókolta, simogatta a kapitányt – úgy tolta félre a barlang nyílása mellől. Odaszívta ajakát az ellensége ajakához, és szétszakította mellén a ruhát, hogy lássa villogó, fehér búrét ez az ember, és veszítse el tőle az eszét… Úgy undorodott tőle testének minden íze, hogy majdnem kitépte halántékait a sebesen dagadó vér – de megmarta ajkát egy csókkal, és kacagott, sírt egyszerre vörös, kidagadt arccal, mint egy bolond… Aztán végigomlott a földön, kezeibe temette arcát, és zokogott megháborodva a szégyen perzselő forróságában, mintha nehéz kór csapta volna meg tagjait, s rögtön ki kellene lehelnie lelkét…

A kapitány zavart tekintettel, összerázkódva bámult reá. Ebben a pillanatban utálta magát. Rövid habozás után kivette erszényét, kimarkolt belőle egy csomó aranyat, letette az asszony mellé a kőre, s futott arról a helyről. Hatalmas, magas alakja egy perc alatt eltűnt a ködben,  lassankint az utána siető katonák lépteinek egyforma koppanása is beleveszett a csendességbe. Többé nem mozdult semmi.

*

Nádia fölemelte fejét, és hallgatódzott. A karcsú, nyúlánk asszony arcáról eltűnt a dagadt vörösség, vonásai visszanyerték bájos gömbölyűségüket, szemeibe visszalopódzott az életnek fénye. Felmarkolta a kőről az aranyat, becsúsztatta az inge mögé, sietve összekötözte mellén a ruhát, azután megrázkódott kevélyen, dacosan, mint egy szép, puha párduc, s besurrant a barlangba, hol férje feküdt, izzadt, nedves homlokkal, sebláza öntudatlanságában a földön.

- Enyém maradtál, ó, én uram… - suttogta boldog örömmel, de nem csókolta meg ajkát, amelytől eltiltja, íme – hite szerint – fajának becsülete.

Hónapok múlva tiszta lett a levegő.

Nem dörgött ellenséges fegyver a hegyek között – csendes lett a „Plasevica” -, békén legeltethette illatos füvein nyáját a pásztor, senki őt többé nyugodalmában nem háborgatta. A szántóvető paraszt ekéje elé fogta sovány barmait, s kiballagott velök a rég szántott földre, mely csupa bogáncs, paréj és kecskefű – sok verejtéke bánja, míg ismét rendbe hozza valamelyest az ugart. A kunyhók eresze alá visszaszállt a béke. Nem kellett félni fáklyalángtól a hegyen, jeladó füsttől a határ kövei irányában, nem felelget itt többé egymásnak se barát, se ellenség, szögre akaszthatja handzsárját a férfi, golyóöntő agyagedényét az asszony. Eke szarva kerül a férfikézbe, fonalas rokka guzsalya az asszonyéba. Gyümölcsöt érlelő béke borult a szandzsák völgyei fölé; nem lop itt többet még a plevljei kegyelmes bég sem.

Kicsi falujában, a gyászos emlékű Cehotina vize mellett, hónapok óta hiába kérdezte hitvese baját a sebeiből kiépült férj – nem felelt unszoló szavára az asszony. Elhárította ölelő karját, nem adta vissza csókját – meghalt fiatal szívében a szerelem; érzéketlen, hideg és szomorú volt hosszú hónapok óta. A férj faggatta – mi bajod, virágom, szép fehér Nádia, drágám?

Felelte az asszony:

- Előbb megtisztulok, uram. Visszaszerzem a becsületemet előbb – azután szeretni foglak megint.

S egyszer csak eltűnt hazulról az asszony. Fölkereste öreg nénjét a falu túlsó felén, annak elsírta baját – s attól kezdve összesúgott-búgott a két asszony, senki sem tudta, miben fő a fejök, és nem is tudta meg soha senki. A hold látta csak, és a Cehotina vize tudta. Kilopódzott egy éjjel a két asszony a víz partjára, hol bokros füzek hajladoztak a habok fölé – ott a szép, fehér Nádia átvett a nyomában tipegő asszonytól egy pólyába csavart csecsemőt, s eltorzult arccal, elszánt, villogó,ijedt szemekkel csóválta meg a feje fölött.

- Add vissza annak, akié… az ellenségé és a gonoszé… - sziszegte dühvel az öregasszony.

Nádia becsapta a csecsemőt a vízbe.

- Ott van … - rebegte magánkívül, s szédülő fejjel bukott térdeire.

Az öregasszony fellocsolta vízzel, átölelte puha, beteg derekát, körülcsavarta fejét, hogy rá ne ismerjenek, és elvonszolta a víztől, mely lassan ringott lefelé habjai között egy holt gyermeket…

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.