Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
... Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.
A versértő olvasó szeme – vagy füle, ha enged a versforma ősi csábításának, és fennhangon olvassa magának a költeményt – elsőül a rímeken akad meg. Már az első rímpár („évszaka – éjszaka”) a túlrímelés zenéjét ígéri: a magyar verselés szabályainak egyetlen szótag összecsengése is eleget tenne, ehelyett asszonáncnak induló, tiszta rímmé erősödő három szótagnyi kádenciával kezdődik a vers. E Csokonai használta műszó talán helyénvaló itt, hiszen Dsida tudatos követője volt az ő – különösen a rímekre vonatkozó – verselési elveinek, a sorvégek többsége (huszonnégyből tizennyolc) tiszta rím; hét rímpár különböző szófajokat társít, négy esetben ragos főnév rímel ragtalannal, s egyetlen ragrímet találunk a szövegben („lébe – éjjelébe”), amelyet azonban „javít” az, hogy a lé főnévre a rag előtti szótagban az éjjel véghangzójából és az e birtokjelből összerótt hangpár felel.
A rímgazdaság is könnyen kiszámítható; kétszáznégy szótagból áll a vers, ezekből ötvenegy – a terjedelemnek pontosan egynegyede! – esik a rímekre. (Nem számítva a 19. sor – „az éjszaka, a sír szaga” – ugyancsak két szótagos belső rímét.) Megfigyelhetjük még, hogy ha a rímhívó előtt magas hangú szótag(ok) áll(nak), a rímfelelőt rendszerint mélyhangú(ak) előzi(k) meg és fordítva; ez a hangazonosságot megelőző hangellentét is fokozza a rímhatást.
Tudom, hogy vannak olvasók, kik az élveboncolás állatvédő ellenzőihez hasonlóan a szépség elleni véteknek tartják a költemény ilyen „ízekre szedését”, ebben a Dsida-versben azonban ez a számszerűen is mérhető hangzás a szerkezetszervező eszköz. Hiszen még arra is „gondja van” a költőnek, hogy a nyolc szótagos, tehát teljes jambusra végződő sorok utolsó szótagja „természeténél fogva hosszú” legyen, hosszú magánhangzóval biztosítva a jambus tisztaságát és a rím erejét. Két sorpár kivételével, amelyekben az egyik rímszó a motivikusan kiemelt szerepű éjszaka; ez az a „megfelelő helyen elkövetett szabálysértés”, amely Babits szerint a verselés művésziségének záloga. S valóban, itt a motívum kiemelésére szolgál, akárcsak a vers végén, a rettenet torokszorító pillanatában az „esten – isten” rímpár megbicsakló hangja; e páratlan szótagszámú sorok végén két szótagú rímet kívánna a szabály.
A verselés e virtuozitása ugyanakkor feszítő ellentétben áll a költői képek szorongáshangulatával. A „reves fák nyirka folydogál” leíró kép a természetből az enyészet viszolyogtató mozzanatát emeli ki, a vers befejező részében pedig az ember-testbe „felszívódó” sírszag az elevenen felbomlás folyamatát avatja hallucinatív érzéki tapasztalattá.
De e képek rendjét is szigorú verstani fogantatású szerkezet szabja meg. A költemény nyolc és kilenc szótagú sorok strófatagolás nélküli, keresztrímes váltogatásának tűnik, ha azonban tekintetbe vesszük a mondathatárokat, szabályos négysoros szakaszokra tagolódik szövegünk. A befejezés azonban újabb ritmus-meglepetést tartogat; az utolsó előtti és az utolsó „versszak” között, mintegy a tetőpontra érő, a ritmusfegyelmet megbontó szorongás, a képzeletben átélt halál-pillanat jelzéseként, strófaközi áthajlás van, mégpedig úgy, hogy a sorok rendje is megváltozik: az eddig páros-páratlan (8/9) váltakozás páratlan-páros (9/8) lesz. Egy ugyancsak gyakori nyolcsoros versszak mintája szerint: a költemény tehát egy ilyen – nyolcsoros – szakaszolás lehetőségét is tartalmazza, ami három szimmetrikus részre osztja fel a költeményt.
Verstani eszközök figyelmeztetnek tehát arra, hogy a szerkezet a dalforma zenei mintáját követi: a második egység az elsőnek hangulati ellentéte (az enyészet képeire a kávéba mártott cukor barátságosabb, „jóízű” látványa következik), a harmadik egységben pedig az első rész motívumai térnek vissza variált formában. Úgy, hogy az ismétlődés váratlanul fel is oldja az első és a második rész ellentétét. Ezt a költemény metaforáinak (és metaforaértékű szókapcsolatainak) következetesen szinesztéziás jellege idézi elő.
Az első és a harmadik rész fő motívum az éjszaka, mely a költészetben ősidőktől a halál szinonimája. Kiegészülve az indításban a hasonló jelentésű téllel; a természet halála ez az évszak, s a fény, a világosság halála is; ahogy télen rövidülnek a nappalok, és hosszabbodnak az éjszakák, úgy rövidül minden nappal az élet. Az első részben ezt a „téli depresszió” jellemző gondolattársítása fejezi ki: az „éjszaka / már hatkor a kertekre csordul”, s a korai sötétedés sugallja a baljós kérdést: „mennyi évad / van hátra még?” A „rozsdalevü éjszaka” az első szinesztéziás szószerkezet a versben, s az éjszaka ettől kezdve mindig ilyen „cseppfolyóssá” változtató jelzővel szerepel „ „keserű, nyirkos éjjel”: „lucskos, barna „szivárog”; „szívódik”; „itat át”. A harmadik részben ez az érzékkeverés kiegészül még egy érzékterülettel „az éjszaka... a sír szaga” azonosításban.
A jelzők ugyanakkor az éjszaka (és képi párhuzamai)( tisztátalanságát is állítják. A „rozsdalevü” előtagjában is ott a rozsdával szennyezett jelentés; a „hófehér cukrot barna lébe” színellentéte is hasonló hangulatú, hiszen a fehér a hagyományos színszimbolikában a tisztaság konnotátuma, amit megerősít a „sűrű lé” és a „kristálytiszta kockatest” szembeállítása. A megszemélyesítő határozók („biztosan”; „sunyi-resten”) teljessé teszik az ellentétekből kibontható másodlagos jelentéskört; tisztaság és tisztátalanság mint valamilyen érték és az őt megsemmisíteni akaró, meg is semmisítő erő áll szemben egymással.
Külön remeklése a versnek, hogy a második rész ezen ellentétei csak a költemény teljes kontextusában alakulnak ki. A barna vagy a sűrű ugyanis önmagában közömbös hangulatértékű melléknév, s a keserű és a nyirkos is veszít negatív mellékzöngéjéből azáltal, hogy elsődlegesen a kávéra vonatkozik, hiszen annak mindkettő természetes, nem „elítélendő” tulajdonsága. A fordulatot, amely e szavak lehetséges képzettársításainak átértékelése készteti az olvasót, a harmadik rész kezdőmondata jelenti: „Így szívódik az éjszaka / beléd is...” A második rész leíró képsoráról ekkor derül ki, hogy valójában hasonlat, mely azt példázza, hogy az elmúlás az élet minden, mégoly barátságosnak tűnő pillanatában is jelen van. A tél és az éjszaka az ember kozmikus élményköréhez tartozik; az első versszak leíró nézőpontja ehhez alkalmazkodik, amikor nem egy bizonyos kertről, hanem kertekről szól, e többes számmal jelezve, hogy a kert általában a természet, az ember számára adott világ, a létszínhely szinekdokhéja. A „meg-megáll / a láb” is a sötét „kertekben” tévelygő ember ugyancsak szinekdokhés megjelenítése; e kozmikus éjszakába, „a külső sötétségre” vetettség aggodalma pedig egy kihűlt metafora újraélesztésével válik teljessé: „fél, hogy sírba téved”. A „sírba száll”, „sírjába tér” mint állandó köznyelvi szerkezet már egyszerűen a meghal szinonimája, a versben azonban a meg-megálló, útját tévesztő ember mintha minden pillanatban előre megásott sírjába zuhanhatna, mint valami neki szánt csapdába. Az éjszaka, a kertek, a fák konkrétumai itt váltanak át a szorongás hallucinációjává, a halál látomásává.
A második rész nézőpontot vált, és ezzel mindjárt színhelyet is. A kávéba mártott cukrot szemlélő ember környezete az otthoni vagy kávéházi interieur, mely látszatra békés és biztonságos. A motívumismétlő metafora azonban – „egy feketekávés pohár / keserű, nyirkos éjjelébe” – belopja e védett világba is a félelmetes sötétséget, a kávé körülírása pedig („barna lébe”) az első rész „rozsdalevü” jelzőjét asszociálja. A harmadik részben azután a „barna esten” jelzője teremet intenzív kapcsolatot a kávé „leve” és az este között.
E harmadik résznek már nincs felidézhető „színhelye”, sem időpontja. „Így szívódik az éjszaka / beléd is...”, olvassuk, de a hol? és mikor? kérdésre adható válasz hiánya azt sugallja, hogy mindig és mindenütt. Ekkor döbbenünk rá, hogy az első és második rész konkrétumai ennek az idő- és térdimenziónak a határait (vagy inkább határtalanságát) jelölték ki: bolyonghat az ember magányosan az esti kertben, vagy kávézhat meghitt környezetben, a sír, a halál alattomos („sunyi-rest”) fenyegetése mindenüvé elkíséri. Újabb motívumismétlés erősíti meg ezt a kimondatlan állítást: az első rész „sírba téved” fordulatának a harmadik részben „az éjszaka... a sír szaga” azonosítás felel meg; a titkon megásott sír, melyet az ember el szeretne kerülni, valójában már elnyelte, befogadta: az enyészet „szaga” átitatta az élőt. József Attila-motívumok kísértik az olvasót, nem hatást feltételezve persze, csak egy nemzedéki közérzet jelzéseként: „Éltem, és ebbe más is belehalt már”; „Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál”; „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. Az életben mindig ott kísértenek a lappangó, alattomos halál előérzetei.
A legtalányosabb része az versnek a befejezés. Mintha Dsida túlerőltetné a kávéhasonlatot, s az „elszabadult” motívum diktálná a költőnek a záróképet. Miért „édesít” valamit is a halál? S mit jelent a „valamely isten” furcsa jelzője? Hiszen Dsida nem „valamely isten”-ben hitt, hanem a keresztény tanítások Istenében. Feltehetjük azonban, hogy A sötétség verse nemcsak a halálfélelemről szól, hanem az ismeretlen túlvilág rettenetéről is, mint A félelem szonettje: „A száj fehéren ejti majd a szót: eredj! / S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!” A szonett végén pedig ismét a sötétség e félelem oka: az „idegenben”, hová a lélek készül, „a felejtés vízesése mormol / s a fákon levél helyett örök sötét zizeg”. De erről a félelemről szól – a mindent átitató „kátrányos, fekete” sötétség motívumának felhasználásával – a Hálóing nélkül is, melynek záróképe („Isten előtt vacog”) talán segít megérteni költeményünk befejezését. Dsida hitt a lélek halhatatlanságában, hiszen vannak versei, melyek nem „kátrányos”, hanem éppen ragyogó színekkel idézik a halál utáni öröklétet, de az élet értékeit is transzcendens, isteni eredetűnek tartotta, elvesztésüket megrázó tragédiának. Miért kell ilyen szörnyű veszteséggel fizetni a túlvilágért? Milyen kifürkészhetetlen isteni szándék áll e felfoghatatlan ellentmondás mögött? Hogyan egyeztethető össze az isteni gondviseléssel, hogy a földi élet minden boldogság- és harmóniaígéretét eleve megrontja a halál és a tőle való félelem? Kérdések, melyekre teológiai válasz bizonyára van, de melyekkel minden egyes embernek külön-külön kell megküzdenie.
Többek között a költészet eszközeivel. Az „édesítsd” állítmánynak lehetséges ilyen „teológiai” értelmezése is; az üdvösség ígérete igazolja az üdvösséghez vezető út szenvedéseit, „megédesíti” a haláltól keserű világot. De érthetjük úgy is, hogy a vers, az alkotás mintegy a teremtő aktus mása; ennek „kristálytiszta” tökéletességét fenyegeti a félelem sötétje. Ettől csak a forma maradhat érintetlen, melybe a lélek halhatatlan értékei átmenthetők, mely az öröklét evilági tükreként szépséggé édesíti a szenvedést. Hogy így adjon értelmet az érthetetlennek. A Dsida-vers zeneiségének, a szorongásra rím és ritmus eufóniájával felelő emelkedettségének talán ez a végső titka.
Kiemeli ezt a költeményben a megszólító forma is; az, hogy a vers egyes szám második személyű címzetthez intézett együttérző tanítás. Mintha a forma harmóniájához, a szépségben megtalált örökléthez eljutott költő immár felülről, félelmen és megpróbáltatáson túljutva szólna az elkerülhetetlenről, a még sötétben, sírverem szélén botladozó embertársaihoz. Tudást és vigaszt egyszerre kínálva.
LÁNG GUSZTÁV
*
DSIDA JENŐ (1907-1938) erdélyi magyar költő. Mindössze másfél évtizednyi pályája a 20-as évek „válság-expresszionizmusától”, majd „játékos szürrealizmusától” ível a magyar újklasszikus irányig, mely utolsó éveiben írott lírai-elbeszélő alkotásaiban teljesedik ki (Kóborló délután kedves kutyámmal, Miért borultak le az angyalok Viola előtt, Tükör előtt). Világképének alapja a keresztény hit modern értelmezése, valamint a kisebbségi küldetéstudat (Nagycsütörtök, Csokonai sírjánál, Psalmus Hungaricus). Súlyos szívbeteg volt; az ezzel járó halálsejtelem szinte minden művében ott borong.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése