Jókai Mór: Tégy jót (Első rész)

I.

Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken szilszkin prémgalléros télikabát van; a másikon rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk, sárga szegfűvel a gomblyukában; - fehér kravátli a nyakán.

Az elébb jövő lassú járású úriember, aki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal atlétaalak, ez hármasával szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.

- Szolgája, Perukker úr!

- Alászszolgája, Dobokay úr!

A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név: "Meritorisz Zeno", s ott becsenget. Sokáig jönnek az ajtót kinyitni. Azalatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.

- Ah! ön is ide igyekezik?

- Tetszett már csengetni?

- Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.

- Hát ma itt estély lesz?

- Utolsó az évadban. Sokat ígérő programmal. Hát ön nem arra jött?

- Nem. Engem az úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.

- Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?

- Ezúttal célomon kívül esik.

- Kár. Igen jól mulatna.

Ezalatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta fel a libériáját. Két másik szolgálattevő lélek éppen nagy neglizsében iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.

- Méltóztassék! - kínálta a kurta felöltős a szilszkingallérost az elsőbbséggel.

- Kérem, uram - kínálkozék az vissza.

- No, no. Aetas praecedit. (A koré az elsőbbség.)

- Hány éves ön?

- Harminckilenc.

- Én meg harmincnyolc.

- Akkor ön csókol nekem kezet, s nevezhet urambátyámnak.

Az előszobában az inas le akarta segíteni az urakról a felső kabátjaikat.

- Hagyja, Jean - monda Dobokay úr -, tele a kabátom zsebe írásokkal, amik velem akarnak jönni.

- De csak nem akar ön felső kabátban táncolni? - jegyzé meg Perukker úr.

- Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a színházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még most csak kilenc óra. Valamit hoztam, ami az estély programjához tartozik: ettől akarom a gályámat - hogy is mondják csak a hajósok? "löschen" - kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben megjelenni.

Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.

- Csak hagyja rajtam. A szalonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom a szokást; most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.

S azzal mind a ketten magukkal vitték az utcai toalettjüket a terembe, ahol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani, míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A szalonban sötét volt még és hideg.

A harmadik inas pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.

Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt percig: annak okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.

Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr Perukker úrnak:

- Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal.

Perukker úr felnézett a csillárra.

- Ügyvéd úr hozzászokott a titkok kiderítéséhez.

- Bankár úr pedig a titkok megőrzéséhez.

Ezen aztán mind a ketten nevettek egy kicsit.

- Mondja csak, Dobokay úr, három inast tartanak Meritoriszék? - kérdé Perukker úr.

- Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, aki az ajtót nyitotta előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, akit estélyeken kölcsönkérnek; a harmadik pedig a Dobos pincérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja, s egyúttal pincért is küld hozzá inas-livrée-ben.

- Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.

- Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast, ezüstöt, porcelánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S Meritoriszék és Vigárdyék úgyszólván egy családot képeznek. Honni soit, qui mal y pense.

- S fényes programja lesz a mai estélynek?

- Sőt exorbitáns. Egy Párizsból jött hegedűművész fog Sarasate-t mímelni. A nem annyira szép, mint köpcös királyi tanácsosné feledteti el velünk Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie, amit a háziasszony írt, s maga fog felolvasni.

- Ah! Hát a háziasszony Schöngeist?

- Magyarul "deliszellem". Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.

- Hát a háziúr miféle instrumentumon fog remekelni?

- Óh, az csak a börzén kottáz és nótáz.

Dobokay úr nagyot nevetett a saját szójátékának.

Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá, hogy:

- Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a "kotiren" és "notiren" mesterségét.

A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a toalettjét, s néhány perc múlva átjön az elfogadóterembe.

- No, akkor én elhordom magam innen! - monda Perukker úr - nem várom tovább a nagyságos urat. Majd megtalálom a Stájngasznernél. Jó mulatást!

- Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? - kérdezte az etikett-tudó Jean.

Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy "tovább".

Az inas kikísérte az előszobaajtóig.

Dobokay Alasztor egyedül maradt a szalonban, ideje volt magát a tükörbül megnézni.

Bizony volt neki mit nézni magán. Ez a tökéletes atlétai termet, amin megfeszül minden öltöny: domború mellkas, erős nyak, jól modellált fej, széles koponyával, gótikus homlokkal; a haj egész kurtára lenyírva, az arc simára borotválva, kivéve a fülkanyarító félholdakat, s a jól kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a széles, húsos szájat, amelybe szerelmes minden asszony, s amelytől fél minden ember. Csak a szemöldei képeznek némi rendetlenséget: az egyik lejjebb húzódik, mint a másik, s ezzel még neveli annak a zöld szemnek szatírás kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, ahol az ellenfeleit (gyakran a királyi ügyészt) egész a viviszekcióig megkínozza. A budoárokban még kegyetlenebb. Jaj annak, akinek udvarol. S aztán mentül jobban fáj, annál jobban esik. A kapott seb éhes.

Alasztor miatt rágalmaztatni is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni pedig éppen apoteózis.

No, de eleget beszélt már a tükör. A szalon oldalszárnyajtaja szétnyílik: belép az úrnő.

II.

Meritorisz Zénó neje, Camilla, alakjában, arcában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, amit nem a vállfűző kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arc kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arcszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktető orrcimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arcra. - Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyílnak, s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attul egyszerre zavarba jön a ránéző, mint aki kelepcébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kőszénfekete a haja.

Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják.

- Bocsánat, hogy kacagányostul jövök be: a dugárumat rejtve kellett becsempésznem.

Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz egy paksamétát.

- Elolvasta? - kérdi a hölgy.

- Kétszer is. Először az elejétől a végéig; aztán meg a végétől az elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerő kritikus, aki nem professzióbul, hanem passzióból űzi ezt a szellemi hóhérmesterséget.

Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt.

- Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni.

- Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a színházba.

- De hátha én sokáig itt tartom?

- Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni.

- Olyan rossz akar lenni?

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az írást.

- Nos? Hát kezdje!

- Cukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy anélkül?

- Cukorral szoktam.

- No, akkor hát előre bocsátom azt, ami édes. Nagysád teljesen bírja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne...

- Hisz ez mind igen kedvező...

- Ez a cukor, most jön a bróm. Hanem...

- Hanem?...

- Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, etikája, mind egy rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantikaiskolából való, amin senki sem ír többé; de több az, hogy amit nem is olvas senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal.

- Szeretném az indokolást.

- Hát ha bonctani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, amilyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.

- Hát ez nem létezik?

- Létezik, mint kórtünet, de nem mint jellemalap: híják vérszegénységnek, s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal, vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak, de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, ami a "jól őrzött várról és jól táplált helyőrségről" beszél.

- Ön ilyen rossz véleménnyel van a nőkről?

- Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, amit a természet parancsol?

- Eszerint ön a szerelemben sem hisz.

- A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: éppen azért, mert százféle variánsa akad. A legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor szuggesztió, sűrű esetben konvenciós megszokás: egy egész osztálynál alkutárgy és spekuláció. Mindannyiszor egészen jogosult téma egy modern elbeszéléshez. De olyan ideális szerelmesek, aminőket ön ír le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei idejében: "Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok". Ma az úgynevezett szerelemnek reális motívumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblű imádó, aki lemond!

- Hát a férfiúi lemondás?

- Bevallása a gerincsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől.

- És a jótékonyság?

- Agylágyulás szimptómája. Gyakran megvesztegetési kísérlet a sors ellen.

- De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyűjtőíven.

- Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.

- Hát ön nem hiszi, hogy vannak jószívű emberek?

- Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, ami absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű életműszereknek, amik a két nemet megkülönböztetik; de főképpen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekbül és idegszálakbul összegubancolt tömeg, ami a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső benyomásokat felfogni, s azok ellen reagálni?

- Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

- Erős akarat! Hisz az meg éppen nonszensz. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiú legyen vagy leány? Akarta, hogy szép legyen vagy rút, erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. Akinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. Akinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

- És a talentumok?

- Azok meg éppen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, kreténnek vagy gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész etikai okoskodását, ami költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerincagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén.

- Eszerint ön a túlvilágban sem hisz?

- Kedves nagysád! Olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy - hozzávetőleg - mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, amelyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilizált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből annyit, amennyit lehet. A szocializmus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, amikkel az aszkétákat jól lehetett tartani.

- És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is, és az áhítatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

- Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely percenként 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen amely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a Vereckei-szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni.

- Ön istentagadó.

- Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

- Ez nagyon vigasztalan tudat volna.

- Nem akarom felerőltetni. Én nem vagyok buddhista misszionárius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a poézisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni - igazán szép tollával -, akkor választania kell - két közönség között. Vagy írjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, hisztérikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendősége; vagy pedig írjon esendő, önző, élvező emberekről, amilyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szívekben, szerető lelkekben nem hisz senki. S ami nem kriminalitás, az nem vétek.

Camilla még nem hátrált meg.

- Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vénasszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nőben.

- Vénasszony? Ugyan már, micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön sohasem lesz vénasszony. Ön most is kisleány. Hanem vén írónő. - Ezelőtt negyven esztendővel írhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idill (ha ugyan volt valaha), s amióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a szentimentalizmus.

- Hát a vallás?

- Vallás? Ez az a kihűlt planéta, aminek a fénye elmúlt: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni gyűlölködés, de ami a hitelv volna, hogy "szeresd a felebarátodat", meg az, hogy "az én országom nem e világból való", ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő lesz az első, aki most utolsó. Itt, ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a múzeumban. Dicsőség? Gomblyukban cinkből. Egy bálvány van, akit imád mindenki.

- A pénz?

- Nem az. Hanem saját maga.

- Hisz akkor jobb volna nem élni.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza alól.

- Ne vegye olyan tragikusan a dolgot nagysád. Abban a világban, amit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. - Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A jelenlevő újságírók összetett kesztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárcájuk számára e remekművét, s tiszteletdíj fejében egy értékes szacúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, amiket a szerkesztői mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép sanzonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnő: majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet írónő. Ahhoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. - No lássa: most keresztet vetett magára. Írjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból?

- Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.

- Ah! Ez élvezetes lesz.

- Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hírhedett ügyész: hol védő, hol vádló. Egészen beleélte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga körül, úgy a híres jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat, tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót.

- Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

Camilla megrezzent erre a szóra.

- A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek!

- Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsessége van, mint önnek.

- Honnan veszi ezt az állítást?

- Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: aki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez sohasem fut el az ember elől, hanem szembeáll, s olyan vágásokat ád, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen, nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. - Úrhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel emlékmondatokat íratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is íratnak ilyen legyezői bölcsességet. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt írta a legyezőjére: "Nem az boldogít bennünket, amink van, hanem az, amit remélünk". A szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. - De honnan vesz egy tizenkét esztendős gyermek ilyen gondolatot?

Camilla arcán látszott a kellemes hangulat.

- De erősebb mondás az, amit Vigárdyné legyezőjére írt a kisleány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda őnagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, amit kelengyében kapott. És amellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot írta a legyezőjére a kis Helvila: "A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled". - De már a szép Amanda nem kérdezte éntőlem, hogy mi ennek az értelme. Azt mondá: "No nézd! A galambfióknak fullánkja van!" Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp.

E percben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik.

Bosszúságát nem tudta elrejteni.

Alasztor megsejtette azt, s sietett búcsút venni.

- Még visszasietek a színházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek mint állatok. Igazi állatmutogatás.

- De visszajön?

- Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek.

- No, azzal éppen nem vigasztal meg.

- Becsületemre - ámbár nem hiszek a becsületben - fogadom, és megtartom a fogadásomat, mint egy trubadúr - ámbár nem hiszek a trubadúroknak -, hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat.

- No, csak azt ne tegye, kérem.

Camilla kezét nyújtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkesztyűs kacsót, s aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyenest ellenkezik a realizmussal.

III.

Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt rendelkezésére - ezzel a szelíd arccal. Sietve ment a félig felnyitott oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyílt. Haragjának tárgya ott állt előtte. Egy kisleány. Azaz, hogy egy nagy kisleány. Volt olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér perkálból, buggyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt, nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy jette-ből.

Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arca telt és halavány; a szája nagy, mély gödrökkel a szegletein, amik mosolygó kifejezést adnak neki; az orra görög szabású; nagy, kék szemei őszintén felnyílva; magas homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahhoz sem hasonlít, amit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis bamba, első tekintetre.

- Te hallgatóztál! - szól szigorú tekintettel a mama.

- Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, akire rábíztad a munkád megbírálását.

- Ez illetlenség.

- Ugyan, ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arcodhoz a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, amikor akarok?

- Jól van, no. Kis baba! Hát kell indusfánk? Azért jöttél?

- Majd ha rákerül a sor.

- Ah! - Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyná ezt az impertinenciáját.

- Megittad már a tejedet?

- A kiscicámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest: félő, hogy angolkórba esik.

- Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte, hogy korán le kell fekünnöd.

- És a svéd gimnasztikai gyakorlatot.

- Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.

- Hiszen ha Ollendorftul meg nem görbült a hátam...

- No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a Contes Bleus?

- Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.

- A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.

- Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.

- No, arról szó sincs.

- Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és figyelmeztetnélek.

- Te! Énrám?

- No, bizony itt volna az ideje, hogy a kisleányok gardírozzák a mamáikat.

- Helvila! Te kezdesz insolens lenni.

- Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!

- Micsoda rózsabogárnak?

- Én úgy hívom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna neki valamit.

- Ugyan mit?

- Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele afölött, hogy milyennek teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy: "Jól van, uram: hát majd legközelebb lefogom írni önt, úgy, ahogy ön teremtette meg magát." Akkor aztán majd ő sírt volna.

Camilla alig bírta visszafojtani a nevetés-csiklányt. Nem volt szabad buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.

- No, majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő múlva.

- Miért négy esztendő múlva?

- Azért, mert még most gyermek vagy, s gyermekleányt nem visznek felnőttek társaságába.

- Miért nem?

- Mert még nincs hozzá való eszük.

- Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen ha eszük van, nem kívánkoznak oda.

- Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakrul beszélnek, amiket teneked még nem szabad megismerned.

- Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te estélyeidet díszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy madame Delila; egy másikat meg Betsabénak; egy harmadikat úgy hínak, hogy madame Potifár; s aki ennek a három illusztris hölgynek a viselt dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint amennyit nekünk, kisleányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves barátnédat úgy híjják, hogy "Toffi": ami származik az "aqua toffana"-ból.

- Hallod-e, megijesztesz azzal, amit beszélsz; igazán megijesztesz.

- No, pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép mama. Jaj, de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról! Ah, be szép ez a jácintgirland az uszályodon! Meg ez a japáni szalagöv!

- No, de micsoda hízelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?

A kisleány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:

- Óh, csak azt engedd meg, hogy akkor bejöjjek, mikor az a Párizsban járt violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utolér a szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kisisten. Az az én Orfeuszom!

- No, ez éppen elég ok arra, hogy távol tartsalak.

- Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, amíg nem láttam. Ha látni és hallani fogom, azt mondom: "Maga majom." Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven szimfóniája. Ezért rajongok.

- Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.

- Üm! Magam is! Hisz ami zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s valahányszor végigjátszom azt a szimfóniát, térden állva kérek bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a falióra muzsikál. A mi óránk az én legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét, meg a Szerenádvalcert; de azokat nagy precízióval játssza. A zongora egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.

Camilla okosan akarta a kisleányt helyes észjárásra vezetni.

- Látod, kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor vitték őket először társaságba.

- Jaj, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már a gouvernante-omtul is hallottam: tudod, attul az angol misstől, aki olyan szép volt; akit azért küldtél el, mert egyszer rajtakaptad, hogy az édespapa megcsókolta.

Camilla az ajkába harapott.

Szerencsére megszólalt a falióra: tízet ütött, aztán rákezdte a csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kisleány lett; elkezdett együtt trallázni a zenélő géppel, s magában valcerezett jobbra-balra keringve, s a szoknyáját széthúzva a két kezével; - egyszerre megállt az anyja előtt.

- De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa: de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?

Camilla könyörgésre fogta a dolgot.

- Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba fekünni. - Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.

S erre a könyörgő szavára az anyjának a dacos kisleány egyszerre odaomlott a lábaihoz, átölelte a térdeit; sírva mondá:

- Megyek, kis anyácskám. Ne haragudj rám...

- No, hát jer, ölelj meg.

- Nem töröm össze a jácintcsokrodat.

Azzal elfutott az oldalajtón át.

Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni felőle, hogy nem veresek-e a szemei.

IV.

A villanycsengettyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első vendég. "De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni." (Ez az aranymondás már cinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, amennyit egy felsőkabát levetése igényel. Érthető. Mivelhogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletot-ban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen orr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutbálban egy nőmaszkot szedett fel, akivel aztán leültek szupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarcot. "No, hát uram, már most ön is tegye le a hamis orrát." - Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a híres Kapiczány úr: az újságíró.

Első szava a nem illő toalett miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az ő zsebe is tele van írással: mert az már csúnya plágium volna. - Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen reuma van a bal karomban, hogy nem bírok öltönyt váltani.

- Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.

- Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.

- Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a háziasszony védtelen helyzetét, azt meginterjúvolja.)

- Őnagysága, Meritorisz úr nincs még idehaza?

- Még nem jött elő.

- Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajon milyen nevű lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi handicapban startolni?

- A férjem kilépett már a társulatból.

- Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.

(Kolosszális ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

- Meritorisz úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

- Igen. Mikor még siószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

- De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;^[1] óriási osztalékról beszélnek.

- Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

- Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinális vasutat is átvette egy konzorcium nevezetes nyereménnyel. Nem mondta Meritorisz úr?

- Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

- Fordítsa hasznára, nagysád, az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

- Nem szeretem az ékszereket.

- No, akkor Meritorisz úr előnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengettyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik: egyedül. - Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül.

- Nem vártam az uramra. Az a klubban konferenciázik. Előresiettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a büfé. Nekem meg az az elementumom. Csókollak, kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy képviselő úr hitvese, Amanda. (Klub, konferencia, kölcsönadott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Molett termet, erősen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentő buste, az nagyon is egészséges, a pirosságot temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a szőke szemöldök nem harmóniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szőke, körül a homlokon építészi szimmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medúza.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínűleg a paletot miatt.

- Drága nagysám.

A legyezővel félretolják az útból.

- Nem! Nem! semmi interjú! Én újságíróval nem állok szóba. Engem ki ne írjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, ahol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

- Őnagysága még most nagyon haragos - rebegi Kapiczány úr, maliciózusan hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate, s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csüng alá. A másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kísérő zongoraautomat.

- Előresiettem - mond a hegedűművész Camillának - azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, amelyen tisztelt barátom kísérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, ami gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, amidőn Sadi Carnot elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuileriákban.

- Sadi Carnot előtt! a Tuileriákban? - rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a művésznek megkezdett periódusát végig elmondani. - No, ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztülfűzött aranygombot, s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuileriák speciális titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

Akik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, akik félnek az elkéséstől. Őnagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajcáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortul hallottuk, a köpcös kategóriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arcban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, akinek az a fátuma, hogy erősen meggörbült orra van, amiért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó elsőszülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nemigen volt még őket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetű uracska, akinek kétharmad része has, egyharmad része fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arca olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes úrfi, aki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy cigány és pökhendi.

A kis doktor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy-, öt- és nyolcágú keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

- Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívóiskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a zsurnalisztát. Doktor úr siet bemutatni kitűnő magzatját a nagyságos úréknak.

- Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy zseni! Hírlapokba is ír. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

- Nagyon örvendek - szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjúnak.

A szülők szeretnék, ha Rikhárd úrfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd úrfi azonban sokkal praktikusabb elme: ő az apához tartja magát.

- Szokott ön pikétezni?

- Mindennap.

- Tizenkét partit?

- De csak egy krajcárba poénjét.

- Akár kettőbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kínálkozik a társaságban, ahová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, miféle érdemrendek azok a gyomrán, s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákrul adott ki egy díszmonográfiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak, s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) Házi Rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végigtanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

- Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, amit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. ("Senki se jövendőmondó a hazájában.")

Ez amennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogosítottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, aki pedig inkább hallgat arra, amit Rikhárd úrfi beszél a királyi tanácsossal.

A pikétnél folyvást beszélnek. Nem dialóg ez, hanem dupla monológ:

"Hat lap! - Az enyim egyenes." - "Tizennégy alsó!" - "Nix nutz! Tizennégy király." - "Sext von ász. - Quart alsóig. - Kilencven. - Stichmatch."

Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.

Tele van indignációval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fennhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátástálat; s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüsttartályra.

Kapiczány úr már egy maliciózus szerkesztői asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, amidőn az oldalba döfi a legyezőjével.

- Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kíváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, akit a férje kísér az estélyekre. A férje hosszú, szikár alak, fehéredni kezdő fekete szakállal, ami kurtára van nyírva, az arckifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pesszimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, ami nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a praecipitatuma, aminek a felesége a sublimatuma.

"Toffi nagysám" (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom tojásdad arcú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik, s mikor ezek a mosolygó cseresznyeajkak megnyílnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, éppen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fennhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fácánysülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fácányt, pedig azt Vigárdy lőtte a hercegi vadászaton.

- Jaj, de ideges vagy, kedves Amanda! - szól hozzá a helyet kereső Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán széjjelnéz ártatlan arccal: - Nincs még itt Alasztor?

Azt a baziliszk-szemet kell látni, amit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

- Én magam is olyan ideges vagyok ma - veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. - Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka sohasem lép ki a színpadra a kulisszák közül anélkül, hogy előbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

- Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetűnek. - Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor beléptét; egyszerre odafordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágrul szakított nyájassággal:

- Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a büfét megvizsgálnom. Pompás büfé lesz! Ajánlom önnek a fácánysültet, amit a férjem lőtt a hercegi vadászaton.

- No, ugye milyen jó lett egyszerre a fácány lencsével! - szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet - hálábul - igazolni toaletthibáját a nagylelkű úrnő előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

- Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletot-ban... (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de... de...

- De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel... - segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

- Önben egy újságíró veszett el, uram!

Az inasok eközben teát és süteményt hordanak körül, a háziasszonynak minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművésszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-szimfónia mégiscsak előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illusztris egyéniségek, akik a társadalom felszínén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más téma fölött folyik a diskurzus.

Csak az a hely, ahová Toffi asszonyság letelepedett, marad meg állandó központnak. Odavonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony mindenáron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnéja, akivel ő együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; mért nincs az is itt? Ő nagyon szeretne vele találkozni. Szépen elfecsegnének. - Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy még az ő barátnéja nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; - míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

- Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arca oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, aki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arcon. Ez a gyermek az igazi "vértanú".

Elvira kisasszony erre naiv arccal azt mondja, hogy ő azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.

- Óh bizony ez semmi indicium - siet élét venni a gyanúsításnak Alasztor. - A gyermekek hasonlítása ehhez vagy amahhoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e tekintetben a faktor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotóriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arca lebegett.

A királyi tanácsosné, éppen nem melódiás hangon, közberikácsol:

- De uram! Fiatal leány előtt ilyen témáról beszélni!

- Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, ahol ilyen kényes témákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

- Tavaly télen megszökött a kis ártatlanság a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

- Hiszen nem titok - magyarázza Toffi nagysám -, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritorisz jegyezte el magának. Meritorisz akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-klub volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg. Utoljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták, s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritorisz kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla dacból hozzáment. Ekkor aztán Vigárdy revánsból az elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, amit az megint bosszúból elfogadott. - Így aztán Meritorisz és Vigárdy kölcsönösen cserében és bosszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attul fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak - négyesben, s úgyszólván egy családot képeznek.

- Ez alapos felvilágosítás volt! - monda rá Alasztor.

- No, hát nem úgy van? - monda Toffi nagysám. - Ezt ön legjobban tudhatja, aki mind a kettőnél házibarát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebből a matériából.

- Kérem "Toffi" nagysám...

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

- Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosollyal sipegi:

- Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a teástálcával: ki-ki választ magának egy findzsát.

- De hogy lehetsz olyan balogsüti? - feddőzik Alasztor. (Négyszemközt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

- Mikor úgy fáj a fogam - menti magát Kapiczány.

- Ha fáj, plombáltasd.

- Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

- Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

- Igazán megkérdezzem?

- Aztán majd kapsz tőle egy pofont.

- S attól meggyógyul a fogam?

- Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, akit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

- Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

- Óh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

- Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

- Kilenc újságíró mérge van benne kondenzálva.

- Fel kellene szólítani, hogy írjon a lapunknak tárcákat.

- Ugyan tedd meg!

Eközben a hegedűművész összestimmelte a szárazfáját a nagy hangőrlő géppel, s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a koncertet.

- Még várnunk kell - csitítja a művészt Alasztor -; a háziúr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót, s siet beavatkozni.

- Óh, az én uramra nem kell várni. Az most a klubban van, konferencián. S azok a pártkonferenciák rendesen éjfélig tartanak.

- Éjfélig? - kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arcából kirí a csúfondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.

- Azt hiszem én is, hogy ez a pártkonferencia csak afféle köpönyeg a múlhatatlan tarokkparti elrejtésére.

- Óh, Amanda nagysám - szól Alasztor gonosz mosolygással - afelől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a konferencia köpönyegével, az még nem baj. - Hanem amikor már azt vallja be az "éjféleken és éjfélek után" hazajáró férj, hogy tarokkozott: "Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz-tizenöt-húsz kemény forintot. Itt van mucuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Mucuskám! Bubiskám!" Akkor már baj van!

- Uram! Ez árulás! Méregkeverés! - kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. - Ön a feleségeinket mind ellenünk szuggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

- És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a mucuskám el nem tudja képzelni, hogy vajon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, amitől a schatzikám kabátja illatos?

- Ah, ez már perfidia! - förmed fel valamennyi férfivendég.

Ezalatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét pikétpartit, s a társaság közé nyomult.

- No, doktor úr! - monda a rendjelek kirakatának - mondhatom, hogy önnek a fia valóságos zseni! Ez a talentum! Éntőlem tizenkét parti pikétben elnyert huszonhárom forintot.

- Ah! Ah! - hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjút meggratulálják.

- No, legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot - szól a doktor az ifjú zsenihez.

- Ennek már van helye - szól az ifjú büszkén zsebébe süllyesztve az elnyert prédát. - Egy szegény özvegynél, aki öt neveletlen árvát táplál.

- Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam - az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, aki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami szenzációs dolgot, ami őt egy csoport központjává avatja, maga is odasiet megtudni, hogy mi az?

- Mi nagy dolog történt? - kérdi Alasztortul.

- Igazán nagy dolog. A kisjurista elnyert a consiliarius úrtól pikéten huszonhárom forintot.

- No, ez igazán rendkívüli dolog - mondja erre Emilia nagysám. - Az én férjem hírhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a kaszinóból, s azt mindig nekem adja: "Nézd, mucuskám, nyertem tíz-tizenöt-húsz forintot, vedd a konyhapénzhez."

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

- Ilyen zseniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

- Már az igaz - erősíti Emilia nagysám. - Nekem különös adományom van. Én valamikor színésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kacagott rajta.

- Drámai színésznőnek készült nagysád? - kérdezi Alasztor.

- Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kuncog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.

- No, már Dobokay úr, ahol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

- Nagy elismerés - illetékes részről.

A vendégcsoport nyüzsög: "Lássuk már a medvét!"

(Elmondjuk-e gyöngébbek kedvéért a régi anekdotont: "Lássuk már a medvét"? - Nem mondjuk el. - Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a háziasszonyságnak:

- Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja fél füllel. "Ahán! Itt van már a Flórián?"

Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy notabilitás?

- Az a Flórián - az egy nevezetes ember - magyarázza Alasztor. - Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritorisz úrnak olyan fontos teendője akadt, amely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

- Levelet hozott az uramtól? - kérdi az inashoz fordulva.

- Igenis.

- No hát adja át.

- Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

- No, hát akkor jöjjön be a levéllel.

- Igenis - de a Flórián nagy neglizsében van: a kék kötény előtte, aztán ingujjban.

- No, de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem az előszobában.

- Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

- Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián hosszú, bokáig érő gombos kabátban, s ezüsttálcán nyújtá át a levelet az úrhölgynek.

Camilla elvette a tálcáról a levelet, s az öve mellé dugta. Nem volt kíváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: "Nem jöhetek; múlhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám."

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automát leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak "csitt"-et intenek, mindenki rendbe szedi magát, a teáscsészéket lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.

V.

A szimfónia elkezdődött: egy mukkanás, egy csosszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, amit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. - S egyszer csak a legáhítatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. - A háziasszony elájult...

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arca holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött jácintcsokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába, s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak olyan doktor, aki lepkéket anatómiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, aki az ijedségtől sírógörcsöt kapott, a királyi tanácsosné előre-hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: "Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!"

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira - akárcsak egy léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt "szíve" segítségére menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett többet, minthogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a hímzett vánkosra igazította, s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy "nincs".

Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, amely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.

S amint elolvasta, az arca lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag színe, a szemei még jobban kidűltek.

- Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fennhangon elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett: "Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve..."

De azt már nem gátolhatta meg, hogy amit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

- Azt írja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harmincötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő most szökik Amerikába! Ha utolérik, főbe lövi magát!

- Az égre, asszonyom! - súgja oda Alasztor.

("Égre?" Hát már elfeledte, hogy az húszmillió mérföldre van?)

- Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harmincötezer forintot Vigárdy nevére hamisítani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?

- Hiszen ha hamisak az aláírások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni - csillapítá a szép fúriát Alasztor.

- Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! "Ezek" miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurcolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoszkálják az aláírásokat. Juj! micsoda gyalázat! A bíró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi újság tele lesz a vallatásával! Belejön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a mandátumát!

- Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnénkat életre hozni - szólt kérlelő hangon Alasztor.

- Önnek lehet barátnéja, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb póz az ilyen katasztrófánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond fényűzése. - Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről írnak az újságok. "Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!" Itt van! "Opulens büfé! Francia pezsgő! Fényes bankettek": olyan embereknél, akik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! "Minő ízlés! Mennyi sikk! Micsoda dekoratív érzés!" - Tessék! Ez lett a vége!

(- Jaj, de szeretem, hogy nem ettem abból a fácánysültből - dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)

(- Csak legalább ittam volna abbul a pezsgőből, amit kiátkoznak a gyomromból! - szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.

Ez az igazi ősember-nőstény! Krepdesinben és brüsszeli csipkében. Az eredeti Éva anyánk, aki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. - Ez a tökéletes asszonyi állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arcát, még a púder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.

A szerencsétlenség színhelye percek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy "ég a színház".

Csak az inasok téblábtak alá s fel, akik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.

Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.

- "Georges!" - És aztán még egypárszor: - "Georges!" - S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: - "Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?"

- Kérem alássan, a vendég uraknak...

- Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porcelánunkat, és szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezők, s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. - A japáni vázákért is visszajöjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfél után két órára visszajönni, a lábpokrócot elhozd tőle. - Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak "tollszedő leányának".

Ezen aztán sírva fakadt. Azért még sírva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lesztenografálni.

Nem volt már ott más, csak Dobokay.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

- Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.

(Tehát még ezt az egy embert is, aki ott maradt a szerencsétlenség színhelyén, elviszi onnan magával.)

- Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghűlés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszcipőkben?

- Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyújtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, amíg a férje megérkezik. A konferenciának csak vége lesz már egyszer.)

Rosszul tette, hogy nem várta meg.

Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a klubból egyenesen ide fog jönni.

Az még nem tud semmit.

VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magátul. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, akinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pincérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porcelánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, ami nem ment vitatkozás nélkül.

A tálak és tálcák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, amikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazac. Ott van az elítélt és rehabilitált fácány. Az egyiket a pincér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány aközben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, amikért megint a cukrászlegény emel óvást: "Ez mind nincs kifizetve még!"

- Ugyan mit parlamentéznek az urak? - igazítja el a vitát a Jean. - Nem vagyunk mink képviselők, hogy hajba kapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgyis mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz, s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgyis mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa korrupció ez már! Holnap mindent lepecsételnek!

Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.

- Úgyis benn van egy hónapi bérem - nyelvelt a szobaleány.

- Sohasem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles, hamis hangon: "Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem..." végig valamennyi szobán és folyosón.

A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palackokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, akinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesült minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedűprodukció kedvéért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A kisleány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a viháncoló röhögés, a szobaleány csúfondáros danolása, majd a kíméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.

Vége volna már az estélynek?

Olyan soká aludt volna?

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefekünnék, bejön a kisleánya szobájába, megcsókolni az alvót, s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonniére-t, ami megmaradt a lakomából.

Miért nem jön már?

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt. Tizenkettőt ütött. Kísértetek órája!

A kisleány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de amellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kísértetekkel nem mert kikötni.

A szív, az a buta izomtömeg, fél!

Hanem az agyvelőnek van akarata.

S lassanként az akarat erőt vesz a félelmen.

Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyújtja a gyertyáját, s reszketve kinyitja az ajtaját.

Egy sötét garderobe-on keresztül kell menni a szalon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nemrég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.

Az ajtónyitásnál majd elfújta valami leskelődő szellet a gyertyáját.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

Senki sincs itt.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyújtja, s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel. Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jácint girlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?

Odalép lábhegyen, s amint odaér, nagyot sikolt.

Az anyját látja ott heverni élettelen.

Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könnymirigyeket működésbe hozni.

Nem tudja kitalálni, hogy mi az, amit most lát.

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toalettben, és senki sincs kívüle a teremben... Mi ez?

Azt hiszi, hogy ez egy lidérc hozta álom.

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. - Azt felveszi, és elolvassa.

Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.

Most már érti az egész helyzetet.

Most már nem kisleány, aki fél.

Eszébe jut, amit a Pallas Lexikonából olvasott az ájulásról. - Ez az. - A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arc halott színe. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arcba fecskendezése. A tenyereibe pipereecetet tölt, s azt szagoltatja az elájulttal. - Ez használ. - A karok megmozdulnak, a száj megnyílik, és nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott, s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?

Helvila felöleli az anyját fektéből.

- Nem mégy a hálószobádba, mamám?

- Hiszen nem bírom a lábam.

- Majd én beviszlek.

S azzal felkapja az ölébe az anyját, s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természet adta szerepeket. A kisleány erős. Mégis jó az a svéd gimnasztika!

- Tégy le. Tudok már menni - suttogj a az anya. - A zsibbadás elmúlt.

- Ne segítsek levetkőznöd?

- Maradj! Maradj! Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.

S azzal bement az öltözőjébe.

Visszajön? De hát minek jön vissza?

A kisleány letérdelt a kandalló elé, s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papír után, amivel alágyújtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papírrongy, ami legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végigolvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, amik másokat is érdekelnek.

Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából. Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli kilépőkét. A hattyútollas atlaszlebernyeg a meztelen karjait is takarta.

Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.

- Olvastad? - kérdezé a leánytól.

Helvila ijedten nyújtá a levelet az anyjának, aki azt szépen összehajtá, s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, amint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arcot?

Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt. Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rossz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára került szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, amikkel az menthetetlenül meg van fogva, s érzi a ránéző szemek égetését az arcán. Mit tehet mást, minthogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében, s azt takargatja az arca lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly aztán nem is hagyta el az arcát mindvégig, amíg ketten együtt voltak a leányával.

- Gyújts a szamovár alá, teázzunk - monda Helvilának.

A leány tette, ami mondva volt.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a falióra megállt, s félórával kevesebbet mutat az időnél.

Odament, elindította a percingát, s helyére igazította a mutatót.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csókkeringőjét.

Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.

Camilla azalatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a teáscsészéket. Cukrot is dobált beléjük. (Cukrot?)

Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccobul.

- Tudod jól. Néggyel.

- Hiszen csak ketten vagyunk.

- Hogy jó erős legyen.

- De ez majd téged nagyon felizgat.

- Ne félj, nem fog felizgatni.

S még merőbben mosolygott.

Az a kisleány pedig nagy lélekbúvár volt!

Tudott az arcvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arcán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a tea. Megtöltötte belőle a csészéket színültig, s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyemguggonkát hozott, ami olyan, mintha két vánkos volna keresztbe téve.

- Ide mellém tedd a csészédet - mondá Camilla.

- Én szemközt szeretek veled ülni.

- De én azt akarom, hogy mellém ülj! - parancsolá Camilla.

Attól tartott, hogy ha szemközt ül a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni...

A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját. Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:

- Te meg akarsz engemet és magadat ölni!

Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arcán.

Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a teát.

- Hát mit tehetek egyebet?

- Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? - lihegé a leány.

- Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?

- Elolvastam.

- Megértetted a tartalmát?

- Rettenetes volt! - monda a leány fuldokló hangon.

- Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatatlanul, helyrehozhatatlanul meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. Mentül jobban fut, annál jobban belesüllyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? Olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?

- Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet. Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a világ. Még az álmomat sem hagyták végigálmodnom - abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, ami után úgy vágytam mindig. Még egy piros ruhám sem volt!

Camilla arcán még keserűbb mosolyra vált a hippokratészi álarc.

- Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz. Az utcáról fölszed egy asszony, aki az ilyen élni szerető kisleányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arcodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!

A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.

- Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem úgy akarok élni! Nem kell se mulatság, se cifra ruhák. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!

- Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?

- Tudunk hímezni.

- Azzal a száraz kenyeret se keressük meg.

- Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!

- Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. Hisz a pestis jár együtt velünk! Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember, s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.

- Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.

- Hahaha! (Most már kacagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezermillió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!...

- Óh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefekünni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vacogtak.

- Jó. - Monda az anya száraz hangon. - Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.

Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két kezével.

- Ilyen rossz leány vagyok én? Aki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést: aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig, és folyvást sírt és kiáltozott:

- Nem válok el tőled!

- Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?

- Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!

Az anya lesimogatta a kisleány szétkuszált haját, térdein feküdt a feje.

- Jól van - monda neki nyugodt hangon. - Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, feküdjél le. Aludjál csendesen. Majd reggel felköltelek.

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről, s felnézett az arcába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.

- Ah, te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, amíg én alszom, megszököl tőlem. Ah, így nem teszik bolonddá a kisleányokat, anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! Így nem hagyok magammal tréfálni...

Most már a leány arcán is ott volt az a halált gúnyoló mosoly.

Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét, s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálcukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát, s elkezdte azt döncölgetni, ringatni, mint egy hároméves kisbabát, az pedig hízelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kisbaba.

- Ugye, kedveském, mamácskám, engem hagysz előremenni: csak azután gondolsz magadra? Ugye, felöltöztetsz majd tiszta ruhába? Abba a szép kék ruhámba, ami csak egyszer volt rajtam. Ugye, összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút - eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jácintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jácintokat...

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sírásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:

- Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? Ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. Hiszen te olyan okos leány vagy. Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megítélni. Látod, hogy magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez... Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbűnhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen bíró. Hát hajtsuk végre az ítéletét. - Nyugodt vagy-é?

- Az vagyok, anyám.

Most azután mind a kettőnek az arca mosolygott.

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.

- Olyan nehezen olvadnak el ezek a kockák a teában mondá Camilla.

- Az én csészémben már mind elolvadt.

- Mert kevesebb volt beletéve.

- Hát akkor adj ide a magadéból.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér kockákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyújtotta. Így aztán szépen megosztoztak.

Azok a fehér kockák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.

- Nem jó volna rumot tölteni a teába, hogy hamarább elolvadjon? - mondá Helvila.

- Azzal éppen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll, s többé el nem olvad.

- Ah! Akkor az olyan embert, aki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rumot itatnának meg vele?

- Minden bizonnyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl...

- Abban a pillanatban? - szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyjának a szemei éppen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, aki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalonajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, kesztyűje a kezében, aki csodálkozva tekint szét.

Ugyan ki jöhet ide most?

Egy elkésett vendég, aki most szabadult a klubból - konferenciáról vagy tarokkasztaltól.

Megszólal:

- Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!

A jó este kívánásra feléje fordul a két mosolygó arc. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a teakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.

- Nem mára szólt a meghívó? - kérdi a vendég úr.

Magas, délceg termetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek.

- De igen - felel a kérdésre Camilla.

- Amanda nem volt itten? - Ez a második kérdés.

- Itt volt. Már elment.

Ez tehát Vigárdy Bertalan.

Megdöbbenve néz körül.

Látja, hogy a háziasszony báli toalettben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.

- Mi történt itt? - kérdezi a férfi.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet, s odanyújtja a késői látogatónak.

Vigárdy végigolvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.

- Szerencsétlen ember... - Ezt rebegi halkan.

- Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! - mondja Camilla.

- Ejh, dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!

- Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt?

- De még nincs semmi meggyaláztatás! - szól kemény hangon Vigárdy. - Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.

Annál a szónál: "önöket", úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.

- Hogy tehetné ön azt?

- A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláírásokat sajátomnak.

- De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.

- Azt tudom. Kifizetem.

- És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végighúzta az ujjait a hegyes szakállán, s készen volt a válasszal.

- Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasúti engedélyünk, amit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritoriszt illeti. Nem tudott várni, amíg likviddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

- De ez nem igaz!

- Hát ki nézhet bele az én tárcámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasút létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritorisz elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülönbözetek miatt, amik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.

- De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.

Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.

- Hazudni a feleségemnek! - Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

- Kérem, uram, ne beszéljen így egy leány előtt.

- Higgye el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, ami a társadalmat összetartja. Szűnjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség.

- Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, akiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hírnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.

- Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!

Ezzel nagyon gyanúba keverte magát.

- Ú-úgy? - monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s eközben annál sebesebben kavarta a kanállal a teát a csészében.

A férfi megértette mind a hangot, mind az arckifejezést.

- Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a teáskanállal! Én úgy olvasok önnek az arcában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: "No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a »Deus ex machina«, a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat - és aztán megesz. - Itt van ez a Vigárdy, akinek mindegy, akár a pikéten nyeret el magától a jó barátjával harmincezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, akibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, ahogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Így lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából - eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!" Ugye, hogy így gondolkozik ön felőlem?

Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.

- No, hát csak tolja ön félre azt a teásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiéna mégsem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem licitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kísérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek utat tisztességes munkához, amiből megélhet.

- Hallod, anyám? - súgá Helvila. - Nem mondtam?

- Mi munkához értenék én? - rebegé Camilla.

- Hát amivel annyi derék, becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyűszerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál mint pénztárosnőnek, amihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, akit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek, s aki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, amit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, amikor harminc forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relatív dolog. Ön nem fogja ezentúl Párizsból hozatni a toalettjeit, hanem kiszabja és megvarrja a ruháját, s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot - igen jót.

- Hát a leányomat hová teszem?

- Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van éppen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget, s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.

- Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! - szólt közbe Helvila. - Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: "Köszönöm, nagyon köszönöm." Camilla arcáról ezalatt elmúlt az a halálhirdető mosolygás. Olyan volt ez a változás az arcán, mint mikor a széljósló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, aki meg akarja szabadítani.

- Nos, hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? - kérlelé Bertalan.

Tétovázott. Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: - Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

- No hát! Eddig megvolnánk. Mármost nézzünk körül - szólt Vigárdy. - Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! Valami eszembe jutott. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely különszakítható, mondja fel a háziúrnak: éppen most van a negyed. Hanem ezt a néhány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval, adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, aki éppen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S amit az fog fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti, s a saját lakása ingyenben marad.

Helvila nógatta az anyját:

- Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.

Camilla rábólintott a fejével.

- Jó lesz.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kisleánynak is lesz jó helye. - Hát mi kell még az élethez?)

Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?

Hát csakugyan talált valamit.

Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.

- No lám, még itt is van valami! Hisz ön írónő is. Itt is hever egy munkája, amit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvetetjük egy szerkesztővel.

- Ah, hagyja ön azt! - szólt Camilla. - Az egy haszontalan ostobaság.

- Ki mondta azt?

- Aki nagyon érti.

- Talán Alasztor?

- Igen.

- Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? Akik alkoholometerrel mérik az indulatot, s boncolókéssel vizsgálják az érzést.

- De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet írónő. Ahhoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

- No, hát mármost keresztülesett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő írta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealizmus chylusával. Hát majd amit ezután fog írni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichórjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nóbel ember, aki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárcára való rajzokat meg éppen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonként harminc-negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.

- Óh, az nekem tetemes összeg lesz - szólt mohón kapva Camilla. - Csak meg tudjam érdemelni.

- Bízzék magában. A közönség előszeretettel van a nőírók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és francia íróktól, amikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év múlva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratért. Ön egy írói nevet választ magának, s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani...

Camillának az arca már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

- No, hát válasszunk önnek egy írói álnevet, ami alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán "Renata" (újjászületett). Jó lesz?

- Nagyon jó lesz! - szólt felmelegedve Camilla.

Helvila átölelte az anyját, s gyöngéden súgá a fülébe: "Renata".

Most már önkényt nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.

- Látod, kis mamám - fecsegett a lányka -, most már megtaláltuk a címet, amelyen Vigárdy urat híni fogjuk: "Keresztapa".

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!

Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.

- Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, aki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!

Az pedig félrefordítá az arcát, s a szemeit törülte.

- Ön is nevetett?

- Igen. Nevettem.

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

- No, de mármost sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihúzom az ágyából, s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzációs újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel, Camilla! Jó éjt, kis Helvila.

S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

- Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.

Azzal eltávozott.

Camilla várt, amíg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.

Helvila egyedül maradt.

Amint az anyja kiment a szobábul, a lányka elővette a rumos palackot. Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a teáscsészéket, s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rumos palackba.

- Jól beleszorítá a dugaszt. Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?

Az óra egyet ütött - éjfél után.

A zenemű rákezdte a Szerenádvalcert.

Ahá! Megvan.

Helvila odasietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját, s oda rejté el a palackot a zenélő henger mellé.

Ott nem talál rá senki.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja.

Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. - Kisírták magukat jól.

- Tehát ismét élünk! - sóhajta fel Camilla.

A leány az ajtó felé mutatott kinyújtott karjával:

- Ő az én igazi atyám!

Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.

- Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.

- De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, amikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, amikor már szeretek élni.

- Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megítélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arcod az övéhez. Pedig Isten a tanúm, hogy nem tettem egyebet, minthogy naponta elővettem az arcképét, s elbámultam rá, hosszan, hosszan.

- Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?

- Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!

Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres teásfindzsák.

- Hová lett az a "tea"? - kérdezé ijedten a leányától.

- Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.

- Hová tetted?

- Az az én titkom.

A zenemű utolsó akkordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta, amit tudott. De hogy mit tud, azt csak a kisleány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutatóujját: - Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!

VII.

Vigárdy a pálcájával előretapogatózva botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.

Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.

Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.

- Ah! te vagy? Bertalan!

- Te vagy? Alasztor! Hol jársz?

- Én a feleségedet kísértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?

- És még azonfelül valamit.

- Életre hoztad Camillát az ájultából?

- Én már élve találtam. Éppen teázni készült a leányával.

- Természetesen: egy kis ciánkálival cukrozva meg a teát?

- Természetes.

- No és te életben tartottad őket?

- Igen.

- Miféle antitoxikonnal?

- Az az én arkánumom. De hát te mit keressz itten?

- Hát én, amint menekülhettem Amandától, jó ürüggyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonnyal. Mármost látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.

- Úgysem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, aki kinyissa.

- Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: éppen ez volt az ürügy, amivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüsttálakkal és gyümölcstartókkal haza, ahogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet szuggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler meg egy biztos.

- Hát mármost mit csinálsz?

- Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak, s felkísértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.

- Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!

- Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, amikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így mégis nagyon szép volna az élet! Hadd kontempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.

- No, hát szervusz. Én megyek dolgomra.

- Tudod mit? Ne menj le addig, amíg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is belekerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.

- Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?

- Tanácsolnám.

- Hogy aztán te mondhasd el neki?

- Hát persze.

- Én azonban reggelig nem is megyek haza.

- S mit fogsz bevallani?

- Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.

- Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! Ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.

- Magam fogom neki elmondani.

- Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, amit ezzel eltitkolsz.

Azzal jó mulatást kívántak egymásnak; a kézszorítás közben azt súgá Alasztor Bertalannak:

- Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.

- De olyan bolond nem leszek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között. Egyszerre rátalált:

"...börzejátékban szenvedett differenciák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itthagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. - Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz."

Most már tudta, hogy mi volt az a "rosszabb hely", amit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla budoárjával palástolt: Perukker úr comptoirja.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:

- No, most már tudom, hogy mi volt az árkánumod, amivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!

Tehát vannak még bolond idealisták a világon.