Anyám! névnapod van,
Mit hozzak én neked?
Tudod, nem hagyott rám
Jó atyám kincseket;
Minden gazdagsága jóságos szive volt,
Meghalt – s e kincsét is elfödte a sirbolt.
Avagy nem födé el
Érzetgazdaságát,
Nem! mert! reánk hagyá
Szerelmét, jóságát:
Tennen lelkedéhez csatoltad az övét,
Hogy dusabbá tehesd magzatodnak szivét.
Kicsiny valék, mikor
Őt sírjába tették,
Kapákkal a hantot
Rá szórták, vetették:
Hallottam kongni a rögtől koporsóját,
Láttam koszorúzva barna keresztfáját.
Ott voltál, oh anyám,
S több mások is voltak,
De könnyek ugy tudom,
Csak szemedből folytak;
Sirtál te, oh de én, talán nem is sirtam?
Hisz veszteségemet felfogni sem birtam!
Mit tudtam én akkor
Te mért zokogsz, anyám?
Azt hittem, visszajön
Estennen, jó anyám.
És ha bevégezte nappali munkáját,
Fölveszi karjára szeretett kis fiát.
Forogtak a napok,
Jött és ment az idő:
Hiába vártam én,
Többé nem tért meg ő;
És menék te veled a gyász temetőre,
Vivén friss virágot barna keresztére.
Sirtál újra, anyám,
S én is sirtam veled,
Mert kis szivem érzé
Nagy veszteségemet:
Nem jött ő, s ölébe nem vette gyermekét,
Hogy mondjon estennen sok szép csodás mesét.
Forogtak a napok,
Jött és ment az idő:
S engem nem fedett már
Az atyai tető;
Messze elszakadtam szerető szivedtől,
De vittem utamra a szülői kincsből.
Sok földet bejártam,
Voltam tengereken,
De lelkem ott csüggött
Váltiglan lelkeden:
Neved, szerelmed volt mindig ajkaimban,
Téged öleltelek éji álmaimban.
Visszatértem újra
Kedves, édes anyám,
Te hozzád, s örököm
Magammal meghozám:
Mellyel találkoztam, a dérző szivhideg,
Sem bő szerelmem, sem hitem nem vette meg.
Gazdag volt a szivem
Lángos szeretetben,
Hittel vértezé be
Magát a hidegben:
Te szép szavad, gyöngéd anyai intésed
Vértem lö: az Isten áldjon érte téged!
E hit-s szeretetből
Kötök ma koszorút,
A gyász temetőre
Tudod, merre az út:
Jer, vigyük apámnak fenyűkeresztére,
Sok nagy úrnak nincs illy drága sírfüzére.
Te özvegy, én árva,
Búsak mind a ketten:
Csak úgy vigadunk, ha
Ha köny fakad szemünkben;
Harmat a mi könyünk, melly orczánkra hullva:
Földeríti szivünk édes vigalomra.
Harmat a mi könyünk,
Melly orczánkra hullva,
Orczánkrul apámnak
Sirjára gurulva:
Virágot fakaszt a hervadtfüvek szálán,
Virágot a száraz kökénybokor ágán.
S illata bejárja
Sirját fenékig,
Gyönyörüséget visz
Lelkének lelkéig:
Mert szeretet van a virág illatában
Melly fakadott szemünk gyöngyös harmatában.
Jer anyám, vigadjunk,
Névnapod van neked:
Szive minden kincsét
Hozza te gyermeked;
Ha magzatim egykor névnapomra nékem
Illy kincset hoznának, örülne a lelkem.
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
