2016. okt. 22.

Császár Ferenc: Anyámhoz





Anyám! névnapod van,
Mit hozzak én neked?
Tudod, nem hagyott rám
Jó atyám kincseket;
Minden gazdagsága jóságos szive volt,
Meghalt – s e kincsét is elfödte a sirbolt.

Avagy nem födé el
Érzetgazdaságát,
Nem! mert! reánk hagyá
Szerelmét, jóságát:
Tennen lelkedéhez csatoltad az övét,
Hogy dusabbá tehesd magzatodnak szivét.

Kicsiny valék, mikor
Őt sírjába tették,
Kapákkal a hantot
Rá szórták, vetették:
Hallottam kongni a rögtől koporsóját,
Láttam koszorúzva barna keresztfáját.

Ott voltál, oh anyám,
S több mások is voltak,
De könnyek ugy tudom,
Csak szemedből folytak;
Sirtál te, oh de én, talán nem is sirtam?
Hisz veszteségemet felfogni sem birtam!

Mit tudtam én akkor
Te mért zokogsz, anyám?
Azt hittem, visszajön
Estennen, jó anyám.
És ha bevégezte nappali munkáját,
Fölveszi karjára szeretett kis fiát.

Forogtak a napok,
Jött és ment az idő:
Hiába vártam én,
Többé nem tért meg ő;
És menék te veled a gyász temetőre,
Vivén friss virágot barna keresztére.

Sirtál újra, anyám,
S én is sirtam veled,
Mert kis szivem érzé
Nagy veszteségemet:
Nem jött ő, s ölébe nem vette gyermekét,
Hogy mondjon estennen sok szép csodás mesét.

Forogtak a napok,
Jött és ment az idő:
S engem nem fedett már
Az atyai tető;
Messze elszakadtam szerető szivedtől,
De vittem utamra a szülői kincsből.

Sok földet bejártam,
Voltam tengereken,
De lelkem ott csüggött
Váltiglan lelkeden:
Neved, szerelmed volt mindig ajkaimban,
Téged öleltelek éji álmaimban.

Visszatértem újra
Kedves, édes anyám,
Te hozzád, s örököm
Magammal meghozám:
Mellyel találkoztam, a dérző szivhideg,
Sem bő szerelmem, sem hitem nem vette meg.

Gazdag volt a szivem
Lángos szeretetben,
Hittel vértezé be
Magát a hidegben:
Te szép szavad, gyöngéd anyai intésed
Vértem lö: az Isten áldjon érte téged!

E hit-s szeretetből
Kötök ma koszorút,
A gyász temetőre
Tudod, merre az út:
Jer, vigyük apámnak fenyűkeresztére,
Sok nagy úrnak nincs illy drága sírfüzére.

Te özvegy, én árva,
Búsak mind a ketten:
Csak úgy vigadunk, ha
Ha köny fakad szemünkben;
Harmat a mi könyünk, melly orczánkra hullva:
Földeríti szivünk édes vigalomra.

Harmat a mi könyünk,
Melly orczánkra hullva,
Orczánkrul apámnak
Sirjára gurulva:
Virágot fakaszt a hervadtfüvek szálán,
Virágot a száraz kökénybokor ágán.

S illata bejárja
Sirját fenékig,
Gyönyörüséget visz
Lelkének lelkéig:
Mert szeretet van a virág illatában
Melly fakadott szemünk gyöngyös harmatában.

Jer anyám, vigadjunk,
Névnapod van neked:
Szive minden kincsét
Hozza te gyermeked;
Ha magzatim egykor névnapomra nékem
Illy kincset hoznának, örülne a lelkem.

Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.

Sujánszky Antal: Ananias és Saphira





Áthatva Jézus szellemének
Tüzétől a hivő sereg,
Eladja mindenét, s öröm közt
Mással segélyül osztja meg.

Versengve fut halomra gyüjtni
Az összeszerzett dús vagyont,
Mit a magasztos hittanárok
Előtt közös kincstárba ont.

S daczára annyi üldözésnek
A zsenge egyház térkörén,
Nincs egy, kinek sulyos szegénység
Igája csüggne életén.

Az ég malasztja éltetőleg
Viraszt e szent irány felett,
Mit éltük áldástengerévé
Fakasztott a hű szeretet.

S még itt is a hazug csalárdság
Kitolta rút kigyófejét,
De, hogy fulánkja vészt ne hozzon,
Az Isten átka zúzta szét...

Ananias borus szemölddel
Belép a kincstár küszöbén,
S az álnokul kezelt mezőnek
Félára csillog tenyerén.

És monda Péter: „mért kisérti
Pokol sátána szivedet,
Hogy elfödé Szentlélek ellen
Sötét hazugság nyelvedet?

Kiöntve kincsed lábainkhoz,
Nem a miénk lett, mit hozasz?...
Az alku nem folyt emberekkel,
Kinek hazudtál, Isten az!”

S e vádja a vért vészhabokként
Üzé az álnok sziv felé,
S a rémhalál egy pillanatban
Őt jégkarába ölelé.

a gyászteremnek széles öblét
Eltölté néma borzalom,
És nincs, kinek könyétül ázzék
Az újan ásott sírhalom...

A nap sugárzó pályatérén
Még három órát sem futott,
Midőn Saphíra a terembe
Együtt hazudni béjutott.

S megkérdve Péter a mezőnek
Árát, kevélyen válaszolt:
„Már férjem ajkriról tudátok
Hogy épen annyi ára volt.”

A felszökő Péter szivében
Méltó haragnak lángja forrt;
s kiált: „ki férjed eltemette,
Az téged is gödörbe hord.”

S e feddő szóra, mintha villám
Csapott le volna oldalán,
A földre rogy, s halál sötétlik
Az arczok rózsahajnalán.

S a gyász eremnek széles öblét
Eltölti néma borzalom;
És nincs, kinek könyétül ázzék
Az épen ásott sírhalom

De hitt a nép, s hozá reménnyel
A szenvedők kórtáborát,
Hogy árnya is már enyhet adva,
Megszázszorozná a csodát.

Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.

Garay János: Két árva





Sirján a jó anyának
Két árva sirdogált,
Kesergő bánatának
Irt, enyhet nem talált.

„A föld ölébe vitted
Szerelmed, jó anyánk!
Kinek lesz most helyetted,
Kinek lesz gondja ránk?”

S a drága sírt virággal
Körűl ültetgeték,
Könyűjök harmatával
Naponként öntözék.

„Oh szent Szűz, esdve kérünk,
Tekints keggyel reánk!
Te légy hitünk, reményünk,
Anyánk helyett anyánk!”

Szólván, a friss virággal
Behinték zsámolyát,
Imádván az anyával,
S anyjában szent fiát. –

Ki vitt a szűz anyának
Drágább ajándokot?
Ki ajkai mondának
Buzgóbb imádatot?

A sírvirág kelyhében
Két árva könyje ég –
Ha illy szivek kértét nem,
Mit hallgat meg az ég?

Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.