I.
A GONOSZ HALÁLA
Gond nélkül vidám poharak közt ült a hitetlen,
Kedve pokol-kéjjel szárnyra eresztve csapong.
A komor éjfél lett dele, melly hozzája hasonlók
S álnok öröm-hölgyek csábjai közt telik el.
Átok lett ajakán minden szó, ő maga mirigy,
A hova néz, int, lép,
ott van a lelki halál.
Mert min a jobb lélek, mint gyermek, szent kegyelettel
Függ: azon ő hidegen ördögi gúnyra fakad. –
A mámor poharát fölemelvén égbekiáltó
Káromolásával kezde vád éljenezést:
Hogyha van istenség; az a bor s öröm istene; éljen!
Mert örömet s mámort alkota, istenem ő!
Éljen az ártatlanság! e szép csába virágszál,
Mit leszakasztani, üdv, - földre tiporni, gyönyör.
És a barát-csuklyák bölcs rémtana, a pokol, éljen!
Éljen a hős sátány! éljen az ostoba hit!...
Szólt – nem szólt, sziszegett, mint éden csalfa kigyója,
S ördögi társaival vad röhögésre fakadt.
Reszket a bűn-fészek rozzant fala, mellyben ez átkos
Éljenezés hangzott, s a gonosz újra kiált:
Egyre köszöntsük még poharunkat: a semmisedésbe
Átvezető agyrém, éljen a sárga halál! –
Éljen a sárga halál! zúgták ordítva baráti,
S a kiürült poharat száz darabokra törik.
Él a halál, s gyorsabb léptekkel jő a gonoszhoz
Mint sem ez őt várá bűnei élve között.
Jő a halál s mérget csöppent a rája köszöntött
Bűnös italba, mi átfut vala minden erén.
A gonosz elborzad, káromló ajkain a szó
Fennakad, - új érzés lángja emészti szívét.
Mint kire a poklok minden veszedelme lerontott
Most ezen érzés őt annyira ostromolá.
Lelke előbb a holt csendes tenger vala, ámbár
Benne a jónak még magva sem élhete meg;
S most mi hatalmas erő lázítá bősz oceánná?
Isten erős szava, a már szabad öntudat az,
Melly a hitetlennél kedves bűn lánczai közt még
Hallgata; ám szava most annyival isszonyatosb. –
Ott fetreng, ott küzd a gonosz nagy szívbeli kínban,
Társai mámornak nézik örülve baját.
És az ölő gúnynak nyilait mind ellene szórják,
S ez gyötrelmihez új marczona kínokat ád.
Hol vegyen írt? sebe ég szívében, kínja pokolkín,
Mint a halál-angyal sujtja le öntudata,
Visszatekint eltűnt éltének gyors folyamára,
S ott keres enyhülést, ah de hiába keres.
Mert egy rémtábor jön a hív emlékezet által
Feltámasztva elő egykori napjaiból.
Ott legelöl jön a gőg, mellyel gúnyt űze a hitből,
És a mi szent, mindent, rosszat akarva tiport.
A szeretetlenség követé ezt, majd a hiúság,
És ezek áldozati tűntek ijesztve elő.
Majd az igazság jött, mint Ábel vére, kiáltva,
És a gonoszra boszút kért, mivel őt gyülölé.
Ezt a rövid kéj s röpke öröm tüskéi követték,
Lélekölő tüskék, s puszta virágtalanok!
Végre a tobzódás elszáradt rémei gúnnyal
Emlékeztették állati élveire.
Rettenetes gyász-múlt! a beteg kétségbeesetten
Elriad, elszörnyed, s most a jövőbe tekint.
Itt a kiben nem hitt, s nem hinni szeretne örökké,
Istene tűnik egész rettenetében elő.
Ő nem atyát kegyelemmel, nem pásztort szeretettel,
Ő csak igaz bírót lát gonosz élte fölött.
És mert keblében hív mását érzi – pokolnak,
Most hiszi már létét, most hiszi kárhozatát.
A kétségbeesés ismét jelenébe taszítja,
Ah de a várt enyhet; itt se találja szive.
Társai elhagyták kaczagással, nincs a ki arczán
Kinja verejtékét róla letörleni kész.
Nincs a ki részvétből egy csepp vizet adna kiszáradt
Ajkira, s egy jó szót szólani tudna neki.
Mint ő tőle segélyt soha nem nyert senki,- viszontag
Elhagyatottságán senki se szánakozik.
Illy keserűségben könyörögni szeretne, de ajkán
Vad káromlássá válik az üdvös ima.
Sírni akarna, de vér-szemein már rég kiapadt a
Szívkeserűség és fájdalom enyhe – a köny
És mikoron sír is, nem harmat, - lángözön a köny,
Mint ama lángzápor, melly Sodomára zuhant.
Igy hova fordúljon, mint éden szörnyü kerubja
Áll a jövő – villámkardot emelve reá.
Nyomban múltjának sok bűnei kergetik, űzik,
Tenger ez, örvény az, kárhozat ez, pokol az.
Még egyszer villan meg az irgalom isteni fénye
Melly a veszendőnek mostan is üdvet igér.
A kegyelem-kar még egyszer nyúlik ki feléje,
S végveszedelmében végmenedéket ajánl.
Ah de a megrögzött gonosz a fényt, és a segélykart
Megveti, semmisedés, a mit epedve ohajt.
Veszni akar, s nem bír elveszni örökre a kinban,
Már közelít a halál, és neki élnie kell.
Már emelé a csapásra kezét, de hogy isszonyatosbá
Légyen a végső kín, másra hagyá a csapást.
Im közelít egy nő, a betegnek régen elűzött
Hitvese ront a boszú förgetegével elő,
Férje midőn látá, esedezve hörögte: „segítség!”
Mellyre a szörnyű nő lángszeme vérbe borúlt.
S szólt kárörvendő kaczagás közt: „Itt a segítség,
Melly pokol-örvénynek lángfenekére taszít.
Elrablád engemet, pokol életem, ördöge voltál,
Itt vagyok a bűndíjt visszafizetni neked.
Átkom elért, átkom kísérend, és ha van egy pont,
Mellyben a kínminden lángnyila összeszorúl...
Lelked légyen a pont az öröklét végtelenéig...
Szóla veszett dühhel megcsikorítva fogát.
És most veszsz!... zúgá, hörgő mellére tapodván, -
A beteg elkékült... most üt az óra... kimúlt. –
Im a hitetlenség szomorú példája, - okúljunk,
S tartsuk erény által becsben az égi hitet.
II.
A JÁMBOR KIMULÁSA
Vége felé hajlott a komor tél, végerejével
Tette le a földnek tájira jégkezeit.
S rettenetes fagy lön; - de a jó szív áhitatának
Lángja erősebb volt s győze a tél erején.
Im a templomhoz közelít egy tisztes öreg nő,
Őt a harang hívó szózata útba lelé.
A szent házba belép, s lelkét e földi világon
Áhitatának szent szárnyai túlemelék.
És az imádságban lerová hálája adóját,
Megsiratá vétkét, elpanaszolta baját.
Égi malasztot kér, s a frigy szent áldozatában
Részt vesz az oltárról, s megnyeri a mit ohajt.
S újúlt lélekkel tér vissza családja körébe
Mellynek igen szeretett angyala, mindene ő.
Ámde eszébe jutott útjában az árva beteg nő,
A kinek olly kegyesen külde gyakorta segélyt.
Eltért, és a szegény özvegyhez ment be, ki látván
Gondviselő anyját sírva köszönte kegyét.
Enyhítő szer volt nagy fájdalmára a vígasz
Mellyet az áldott hölgy néki szeretve adott.
A ki sok áldás közt hazatért nagy lelki örömmel,
De feledé; hogy a test gyenge, törékeny edény.
Mert mialatt a beteg nőnél szeretettel időzött,
A hideg átjárván tagjait, - ágyba szegé.
Gyászba borúlt a család, mindenki nagy aggodalommal
Járt, futosott, és sírt, kérve, keresve segélyt.
Nagy lön az aggodalom s keserűség, mint sziveikben
A szeretet nagy volt angyali anyjok iránt.
Ágya körűl sirták, tisztes beteg anyjok azonban
Szende komolysággal szóla szülötteinek:
Gyermekeim! Lárom sziveteknek tiszta szerelme
Sir s kesereg most itt könnyetek árjaiban.
Ámde a gyám hol van, hol a vígasz? mellyre anyátok
Élete folytában oktata, hol van a hit?
Halni közös sorsunk, s feledétek jámbor apátok
Sírja fölött mondott sokszori szózatimat?
Éltünk múló füst, a halál csak szender, a sír út,
Út, hova minket a szent hit vezet, Isten a czél.
Hát ti azért sírtok, hogy anyátok czélra törekszik
És ahhoz közelébb hitta az isteni kegy?
Oh ne zavarjátok túlzó siralommal a válás
Perczeit, Istennek szent akaratja legyen!...
Szólt pihegések közt, lelkéből jött ki a szent szó,
És szava balzsam lön szíve szülötteinek.
Látták, hogy lelkét mi magasra emelte fel a hit,
Melly jó tetteinek ösztöne, lelke vala.
És a kitől, míg ép testben vala, élni tanúltak,
Halni tanúlának most betegágya fölött.
Szólani kezd ismét halk szóval, s még is erővel,
A meggyőződés nyujta szavának erőt.
Égi vonásokkal festé le az öntudat arczán
Lelki nyugalmának angyali kellemeit.
Gyermekeim! mielőtt szólnék végrendeletemről,
Egy van a mit lelkem mostan epedve ohajt.
Sokszor vétkeztem s bár sokszor sírva sirattam
Vétkemet, Istennek még se tevék eleget.
Ah de az ő irgalma nagyobb, mint vétkeim árja,
Ő atya, bár bírám, s nem veti lelkemet el.
A váltság-vér szól töredelmem csöppei mellett,
És a malaszt-oceán esdekel irgalomért.
Ebben ohajtok még egyszer megujúlni, s az égből
Szállt kenyeret vágynám vinni ez útra velem...
Szólt és hév könnyek csordúltak e szóra szeméből
Szív töredelme becses gyöngyei voltak azok.
És jön az Istennek fölkent szolgája azonnal
Szent kötelességét végzeni a betegen.
A beteg elmondá lelkének terheit, és a
Jézust képviselő szolga feloldja a bűnt.
Elviszi a lélek terhét ő általa Isten;
S a beteg ajkairól mennyei béke mosolyg.
Most az egekből szállt kenyeret térdhajtva kezébe
Vette a pap s közelít a beteg ágya felé.
Ime az Istennek báránya! ki elveszi a bűnt,
Vedd ezen úteledelt!... szólt s a betegnek adá.
S ő az imádásnak legforróbb áhitatával
Vette be a váltság mennyei szent kenyerét.
és miután a szent kenetet fölvette, - elalvék,
Angyali kart hallott zengeni álmaiban.
Ámde fölébreszté még egyszer övéi szerelme,
Hozzájok fordúl, s áldva kinyújtja kezét:
Gyermekim! – így szólott – sietek befejezni a végső
Rendeletet, mert immár a nagy óra közelg.
Csak két pont az egész, gyakran szólt róla anyátok,
Élni is abban akart, halni is azzal ohajt.
Higyetek Istenben, hit légyen tetteiteknek
Lelke, vezértek az Úr szent akaratja legyen.
Im ez az első pont; - de a hit bár égi erővel
Bírjon is élete nincs, élete a szeretet.
Lángoljon hát a szeretet szivetekben örökké
A kegyes Isten iránt, s érte az ember iránt.
Im ez a másik pont; - és itt van a lelki nyugodtság
Tiszta öröm, s örök üdv kútfeje: hit s szeretet.
Ugy legyen, és úgy lesz áldásom rajtatok, a mint
Rendeletemnek e két pontja beteljesedik.
S most Isten veletek... könyörögjetek értem az Úrhoz,
Hogy legyen irgalmas... már üt az óra... megyek...
Nagymama, jaj hova mégy? hova mégy? unokája dadogva
Kérdi a haldoklót sírva szülője karán.
Felnézett a beteg, s az egekre mutatva sohajtott,
Vedd, kezeidbe adom, lelkemet, égi Atyám!...
És e sohajtásnak szent szárnyán lengve a jámbor
Lélek az Istenség trónja elébe röpült. –
Ime a jámborság gyönyörü példája – tanúljunk,
S tartsuk erény által becsben az égi hitet.
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése