A drama fzemélyei:
Etele, Karjeli Fejedelem.
Etelka, hütvese.
Ete, Tabán: férfi gyermekeik
Kréka, Hejja: leányaik.
Széplaki, Lápi Fejedelem.
Kar, geniufzokból.
*
Jegyzés: Nincs magyar, ki előtt
Dugonics Etelkája ismerete ne volna A
jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj
s nő között történt megbékéllést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója czélját nem
érhetvén, a csalódást, s ön gonofzságát Etelének
kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt
Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.
*
Etelka, Kréka.
(Barlangól jövén-ki.)
Etelka.
Az éj viharjait mi fzép reggel
Váltá-fel!
Kréka.
Oh anyám, minő vihar?
Én nem tudok semmit.
Etelka.
Nem, oh lányam?
Pedig vadul dühöngtek a fzelek.
Hoffzan ropogtam a fziget bérczi
Az ég kemény dördületiben felénk.
Rémek jelentek a vak éjben meg.
Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.
De téged, én eggyetlenem, kémél
Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,
Nyájas karokkal fedi az álom azt.
Ah lányam, a te ártatlan fzíved
Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.
Kréka.
Mit sejtek én melletted oh anyám?
Szeretlek én téged, s te engemet.
Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.
S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám.
Etelka.
Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!
Jer, jer karim közé. (öleli,
csókolja)
Kréka.
Anyám, illy nagy
Nem volt fzerelmed még soha.
Etelka.
Nem, oh leányam, soha. –Anyának, hah
Csupán anyának lenni bé édes
S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,
Ha engemet fzeretni megfzünel,
S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!
Kréka.
Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?
Szeretni kit fognék, s ki fogna majd
Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!
Szeretni téged a te lányad soha,
Meg soha nem, oh bizony nem fzünhetik.
Etelka.
Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,
Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.
Egy még nem érzett borz ragadja-meg
Hő fzívedet, s elvefzve én veled.
Kréka.
Anyám te engem nem fzeretfz immár.
Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?
Anyám fzeress, fzeress anyám édes!
Etelka.
Szerelmetes gyermek! ha téged én
Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.
Titkait az égnek még te nem tudod,
Lányam. Homály, vastag homály leple
Takarja még őket; de már közel
Lebeg feletted felfedések. – Menj
Most lányam, a látóhegy ormára
Meglátni, a mult éji fzélvéffzel
Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen
Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől
Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,
Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,
Vifzont segíthetünk.
Kréka.
Megyek tüstént.
De jó anyám, ne légy erántam roffz.
Ne mond, hogy én téged fzeretni majd
Megfzünhetem, s utálni foghatlak.
Ez engem oh anyám igen gyötör.
Etelka.
Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,
Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.
S ofztán ha őt fzeretheted még is,
Csókokkal elborít.
Kréka.
Anyám, ugy lefz.
(annyát megcsókólván,
el.)
Etelka.
Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már
Az aggalomnak tőre. Míg kisded
Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy
Szökdelle mellettem; miként tudám
Feledni, hogy boldogtalan vagyok,
S a bús jövendőt fzámba sem venni!
Nyugalmam akként tünt, miként serdült
A lányka mellettem Ma már kétfzer
Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,
S ő engem ujra fzült, kit özvegy bú
Nyomott alá. hallgatnom ám tovább
Nem áll hatalmamba. – Mi lefz vele,
Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,
Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.
Ne lássa egykor a dicső hazát?
téged fedhetetlen Magyar hazám!
Fejedelmi vérének ne örvendjen?
S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,
Ne boldogítson, boldog ő maga?
Kar.
Boldogsága nő a férjnek,
Férj vifzontag a nőnek;
Gyenge nyujtson bájt
erősnek,
Védt alatta kezének.
Igy hagyta ezt a
terméfzet,
Boldogságra igy
vezetget.
Etelka.
Hah! fzomoru kép! gyötreni vagy ismét itt?
S lehetne férj, ki boldogítson lányt?
S affzony, ki ugy fzeressen a mit én?
(nevekedő
elragadtatással.)
A legfzerelmetesb, a legnemesb
Férj bájaló karjai közül
Kilökve a leghűbb nő,
Itt sorvad e fzigetbe fzámüzve! –
Hah a kegyetlen! hűtelenségét
Azzal tetézé még, hogy engemet
Gyalázna! – S fzívem nem, nem ismert
Kivüle senki mást.-
Megvetve, meggyalázva igy,
Attól, kiben volt életem,
Kit csak magáért fzereték,
És csak magát az ég alatt,
Kín volt ezentúl ékem élni már.
Nyugalmam elröpült örökre.
szép örömeim tapodva hunytak-el,
S nem nyilt jövendőmnek remény alant.
Megnyilva állt előttem a pokol,
De e kicsiny halnom tilalt, kit most
Méhemben hordozék. „Ez is, mondám,
Ez is lakoljon attya vétkéért?
A nap kies fénnyét ne lássa e,
Elölve még méhében annyának? –
Négy magzatot letépe vad keze
Anyai keblemről, ezt ki nem tépi.
Annyokat ő gyűlöltesse-meg velek,
Kit ugy fzerettenek! fzeretni fogja ez,
S a négy helyett, a férj üldte fzülét.
Éljen tehát velem. De lány ha lefz,
Szép fzíve férfinek ne hódoljon.
Bitang ne légyen boldog érzelme,
S a férfi ölbe féfzkelő kígyó
Ne dulja-fel később reményeit.”
Itt fzültem el, hová a bú, kétség,
Kergete, s a férfi-gyűlölés. Itt, itt
Neveltem őt fel tifzta keblében
A fzent magánynak, távol a világ
Mérgét mosolygva titkoló, de majd
Elölve árafztó özönjétől.
Fellegtelen nap tifztaságu ő,
De gyenge is, mint a ma nyilt rózsa.
Mi lefz belőle? A magánosság
Unalma ölje itt el? A férfi
Önkény tiporja ott nyugalmát le? –
Boldogtalan leánya nem boldog
Anyádnak! a két roffz között fzabad
Válafztanod csak. – Viffza, nincs más mód,
Hazádba viffza, megvetett affzony!
Lányad fzerencséjét halafztanod
Kegyetlen. áldoznod parancsol a
Szent tartozás, halált dörögjön bár
Ellened a férj dühös tekintete.
(uj elragadtatással)
Hah borzadok! meglátni őt,
A vad tekintetűt,
A meggyalázó kőfzivűt.
Előttem áll a rém,
Az elnyelő örvény.
Nyel, nyel, sodor –
Isten segíts! (magán
kívül)
Mosolyg a férj, felém derül arcza.
Meg, megfzelídült. Nyilt karokkal
Röpül ölelni haldakló nőjét.
Sír, zokog, cseng; csókolja könnyimet.
Lágy fzelle fog körül,kies virány
Jó illatú leveggel enyhítget,
Etelém ölében, engem, boldogot.
(ledől, elalfzik.)
Kar.
Eggyik Réfz.
Szunnyadj, pihenj!
Sulyos terhű mélyen
csüggő
Nemes fő.
Másik Réfz.
Szunnyadj,
pihenj!
Mélyen
sebzett, sokat vérzett
Szívű nő.
Eggyik
Réfz.
Lágy
fzelle leng fejed felett,
Enyhíti
kebledet;
Másik
Réfz.
Szíved nem
érez tőröket,
Te bár ne
tudd; fzeret.
Eggyik
Réfz.
A régi
búkat elverik
A játfzi
fzellemek;
Másik
Réfz.
A férjet
ím ott rengetik
A
megsimult vizek.
Mindkettő.
Szunnyadj,
pihenj.
Kréka, Ete
(fellépnek.)
Kréka.
(keze tele virággal.)
Ez ím anyám. De hagyd
nyugodni őt;
Ez éjjel, azt mondá, nem
alhatott.
Ete.
És itt e barlang?
Kréka.
Éji fzállásunk,
S nappali, hahogy nem kedvez
a fzép nap.
Ete.
Ti boldogok nem vagytok
hát, ugy e?
Kréka.
Oh én igen boldog valék;
hanem
Ma megbúsíta jó anyám. S
anyám
Nem boldog, azt jól
mondád: ám gyakran
Sír. Én minap meglestem
a hogy sírt.
Utána nedvesedék fzemem,
s vele
Sirtam; s igen fájt belefzorult
fzivem.
Csak fájdalom sír hát, s
mosolyg csak öröm.
(annyát vizsgálja)
Bé fzép vagy így anyám,
bé fzép!
Szelíd mosolygás tükröz
ált
Szép arczodon. Behunyt
fzemed
Köny nem ferefzti. Most
tehát
Szunnyadva vagy te
boldog oh anyám.
Szunnyadj soká, hogy
légy soká boldog.
(virágokat tűz haja
közé)
Illy fzép anyád, ugy e,
neked nincsen?
Ete.
Anyám nekem nincs is.
Kréka.
Szerencsétlen!
Ete.
Egy jó atyám de van.
Kréka.
Nekem pedig
Az nincs.
Ete.
Szerencsétlen!
Kréka.
Miért volnék?
Ete.
Nem volna illy fzegény
lakásatok.
Kréka.
És a tiéd jobb hát atyád
mellett?
Ete.
Roppant magas kőház,
királyi vár.
Gazdag különb-különb
jelességgel.
A fzemnek igéző; hideg
meleg
Ellen derék falakkal
oltalmaz
Kréka.
Elég az én fzememnek e
barlang;
A fzép virágos völgyek,
a tenger;
Az illatos liget. Hideg
ha van,
Tüzet rakunk, s mellette
nem fázunk;
A nap hevét kizárja
barlangunk.
Ete.
Mi hafzna mind ennek?
magán vagytok!
Bús pedig a fzük magán.
A nagy világ
Emberi között van csak
való élet.
Kréka.
Elég anyám nekem; s anyámnak
én.
S, fzegény, fzegény!
anyád neked nincsen,
Ki ugy fzeretne, mint
enyém fzeret.
A nagy világ hizelkedö
ravafz;
Azt mondja hogy fzeret,
s hazud; csókol,
S megcsal.
Ete.
Be jól tudod. Kitől
hallád?
Kréka.
Anyám befzéllé ezt,
mikor tanítgatott.
Ete.
Volt hát anyád a nagy
világban is?
Kréka.
Volt ő bizony, de nagy
keménységét
Nem türheté. Azért
vagyunk most itt.
Ete.
Az én anyám is fzinte
igy jára.
Kréka.
Volt hát anyád?
Ete.
Bohó! mi kérdés ez?
Anya nékül ember nem
fzülethetik.
Kréka.
No meglehet. De ládd
anyádat is
Kikergeté a nagy világ.
Maradj
Te itt!
Ete.
Sőt jöjj te el velünk.
Ne félj
Hozzád kemény én nem
lefzek soha.
Kréka.
Igaz, fzeretlek téged
is; de már
Anyámat én el nem
hagyom, nem őt
A nagy világért sem.
Maradj te itt.
Anyám fzeretni téged is
fog majd.
Ete.
Nekem maradnom köztetek
tilalt.
Kréka.
S ki tiltaná?
Ete.
Atyám.
Kréka.
Kemény atya!
Az én anyám könnyen
megengedné
Nekem, de én őt hagyni
nem tudnám.
S te a tiédet, látom,
elhagynád
Könnyen. Kemény fiú,
kemény atya!
Ete.
Nálunk ez igy fzokás. –
De hát anyád
Nem jönne el velünk?
Kréka.
Talán, ha te
S atyád, fzivét
megnyerni tudnátok.
Igy én atyát, te pedig
anyát nyernénk.
Ete.
Helyesen. Elhagynád hát
virányidat?
Kréka.
El én anyámmal, mert
csak őt fzeretem, és
Utánna most téged.
Ete.
Szeretfz tehát?
Kréka.
Szeretlek én ugyan.
Ete.
Veled hát én
Boldog lefzek?
Kréka.
Még nem tudom: boldog,
Ha tudfz te engemet
fzeretni ugy,
Miként anyám engem, s anyámat
én.
Ete.
Szeretlek ártatlan
leány, jobban
Vagy mint anyád téged,
te vagy mint őt.
Kréka.
Ismét a nagy világ hazug
fzája
Szóll nyelveden. – De ám
ki jő Felénk?
Ete.
Atyám.
Kréka.
Atyád? melly vad
tekintetű
Huh! jer vegyük
magunkanyám mellé.
Ott a bokor, nézése
ellen véd.
Kar.
Remegve
haggya-el
Étkét a
kis galamb
Ölyvet ha
sejt;
Rémül a
hős arcztól
A gyenge
lány fzive,
És tovább
lejt.
Etele. (fellép)
Kikelve a dühösködő
vefzélyből
Öledbe lépék föld-anyám
pihenni. –
S ez a fziget? s ezek a
merő fziklák?
Ez a vadon magány? –
Ezek tehát,
Ezek vevék kétes
keblekbe fel
A háladatlan férj kemény
fzivét
Futó, az éh habokkal
ütköző
Szép rényű, nagy lelkű
fzivű affzonyt!
Hengeri befzédje ként
találok itt
Mindent. Csak őt, a
gyötrelem lányát,
Tévefzti még fzemem. Ha
nem csal e
Hengeri, a vén lator? Ha
nem csal ő
Hoffzú gyötrelmeket mi
fzép öröm
Fog majd elűzni! tifzta
napjaim
Megint derülnek; s a
fzelíd nőnek
Kegyes mosolygására
tünnek agg
Fájdalmaim! Boldog
lefzek, boldog,
Ha tifzta ő; ha
megbocsátni tud. –
Oh vak gyanú! oh
féktelen dühe
A férfinek! Mennyi öröm
elvefzett
Miattatok! mennyit
fogánk eddig
Élhetni boldogok!
Kar.
Idvezlégy
e fzent fzigetben;
Kedves
vendég, tölünk itt,
Még ma
téged egy jó Isten
Tán
czélodhoz elsegít.
Nyugalmad
ha a tenger-véfz
Megzavarta,
egy kegyes kéz
Viffzadja
itt fzivednek,
Csendjében
e fzigetnek.
Etele.
A csend ugyan borzafztva
hallgat itt,
És nyelvetekről béke
ömledez;
S ti békesek lehettek
ám, de fzívemet
Vad háború vefzélje
dulja még.
Kar.
Nagynak
keserve is nagy,
De nagy
tűrése is.
S boldog
tűrő valóban,
Kit még
remény követ.
Etele.
Reményem el nem hunyt
egéfzen még,
De az, mivel vádol fzivem,
sulyos.
(Etét és Krékát
megpillantva)
Szemem csalódik, vagy
valót látok?
Fiam, kivel vagy itt? S
te gyenge lány,
Ki vagy te? fzóllj!
Kréka.
Etém, segíts, Etém!
Ete.
Semmit se félj; most ő
felette jó.
Kréka.
Ha jó vagy, ám fzóllok,
s feléd lépek.
Etele.
Lépj oh közel hozzám,
fzerelmes lány!
Ki az, ki ott fekfzik?
Ha ő neked
Anyád, nevét tudassd
velem hamar.
Kréka.
Anyám biz ő nekem. De
mért kérded?
Etele.
Nevét!
Kréka.
Nevét! mondom, hogy ő
anyám.
Etele.
Nevét leány, nevét.
Kréka.
Ha nincs neve.
Etele.
Függőbe mért tartafz?
nevéd add-ki.
Kréka.
Kérlek ne kínozz; ő
nevét soha
Nekem nem említé.
Etele.
Csudálatos!
Te itt fzülettél?
Kréka.
Itt.
Etele.
Anyád is?
Kréka.
Nem.
Etele.
Hol hát?
Kréka.
Magyar földön.
Etele.
Tovább, tovább!
Kréka.
Tovább, tovább! kérdezz
te csak tovább.
Etele.
Mikor? miért? jött e
vadon földre?
Kréka.
Vad a ti nagy világotok,
nem e fziget.
Etele.
E fzép fzigetbe hát
miért jöve?
Kréka.
Mert ti kemények
voltatok.
Etele.
(Etelkát vizsgálja hozzá térdelve.)
Kar.
Nagy a
vitéz indulata,
Mikor csatára
bőfzül;
Nagyobb de
fzív fzorúlata
Ha tőle nője
röpül.
Utána hajt
tüskén bokron,
Tenger-vizen;
fuvalmakon;
S hívnek
hahogy találja;
Öröm
helyét nem látja.
Etele.
Nem, a kor, bú, s
vifzonságok,
El nem vevék Etelka
fzépségét. –
Angyal te vagy! S hah! én
pokol fajja
Tudám ez angyalt, e
dicső lelket,
A vak gyanú dühének
engedve,
Karim közül, alig
viselhető
Pirongatások,
mocskolódások köztt
Kivetni, s e magánba
kergetni!
Hol, hogy ha rénnye
emberin fellül
Nem küfzködik, megnyilva
a vétek
Orkánja, elsüllyefztni
kéfzen áll.
De ti hafzontalan
kaczagtatok
Pokol gonofz fajzati;
Etelkámnak
Nagy lelke nem
csüggedhete;
Derültje arczának való
tükre
Ártatlan ép fzivének.
Etelka.
(Felefzmélve, még is magán kívül)
Ki karja fog? kinek
fzavát hallom
dicsérni hűségem? Való,
való,
A mit befzéllfz, rényem
hanyatlani
Nem tuda. De hol maradt
a kedves kép?
Etelém megengefztelt
dühét látám
Enyéfzi rajta; s hű
keblét nyilva,
Fejedelmi házához
ragadni-el
Sokat nyögött de
boldogult nőjét
(hirtelen felfzökik,
futni akarván)
Ott, ott a víz hátán,
reám ott vár
Hajója már. El, el,
megyek, röpülök - - -
(Etele karjain uj
ájulásba dől.)
Kar.
Nagy az
affzonynak hűsége,
Nagy
kiváncsa férjéhez,
Benne
boldogsága ege,
Ha nemfér
korcs rényéhez:
Boldog a
férj illy kebellel,
Keblében
ha más nem féfzkel.
Illy két
eggyet fzét-dulni,
Több oh
több mit gyilkolni.
Etele.
Az én Etelkám ő. Te vagy
hű hölgy!
Térj oh magadhoz édesem,
vessd-fel
Szemed reám, a téged
iffzonyún
Kínzó, de most vétkét s
magát feddő
Etelédre.
Etelka.
(Etele karjai közülkifejtődzve magához tér)
Etelémre? Hát nem
álmodám?
S te vagy? te volnál az?
– Te fzóllj
Lányam, valót lát e
fzemem?
Vagy most is álmodom?
Kréka.
Én titeket nem értelek.
Etele.
Valót, dicső affzony,
valót látfz itt,
Etele előtted áll.
Etelka.
S mi czél vezérlé
léptedet,
Hogy vízre fzállnál, a
hazát
Magára hagyván,
Fejedelem
Ki vagy? Keletre kéfzül
e
A hős, hadat viselni ott
Kevély Királyokkal? s
csak a
dühös fzelek vetének e
Szigetre? Idvezlégy, ha
bár
Csak így jöfz is.
Hazádnak egy
Hajdan felette boldog,
ah
De most fzegény, még is
nyugodt
Leánya idvezel. Szorult
Barlang-lakása nyitva
áll,
S pihenni hűves árnyat
ád.
Boldogtalan vendége már
Nyolcz és tiz évig lakja
őt;
Megunta már, s örülni
fog,
Ha benne boldog is
pihen.
Etele.
Czélom te vagy, dicső
eggyetlenem,
Nagy rényü affzony!
Megbocsátni ha
Tudfz a bolond férjnek,
kit egy lator
Fortélya tölte vak
gyanúval el.
Hogy karjaim közé
fzorítsalak,
S öledbe mossam ellened
vétkem;
s ha tudfz velem boldog
lehetni még,
Légy, s boldogíts engem
nemes lelked
Tifztelhetésével. S az a
világ,
Melly vétked elhivé
vakon, lássa,
Tifztelje, benned a
derék affzony
Egy ritka példánnyát.
Etelka.
Hizelkedők fzavaid nekem
Oh férfiú! s volt egy
idő –
Tenger nyelé már ezt el!
–
Mikor hasonlóknak hitelt
Affzonyi hifzelmemmel
tudék
Adni. De te megmutatád,
miként
Csalódhatik meg a
fzegény
Lány könnyhifzelmében,
mikor
A férfi mézesen folyó,
Örök fzerelmet esküvő
Szavának ád hitelt.
Nekem –
Ezt hittem én, s mellyik
leány
Ne hitte volna ezt
velem? –
Az ég alatt a legjelesb,
A leghivebb,
fzerelmetesb
Férfiú adá kezét,
fzivét.
S fzerettem őt, a hogy
leány
Nem fzerete még. Ezt
hittem én
S hogy ebben ő sem kétkedék,
Jósága volt kezes nekem.
Most boldogabb nálam ki
volt?
Férjem s magam nem
hülhető
Édes fzerelmünkben vala
Mind az, mi
boldogíthata.
A féltés nem gyötré
fzivem,
Nagy férjemet nem
félthetém.
De a mit én nem
tudhaték,
Tudott a férj, fzerelme
volt:
Édene fzivemnek, az leve
Pokla is. - Igen, te
most fzeretfz!
S hifzem De hát nagyobb
e most
Nőd tifzta rényéhez
hited,
Mint hajdan? És e
hajdanit
Egy köz lator, mint
értenem
Hagyád, mi könnyen
elfuvá!
Gyanúd ellen védeni mi
fog,
Ha egy gonofz nyelvű
elég
Bizodalmadat megrázni? –
Az
A vétkemet vakon hivő
Világ becsülje bennem
ott
A ritka rényt, mondád!
hifzed,
Ezt fogja tenni? Gyáva
vagy
Ki ezt hihetd. Hah! a
világ
Csak rofzra nyit fzemet
fület,
A jó előtt vak és süket.
Mocskolni tud, s akar
csak ő,
Dicsérni nyelve kötve
van. –
S mit nyerfz velem most
már te is?
Bizalmad hozzám mint
lehet?
S vifzont mint bizhatom
benned?
A bizalom egy makacs
virág;
Nehéz nevelni, s egy
fuvás
Elöli, s fel immár nem
mosolyg.
A fiatal arcz rózsáji is
Lefolytanak. Víg
lelkemet
Nem várt, nem érdemlett
gyanúd
Földhez veré. Nyilt
fzívemet,
Melly nyitva csak
fzeretni volt,
A bő s nemed gyűlölete
Megfzaggatá; s fzeretni
még
Ha tud, csak ezt
fzeretheti,
Gyötrelmem édes
magzatát.
S hah! tőled is kedves
leány,
Eggyetleneggyem, a világ
Mit még hagyott, már
tőled is
Megfofztva lefz, kitéve
itt
Gyötrelmnek, fzegény
anyád.
Neked Hazádba viffza
kell,
Oh lányam, hogy boldog
lehess.
Ez ímatyád, lábaihoz itt
Borulj-le, hogy, ha
magzatát
Benned megismerheti,
vegyen
Mint atya magához, s
tegye veled,
Mit nem tehetne itt
anyád.
Kréka.
S te itt maradfz anyám
Etelka.
Itt oh leányam; ám rövid
Időre csak. Majd
átmegyek
Egy jobb világba, melly
reám,
Azolta hogy
megfzültelek,
Várakozik, s értted
valék
Elválva tőle eddig is.
Kréka.
Nem kell atyám nékem
tenélküled.
Veled valék, veled
lefzek, hová menj bár.
S anyám te elhagynád
leányadat?
Etele.
S Etelka nem tudna e
megengedni
Férjének egy vétket?
Nagy ez, ha én
Téged tekintlek oh dicső
affzony,
S hoffzú kinos
gyötrelmidet; de te
Jó vagy, s tudod, ha nem
fzeretlek ugy,
A mint fzerettelek, nem
ütközöm
Gyanúba ellened.
Szerelmem hát,
Kimondhatatlan nagy
fzerelmem, lőn
A vétek annya; s e
gonofz fajtu
Hevült anyát te mint
gyülölheted?
Ő meglakolt, a tárgya
vefztett anya
Szörnyen lakolt-meg
roffz fzülöttiért.
Ha mondanám is, el te
nem hinnéd,
Hogy tőled elváltan
valék boldog;
A legvadabb gyötrelmek
égették
Azolta keblemet. S ha
meg nem fzánfz,
Nem kell az élet már
nekem; s ha te
A jobb világba menni
kéfzen vagy,
Hidd azt, előtted
indulok. De tedd,
Mit fzíved hágy tenned.
Kivánnom azt,
Mit tőled óhajtok, bünöm
tiltja.
Széplaki,
Tabán, Hejja
(fellépnek)
Széplaki.
Kéfzen barátom a hajó
immár,
Indulhatunk.
Etele.
Etelka! nézzd im a te
gyermekid!
Ete, Hejja és Tabán,
kiket fzülél.
(a gyermekek körültérdelik Etelkát)
Ugy gyermekim! ha a
bünös férjnek
Szavára nem hajolt a
sértett nő,
Induljon ártatlan
sirástokra
A titeket fzerető derék
anya.
Gyermekek.
Anyánk! fzeress bennünk!
Etelka.
(nagy hévvel öleli azokat)
Oh kedvesim! ti, ti,
fzülötteim!
Jertek, dobogjon
rajtatok fzívem,
Repedjen ofztán-meg!
Etele.
Etelka! gyermekid
fzeretvén igy,
Nemzőjöket miként gyülölheted!
Etelka.
Tovább nem birhatok
magammal – Hah!
(Etele ölébe rohan)
Etelém!
Etele.
Enyém, örökre már enyém.
Etelka.
Tiéd, örökre a tiéd.
(Egy ideig ölelkezve állanak, míg a Kar énekel; utóbb ugy tűnnek el
valamennyen, hogy az ének végével egy se maradjon a Játékfzínen.)
Kar.
1.
Elhagyfz tehát nagy lélek-el,
Édent
vifzel kebledben;
Édes kinos
gyötrelmidet
Hagyod
csak e ligetben.
2. Lágyan
lebegj férjed karján,
Lágyan
nyugodj fzívén;
Őt
boldogítva boldogabb
Légy a
világ fzinén.
1-2.
Tenger vegyed fel őket,
A
megfzelídülteket,
Békében
add övéknek,
Karjel
vidám népének.
Evezzetek
békével,
Szép
lelkek, fzép érzéssel,
Víz
tengerén,
S az
életén.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése