2016. okt. 22.

Gumics Ifzidór: Etelka Kréta Szigetében - Melodrama







A drama fzemélyei:
Etele, Karjeli Fejedelem.
Etelka, hütvese.
Ete, Tabán: férfi gyermekeik
Kréka, Hejja: leányaik.
Széplaki, Lápi Fejedelem.
Kar, geniufzokból.

*

Jegyzés: Nincs magyar, ki előtt Dugonics Etelkája ismerete ne volna A jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj s nő között történt megbékéllést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója czélját nem érhetvén, a csalódást, s ön gonofzságát Etelének kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.

*

Etelka, Kréka.
(Barlangól jövén-ki.)

Etelka.
Az éj viharjait mi fzép reggel
Váltá-fel!

Kréka.
Oh anyám, minő vihar?
Én nem tudok semmit.

Etelka.
Nem, oh lányam?
Pedig vadul dühöngtek a fzelek.
Hoffzan ropogtam a fziget bérczi
Az ég kemény dördületiben felénk.
Rémek jelentek a vak éjben meg.
Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.
De téged, én eggyetlenem, kémél
Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,
Nyájas karokkal fedi az álom azt.
Ah lányam, a te ártatlan fzíved
Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.

Kréka.
Mit sejtek én melletted oh anyám?
Szeretlek én téged, s te engemet.
Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.
S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám.

Etelka.
Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!
Jer, jer karim közé. (öleli, csókolja)

Kréka.
Anyám, illy nagy
Nem volt fzerelmed még soha.

Etelka.
Nem, oh leányam, soha. –Anyának, hah
Csupán anyának lenni bé édes
S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,
Ha engemet fzeretni megfzünel,
S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!

Kréka.
Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?
Szeretni kit fognék, s ki fogna majd
Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!
Szeretni téged a te lányad soha,
Meg soha nem, oh bizony nem fzünhetik.

Etelka.
Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,
Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.
Egy még nem érzett borz ragadja-meg
Hő fzívedet, s elvefzve én veled.

Kréka.
Anyám te engem nem fzeretfz immár.
Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?
Anyám fzeress, fzeress anyám édes!

Etelka.
Szerelmetes gyermek! ha téged én
Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.
Titkait az égnek még te nem tudod,
Lányam. Homály, vastag homály leple
Takarja még őket; de már közel
Lebeg feletted felfedések. – Menj
Most lányam, a látóhegy ormára
Meglátni, a mult éji fzélvéffzel
Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen
Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől
Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,
Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,
Vifzont segíthetünk.

Kréka.
Megyek tüstént.
De jó anyám, ne légy erántam roffz.
Ne mond, hogy én téged fzeretni majd
Megfzünhetem, s utálni foghatlak.
Ez engem oh anyám igen gyötör.

Etelka.
Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,
Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.
S ofztán ha őt fzeretheted még is,
Csókokkal elborít.

Kréka.
Anyám, ugy lefz.
(annyát megcsókólván, el.)
 
Etelka.
Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már
Az aggalomnak tőre. Míg kisded
Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy
Szökdelle mellettem; miként tudám
Feledni, hogy boldogtalan vagyok,
S a bús jövendőt fzámba sem venni!
Nyugalmam akként tünt, miként serdült
A lányka mellettem Ma már kétfzer
Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,
S ő engem ujra fzült, kit özvegy bú
Nyomott alá. hallgatnom ám tovább
Nem áll hatalmamba. – Mi lefz vele,
Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,
Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.
Ne lássa egykor a dicső hazát?
téged fedhetetlen Magyar hazám!
Fejedelmi vérének ne örvendjen?
S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,
Ne boldogítson, boldog ő maga?

Kar.
Boldogsága nő a férjnek,
Férj vifzontag a nőnek;
Gyenge nyujtson bájt erősnek,
Védt alatta kezének.
Igy hagyta ezt a terméfzet,
Boldogságra igy vezetget.

Etelka.
Hah! fzomoru kép! gyötreni vagy ismét itt?
S lehetne férj, ki boldogítson lányt?
S affzony, ki ugy fzeressen a mit én?
(nevekedő elragadtatással.)
A legfzerelmetesb, a legnemesb
Férj bájaló karjai közül
Kilökve a leghűbb nő,
Itt sorvad e fzigetbe fzámüzve! –
Hah a kegyetlen! hűtelenségét
Azzal tetézé még, hogy engemet
Gyalázna! – S fzívem nem, nem ismert
Kivüle senki mást.-
Megvetve, meggyalázva igy,
Attól, kiben volt életem,
Kit csak magáért fzereték,
És csak magát az ég alatt,
Kín volt ezentúl ékem élni már.
Nyugalmam elröpült örökre.
szép örömeim tapodva hunytak-el,
S nem nyilt jövendőmnek remény alant.
Megnyilva állt előttem a pokol,
De e kicsiny halnom tilalt, kit most
Méhemben hordozék. „Ez is, mondám,
Ez is lakoljon attya vétkéért?
A nap kies fénnyét ne lássa e,
Elölve még méhében annyának? –
Négy magzatot letépe vad keze
Anyai keblemről, ezt ki nem tépi.
Annyokat ő gyűlöltesse-meg velek,
Kit ugy fzerettenek! fzeretni fogja ez,
S a négy helyett, a férj üldte fzülét.
Éljen tehát velem. De lány ha lefz,
Szép fzíve férfinek ne hódoljon.
Bitang ne légyen boldog érzelme,
S a férfi ölbe féfzkelő kígyó
Ne dulja-fel később reményeit.”
Itt fzültem el, hová a bú, kétség,
Kergete, s a férfi-gyűlölés. Itt, itt
Neveltem őt fel tifzta keblében
A fzent magánynak, távol a világ
Mérgét mosolygva titkoló, de majd
Elölve árafztó özönjétől.
Fellegtelen nap tifztaságu ő,
De gyenge is, mint a ma nyilt rózsa.
Mi lefz belőle? A magánosság
Unalma ölje itt el? A férfi
Önkény tiporja ott nyugalmát le? –
Boldogtalan leánya nem boldog
Anyádnak! a két roffz között fzabad
Válafztanod csak. – Viffza, nincs más mód,
Hazádba viffza, megvetett affzony!
Lányad fzerencséjét halafztanod
Kegyetlen. áldoznod parancsol a
Szent tartozás, halált dörögjön bár
Ellened a férj dühös tekintete.
(uj elragadtatással)
Hah borzadok! meglátni őt,
A vad tekintetűt,
A meggyalázó kőfzivűt.
Előttem áll a rém,
Az elnyelő örvény.
Nyel, nyel, sodor –
Isten segíts! (magán kívül)
Mosolyg a férj, felém derül arcza.
Meg, megfzelídült. Nyilt karokkal
Röpül ölelni haldakló nőjét.
Sír, zokog, cseng; csókolja könnyimet.
Lágy fzelle fog körül,kies virány
Jó illatú leveggel enyhítget,
Etelém ölében, engem, boldogot.
(ledől, elalfzik.)

Kar.
Eggyik Réfz.
Szunnyadj, pihenj!
Sulyos terhű mélyen csüggő
Nemes fő.

Másik Réfz.
Szunnyadj, pihenj!
Mélyen sebzett, sokat vérzett
Szívű nő.

Eggyik Réfz.
Lágy fzelle leng fejed felett,
Enyhíti kebledet;

Másik Réfz.
Szíved nem érez tőröket,
Te bár ne tudd; fzeret.

Eggyik Réfz.
A régi búkat elverik
A játfzi fzellemek;

Másik Réfz.
A férjet ím ott rengetik
A megsimult vizek.

Mindkettő.
Szunnyadj, pihenj.

Kréka, Ete
(fellépnek.)

Kréka.
(keze tele virággal.)
Ez ím anyám. De hagyd nyugodni őt;
Ez éjjel, azt mondá, nem alhatott.

Ete.
És itt e barlang?

Kréka.
Éji fzállásunk,
S nappali, hahogy nem kedvez a fzép nap.

Ete.
Ti boldogok nem vagytok hát, ugy e?

Kréka.
Oh én igen boldog valék; hanem
Ma megbúsíta jó anyám. S anyám
Nem boldog, azt jól mondád: ám gyakran
Sír. Én minap meglestem a hogy sírt.
Utána nedvesedék fzemem, s vele
Sirtam; s igen fájt belefzorult fzivem.
Csak fájdalom sír hát, s mosolyg csak öröm.
(annyát vizsgálja)
Bé fzép vagy így anyám, bé fzép!
Szelíd mosolygás tükröz ált
Szép arczodon. Behunyt fzemed
Köny nem ferefzti. Most tehát
Szunnyadva vagy te boldog oh anyám.
Szunnyadj soká, hogy légy soká boldog.
(virágokat tűz haja közé)
Illy fzép anyád, ugy e, neked nincsen?

Ete.
Anyám nekem nincs is.

Kréka.
Szerencsétlen!

Ete.
Egy jó atyám de van.

Kréka.
Nekem pedig
Az nincs.

Ete.
Szerencsétlen!

Kréka.
Miért volnék?

Ete.
Nem volna illy fzegény lakásatok.

Kréka.
És a tiéd jobb hát atyád mellett?

Ete.
Roppant magas kőház, királyi vár.
Gazdag különb-különb jelességgel.
A fzemnek igéző; hideg meleg
Ellen derék falakkal oltalmaz

Kréka.
Elég az én fzememnek e barlang;
A fzép virágos völgyek, a tenger;
Az illatos liget. Hideg ha van,
Tüzet rakunk, s mellette nem fázunk;
A nap hevét kizárja barlangunk.

Ete.
Mi hafzna mind ennek? magán vagytok!
Bús pedig a fzük magán. A nagy világ
Emberi között van csak való élet.

Kréka.
Elég anyám nekem; s anyámnak én.
S, fzegény, fzegény! anyád neked nincsen,
Ki ugy fzeretne, mint enyém fzeret.
A nagy világ hizelkedö ravafz;
Azt mondja hogy fzeret, s hazud; csókol,
S megcsal.

Ete.
Be jól tudod. Kitől hallád?

Kréka.
Anyám befzéllé ezt, mikor tanítgatott.

Ete.
Volt hát anyád a nagy világban is?

Kréka.
Volt ő bizony, de nagy keménységét
Nem türheté. Azért vagyunk most itt.

Ete.
Az én anyám is fzinte igy jára.

Kréka.
Volt hát anyád?

Ete.
Bohó! mi kérdés ez?
Anya nékül ember nem fzülethetik.

Kréka.
No meglehet. De ládd anyádat is
Kikergeté a nagy világ. Maradj
Te itt!

Ete.
Sőt jöjj te el velünk. Ne félj
Hozzád kemény én nem lefzek soha.

Kréka.
Igaz, fzeretlek téged is; de már
Anyámat én el nem hagyom, nem őt
A nagy világért sem. Maradj te itt.
Anyám fzeretni téged is fog majd.

Ete.
Nekem maradnom köztetek tilalt.

Kréka.
S ki tiltaná?

Ete.
Atyám.

Kréka.
Kemény atya!
Az én anyám könnyen megengedné
Nekem, de én őt hagyni nem tudnám.
S te a tiédet, látom, elhagynád
Könnyen. Kemény fiú, kemény atya!

Ete.
Nálunk ez igy fzokás. – De hát anyád
Nem jönne el velünk?

Kréka.
Talán, ha te
S atyád, fzivét megnyerni tudnátok.
Igy én atyát, te pedig anyát nyernénk.

Ete.
Helyesen. Elhagynád hát virányidat?

Kréka.
El én anyámmal, mert csak őt fzeretem, és
Utánna most téged.

Ete.
Szeretfz tehát?

Kréka.
Szeretlek én ugyan.

Ete.
Veled hát én
Boldog lefzek?

Kréka.
Még nem tudom: boldog,
Ha tudfz te engemet fzeretni ugy,
Miként anyám engem, s anyámat én.

Ete.
Szeretlek ártatlan leány, jobban
Vagy mint anyád téged, te vagy mint őt.

Kréka.
Ismét a nagy világ hazug fzája
Szóll nyelveden. – De ám ki jő Felénk?

Ete.
Atyám.

Kréka.
Atyád? melly vad tekintetű
Huh! jer vegyük magunkanyám mellé.
Ott a bokor, nézése ellen véd.

Kar.
Remegve haggya-el
Étkét a kis galamb
Ölyvet ha sejt;
Rémül a hős arcztól
A gyenge lány fzive,
És tovább lejt.

Etele. (fellép)
Kikelve a dühösködő vefzélyből
Öledbe lépék föld-anyám pihenni. –
S ez a fziget? s ezek a merő fziklák?
Ez a vadon magány? – Ezek tehát,
Ezek vevék kétes keblekbe fel
A háladatlan férj kemény fzivét
Futó, az éh habokkal ütköző
Szép rényű, nagy lelkű fzivű affzonyt!
Hengeri befzédje ként találok itt
Mindent. Csak őt, a gyötrelem lányát,
Tévefzti még fzemem. Ha nem csal e
Hengeri, a vén lator? Ha nem csal ő
Hoffzú gyötrelmeket mi fzép öröm
Fog majd elűzni! tifzta napjaim
Megint derülnek; s a fzelíd nőnek
Kegyes mosolygására tünnek agg
Fájdalmaim! Boldog lefzek, boldog,
Ha tifzta ő; ha megbocsátni tud. –
Oh vak gyanú! oh féktelen dühe
A férfinek! Mennyi öröm elvefzett
Miattatok! mennyit fogánk eddig
Élhetni boldogok!

Kar.
Idvezlégy e fzent fzigetben;
Kedves vendég, tölünk itt,
Még ma téged egy jó Isten
Tán czélodhoz elsegít.
Nyugalmad ha a tenger-véfz
Megzavarta, egy kegyes kéz
Viffzadja itt fzivednek,
Csendjében e fzigetnek.

Etele.
A csend ugyan borzafztva hallgat itt,
És nyelvetekről béke ömledez;
S ti békesek lehettek ám, de fzívemet
Vad háború vefzélje dulja még.

Kar.
Nagynak keserve is nagy,
De nagy tűrése is.
S boldog tűrő valóban,
Kit még remény követ.

Etele.
Reményem el nem hunyt egéfzen még,
De az, mivel vádol fzivem, sulyos.
(Etét és Krékát megpillantva)
Szemem csalódik, vagy valót látok?
Fiam, kivel vagy itt? S te gyenge lány,
Ki vagy te? fzóllj!

Kréka.
Etém, segíts, Etém!

Ete.
Semmit se félj; most ő felette jó.

Kréka.
Ha jó vagy, ám fzóllok, s feléd lépek.

Etele.
Lépj oh közel hozzám, fzerelmes lány!
Ki az, ki ott fekfzik? Ha ő neked
Anyád, nevét tudassd velem hamar.

Kréka.
Anyám biz ő nekem. De mért kérded?

Etele.
Nevét!

Kréka.
Nevét! mondom, hogy ő anyám.

Etele.
Nevét leány, nevét.

Kréka.
Ha nincs neve.

Etele.
Függőbe mért tartafz? nevéd add-ki.

Kréka.
Kérlek ne kínozz; ő nevét soha
Nekem nem említé.

Etele.
Csudálatos!
Te itt fzülettél?

Kréka.
Itt.

Etele.
Anyád is?

Kréka.
Nem.

Etele.
Hol hát?

Kréka.
Magyar földön.

Etele.
Tovább, tovább!

Kréka.
Tovább, tovább! kérdezz te csak tovább.

Etele.
Mikor? miért? jött e vadon földre?

Kréka.
Vad a ti nagy világotok, nem e fziget.

Etele.
E fzép fzigetbe hát miért jöve?

Kréka.
Mert ti kemények voltatok.

Etele.
(Etelkát vizsgálja hozzá térdelve.)

Kar.
Nagy a vitéz indulata,
Mikor csatára bőfzül;
Nagyobb de fzív fzorúlata
Ha tőle nője röpül.
Utána hajt tüskén bokron,
Tenger-vizen; fuvalmakon;
S hívnek hahogy találja;
Öröm helyét nem látja.

Etele.
Nem, a kor, bú, s vifzonságok,
El nem vevék Etelka fzépségét. –
Angyal te vagy! S hah! én pokol fajja
Tudám ez angyalt, e dicső lelket,
A vak gyanú dühének engedve,
Karim közül, alig viselhető
Pirongatások, mocskolódások köztt
Kivetni, s e magánba kergetni!
Hol, hogy ha rénnye emberin fellül
Nem küfzködik, megnyilva a vétek
Orkánja, elsüllyefztni kéfzen áll.
De ti hafzontalan kaczagtatok
Pokol gonofz fajzati; Etelkámnak
Nagy lelke nem csüggedhete;
Derültje arczának való tükre
Ártatlan ép fzivének.

Etelka.
(Felefzmélve, még is magán kívül)
Ki karja fog? kinek fzavát hallom
dicsérni hűségem? Való, való,
A mit befzéllfz, rényem hanyatlani
Nem tuda. De hol maradt a kedves kép?
Etelém megengefztelt dühét látám
Enyéfzi rajta; s hű keblét nyilva,
Fejedelmi házához ragadni-el
Sokat nyögött de boldogult nőjét
(hirtelen felfzökik, futni akarván)
Ott, ott a víz hátán, reám ott vár
Hajója már. El, el, megyek, röpülök - - -
(Etele karjain uj ájulásba dől.)

Kar.
Nagy az affzonynak hűsége,
Nagy kiváncsa férjéhez,
Benne boldogsága ege,
Ha nemfér korcs rényéhez:
Boldog a férj illy kebellel,
Keblében ha más nem féfzkel.
Illy két eggyet fzét-dulni,
Több oh több mit gyilkolni.

Etele.
Az én Etelkám ő. Te vagy hű hölgy!
Térj oh magadhoz édesem, vessd-fel
Szemed reám, a téged iffzonyún
Kínzó, de most vétkét s magát feddő
Etelédre.

Etelka.
(Etele karjai közülkifejtődzve magához tér)
Etelémre? Hát nem álmodám?
S te vagy? te volnál az? – Te fzóllj
Lányam, valót lát e fzemem?
Vagy most is álmodom?

Kréka.
Én titeket nem értelek.

Etele.
Valót, dicső affzony, valót látfz itt,
Etele előtted áll.

Etelka.
S mi czél vezérlé léptedet,
Hogy vízre fzállnál, a hazát
Magára hagyván, Fejedelem
Ki vagy? Keletre kéfzül e
A hős, hadat viselni ott
Kevély Királyokkal? s csak a
dühös fzelek vetének e
Szigetre? Idvezlégy, ha bár
Csak így jöfz is. Hazádnak egy
Hajdan felette boldog, ah
De most fzegény, még is nyugodt
Leánya idvezel. Szorult
Barlang-lakása nyitva áll,
S pihenni hűves árnyat ád.
Boldogtalan vendége már
Nyolcz és tiz évig lakja őt;
Megunta már, s örülni fog,
Ha benne boldog is pihen.

Etele.
Czélom te vagy, dicső eggyetlenem,
Nagy rényü affzony! Megbocsátni ha
Tudfz a bolond férjnek, kit egy lator
Fortélya tölte vak gyanúval el.
Hogy karjaim közé fzorítsalak,
S öledbe mossam ellened vétkem;
s ha tudfz velem boldog lehetni még,
Légy, s boldogíts engem nemes lelked
Tifztelhetésével. S az a világ,
Melly vétked elhivé vakon, lássa,
Tifztelje, benned a derék affzony
Egy ritka példánnyát.

Etelka.
Hizelkedők fzavaid nekem
Oh férfiú! s volt egy idő –
Tenger nyelé már ezt el! –
Mikor hasonlóknak hitelt
Affzonyi hifzelmemmel tudék
Adni. De te megmutatád, miként
Csalódhatik meg a fzegény
Lány könnyhifzelmében, mikor
A férfi mézesen folyó,
Örök fzerelmet esküvő
Szavának ád hitelt. Nekem –
Ezt hittem én, s mellyik leány
Ne hitte volna ezt velem? –
Az ég alatt a legjelesb,
A leghivebb, fzerelmetesb
Férfiú adá kezét, fzivét.
S fzerettem őt, a hogy leány
Nem fzerete még. Ezt hittem én
S hogy ebben ő sem kétkedék,
Jósága volt kezes nekem.
Most boldogabb nálam ki volt?
Férjem s magam nem hülhető
Édes fzerelmünkben vala
Mind az, mi boldogíthata.
A féltés nem gyötré fzivem,
Nagy férjemet nem félthetém.
De a mit én nem tudhaték,
Tudott a férj, fzerelme volt:
Édene fzivemnek, az leve
Pokla is. - Igen, te most fzeretfz!
S hifzem De hát nagyobb e most
Nőd tifzta rényéhez hited,
Mint hajdan? És e hajdanit
Egy köz lator, mint értenem
Hagyád, mi könnyen elfuvá!
Gyanúd ellen védeni mi fog,
Ha egy gonofz nyelvű elég
Bizodalmadat megrázni? – Az
A vétkemet vakon hivő
Világ becsülje bennem ott
A ritka rényt, mondád! hifzed,
Ezt fogja tenni? Gyáva vagy
Ki ezt hihetd. Hah! a világ
Csak rofzra nyit fzemet fület,
A jó előtt vak és süket.
Mocskolni tud, s akar csak ő,
Dicsérni nyelve kötve van. –
S mit nyerfz velem most már te is?
Bizalmad hozzám mint lehet?
S vifzont mint bizhatom benned?
A bizalom egy makacs virág;
Nehéz nevelni, s egy fuvás
Elöli, s fel immár nem mosolyg.
A fiatal arcz rózsáji is
Lefolytanak. Víg lelkemet
Nem várt, nem érdemlett gyanúd
Földhez veré. Nyilt fzívemet,
Melly nyitva csak fzeretni volt,
A bő s nemed gyűlölete
Megfzaggatá; s fzeretni még
Ha tud, csak ezt fzeretheti,
Gyötrelmem édes magzatát.
S hah! tőled is kedves leány,
Eggyetleneggyem, a világ
Mit még hagyott, már tőled is
Megfofztva lefz, kitéve itt
Gyötrelmnek, fzegény anyád.
Neked Hazádba viffza kell,
Oh lányam, hogy boldog lehess.
Ez ímatyád, lábaihoz itt
Borulj-le, hogy, ha magzatát
Benned megismerheti, vegyen
Mint atya magához, s tegye veled,
Mit nem tehetne itt anyád.

Kréka.
S te itt maradfz anyám

Etelka.
Itt oh leányam; ám rövid
Időre csak. Majd átmegyek
Egy jobb világba, melly reám,
Azolta hogy megfzültelek,
Várakozik, s értted valék
Elválva tőle eddig is.

Kréka.
Nem kell atyám nékem tenélküled.
Veled valék, veled lefzek, hová menj bár.
S anyám te elhagynád leányadat?

Etele.
S Etelka nem tudna e megengedni
Férjének egy vétket? Nagy ez, ha én
Téged tekintlek oh dicső affzony,
S hoffzú kinos gyötrelmidet; de te
Jó vagy, s tudod, ha nem fzeretlek ugy,
A mint fzerettelek, nem ütközöm
Gyanúba ellened. Szerelmem hát,
Kimondhatatlan nagy fzerelmem, lőn
A vétek annya; s e gonofz fajtu
Hevült anyát te mint gyülölheted?
Ő meglakolt, a tárgya vefztett anya
Szörnyen lakolt-meg roffz fzülöttiért.
Ha mondanám is, el te nem hinnéd,
Hogy tőled elváltan valék boldog;
A legvadabb gyötrelmek égették
Azolta keblemet. S ha meg nem fzánfz,
Nem kell az élet már nekem; s ha te
A jobb világba menni kéfzen vagy,
Hidd azt, előtted indulok. De tedd,
Mit fzíved hágy tenned. Kivánnom azt,
Mit tőled óhajtok, bünöm tiltja.

Széplaki, Tabán, Hejja (fellépnek)

Széplaki.
Kéfzen barátom a hajó immár,
Indulhatunk.

Etele.
Etelka! nézzd im a te gyermekid!
Ete, Hejja és Tabán, kiket fzülél.
(a gyermekek körültérdelik Etelkát)
Ugy gyermekim! ha a bünös férjnek
Szavára nem hajolt a sértett nő,
Induljon ártatlan sirástokra
A titeket fzerető derék anya.

Gyermekek.
Anyánk! fzeress bennünk!

Etelka.
(nagy hévvel öleli azokat)
Oh kedvesim! ti, ti, fzülötteim!
Jertek, dobogjon rajtatok fzívem,
Repedjen ofztán-meg!

Etele.
Etelka! gyermekid fzeretvén igy,
Nemzőjöket miként gyülölheted!

Etelka.
Tovább nem birhatok magammal – Hah!
(Etele ölébe rohan)
Etelém!

Etele.
Enyém, örökre már enyém.

Etelka.
Tiéd, örökre a tiéd.
(Egy ideig ölelkezve állanak, míg a Kar énekel; utóbb ugy tűnnek el valamennyen, hogy az ének végével egy se maradjon a Játékfzínen.)

Kar.
1. Elhagyfz tehát nagy lélek-el,
Édent vifzel kebledben;
Édes kinos gyötrelmidet
Hagyod csak e ligetben.

2. Lágyan lebegj férjed karján,
Lágyan nyugodj fzívén;
Őt boldogítva boldogabb
Légy a világ fzinén.

1-2. Tenger vegyed fel őket,
A megfzelídülteket,
Békében add övéknek,
Karjel vidám népének.
Evezzetek békével,
Szép lelkek, fzép érzéssel,
Víz tengerén,
S az életén.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése