Tavasz felé már bottal vánszorogtam,
de mégis jó volt menni a napon.
A kalauz fölsegített a lépcsőn,
és helyet adtak a villamoson,
s a kórháznál, mikor őt arra kértem:
vigyázzon, mert itt le kell szállanom,
szinte ölben, úgy emelt le a lépcsőn,
oly nagy volt szívében a szánalom.
Ekkor eszméltem: - Jaj, mi lett belőlem!
Szántam magamat, szemem könnyezett,
s két forrókönnycsepp óvatlan, akaratlan
jó kalauzom kezére esett,
azután mentem lassan, meg-megállva,
befordultam a kórház kapuján,
s láttam magamat, ahogy mások látnak
bottal kezemben, görnyedten, sután.
S eszembe jutott Puskin szép meséje:
az Aranyhal meg az öreg halász,
ki nem tudta, hogy mily hatalmas úrnőt
sodort felé a tengeráradás:
aranyhal-mezben tenger hercegnőjét,
ki emberhangon kérte életét...
s a vén halász szólt: „Menj, Aranyhalacska!,
idézgettem e tündérszép mesét.
Lám az az ifjú ott a villamosban,
az sem tudta, hogy költőt gyámolít,
nem tudta, hogy anyóka álruhája
egy hatalmas Dzsinn-szelemet szorít,
aki jótettért kincset ád cserébe,
mint az Aranyhal házat, palotát...
s csak próbaképp biceg a tömkelegben,
szívet keres, a legnagyobb csodát.
- Köszönöm néked, jó fiú – susogtam -,
légy boldog, amért jót tettél velem! –
S amint a kórház udvarán kocogtam,
a föld kicsúszott alólam hirtelen.
Fölemeltek, vezettek, s nemsokára
ott voltam a röntgensugár alatt...
- Az emberek jók! – éreztem, s mint az áram,
úgy gyógyított e forró gondolat.
Ifjú leszek, egészséges és bátor!
Ha ma nem is, de holnap az leszek!
Botom eldobom, minek e gyatra jószág
költőnek, ki szárny nélkül is lebeg...
Nem fáj már Emmim, nem akarom, hogy fájjon,
s ha fáj, hadd fájjon, én nem érezem...
Arany-hal vagyok, tenger hercegnője,
úszom a nagy, végtelen vizeken.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése