Krüger Aladár és családja
Szaniszló, a pap iskolába ment.
Porosz gránátos a háta megett.
Midőn a néma tanterembe léptek,
Ma nem fogadta a papot víg ének,
Minővel őt, a béke férfiát
Meg-megbosszantá gyakran a diák.
Felálltak némán a kis gyermekek...
Szemükben égő könny csillog, remeg...
A víg gyermekből ím rövid időn
Gondűzött, csöndes, dacos férfi lőn.
A pajkosabbja arcán ott a bánat:
A lengyel nyelvnek két órát hagyának,
Istennek szentelt két órát – miért nem
Használták is ki ez időt egészen?
Heti két óra – mily sok! – hogy azon
Beszéljenek Istennel szabadon,
A nyelven, min Koszciuskó beszéle...
Meg nem becsülték – és most vége, vége...
A gránátos szól gőgösen, kevélyen:
„A felséges német császár nevében!
Mától német a vallásóra nyelve!
Tisztelendő úr! Kezdődjék a lecke.”
Imára kulcsolják a kezeket.
Szaniszló halvány arca megremeg.
Beszélne s nem tud. Torkát valami
Úgy fojtogatja... nem tud szólani.
A sok diák megnézi a papot.
Akitől annyi korholást kapott,
Most némán áll s szemében könny rezeg...
A gyermek szíve ezt nem állja meg.
Kulcsolt kezökkel elfödik szemük.
Mélyen lehajtják bánatos fejük
S amit mellükből végre fölszakad
Az elfojtott düh, a vad indulat
Az Úr szelíd imáját feledik,
Csupán a vége harsog egekig,
Amint felzúdul száz gyermektorokból:
„De szabadíts meg, Isten, a gonosztól!
Erős nagy hittel esdeklünk Tehozzád, -
Mert nincs még veszve Lengyelország!”
”Állj! Pártütők! Őrséget! Lázadók!”
Fogságban a pap és a tanulók.
Vallatják őket nappal s éjszaka.
„Mondjátok meg, a kezdő ki vala,
S a többit mindet szabadon bocsátom.”
Hallgatnak mind... „Ím itt saját írásom,
Szabadok lesztek, meg is esküvém...”
Előlép egyik... „Nos, megmondom én.
Kérded, hogy fellázítónk ki vala?
Császárod őfelsége volt maga!
A császár mondá: Nincs lengyel imádság!
Hát nincs. Ősrégi templomunk bezárják?
Tessék. Azért él a mi Istenünk
S míg császárod szavára vérezünk,
A vérző ajkak élő hittel mondják,
Hogy nincs még veszve Lengyelország!”
„Ki vagy te, vakmerő?”
„Hogy ki vagyok?
Ha történelmeteket forgatod,
Ha kutatod sok vereségteket,
Családom nevét bizton fölleled.
Tannenberg mellett német testeken
Az én ősöm haladt át győztesen.
Más ősöm a Napoleon dzsidása.
Szmolenszknél hullt el győzelmes csatába’,
S előbb Jénánál – hallod e nevet? –
Futó német gránátos
kergetett.
A nagyapám negyvennyolc tavaszán
Honvédnek állt be Buda piacán
S testvéridet mint egy hős verte széjjel
Dembinszky és Bem apó seregével.
Apám börtönben halt meg. Bűne volt,
Hogy a nagy Istenben hinni tudott
És ajkai halálig azt vallották,
Hogy nincs még, nincs még veszve Lengyelország!
És én? én az a megölt nép vagyok,
Mely sírból annyiszor feltámadott.
Én vagyok az égő fajgyűlölet,
Amely átkával örökre követ.
Én hirdetem az Úr ege alatt:
Megölni orvul népet sem szabad!
Én, én kiáltom e süket világba:
Az orgyilkos, ha nép is, gyáva, gyáva!
S ha lázadás ez,s bitó fenyeget,
Hazámért száz halált elszenvedek!”
S kigyulladt szemmel százan is harsogják,
Hogy nincs még veszve Lengyelország!
„Bilincset nékik! Föld alá velök!”
Megannyi hősként mennek sorba ők,
Isten szolgái s apró híveik.
Lassanként minden börtön megtelik
S kiürülnek a lengyel iskolák.
A tartomány rab s fogoly a diák.
S a helytartó jelenti a felségnek:
Nincs lengyel ima, nincs már lengyel ének.
De hallga! Csöndes, néma éjszakán
Megdobban ím a lengyel tartomány.
A föld alól, a mélyből halk sóhaj szól:
De szabadíts meg Uram a gonosztól!
Hiába őrség. Börtön is hiába.
A föld szólalt meg s szava nő. Bejárja
Az egykor boldog lengyel téreket.
Mindenütt serkent, ébreszt, fenyeget.
S hol azt hitték, már minden temető,
Ezer visszhang kél, tódul ím elő,
S erős hittel az egekig harsogják,
Hogy nincs még veszve Lengyelország!
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése