Áthatva Jézus szellemének
Tüzétől a hivő sereg,
Eladja mindenét, s öröm közt
Mással segélyül osztja meg.
Versengve fut halomra gyüjtni
Az összeszerzett dús vagyont,
Mit a magasztos hittanárok
Előtt közös kincstárba ont.
S daczára annyi üldözésnek
A zsenge egyház térkörén,
Nincs egy, kinek sulyos szegénység
Igája csüggne életén.
Az ég malasztja éltetőleg
Viraszt e szent irány felett,
Mit éltük áldástengerévé
Fakasztott a hű szeretet.
S még itt is a hazug csalárdság
Kitolta rút kigyófejét,
De, hogy fulánkja vészt ne hozzon,
Az Isten átka zúzta szét...
Ananias borus szemölddel
Belép a kincstár küszöbén,
S az álnokul kezelt mezőnek
Félára csillog tenyerén.
És monda Péter: „mért kisérti
Pokol sátána szivedet,
Hogy elfödé Szentlélek ellen
Sötét hazugság nyelvedet?
Kiöntve kincsed lábainkhoz,
Nem a miénk lett, mit hozasz?...
Az alku nem folyt emberekkel,
Kinek hazudtál, Isten az!”
S e vádja a vért vészhabokként
Üzé az álnok sziv felé,
S a rémhalál egy pillanatban
Őt jégkarába ölelé.
a gyászteremnek széles öblét
Eltölté néma borzalom,
És nincs, kinek könyétül ázzék
Az újan ásott sírhalom...
A nap sugárzó pályatérén
Még három órát sem futott,
Midőn Saphíra a terembe
Együtt hazudni béjutott.
S megkérdve Péter a mezőnek
Árát, kevélyen válaszolt:
„Már férjem ajkriról tudátok
Hogy épen annyi ára volt.”
A felszökő Péter szivében
Méltó haragnak lángja forrt;
s kiált: „ki férjed eltemette,
Az téged is gödörbe hord.”
S e feddő szóra, mintha villám
Csapott le volna oldalán,
A földre rogy, s halál sötétlik
Az arczok rózsahajnalán.
S a gyász eremnek széles öblét
Eltölti néma borzalom;
És nincs, kinek könyétül ázzék
Az épen ásott sírhalom
De hitt a nép, s hozá reménnyel
A szenvedők kórtáborát,
Hogy árnya is már enyhet adva,
Megszázszorozná a csodát.
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése