Ne gúnyold a nőt, a ki bujdosik,
S fátyollal elborítja arcait,
Hogy a világ ne lássa rajtok a
Megorzott szív titkos fájdalmait;
Ne gúnyold őt, hahogy tekintetén
Az észzavarnak szörnyü képe ül,
S mi csillagúl tündöklött egykoron,
Hahogy szemébe kín könyűje gyűl;
Ne gúnyold őt, ha ollykor fölnevet,
S hervadt virágot tüz keblére fel;
Ha érthetlenűl s szeszélyesen
Játszik szerelme szebb emlékivel;
Ne gúnyold út, ha jár magányosan,
S a hűvös éjt nappalként tölti át;
Ha jegygyürű és nászfüzér helyett
Gyilokkal ékesiti fel magát;
Ha kékes ajkán átkok hangja zúg,
Melly meggyalázott szívből szálla fel;
Ha roskadoz, s mégis merészen a
Fájó kebelre gyilkos tőrt emel.
Oh, őt itélni őrizkedjetek,
Míg nem tudjátok keble sérveit.
Minek vádolni, hogyha gyilkoló
Titok boritja szívérzelmeit?...
Mik megszakaszták szíve húrait,
Ki mérhetné meg a fájdalmakat?
Gyorsan csap a villám a fába le,
De a fa hosszan ég a láng alatt.
Könnyü a szenvedőt mosolygani,
Ha elhagyatva áll fájdalmival;
Ha érző szíve megraboltaték,
S vigasztalan bolyg romladékival.
Ha meggyalázott keble elszorúl,
És mindenütt csak gúnymosolyt talál;
Ha szégyenérzetét hurcolja csak,
S előtte üdvtelen sors képe áll.
Üdv- s kárhozatnak kettős sorsa vár
A női szívre, melly lángolni tud:
Szerelme függő bérci híd lehet,
Vagy gyöngyvirággal hímzett völgyi ut.
Ne gúnyold hát a nőt, ha kárhozat
Függő hídján haladt szerelme el,
S most lenn a mélyben, percnyi kéj után,
Csak szertezúzott romladékra lel.
Ha szenvedéllyel fogta fel hevét
A csalfa orvnak, oh, hát bűn é ez?...
Vagy gondol é a szív, ha lángban ég,
S lángjából szédítő kéj gerjedez?...
Oh, őt itélni őrizkedjetek.
Másé a bűn; övé csak kínja lett;
Tévedt, igen, hogy emberek között
Remélt találni hűséges szívet.
Forrás: Hölgyfutár 5. sz. 1849. nov. 19. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése