2013. aug. 1.

Kemény Zsigmond (1814-1875): ÖZVEGY ÉS LEÁNYA



Kemény Zsigmond


Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beiratkozhat a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai éleslátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Berde Mária: Menni kell




Jó volna egyszer már leülni,

Önmagamon megkönyörülni,

De menni kell.

Talán felfőtt a föld alattam,

Régi világom odahagytam,

És menni kell.



Tán elhamvadt az ég felettem,

Talán igen sokat temettem,

Hát menni kell.

Hűlő kezeket elbocsátva,

Kendőt se lobogtatva hátra,

Csak menni kell.



Nincs padka többé, kútfej, árnyék,

Nincs szó, melynél nyugtot találnék,

Hogy menni kell.

Virágot, pázsitot lehágok,

Mögöttem hidat összevágok,

Mert menni kell.



Markom üresre szertenyitva,

Az ajándékot elhajítja,

Lám, menni kell.

Nyakat konokul nekiszegve,

Emlékbatyuk alatt lihegve,

Így, menni kell.



Immár csókkal meg nem marasztva,

Imádság közt is megszalasztva,

Csak menni kell.

Fektemben is előbbre jutni,

Álmomban is messzebbre futni,

Mind menni kell.



Felkapva irgalmas szekérre,

Gyalogszerrel télvizet érve,

De menni kell.

S ha térdig kopik láb s a lélek:

Csúszva, mint rokkant s mint a féreg -

Ám menni kell.



Futni a célba, mely a Távol,

Kifutni magamból s a mából -

Haj, menni kell.

Nem könyörülni, meg nem ülni,

Örök menetben menekülni,

Jaj, menni kell!   

Szerb Antal (1901-1945): A PENDRAGON-LEGENDA





Szerb Antal


Korának egyik legműveltebb írója és egyik legtájékozottabb esszéistája Budapesten, egy művelt polgári család dédelgető, meleg otthonosságában született és nőtt fel. A piarista gimnázium szigorú értékrendje és követelményrendszere oltotta belé azt a minőségre figyelő igényességet, amely egész életútját végigkísérte, de talán ugyanez keltette fel benne a lázadó szellemet is. Magyar-német szakot végez a bölcsész karon, tanár, majd a szegedi egyetemen magántanár lesz. A nagy világáramlat, amely az egyéniség szabadságjogait hirdeti, őt is magával ragadja. A korszak elaggott pozitivizmusától és fojtogató provincializmusától menekülve, a szellemtörténeti iskola és az egyre diadalmasabban terjedő freudizmus felé tájékozódik.

Első írásai a Nyugatban jelennek meg. Disszertációja, amelyet Kölcseyről ír, már mutatja szemléleti frissességének nyomait, a szellemtörténeti hatás azonban először A magyar újromantikus dráma (1927) című dolgozatában mutatkozik meg. Sokan szeretik különválasztani az esszéíró és a prózaíró Szerb Antalt, benne pedig épp az a csodálatos, hogy szépírói igénnyel, írói eleganciával formálja meg esszéit is, mintha csak az olvasmányos szaktudományt akarná megteremteni, ugyanakkor szépprózai munkáiból sem hiányzik a kultúrtörténeti ismeretterjesztés, a hatalmas műveltségi bázisra alapozott oktató szándék. Az ő életműve tudomány és művészet nászából születik. A Magyar irodalomtörténet (1934) és A világirodalom története (1941) mint a pálya két kiemelkedő csúcsa bizonyság lehet erre. Nem szabályos irodalomtörténetek ezek, inkább csak friss, eredeti portrék sorozata. Megannyi telitalálat. A szépség iránti érzékenység kalauzolja át az olvasót a letűnt századokon. Szerb Antal finom esztétikai megfigyeléseken alapuló jellemzései olykor maguk feszítik szét a szellemtörténeti fikciók kereteit. Az esszéművészet e zsenije káprázatos szellemi arzenált vonultat fel: pompázó műveltség, mohó kíváncsiság, csípősen szellemes frivolság, könnyed, olykor gonoszkodó irónia, intellektuel játékosság, a szellem tűzijátéka, újszerű hang, finom és eredeti megfigyelések, maradandó, de mindenképpen elgondolkodtató ítéletek.

Mindez persze elmondható szépírói munkáiról is. Az Utas és holdvilág (1937) egy tragikus nemzedék sorsát igyekszik megrajzolni, a napjainkban oly divatossá lett identitás és önmegvalósítás ellehetetlenülését.

Berde Mária: Kálvária


Első napok, ó, legelső napok,
Mikor az idő egyhelyben topog.
Akár húznának lomha vén csigák
Tört tengelyű, kenetlen talyigát.

Így bányász véli, kit omlás bezárt,
Hogy fent az égen hold és nap leállt,
Ahogy az ingaóra elakad,
Ha föld rendíti meg a falakat.

És aztán mégis, nyögve, lassú mód,
Mozdul a nap, és elfordul a hold.
Csikordul a rozzant időfogat,
Hogy számláld a lekínzott napokat:
               
Mint robotos metsz rovást, hogy a bot
Mutassa, mennyi a megtett robot,
S mint tömlöc rabja ír a falra jelt
Estende, hogy egy nap ismét letelt.

Míg napra nap gyűl, aztán hétre hét,
Szitálva látatlan porrétegét,
Csillag iramlik, óra futva fut,
S betemetődik vissza minden út.

Már nem sietnél, ám a múlt siet,
S ami a múlté, többé nem tied.
Szólasz utána, s visszhangod felel,
Idézed - és meg nem tér semmi jel.

Ó, az időt már visszarántanád,
Mint gyeplőszíjjal bokros paripát,
Sírnál szemhéjjal, mit a könny kimart,
És jajgatnád az első szörnyű jajt.

De tompul már a szív, nem jő szava,
Rátelepült észak örök hava,
S a hó felett, a néma hó felett
Virrad egy zsibbadt, síri kikelet.

A múlt felől - tudod már - nincs vigasz,
Hozzá nem szállasz, rá nem számítasz,
Mindegy, hány é tűnt, egy, három vagy öt,
Visszafelé többé nem mérsz időt.

Új számvetésbe fogsz egy hajnalon:
Az életed még hány öt év vajon?
Lehet, hogy egy, vagy egy se, úgy lehet.
Öt, hat, ha sok, s ha Isten nem szeret.

S ahogy lejárt az első béna öt,
Eljár a többi is fejed fölött,
És odalent leszel már, s odafent,
Hová a kedves csak előrement.   

Gyulai Pál (1826-1909: EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA






 Gyulai Pál 1890-es évek
Forrás: mek.oszk


A 19. század második felének talán legnagyobb hatású kritikusa Kolozsvárt született, nemesi származású tisztviselőcsaládban. Korán kapcsolatba került az irodalommal, művészetekkel – a református kollégium önképzőkörének lelkes tagja, egyik rokona révén a színészettel is foglalkozik. Bethlen János fiai mellett nevelősködik, s közben már novellái, versei jelennek meg. A 48-as forradalom eseményei – bár a harcokban nem vett részt – meghatározó élményét adják későbbi írói, kritikusi munkásságának.

A békepárti Teleki Domokos gróf titkáraként kerül Pestre, itt kezdődik kritikusi pályafutása. 1854-ben jelenik meg a nagy hatású Petőfi-tanulmánya. Egy év múlva Berlinben tanul jogot. 1857-ben lát napvilágot legjelentősebb szépírói munkája a Bach-korszak világát mélységeiben, hatásában feltáró Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregénye. Feleségül veszi Petőfi sógornőjét, Szendrey Máriát, és a kolozsvári református kollégiumban vállal tanári állást. Akadémiai székfoglalóját 1860-ban Katona Bánk bán-járól tartotta. 1862-ben visszaköltözött Pestre, gimnáziumi és színiképző tanár, az Arany szerkesztette Szépirodalmi Figyelő segédszerkesztője. Irodalompolitikai tekintélye egyre növekszik: az Akadémia titkára, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Franklin Társulat egyik vezetője, a Budapesti Szemle szerkesztője, 1876-ban nevezik ki egyetemi tanárnak.

Élete utolsó éveiben népszerűsége csökken, fizikai állapota romlik – csendes rezignációval készül az elmúlásra…

Berde Mária:Késői szonett



A szív, a kérgesülve, elárvultan felejtő,
Ha visszarévedez még a múltba: ó, be ritkán
Mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.
Pedig fényben lihegve, átizzó rózsaerdő

Se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan
E nyári erjedés dús kedvvel
A csókot, mely kihajtott bolond fővel ezerszer.
S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban

Gázol. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban,
Hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban:
Órákba, hol pár csendes, hótiszta szót cserélve

Talált kezünk - két hűvös kapocs - egymás kezére.
S csak most tudom, hogy akkor egymásban megfogóztunk,
Csak most hiszem: mi egymás kezével imádkoztunk.