Jó volna egyszer már leülni,
Önmagamon megkönyörülni,
De menni kell.
Talán felfőtt a föld alattam,
Régi világom odahagytam,
És menni kell.
Tán elhamvadt az ég felettem,
Talán igen sokat temettem,
Hát menni kell.
Hűlő kezeket elbocsátva,
Kendőt se lobogtatva hátra,
Csak menni kell.
Nincs padka többé, kútfej, árnyék,
Nincs szó, melynél nyugtot találnék,
Hogy menni kell.
Virágot, pázsitot lehágok,
Mögöttem hidat összevágok,
Mert menni kell.
Markom üresre szertenyitva,
Az ajándékot elhajítja,
Lám, menni kell.
Nyakat konokul nekiszegve,
Emlékbatyuk alatt lihegve,
Így, menni kell.
Immár csókkal meg nem marasztva,
Imádság közt is megszalasztva,
Csak menni kell.
Fektemben is előbbre jutni,
Álmomban is messzebbre futni,
Mind menni kell.
Felkapva irgalmas szekérre,
Gyalogszerrel télvizet érve,
De menni kell.
S ha térdig kopik láb s a lélek:
Csúszva, mint rokkant s mint a féreg -
Ám menni kell.
Futni a célba, mely a Távol,
Kifutni magamból s a mából -
Haj, menni kell.
Nem könyörülni, meg nem ülni,
Örök menetben menekülni,
Jaj, menni kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése