A magyar prózairodalomnak mind mennyiségileg,
mind minőségileg egyaránt legjelentékenyebb huszadik századi életművét alkotta
meg. Száznegyven kötetnyi írás őrzi a nevét, jóllehet munkáinak egy része könyv
alakban mindmáig nem látott napvilágot. Roppant munkabírására az is jellemző,
hogy csupán pályakezdésének másfél évtizede idején kb. 1200 novellát, 2 regényt
és 6 kisregényt alkotott. S ami a számoknál is fontosabb: írásaival új hangot
és látást, új irányt és stílust teremtett, a hazai szépprózának egészen új
fejezetét nyitotta meg. Az az író, aki utána irodalmunkban novella, regény,
kisregény alkotására vállalkozott, az ő úttörő művészi eredményeit nem
kerülhette el.
Krúdy Gyula Nyíregyházán, ősi nemesi családból
született. Nagyapja az 1848-49-es szabadságharc honvédtisztje, utóbb a
Honvédegylet elnöke volt. Nagyapjának öccse, Krúdy Kálmán a vörössipkás
honvédek híres zászlóaljparancsnoka, aki még Világos után sem volt hajlandó egy
ideig letenni a fegyvert. Apja ügyvédként működött, származására nézve nemes
volt, de mentalitása már az értelmiségi polgáré. Felesége – az író édesanyja –
a ház egyik tizenhét éves cselédlánya volt, ki „törvénytelen”-nek szülte meg
gyermekét, s kit a család tiltakozása ellenére Krúdy apja feleségül vett. Az
író elindító környezete tehát a szabolcsi kisnemesség, az ún. történelmi
középosztály. Mindvégig ezt a réteget ismerte legjobban. S mert egészen
közelről ismerte, kora ifjúságától kezdve tudta, hogy ez az osztály már
eljátszotta szerepét, kihullóban van a történelemből.
Az érettségi után egy darabig újságíró
Debrecenben. A nagy változást életében az hozza el, amikor 1897 őszén
Budapestre utazhat, s megismeri a világváros életét. Az élettől pezsgő főváros
nem is ereszti el többé soha. A pesti lapok is egyre szívesebben közlik
írásait. Huszonegy éves korában nősül először, hamarosan három gyerek veszi
körül odahaza. Pestre kerülése évében – tehát tizenkilenc esztendős korában
–jelenik meg első novelláskötete, két évvel később a második. Attól kezdve
pedig évente több is. Realista-naturalista témájú írások után Pesten már a
vidéki kúriák életét idézi elégikus-nosztalgikus, romantikus rajzokban.
1901-ben jelenik meg első regénye, Az
aranybánya. Ettől fogva mikszáthi hatás érvényesül – nagyjából egy
évtizeden át – művészetében: leggyakrabban dzsentrikről és parasztizáló
kisnemesekről írja műveit – egészen a Szindbád-alakáms feltűnéséig -, sok
lírásal s még több társadalomkritikával osztálya felett. 1906 végétől 1910-ig a
középkori Felvidéken játszódó zsoldostörénetekkel egészül ki e téma –
novellákkal, melyekben a halál és a szerelem kettőssége izzik át, nemegyszer
kísérteties fénnyel, látomásszerűen.
1911-ben teremti meg első híres hősét,
Szindbádot, ekkor jelenik meg híres lírai alteregójáról alkotott első
novellafűzére, a Szindbád ifjúsága.
A következő évben Szindbád utazásai
címmel folytatja a történeteket, 1915-ben pedig Szindbád: A feltámadás címmel gyűjti kötetbe az újabb
novellasorozatot. Különben szinte haláláig vissza-visszatér hőséhez. Házassága
felbomlik, 1919-ben új házasságot köt – emellett azonban éppúgy körülrajongják
a nők (s ő a nőket), mint elhíresült figuráit. Rengeteget keres, és még többet
költ: az éjszakai borozások, a kártya, a lóverseny és a női szeszélyek viszik a
pénzt. Törzsvendége a körúti szállodáknak, a tabáni kiskocsmáknak, a külvárosi
pálinkaméréseknek. Nappal (főleg délelőtt) ír, este és éjjel iszik, és figyeli
az utánozhatatlan pesti éjszakai életet.
A Szindbáddal párhuzamosan, 1913-ban Krúdy ismét
remeklésbe kezdett: 1913-ban megírta A
vörös postakocsi című regényt, majd négy évvel később folytatását, az Őszi utazások a vörös postakocsint.
Klasszikus érvényű, új főhősök jelentek meg benne: Alwinczi Eduárd, kit a
századvégi híres bohém nagyúrról, Szemere Miklósról mintázott – a legnagyobb
kártyások és turfrajongók egyikéről. S feltűnt Rezeda Kázmér író, ugyancsak
jellegzetes bohém, Krúdy újabb alteregója. Ifjúság, szerelem, egykori Budapest:
újra megjelenik előttünk e kötetekben a gazdag Krúdy-világ.
A világháború megrendítette, a tömeghalál
élménye hamarosan pacifista állásfoglaláshoz juttatta el. Hittel és
elszámolással állt 1918-19 forradalmai mellé. Írótársaival együtt részt vett a
Néplap szerkesztésében, füzetet írt Károlyi Mihály kápolnai földosztásáról, a
Tanácsköztársaság idején pedig a Fejér megyei termelőszövetkezetekről. Ez
azonban csak rövid közjáték volt: a forradalmak bukása után ismét elfordult
mindenfajta politikai tevékenységtől. Ugyanakkor egyre nehezebben élt az
ellenforradalmi világban. Egészsége már nem volt a régi, anyagi bajokkal is
mind többet küszködött. S még élete utolsó évtizedében is sorra alkotta nagy
műveit: az N. N. (1922), a Hét bagoly (1922), a Boldogult úrfikoromban (1928), Az élet álom (1932) című könyvei ekkor
születtek. Az élettől búcsúzóul írta meg utolsó nagyobb alkotását, a halála
előtt néhány héttel befejezett Rezeda
Kázmér szép élete (1933) című regényt. A stílus nagy művésze ezzel is
stílusosan járt el: halála előtt még egyszer megpróbálta „halhatatlanná tenni”
halandó önmagát. Az író halála után posztumusz jelent meg folytatásokban, s az
első világháború kitörése előtti utolsó békeév Budapestjén játszódik. Főhőse
Rezeda Kázmér író, akit – utaltunk már erre – Szindbádhoz hasonlóan önmagáról
mintázott Krúdy. Rezeda úr A vörös
postakocsi lapjain kezdte képzeletbeli pályáját, s azóta is feltűnt több
Krúdy-regényben (Őszi utazások a vörös
postakocsin, 1917; Nagy kópé,
1921; Kékszalag hőse, 1930-1931).
Éppúgy tollforgató ember, szintúgy vidékről származott a fővárosba, az irodalom
mellett a hírlapírásból él, valamint úgyszintén a nők bálványa és bolondja,
mint maga Krúdy.
**
SZINDBÁD
Kép: Egresi Zsuzsa: Szindbád szerelmei
Krúdy
Gyula híres novellafolyamára áttérve most a Szindbád-történetek cselekményének összefoglalása lenne a
feladatunk. Ez azonban lehetetlen: a Szindbád egyik elbeszélő újítása éppen az
volt, hogy bennük nem, vagy alig történt valami: az író nem a mesével, a
fabulázó módon előadott történetekkel, hanem a hangulattal, az alak hordozta
jelképes költőiséggel, a mondatok zeneiségével kívánta meghódítani az
olvasókat. Éppen ezért következő észrevételeinkben – kivételesen – nem a
novellafolyam nemigen jelentős s egységbe aligha rendezhető epikai vázára
koncentrálunk, hanem a mű esztétikai, regénypoétikai újszerűségét kívánjuk
megvilágítani.
A Szindbád-ciklus
lényege az emlékezés: a jelenben játszódó „történet”’ csupán kiindulópontja és
kerete a múltat megelevenítő „érzelmes utazás”-nak. A kiábrándult, élettől,
emberektől (főleg asszonyoktól) megcsömörlött főhős visszasóvárog ifjúsága
idejébe, amikor még diadalmasnak ígérkezett a jövendő. A novellák tartalma és
élethangulata nem annyira a való, mint inkább annak égi mása: a hajdan elérni
vágyott, de elérhetetlenné vált teljesség. Ez írásokban a valóság csak
átszínezi mindazt, amit az író víziói varázserejével olvasói elé idéz: a fiatal
Szindbád reménysége s az öregedő férfi reménytelensége együtt él, együtt
lélegzik a lapokon. S főleg az erotika vonzása kap nagy helyest a
történetekben.
A Szindbád-történetek sorozatát azonban nemcsak
a női test szépségében, valamint a konyhai élvezetekben megtalált életöröm
költői kifejezése telíti, hanem legalább annyira a kiábrándulás, a világgal
való mély elégedetlenség kivetítése. A „hajós” azért kel mindig újabb és újabb
utazásokra, mert nem érzi otthon magát az egykorú magyar valóságban sehol, mert
nők kacagásában és kacérságában keresi mindegyre a megújító, a rezignált dekadenciából
kiemelő életerőt. Ő maga így vall erről Szindbád
útja a halálnál (Ötödik út) című novellájában: „Szindbád a sorsra a
véletlenre bízta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint
már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd új életet
önt beléje, friss vért az ereibe és új gondolatokat kiégett agyvelejébe.”
A hajós, a kalandor, a különc, a szerelemre
mindig éhes és abban ki nem elégülő hős, aki folyvást csábítja a nőket, és
csábul általuk, s mégsem leli meg bennük maradéktalanul azt, amit keres –
nyilvánvalóan az író stilizált, költőien transzfigurált hasonmása. Krúdy maga
az, akinek a Monarchia „boldog békeidők” atmoszférája 1911-1912-ben már mind
kevésbé felel meg, ő az, aki menekülne, megérkezne valahová, hogy onnan is új
utazásokra szánja el magát. A dzsentriéletforma (melyhez a hazai polgárság
olyannyira idomult) idejétmúltságát Krúdynál mélyebben talán csak Ady érezte át
ekkortájt, s csak a nagy költő lelkiségét hatotta át hasonló erővel az „új
vizeken járok” válságokon, mégoly intenzív diszharmóniákon is áttörő
elszántsága. A sóvárgó életmohóság egyfelől, a lemondás elégikus tragikuma
másfelől, s a kettőt egybeötvöző irónia keserű kacagása hozza létre a
Szindbád-történetek (amelyek valójában nem történések, hanem azoknak érzelmi
párlatai) utánozhatatlan és utolérhetetlen eredetiségét.
Az író nem annyira ábrázol, mint inkább kifejez
a Szindbád-novellákban és regényekben: egy jelképes személyiségben megjelenít
egy életérzést, szubjektív kedélyhangulatot, érzelmi-erkölcsi magatartásformát,
amelyet prózaköltészetével e3gyetemesít, mintegy rávetít az egész világra.
Szindbád figurája jellegzetesen modern alakteremtés eredménye: egyéni színei
végül nagyrészt feloldódnak a stilizáló hordozta, rendkívül erős
hangulatiságban, a stílus lírizmusában, az „életen változtatni nem lehet”,
illetve az „élni siess” kettős jelentés létét összegző változásaiban.
Krúdy-Szindbád a jelen elöl a múltba fordul, noha abban sem hisz már, azt is
ironizálja. Élvezi és az olvasóval élvezteti hajdanvolt emlékeinek szépségét,
ám azokba be-belopja a dezillúzió eltávolító „mélyvízi” hangulatáramait.
Nagyfokú komplexség eredménye tehát a „Szindbád”: lapjain az epikus elem
elhanyagolható jelentőségű, ellenben a közvetett-stilizált vallomás, a
szerepjátékon is áttörő életgyónás, szubjektív költői filozófia meghatározó
érvényű benne.
Mindezt már a kiváló kortárs írók is
felismerték. Schöpflin Aladár, a neves kritikus például így méltatta
megjelenése után a Szindbád utazásait: Krúdy „olyan ellenállhatatlan erővel
kapcsolódik bele az olvasó hangulatába… Az elmúlt fiatalkorra való
visszaemlékezés töltötte meg ezzel a lírai hangulattal. Szindbád, az
Ezeregyéjszaka kalandos hajósa álarcában maga az író járja be még egyszer
azokat a helyeket, ahol forrongó, az életbe vezető utakat kereső fiatalkora
éveit töltötte… Útjában újra kigyulladnak szívében a régi lángok, újra átéli a
régi bánatokat, megismétli a maga egész ifjúságát, de nem az egykori friss,
tomboló életvággyal, öntudatlan naivitással, hanem a tudatosság bágyadt
melankóliájával, amely halk, borongó mélázássá oldja fel elbeszélését,
letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani lángolásokat… a fődolog a hang,
ahogy elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Szindbád utazásai tiszta merő
líra, elbeszélés ürügye alatt, de oly meleg, emberi, szuggesztív erővel zeng ki
Krúdy prózájából, hogy az olvasó akarva sem bír neki ellenállni.” Még
találóbban fogalmazott a költőtárs, Kosztolányi Dezső: „… minden sornál elénk
tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a
szavakban, a tárgyakban válogatás; mindent valami különös szemszögből néző,
amely csak az övé… Krúdy Gyula ma is szimbolikus meséit rója, Szindbádnak,
ennek az álmodó, különös, fáradt magyarnak a történetét. Nincsenek végén
csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs,
hogy mindent másképpen lát, mint a többiek… Ez a világ, amit ő álmodik, a
bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás
hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen…
Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a lírája,
hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengetyűivel.” S
végül Ady szavát idézzük: „Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus,
szemérmetlenül és pompásan.”
Amint a Szindbád-történetek egymás után
sorjáznak, mind több bennük az irónia és az önirónia, a világmegvető attitűd, s
mégis : Krúdy újra és újra visszafordul ahhoz, amiből kiábrándult. Az író
szerint az élet haszontalan, hiábavaló, az emberi lét mind értelmetlenebb, a
társadalom hazug és hamis; ugyanakkor viszont ennek ellentmond ála az, hogy
írásainak egy részében a szerelem, az élet javainak megélése vigasztaló is
lehet, a társadalomban pedig fellelhető a megenyhítő emberi jóság is, főleg az
egyszerű emberekben, esetleg a mégoly elesett prostituáltakban is. E látásmód
állandó dualizmusában kétségkívül a csalódottság és csüggedtség válik
mindinkább erőteljesebbé, mivel azonban Krúdy nem lát sehol ép eszmei-erkölcsi
energiát, kénytelen visszafordulni ahhoz a világhoz, amelest lényegét illetően
már nem érez magáénak. Bírálja, ironizálja, de teljesen elszakadni nem képes
attól – már a benne még fellelhető egyes értékek okán sem.
A Szindbád-folyam művészi összetettségéhez az is
hozzátartozik, hogy miközben az író gyönyörűséggel és gyönyörködtetően festi a
múlt romantikáját, tudja, hogy e romantika már múltbeli keletkezésekor sem volt
egészen igaz, némiképp akkor is öncsaláson alapult, s még inkább azon alapul
most, amikor az író hozzá melankolikusan visszasóhajt. A nosztalgia, az
illuzionista álomvilág felszabadítja őt egy időre – de csak egy időre. Ez a
felismerés szólal meg fájdalmasan az Aranykéz
utcai szép napok (1916) című novelláskötetet Előhangjának önbírálatában: „Mennyit szerettem volna írni, ami
igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat!... Az emberek hiányoznak a
könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem
őket… Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy
toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam…” E vallomásban
kétségkívül van túlzó önkicsinyítés is, de nyilvánvalóan igaza van az életmű
egyik legjobb ismerőjének, Szauder Józsefnek, aki a következő megjegyzést fűzi
hozzá: „A szenvelgő hanghordozás mélyén félreismerhetetlen az igazság: nem azt
írta-e kötetében, amire igazságszomja vágyakozott.” (Tegyük hozzá: az Aranykéz utcai szép napok egy időben
keletkezett a legérettebb Szindbád-novellákat magában foglaló Szindbád: A feltámadás című
elbeszélésfüzérrel!)
De ha nem is mindazt, amit az író szeretett
volna, mégis rengeteget ad az olvasónak a Szindbád: nem narrációt, hanem zenét,
nem sztorit, hanem ábrándot egy igazabb életről; nem jellemek ábrázolását,
hanem összegző álmot létünk lehetőségeiről és azok kényszerű elmulasztásairól.
Vallomást egy adott világ bezártságáról, az abból való szabadulásvágyról, e
vágyban való csalódásról, valamint e csalódás költői teremtéssel való
leküzdéséről. Bizonyságot arról, hogy az igazi irodalomban a „csalimese” is az
igazság hordozójává válhat.
Végső mérlegét megvonni a „Szindbád”-folyamnak
nagyon nehéz, talán lehetetlen. De talán nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a
mű egésze mégiscsak az életre szavaz. Az egyszerire, a megismételhetetlenre, a
nagy néha megtalálható boldogságra. Krúdy hite szerint: elsősorban a
szerelemre. Álljon itt a Szindbádról mondottak befejezéséül néhány sor a hajós
ábrándvilágából és ábrándvilágáról: „Szerette a nők lábát s a hófúvásos
időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül
üldögélt, és a fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos
faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a
nőt, kit legjobban szeretett… Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés,
regény.”
**
REZEDA KÁZMÉR SZÉP
ÉLETE
Rezeda Kázmér is részt vesz annak a társaságnak
szilveszter éjszakai mulatságán, mely a nagykörúti Király Szálloda „fehér
termeiben” gyűlt össze. Miközben itt a Terézváros, az Erzsébetváros és a Lipótváros
asszonyainak vidám seregszemléje folyik, egy pincebeli hang már sejtelmesen a
háborút élteti. Az asszonyok között az író főhős számára legizgatóbb Késő Fáni,
aki szakított gazdag zsákkereskedő férjével, hogy egy ágrólszakadt költővel
élhessen együtt. Nem kell soká várnia az asszony kezdeményezésére, hiszen azt
nem érdekli más, mint a szerelem. Késő Fáni és Rezeda úr Pest utcáin, főleg a
híres Stefánia úton bonyolítják találkáikat, a főváros éppúgy „hőse” a
Krúdy-regénynek, mint ők ketten. Folyik közöttük az álarcos, a polgári
konvenciók látszatát őrző szerelmi játék, jóllehet, mindketten túl vannak már
illúzióikon. Annál is inkább, mivel Rezeda úr akkor már jó ideje Johanna
asszony „Barátságos Házában” élte napjait. Johanna leánykereskedő, de őszintén
szereti Rezedát, gondját viseli, őrködik testi-lelki jóléte és egyensúlya
felett. A „Barátságos Ház”-nak különben egyaránt vendégei Budapest éjszakai
életének jellegzetes értelmiségi alakjai, elsősorban írók, mint például Cholnoky
Viktor, Molnár Ferenc vagy éppen Ady Endre, elválhatatlan barátjával, Révész
Bélával.
Johanna olykor a gyóntat szerepét is betölti
vendégeinél, mindenekelőtt Rezeda úrnál, akit arra tanít, hogy semmit sem
szabad megbánni, amiben az ember örömét lelte, mert az önvád bénává teszi a lelket,
lebéklyózza. Sőt Johanna olyannyira szereti Rezedát, hogy nemcsak „farkaskutyaként
vigyáz az álmára”, de azt sem kívánja, hogy az író feleségül vegye. Az ő
„Barátságos Ház”-ába az életből való kimenekülés jegyében jutott az író, s most
a Késő Fánival való szerelem hatására otthagyja e sajátos menedéket: visszatér
a „normális” társadalomba.
Erre ösztönzi Rezedát új ismerőse, a városligeti
Anonymus-szobor mellett tanyázó „beteges úriember” is, aki szerint a múlt
emlékeiből nem lehet megélni, mert a múltból csak a kellemetlen, fájó emlékek
látogatják meg az embert. Igaz: a „beteges úriember” most már nő nélkül szereti
a tavaszt. Annál kevésbé teszi ezt Rezeda: számára Késő Fáni a beteljesült
szerelmet nyújtja a Kamaraerdőben. Ezt követően az asszony váratlanul eltűnik:
mint utóbb kiderült, Leányfalura rándult ki, egy Szilvia nevű barátnőjéhez. S
amikor egy hét után visszaérkezik, már e Szilvia tanácsát hozza magával:
találkozzanak azontúl a Választó Herceghez címzett fürdőszállodában. Így is
történik. „A szoba száma, hogy ez egykönnyen ne legyen elfelejthető, numero
100, jegesvödörben frissítő, az egyik sarokban gyümölcs (természetesen
őszibarack, mert az most a legritkább), szendvics és egy francia butélia vár a
nagyérdemű uraságokra, mint ez a Pickwick Club tagjainál szokásban volt.”
Rezeda úr ettől kezdve kétlaki életet él: hol
városi lakásában, hol Budán, hová „boldogságos teendőket” jár elintézni. Egy
nap azonban váratlanul belép az életébe Szilvia, a leányfalusi barátnő, kiről
kiderül, hogy „igen szemrevaló úrnő”, s ki egyre bársonyosabb pillantásokkal
viszonozza Rezeda tekintetét. Hamarosan Szilvia is meglátogatja a Választó
Herceg 100-as számú szobáját. Mert Késő Fáni ugyan féltékeny az íróra, ám
egyszersmind izgatja is az, ha szerelmét barátnőivel megoszthatja. Mi több:
hazaviszi lakására Rezeda urat, nem törődve otthon tartózkodó férjével. E
jelenetek sikamlósságát az ellensúlyozza, hogy a városban az emberek már a
közelgő háborúról beszélnek, s az esti lap a Balkán puskaporos hordójáról ír
címeiben.
Késő Fáni folytatja Rezeda úr „kiközvetítését”
barátnőinek: elviszi a „fehérmájú asszonyok” házaiba. Előbb Rézivel, a gömbölyű
nyakú tejigazgatónéval hozza össze, majd Júliával, kiről sajátos dolgokat mesél
el Fáni. Álmaiban Júlia gyakran látja magát Borgia Lukréciaként, azaz a
reneszánsz legszemérmetlenebb asszonyaként. S egy ilyen álomban Júlia
meglátogatja haldokló nagybátyját a kórházban, aki az „Ilyen az élet” szavakkal
búcsúzik az élettől. Ez a kijelentés biztatást és feldolgozást jelent a magát
Borgia Lukréciának képzelő asszony számára, aki nyomban egy ismeretlen
fiatalembernek adja magát a szomszéd kórházi szobában. Nem csoda, hogy álom
után a valóság következik: „mintegy bárányként” hagyja magát Rezeda úrtól a
Választó Herceg emlékezetes 100-as számú szobájába vezettetni.
A kalandokból egy idő után elege lesz az írónak,
s visszatér elindulási helyére, a „Barátságos Ház”-ba. De az őt szerető Johanna
immár – önnön érzelmei ellenére is – elküldi. Arra ösztönzi, hogy térjen vissza
a világba, s másképpen keresse a
boldogulást, mint eddig. Rezeda Kázmér meg is fogadja a tanácsot, ám
amikor otthagyja jótevőjét, tompa zúgást, földrengésszerű morajlást hall
Budapest utcáin: „Élje a háború!” – kiáltja a tömeg. Neki is háborúba kell
mennie, harcolni, szenvedni és esetleg meghalni, mint annyi más millióknak.
Fenyő
István
(Forrás: 66 híres magyar
regény 178-188. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése