Tamás Sári: Olyan vagy, mint a füst

Olyan vagy, mint a füst,

mit a négy világtáj szertehúz –

ma ráfigyelek egy szavadra,

holnap már, azt hiszem, hazudsz,

pedig – csak máskép gondolod.

 

És, mint a víz, mit ismeretlen csillag hője forral,

szállsz négy vad világtáj felé,

hogy ésszel és minden tagommal

olyan nehéz utánadérni.

 

Olyan nehéz szeretni téged

s nemszereti még nem lehet.

Füstté kell válnom nekem is?

meg-meglegyintni az eget?

 

Olyan furcsa, hogy megbomoljon

ez az egy, ami én vagyok…

Egy emberért?... Egy emberért?

Elpirúlnak a csillagok.

 

Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.

Marconnay Tibor: Komoly megbánás

Az asszonyom fekszik itt párnákba temetve, holt-halvány arcán barna fürt kígyói, lehúnyta nagy szemét, de pillái alól folyton szivárog és orcáját mossa a könnye. Magam bántottam tegnap őt. S ma éjjel, mikor egymás mellett aludnunk kellett volna, hallottam, úgy nyöszörgött, mint egy kis gyerek.

A múlt szólalt meg benne. Az elfojtott gyerekkor, de ajka szóra nem nyílt s én is néma voltam.

S néma vagyok most is. Mit érhet a vigasz?

Mit ér a bünbánat, a sok fogadkozás?

Hiába vallom meg, hogy rossz fiú vagyok, ha rosszaságomat nem öli meg a bánat!

Mit mondjam hát: nem akartam! Bocsáss meg! Ezentúl jobb leszek! Mily léha a beszéd!

Csak nézem arcát, csak nézem vonagló száját, mely annyi könnyet nyelt az éjjel... Nézem szemét, amelyből könny szivárog..

Száját, mely könnyet nyelt, de ételt nem evett. Étien, szomjan maradt, azóta, hogy gonosz szavakkal téptem el, vérengzőn, hüs hitét.

S inkább vésem e néma fájdalmat szivembe, hogy hozzá hasonlóbb legyek ezentúl, hogy Így talán megessen a csuda, mely soha vad dühökkel nem töri le többé és inkább hallgatok, nyelvem harapva, inkább az én szivemet marja ki a düh, minthogy egyetlenegyszer bántsam őt még, őt, ki most úgy fekszik előttem, haloványan, mint néma intés: jóvátehetetlen a vad harag! Vigyázz! Kihúny a hányt szem s ki Így hever ágyán: a koporsóé!

Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.

Marconnay Tibor: Tenger, méltó a költő szavára

Az élet hősi hajsza, hullámok lángolása

tüzes tarajával szirteket roppant, úgy nyomul előre

a faltörő hullám.

Párommal ott találkoztam, hol sistereg a hab,

akárcsak a tűz rejtett, rettentő  parázsa

túl az emberek játékain.

Ott hol a játék is komoran dübörög, derűsen ordít,

ott koronáikat magasra nyujtják föl az óriás, bólintó fák

és mint a bujdosó vadállat bőre, olyan a pettyes, alkonyi ég,

mely alatt bolygunk, ketten, két nemes oroszlán.

 

Fujj hát nyugati szél, keleti, éjszaki, déli!

Hős daloddal, sós boroddal ringass részegitőn,

füttyentsd fülünkbe igédet, tanits ordítani,

hiszen kölykek vagyunk csupán oroszlánöledben.

Anyánk, hatalmas tenger s te, fészekrakó szél,

te, ki minden emberi mozgást megsemmisítesz,

rád bízom sorsunkat, emlékünket te őrizd

(az ember rosszul itél, érdemest nem jegyez meg).

Tenger: a tüz s az orkán szent nászágyra, te!

Csak te vagy méltó a költő szavára!

Üzenetemet tőled kaptam: rádbizhatom: vidd tovább

hullámod, amely másnak csupán keserü tán,

nekem csupa tündöklés: csupa nagy derü: tehát

tizezer évig, vagy tovább harsogja káprázó füledbe,

hogy ember állt itt valaha, aki költő lett,

a te szavad szolgája lett s meg kellett halnia.

Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.

Jankovich Ferenc: Öreganyó

Ülő öregasszony Szabados Jenő (1911-1942) festm.

Réklidet gombolod,

titkolod hova mész,

ugy csordul mosolyod,

mint kenyéren a méz.

Ugrál sok unokád,

nagy kezedben szatyor,

keményitett szoknyád

susog, mint egy bokor.

Mint csibék anyálják

a nagy kotlóstyúkot,

nyomodban unokák

vig serege csipog.

S te kotyogsz, mint anyjuk,

minden lépted elé,

s mint nyájas fiastyuk

tüntök a hegy mögé.

*

Jó öreg délután

- nagyot fordult a nap -

ujra föltüntök ám

a szöllőhegy alatt.

Széled sok unokád,

ahány, annyi felé,

szaladsz, hogy vén bokád

máris sajog belé.

Mert egyik, mint másik,

nem ért szót, csak röhög,

egyik fára mászik,

másik a kutba köp.

Hiába kotkodálsz,

fut a sok szutykosa,

malac-sereg s kanász

különbül ér haza.

Öreg fejed zötyög,

rázza mérged heve,

szatyorodból csöpög

a cseresznyék leve.

Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.