Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

Táncolva suhannak a szőke sugárkák,

Hüs hold aranyával elöntve a lég,

Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,

A méla nagy ablakok ív-sora ég.

Vén függönyömön kipirúl a virágdísz,

Rég elfeledett kezek ósdi müve:

Foszló violák, halovány, puha nárcisz

Mind, mintha virulna, oly édes, üde...

Ily este merül fel előmbe sok emlék,

Mint messze homálybul a tarka hajó,

Elébb remegő, pici fénye libeg még,

Majd kél a vitorla s piros lobogó.

S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből

Felszökken a játszi, ezüstszinü hal,

Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl

S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély, komor udvar

És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,

Szállok haza, messze, a barna darúval,

Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

Hol mén dobajátul a föld szive retten,

Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,

S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem

Mint hársszirom illata szállt le fölém...

Nem nyirt, buja lombu, öreg liget árnyán,

Hol ring ezer ág a sok orgonafán,

Szép, gyermeki álom igézete vár rám,

Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

Nagy, tüzszemű gép robog át közelünkben,

Vad füttyire lomb remegése felel,

S rezdül szavam: "Engem is elragad innen

Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."

De íme a holdat a köd beboritja

S álmom zivatar zaja kergeti szét,

Fáradt fejem ablakimra szoritva

Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

S míg éles eső sűrű csepjei mossák

A fákat, ahol ragyogott a sugár,

Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság

Nem fonja körül szívemet soha már...

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 13. sz. 1912. márc. 24.)

Nemo: Nemzeti szinü dal

Nemzetem, nagy ünneped van ujra!

És ez a magyarnak kedves alkalom:

A dudás mind a honfidalt fujja,

Tárogat harsog, peng a cimbalom.

Nagyokat kurjantunk a medve bőrére,

A honszerelmünket eresztjük bő létre;

Virágos a kedvünk, kiki lágy szivü,

Még a fütykösünk is nemzeti szinü.

Zeng a nóta, a szemünk sugárzó,

Zúg az ének végig a boldog hazánk;

Jaj a háznak, amelyen nincs zászló;

Csörömpöl az ablak akkor igazán.

A köznapi rongyot televarrjuk himmel:

A korcsmai cégér kegyeletet mímel;

Hentes boltja előtt, nézd, ha elhaladsz,

Nemzeti szalaggal ékes a malac.

Ha ilyenkor állok a piacon,

Messziről virít rám a sok cifraság.

Szégyenemben szinte ég az arcom:

Nemzeti szin korcot kötnek a kofák,

Mind nemzeti szinü a hajadon-párta,

A pecér kalapján nemzeti kokárda,

Nemzeti szint lenget szarván az ökör –

S ne szoruljon ettől össze az ököl?

A magasztos, drága, büszke jelkép

Igy az utca sodrán lassan elkopik;

Léha játék lesz, mi hősök lelkét

Vitte a halálos csatasíkokig!

A nemzeti szentség tarka divatcikk ma;

Festett honi kellék a hatalmas szikla,

Melyről egy rekedt hang bőszülten szaval

Esztendőre ép ugy, mint tavaly.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 12. sz. 1912. márc. 17.)

Tárnai Iván: Amikor a mécses már gyéren világit…

A mécsesem immár csak gyéren világit,

Körülöttem egyre nagyobbak az árnyak,

Mindég hangosabb lesz a néma világ itt,

Suhognak felettem titkos szellem-szárnyak.

Hosszu munka után a vég elközelgett,

Pihenni szeretnék. Már csak az a vágyam.

Keresem a helyem dalos patak mellett,

Ahová majd vessék az utolsó ágyam.

És visszatekintek életemnek utján,

Mi marad mögöttem, hátra vaj’ mit hagyok?

Tövid mindenfele, mérges giz-gaz, burján…

Egy szál virágra csak itt-ott akadok.

Mégis, ha a Sors itt, egy más lét kapuján

Hogy ujból megfussam, azt róná most elém,

Nem látnám a tövist, nem látnám a burjánt,

Egy pár szál virágért ujra kezdeném.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 12. sz. 1912. márc. 17.)

Faragó Jenő (1872-1940): Két levél

Senki meg ne tudja, senki meg ne lássa,

Hogyan hull a könnyem keze irására;

Senki meg ne hallja – még meg is szólnának,

Hogy igy panaszkodom a vak éjszakának.

Talán mikor irta, más járt az eszébe,

Talán mikor küldte, haragos volt éppen;

Rövid a levele, nem több szó, csak három,

Olvasgatom, nézem: „Ma délután várom!”

Valamikor régen szintén irt levelet,

Valamikor régen szerettem, szeretett,

Akkor is azt irta: „Ma délután várom!”

De akkor meg is várt mindig, mindenáron.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 12. sz. 1912. márc. 17.)