Édes anyám, te százszor
áldott,
Végre megjött a várt
irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza
sorban
Mennyi aggódás, mennyi
csók van,
Mennyi jóság és
szeretet!
Irod, hogy örvendsz;
nagy hiremnek;
S hogy olykor szinte
megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz
nevem.
Pedig szived ez egyben
téved:
Nem én vagyok a
büszkeséged,
Hanem te vagy ám az
nekem!
Igaz, hogy írtam jó
sokat már,
S egy-két különbet tán
sokaknál,
Akik körültem zengenek;
De ha dalomért jár
dicséret:
Csak téged illet az,
csak téged
És legkevésbbé engemet.
Minden kicsinyke dal,
amelyben
Hazát, szerelmet
énekeltem,
Vagy örömöt és bánatot:
Mig e világra nem jövék
el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt
szunnyadott.
Versimnek minden egy
szakassza
A te kebledből van
szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édeshangu
szerző,
Én csak a hangszer
vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.
Dalaimból, ha többet
árad
A csüggedés és méla
bánat,
Mint az öröm s a jó
remény:
Csak abban áll az oka
ennek,
Mert a te megviselt
szivednek
Öröklött búját zengem
én.
S aki nem tudja ezt
felőlem,
Fejét csóválja
kétkedően,
S mosolyg az oktalan
borún,
Mintha bámulva nézne
rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan
szomorún?
Te vagy, te vagy, nem én
a dalnok,
Az ének, melynek szavát
hallod,
Ott a te szívedben
fogant;
Viszhang csupán, mely
rejtett völgyön
Születő szót nyilt
hegytetőkön
Megsokszoroz nagy
hangosan.
Ne is szeressen senki
engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve
felhevül;
Nagy hálátlanság volna:
értem
Lobogni bármely szívnek
és nem
Téged szeretni egyedül!
Ha majd dalomat itt
lezengém
S künn a temető méla
csendjén
Fekszem a hűvös
nyoszolyát:
Még akkor is a
kegyeletnek
Nem én, hanem te
érdemled meg
Sirodra emlékoszlopát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése