Kopár hegyek közt vitt egyszer utam…
Leszállt a nap és izzó vérsugára
Szikrázva tört meg a szirt tar fokán.
Csodás alak tünt kábítón elém.
… Egy nőt láttam bíborpiros ruhában,
A nyári napnál fénylőbb volt haja
És arca szép, mint harmat a virágon,
Melyben megfürdik a hajnalsugár.
Hozzárohantam…
Hervadt puszta váz
Meredt ijesztőn, gúnyosan reám
S kigyók sziszegtek mérgesen felém.
Ki vagy? susogtam.
Az idő vagyok.
Mostan Jelen… Előbb
még a jövő.
És messze tünt.
Megállj! Maradj!... kiáltom,
Mindhasztalan, nem hallgat már reám.
Nem is látom… Talán csak sejtelem,
De úgy érzem, hogy visszanéz felém
Megint a régi, ám százszorta szebb.
Tisztább és karcsúbb, mint volt azelőtt,
S mint álomhang, úgy csendül elhalón…
Ne jőjj… Nem érsz el… Én a Mult vagyok.
Hideg szél rezg… A vérző nap letünt
És mint kisértet, felmerült a hold.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 11. sz. 1912. márc. 10.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése