Baldachinos, aranyos, selyem ágyban,
Mint egy cicomás, boldog, drága bálvány
Pihent őméltósága... S muzsikálva lágyan
Tegnapi dolgok zengtek át az álmon.
Mert az élete melódia volt,
Dalban fogant a tegnap és a holnap;
Útja fölébe szivárvány hajolt,
Mint akit védőangyalok karolnak.
Palotájában híres drágaságok,
Óművű kincsek, selymek, ékszerek;
Feltúrták értük a kerek világot,
S köztük a legdrágább kincs: a gyerek!
Gyerek, ki mosolyg, hogy derűt fakasszon,
Férj, ki rajongva éjt, napot feláldoz:
Ah, kell-e ennél, méltóságos asszony,
Még több talán a földi boldogsághoz.
Őméltósága imádta fiát,
De haj, a bálok nem hagytak időt,
S így ritkán állt meg gyönyörködve hát
A drága fehér ágyacska előtt.
Hogy nőtt a gyermek nevelték a bonne-ok
És finom missek vigyáztak reája;
Az egész háznép körülötte forgott,
Csak valaki nem: az ő szép mamája.
S nagy lett a gyermek, szálas, délceg ifjú,
Finom és kényes, boldog és vidám;
Nem tudott róla; hogy gond szele is fú,
- Könnyedén siklott az élet taván.
Őméltósága néha megcsodálta:
"E férfi volna az én gyermekem?"
De járt tovább estélyre, jourba, bálba,
S tovább maradt a fia idegen.
A gyermek egyszer oszt' katona lett,
Bevették nyalka önkéntes huszárnak;
Szólt a mama : "A huszártoalett
Illik nagyon! Majd néznek ám utánad!"
Tetszett neki, hogy oly fess a gyerek;
De ez se volt több puszta hiúságnál,
Futó hangulat, mely a szív felett
Mint halk, játékos fuvalom továbbszáll...
És egyszer aztán jött a háború,
A földrengető, népet gyilkoló;
Mennyi vér, ínség, siralom, ború;
Zúgott, jajgatott milliárd golyó.
Mentek az ifjak; vének, katonák
Mind, akit Hadúr parancsszava hív;
Dübörgött, rengett milliónyi láb
S visszahangzott rá millió anyaszív...
S ott lovagol köztük délcegen
A méltóságos kis huszárgyerek is,
Egy ölelés csöppnyi könny a szemen
És megy is már... Az útja, haj, hova visz?
Hová? Merre? A méltóságos asszony
Először mered messze távolokba...
Hová? Merre? És felrémlik riasztón
Mint látomány a harcok égő pokla.
Jaj, ez a harc! Jaj, ez a szörnyű átok!
Hetekig hír sincs... Hol jár a gyerek?
Ó, hány remegő gondolat kóvályog
Fölöttetek rémséges harcterek!
Őméltósága is csak egyre várja,
Hogy mikor ír a drága kis huszár?
Nem megy többé estére, jourba, bálba,
Anyai szívét megtalálta már.
De jő az írás, bolondos, víg levél:
"Ne búsuljon én édes, szép mamám,
Az ember itt a harcban vígan él,
Nem jobban tán az óperencián!
Csak hideg földön hálunk néha nap,
S a csillagos ég, haj, a paplanunk;
Sebaj! Hát akik nem is alszanak?
Édes, szép mamám! Huszárok vagyunk."
Így a levél. Aranyos selyemágyban
Pihent éppen mikor megérkezett
Mint dörgő akkord lágy szimfóniában,
Úgy tört reá a messzi üzenet.
"Szegény gyerek... Fekhelye földhideg."
S a kemény rög, jaj, összetöri testét!
Míg én?... Míg én? Az Úr bocsássa meg,
Átkozott volnék, ha ágyam jól esnék!"
S őméltósága elhagyja az ágyat,
A selymest, puhát, csipkést, illatost,
Törékeny teste csupa szent alázat,
Az anyaságnak vértanúja most.
Ó, érzi, érzi, puha, drága ágyban
Nem szabad néki most aludnia,
Amíg a harcok véres viharában
A puszta földön alszik a fia...
S ettől fogva a méltóságos asszony,
A finnyás finom társasági bálvány,
Hideg földön hál éjeket virrasztón
És szent zsolozsmák zengnek át az álmán.
Talán azért van, hogy fenn északon,
Nem tudni miért, nem tudni hogyan,
A hideg, kemény téli parlagon
Egy kis huszár álmodik boldogan.
