2018. nov. 25.

Csermák Kálmán: A galamb-szárnyak




Midőn az ellen
Gyötré Dávidot
Kesergő szívvel
Igy fohászkodott:

„Oh vajha kapnék
Galamb-szárnyakat! –
Oda repülnék
Ahol üdv fakad;

Pusztára szállnék,
Ott lenne tanyám…
A gúnyt a szitkot,
Ott nem hallanám.

**

Miért szent Dávid
Igy fohászkodék:
Neked keresztyén –
Meg adá az ég.

Igen, te néked
Vannak szárnyaid,
Ha él szívedben
A szent s drága hit;

A hő imádság
Galambszárnya neked,
Melyen bejárod
A magas eget. - -

Ha hát körüled
A bú árja nő,
S nincsen barátod –
Aki résztvevő;

Ha minden elhagy
És gyötör a kín:
Járj az imádság
Galamb-szárnyain

És szent atyádhoz
Emeld fel magad;
Ő megvigasztal, -
Üdvöt s nyugtat ad.

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 4-ik szám. Január 22. 1865.


L. P.: Somogyi kis dal. 1864




Somogymegye a Somsicsok hazája,
Viszhangozza Kapos s Csurgó muzsája:
Hű a honfi, - szép a honfi szerelme…
Somogynak a „régi jó” a szelleme!

Csurgó fölött fény-felhőke, csillagos,
Szép csillaga dicsőiti Somsicsot;
Lantot elő, kis honfiak, derűre!
Rezg az öröm, a szent öröm könyűje.

Vigan csurog a tudomány forrása,
A kis felhő áldó-csöppel ellátja:
Örvend a nép – s a gyermeke Somogynak,
Van hű fia – s lesz hű fia e honnak;

A „Kis tükör” – az a régi, megbukott:
Ma már nemcsak körtvét, almát és somot
Találsz Somogy termőföldén, de mást is!
Kapos mellett, ujdon múzsa-szállást is.

Nosza, lantra! kis honfiak serege,
Zendüljön föl a muzsák víg éneke:
Istenáldás ékesitse e földet, -
Hogy teremjen minél több örökzöldet.

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 3-ik szám. Január 15. 1865.

Horváth Sándor: Az árva


Van Gogh: Imádkozó férfi


- Landon L. E. költeménye –

E g y e d ü l! … nincs rokon vonás,
Kedves mosoly az arcokon;
Pedig anyámé a szemem
- Mondják – s atyámé homlokom;
S örvendve hű hasonlatát;
Most rajtam egy-egy régfeledt
Vonást idegen szeme lát.

Atyám!... emlitik holtodat;
Élted… sírod: hab… hab után;
S könyezni korán tanulék
Sirhalmodon… ifju anyám!...
Csak szállna  e g y  pillantatuk
Vagy egy rokon szavuk felém…
Ha volna emlékem: magam
Ily egyedül nem érzeném!

Lelkem túllebben a siron,
Elvesztett szíveket kutat,
S ábrándimhoz az esti szél
Susog szép, kedves hangokat;
s míg elcsudálkozom a menny
Sok fényes, éber csillagán,
Míg álmodom: nyugtatva ők
Alátekintenek reám!

Tán szép szemed pillant felém
A messze csillagból, anyám?
S az esti szél rólad nekem,
Gyermekednek hírt hoz talán?
Szenvedsz értem, mint érted én,
Vágyván szereteted után?
„Nyughatnám itt, hol térdelek”,
Gyakran szól sírodon imám!

Az estharang!... alkonyodik;
Már nem sirok… imádkozom:
Gondviselő Isten! – te vagy
Egyedül az én támaszom…
Te egyformán alkotsz, szeretsz
Kis virágot… nagy csillagot:
Én is égre tekintve föl
Mondom: l e g y e n   a k a r a t o d!

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 3-ik szám. Január 15. 1865.

Csengey Gusztáv (1842-1925): A három héber ifju




Dániel III. rész

Messze földön, szomorún, hazátlan
Árva nemzet sorvad rabigában.
Diadalmak búgó harsogása
Siralmas gyászhanggá olvada; -
Bús nyögéssel kél, borong az ajkon:
„Egy az Isten és az Jehova!”

Zúg parancsa Nebukadnecárnak:
„Kész az Isten közepén a várnak;-
Le a térdre, vagy föl a máglyára!”
Megzendül az imádás szava; -
De fölriad három ifju ajkán:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Térden a nép, Babilon királya!
Három ifju maradott csak állva;
Sadrach, Méjsach és Abéd-Negónak
Nem parancs a nagy király szava;
Azt kiáltják lázadón riadva:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hah! a szolga mer dacolni vélem? –
Majd meglágyul égő kemencében.
Térdre, férgek, vagy a tűzhalálba!”
„Nem imádunk bálványt – nem, soha!” –
S lángok között megzendül az ének:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hát belőlem a láng csúfot űzne? –
Hitvány ebek, még több fát a tűzre!…
Hah, mi ez? … ég, vagy pokol játéka?...
Hárman voltak… Ember – nézz oda:
Négynek ajkán hangzik a dicsének:
„Egy az Isten és az Jehova!”

Összeborzad Babilon királya,
Néz merően a kigyózó lángba…
A negyedik fényesebb a tűznél,
Arcán leng az Isten mosolya,
És az égbolt mintha visszadörgné:
„Egy az Isten és az Jehova!”

A kevély úr úgy remeg a széken!
Titkos érzés ébredez szivében,
S im’ kigyúl a sápadt arc szeliden…
Áhitattal messze cseng szava:
„Dicsőség Izráel istenének!
Egy az Isten és az Jehova!”

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 2-ik szám. Január 8. 1865.

Lévay Bitzó Ferenc: Temetőben




Ha arra gondolok, hogy szeretteinkkel
Mennyi szép reményünk temettetik itt el,
Oh mi fájó érzet lepi meg szívemet,
Valahányszor látlak, néma kert, tégedet;
Azt hiszem, öledben származik a bánat
S a legégetőbb köny halmaidról támad. –

… Míg a gyászolónak igy zokog keserve,
Mintha vigasztalná lelkének sejtelme:
„Égő könyeidet letörli a szent hit,
Ne bántsd a temető mohos göröngyeit;
Ott diszlik egy jobb lét szép remény-virága,
S be van vele hintve Jézusunk országa.” –

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.


Sántha Károly (1840-1928): Két testvér




Szőke volt az egyik, a másik meg barna,
Jobbra ment az első, a második balra;
Hanem egyben mégis megegyeztek szépen:
Mind a kettő koldus-botot vitt kezében.

Mentek-mendegéltek. Hova mennek, merre?
Mit csinál az arra, mit csinál az erre?
Oly picik, elfúja őket egy lehellet, -
Jobb, otthon maradnak édes-anyjuk mellett.

Édes-anyjuk mellett: tán a hideg földben?...
Honnan ki nem vernék: tán a temetőben?...
Menjetek, menjetek, szegény kicsiny árvák,
Lesz még, hol az ajtót nektek is kitárják!

„Beh szép egy teremtés! Hova, hova lyányom?
Talán eltévedtél e nagy pusztaságon?
Künn fagy: ugy-e fázol? majd fölmelengetlek;
Éhezel is ugy-e? jőj be, megetetlek.”

És megnyilt az ajtó, és bement a kis lyány,
Kunyhóját az öreg szívesen kinyitván;
Sötét a kis kamra, s szegény, istenadta,
De fényes, de gazdag – lélekbe’, ki lakja.

Füstölög a kémény, ég már a tűz, pattog,
És az öreg gyakran a szeméhez kapkod.
Talán a gomolygó füst árta szemének?
Nem a füst, nem a füst… sorsa a szegénynek.

„Maradj itt kis szőkém, el se is menj innen,
Csak eléldegélünk, megáld a jó Isten!
Testünket a munka, imádság lelkünket:
A sírig s – síron túl megtart az bennünket.”

Azután ugy is lett, mint az öreg mondta:
Dolgoztak – foltoztak mindketten naponta -,
Esténként olvastak a nagy bibliába’,
S nem esett a dolog, s olvasás hiába. –

Egy este – már épen fekünni akartak,
Hát zörög a kilincs, kopog a kisablak.
Ki jár itt ily későn, ki az? szól az öreg, -
Én vagyok, megfagyok… s a kilincs csak zörög.

S rosz ajtó kinyilott, a jó szív megnyilott:
S az ajtón, a szíven egy szegény benyitott.
Szép barna hajfürte ugy összekuszálva,
Szép fiatal teste ugy keresztül-ázva.

Szép halovány arca, szép szeme beesve,
Jó szíve, jó lelke ah, ugy megviselve!...
Ki angyal lehetne az égben; a földön
Nincs, aki szeméből egy könyet törüljön!

De van egy: az Isten! Ő az árvák atyja,
Aki valamennyit magához fogadja,
Lám, ez árvának is fölfogta már ügyét:
Részvétre gerjesztve az öreg nő szívét.

Akkor bevezette; szőke megismerte,
S nyakába borúlva, könyével öntözte;
Megcsókolta egyszer, megcsókolta százszor,
S megcsókolá – tudja a jó Isten, hányszor…

Az öreg csak nézte; mit tehete vélek;
De mikor megtudta, hogy édes testvérek:
Ő is megereszté zápor könyhullását,
Hanem hátra-fordult, hogy ők ne is lássák.

S mikor aztán – mint az eső után ismét
Lenyugszik a vihar, mosolyog a nyilt ég,
Nevet fű-fa, virág, szólnak a dalos fák: -
Lecsendesült szívük, hogy maguk kisirták:

Elmondta, zokogta sorsát a kis barna,
Hogy nem hiába vitt az ő útja balra…
Oh mennyit tapasztalt, palotákba’ járván,
Hol minden, de minden, még a szív is – márvány!

Sokat, sokat mondott… néma legyen a toll!
Veszti a vád sulyát, szelidülvén a kor, -
És, hol hideg márvány, - gyöngysor is van ott ma,
A részvét, s szeretet könyeiből fonva.

S míg eddig az eget csak a szegény birta,
Gazdagoké lévén a föld sován zsirja:
Egy eszme világit fenn, közel, távol,
Lángszavakkal járva: egy akol egy pásztor!

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.


Farkas Imre (1879-1976): Líra (1907)




Az illatos kis selyemkendőt,
Míg kacagott a bálterem,
Ott hordoztam, némán, kesergőn,
Szomorú, büszke szívemen.

Az illatos kis selyemkendőt,
Mely az én gyászom fátyola,
Itt esküszöm, bizonyos célra
Én nem használom, nem, soha!


Sajó Sándor: Szép öregasszony




Ernst Ludwig Kirchner festménye: Anya és fia


Mosolygó jóság a szemében,
Szelíden bízó, s biztató,
Haja nem hó még, s már szemében
Halvány ezüstbe olvadó
Árnyas során nagy, cifra palotáknak,
Hol ezer érdek küzd, rohan,
Szép öreg asszony kér utat magának,
A fia karján vígan boldogan.

S az utca zsongó sokasága
Utat nyit neki szaporán;
Mint méla ősz szelíd sugára,
Oly bájos, kedves látomány...
Kíváncsin rebben sok szempár feléje
És vissza-visszanéz megint,
Szép öreg asszony: - súg az utca népe
És felvidámul, aki rátekint.

Ő mindezt még csak meg se látja,
Ő nem lát mást, csak engemet;
Szeretet reszket mosolyába,
Ahogy mellette lépdelek.
De nekem büszkén pirul ki az arcom,
S szétnézek, mintha mondanám:
Lássátok, mily szép, kedves öregasszony,
Az én egyetlen, édes jó anyám!

Páter Jenő: Öreg asszonyt láttam




Öreg asszonyt láttam, csetlő-botló lábbal
mendegélt az úton.
Meleg tekintettel, jóságos szemével
merengett a múlton.

A szemébe néztem, jó anyám te nékem
eszembe jutottál.
Indulsz a templomba..., borulsz az oltárra...
értünk imádkoztál...

Mert, ha a világban, napsütés, viharban
Életutunk járjuk,
Minden öregarcban, a letűnt tegnapban
jó anyánkat látjuk!

Oltványi Mária: Az anya szobra



  
Egy szobrot állítanék az anyának,
Gyönyörű szobrot, sugárzó, nagyot,
Csodálatos szépséget, amilyet
Soha senkinek a föld nem adott.

Szép, drága arcát fátyolba takarnám,
Hogy a vágyó, gyermeki képzelet
Elhitesse minden rátekintővel,
Az ő anyja van a fátyol megett.

A márványkőbe csupán egy szót vésnék
Lángoló aranybetűkkel "Anyám".
S míg ezt a szót a lelkem simogatja,
Mintha szelíden mosolyogna rám.

A sikerünket elkacagnánk néki,
S ha fáj az élet, - elsuttognánk azt.
Jóságos szíve felujjongva vélünk,
Vagy bátorítva adna új vigaszt.

Öröm virágát és a bánat gyöngyét
Mind, az ő lábához hordanánk...
Ragyogna a szobrod ezer virágtól
S ezer könnyes koszorútól anyánk.

Pakots József (1877-1933): Legenda az anyai szívről






Baldachinos, aranyos, selyem ágyban,
Mint egy cicomás, boldog, drága bálvány
Pihent őméltósága... S muzsikálva lágyan
Tegnapi dolgok zengtek át az álmon.
Mert az élete melódia volt,
Dalban fogant a tegnap és a holnap;
Útja fölébe szivárvány hajolt,
Mint akit védőangyalok karolnak.

Palotájában híres drágaságok,
Óművű kincsek, selymek, ékszerek;
Feltúrták értük a kerek világot,
S köztük a legdrágább kincs: a gyerek!
Gyerek, ki mosolyg, hogy derűt fakasszon,
Férj, ki rajongva éjt, napot feláldoz:
Ah, kell-e ennél, méltóságos asszony,
Még több talán a földi boldogsághoz.

Őméltósága imádta fiát,
De haj, a bálok nem hagytak időt,
S így ritkán állt meg gyönyörködve hát
A drága fehér ágyacska előtt.
Hogy nőtt a gyermek nevelték a bonne-ok
És finom missek vigyáztak reája;
Az egész háznép körülötte forgott,
Csak valaki nem: az ő szép mamája.

S nagy lett a gyermek, szálas, délceg ifjú,
Finom és kényes, boldog és vidám;
Nem tudott róla; hogy gond szele is fú,
- Könnyedén siklott az élet taván.
Őméltósága néha megcsodálta:
"E férfi volna az én gyermekem?"
De járt tovább estélyre, jourba, bálba,
S tovább maradt a fia idegen.

A gyermek egyszer oszt' katona lett,
Bevették nyalka önkéntes huszárnak;
Szólt a mama : "A huszártoalett
Illik nagyon! Majd néznek ám utánad!"
Tetszett neki, hogy oly fess a gyerek;
De ez se volt több puszta hiúságnál,
Futó hangulat, mely a szív felett
Mint halk, játékos fuvalom továbbszáll...

És egyszer aztán jött a háború,
A földrengető, népet gyilkoló;
Mennyi vér, ínség, siralom, ború;
Zúgott, jajgatott milliárd golyó.
Mentek az ifjak; vének, katonák
Mind, akit Hadúr parancsszava hív;
Dübörgött, rengett milliónyi láb
S visszahangzott rá millió anyaszív...

S ott lovagol köztük délcegen
A méltóságos kis huszárgyerek is,
Egy ölelés csöppnyi könny a szemen
És megy is már... Az útja, haj, hova visz?
Hová? Merre? A méltóságos asszony
Először mered messze távolokba...
Hová? Merre? És felrémlik riasztón
Mint látomány a harcok égő pokla.

Jaj, ez a harc! Jaj, ez a szörnyű átok!
Hetekig hír sincs... Hol jár a gyerek?
Ó, hány remegő gondolat kóvályog
Fölöttetek rémséges harcterek!
Őméltósága is csak egyre várja,
Hogy mikor ír a drága kis huszár?
Nem megy többé estére, jourba, bálba,
Anyai szívét megtalálta már.

De jő az írás, bolondos, víg levél:
"Ne búsuljon én édes, szép mamám,
Az ember itt a harcban vígan él,
Nem jobban tán az óperencián!
Csak hideg földön hálunk néha nap,
S a csillagos ég, haj, a paplanunk;
Sebaj! Hát akik nem is alszanak?
Édes, szép mamám! Huszárok vagyunk."

Így a levél. Aranyos selyemágyban
Pihent éppen mikor megérkezett
Mint dörgő akkord lágy szimfóniában,
Úgy tört reá a messzi üzenet.
"Szegény gyerek... Fekhelye földhideg."
S a kemény rög, jaj, összetöri testét!
Míg én?... Míg én? Az Úr bocsássa meg,
Átkozott volnék, ha ágyam jól esnék!"

S őméltósága elhagyja az ágyat,
A selymest, puhát, csipkést, illatost,
Törékeny teste csupa szent alázat,
Az anyaságnak vértanúja most.
Ó, érzi, érzi, puha, drága ágyban
Nem szabad néki most aludnia,
Amíg a harcok véres viharában
A puszta földön alszik a fia...

S ettől fogva a méltóságos asszony,
A finnyás finom társasági bálvány,
Hideg földön hál éjeket virrasztón
És szent zsolozsmák zengnek át az álmán.
Talán azért van, hogy fenn északon,
Nem tudni miért, nem tudni hogyan,
A hideg, kemény téli parlagon
Egy kis huszár álmodik boldogan.