Szép, öreg templom a szentpéteri
Habár nem a Szent Péter temploma,
Rómától messze vonta meg magát
A Sajó partján csendes otthona.
Sok száz év vihatzott át fölötte,
Isten csodája, hogy el nem söpörte.
Nincs rajta dísz, sem kívül, sem belül,
Némán beszélnek a tömör falak.
A régi múltból itt-ott egy-egy vonás,
Párkányzatán egy-egy vékony szalag.
Homlokából szökell a magasba tornya
S a híveket három harangja vonja.
Belől a nagy csúcsíves ablakok
Színes üvegjén látogatni jár
S a levegőt a buzgó nép körül
Megszenteli a déli sugár.
Nem legelhet itt a szem semmi máson,
Gyönyörkeltő művészi alkotáson.
Csak a szószék fölött ül mereven,
Egy gyarló kéz alkotta nagy madár,
Egy pelikán, az áldozó anya.
S alakjával megszívlelésre vár,
Hogy gyermekét ne hagyja veszni éhen,
Saját keblét most tépi éppen.
Fönn a kékszínű deszkamennyezet
Kis kockáin egy-egy csillag ragyog,
Bágyadtabb fénnyel, mint az égiek,
Csak olyanformák és nem nagyok...
Talán így is, ki elmerengve nézi,
Az ég boltját, vagy épp a mennyet érzi.
A többi a lélek munkája itt,
Lerázva a föld nyűgét, porát,
Az örök fényt keresse itt a hit...
A környező sötét homályon át
Csak Istent lássa és csak Őt imádja,
Enyhületét, üdvét csak Tőle várja.
Így imádták itt régi őseink
Vészek között is rendületlenül,
Fohászunk tán most is az ő itt maradt
Buzgó fohászukkal egyesül.
Könyörögni harcon vérző hazánkért,
Szabad hazában mindnyájunk javáért.
Nékem is e falak közt hangozék
Gyermekimám és zsoltárénekem,
S most a késő öregség alkonyán,
Forró hálámat is itt rebeghetem
Az Úr házában, hogy szentelve lássák...
Így lesz a vég s a kezdet egy imádság.
Ifjú akácok a templom körül,
Őrködjetek soká s viruljatok.
Lakástokért, a szent helyért talán
Az ég kegyelme nyugszik rajtatok.
Ti még éltek, ha már én véget értem,
Susogjátok, hogy egykor én is éltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése