Előtted tán az évszázadnyi csend,
De egy új reggel ébredt énekedre:
Hang, sírról álomról bongva cseng,
Zenged madár, mi Istenbe volt rejtve!
Mitől végül is elcsitult a vágy;
Milyen mohón ittam fel én e hangot,
A szív, mely életéből szabja dalát,
Megszabadult – az üdv sodrában tartod.
Mosolyból forrva, bánatból e lét,
Sosem voltál soká homályuk rabja,
Mert felitatta félszeg vágy derét
Erődnek láza ha átlobbant rajta.
Az árny, a fény, s a drága pillanat,
Mely szívben nyílik, s ész ítél felette,
Mi formát ember mértékére szab,
S mint isteneknek törvénye engedte.
Elemek ügyködnek, gyors és tiszta kép:
Szél és víz fonják össze játékukat.
Angyalok hozzák tűz üzenetét,
Követi az anyag, mit az ég mutat.
Sarjadt véredtől egy másik világ:
Ily tiszta rend a káoszból még nem lett,
Nem hull itt lepke, nem hervad virág.
Töretlen egység, és nyugodt egyenleg.
Ki téged hallgat a tökélyre lelt,
- Gyönyör, ha egy lesz nappal és az álom! –
Létünk réseit zárja éneked,
Feltámaszthat holtat már a susogásod.
Osztottad mindég életed dalát,
S lett az ifjúság túláradó tenger,
Mert a kegyelem is rak ránk igát,
A test elég, hogy új csodát teremtsen.
Szeretet adta napjaid hevét
- Nem néz ki bort tölt saját poharára –
Virágként nőttél – míg a vég elért –
Emberközelbe, istenek honába.
A szent láng átver minden akadályt,
S mint örömed hírét, ízleljük néha
Borongós hangod, mit a bánat ád,
Te szelíd látnok, legkönnyebb próféta.
(Ford.: Tóth Z. László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)
2026. júl. 30.
M.W.J. Keuls (1883-1968): Mozart
Csáth Géza (1887-1919): Puccini
Puccini - Csáth Géza
Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.
*
Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.
A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.
Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!
A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.
A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.
Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.
Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.
Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?
Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.
Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?
Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!
Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.
Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.
Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.
Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.
Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.
A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.
Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.
És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.
Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.
A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.
A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenekfölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.
A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.
Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.
Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.
Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.
Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!
A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.
Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.
Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.
(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)
2026. máj. 23.
Ismeretlen szerző: Liszt Ferenchez
Te, kinek Isten már kisded kezébe
Adá egy mennyország bűkulcsait,
Ki fölragadtad szentebb élv egébe,
Vagy elmeritéd bánat tengerébe
A halandóknak milliárdjait;
Ki istenitő tapsok nagy viharján
Beszárnyalád a föld hegy- sikjait,
S a lelkesült ezreknek válla-, karján
Üléd hallatlan diadaljaid;
Kinek szive imádás tömjénében
Öntulbecsléstől el nem szédüle,
Sőt, a szerencse ringató ölében
Belőle részvét, jótét cserdüle;
Ki annyi kétely s megvetés dacára
Bevallád bátran Róma ős hitét,
S végáldozatkép legfőbb oltárára,
Hogy ott lobogjon fő dicsed sugára,
Letetted lelked, nagy neved hirét;
Ki most halmozva ujabb koszorukkal,
M’előtt pihensz babérid lombjain,
Hozzánk jösz: (föl, föl alacson kapunkkal!)
Üdvözlégy ős Esztergom romjain!!
Isten hozott! Im hódolatunk szókat
Keres, de mind e percig nem lele
Nagyságodhoz méretteket, méltókat,
Kit egy világ bálvánnyá emele!
Kit egy Pius, az Ur képviselője,
Látogatásra kétszer méltatott:
Az, ha nem is volt vert arany bölcsője,
Fejdelminél magasb diszt aratott.
S kit magasztal a „vészek zongorája+,
Nem érdeklendi kis elmék szikrája;
Kivált midőn imént egy lángözön,
Az elragadtatásnak netovábbja
Zajlott körül Pesten, - csaknem közöny
Fog itt vegyülni ajkad mosolyába.
Láttunk mi ott, mikor legszebb virágod
Anyád: a hon keblére feltüzéd,
S a rémorkánt, mi közt hallgatóságod
Éljen-rohamban szórta rád tüzét.
Mit visszadörg a Kárpát szirt- barlangja
És Ádriának üvöltő vészhangja:
Annak Esztergom csak csekély viszhangja.
Fogadd magyar Sion! Őt figyelemmel,
Kit mindenütt dicsőit a világ!
Bánj véle mint művészfejdelemmel,
Tiszteld a lángészt, embert, hon fiát.
Főtemplomunk fölszentelt boltozatját
Ő rengeté meg égi hangival,
Kisérve benne első áldozatját
Bibornokunknak, hő imáival.
Fogadd rokonszenv- sőt elismeréssel
A nemzet egy főrendü csillagát,
Ha tőle függ: roppant eltökéléssel
Liszt Esztergomban üté föl lakát.*
A hit s honegyház szent szolgálatába
Ohajta lépni a zenészkirály!
Mily égi lángot vet ez a hazába,
Sion! Mi dics, mi jóllét ömlik rád!
Százszorta boldog, hogyha a müvészet
Téged szemel ki székesvárosul,
És bájaiddal, miket a természet
Pazarla rád, - csin, érdek párosul!
De ind, mi legfőbb, s mit központul tisztel
A föld: Rómán leli csak sátorát.
A Pétertemplom megdicsőül Liszttel,
Ha ez kíséri legfőbb áldorát.
Itt lesz hazád! Itt pap levél, a karról
Hirdetni Krisztus szent parancsait.
Mit a világ nem ért, s már nem hisz: arról
Meggyőzi majd példád, szent hangjaid.
Szeráfdalok, Isten dörgése ottan
Világosítandják a hit tanát;
Nem emberszózat ez, - vallják legottan, -
Mely így a keblek mélyén villan át.
Elporlik akkor a hit kételygátja:
Hol mennyet érez ind, sőt nyitva látja.
S midőn jelenleg honanyádtól megválsz:
Hogy Megváltódnak légy apostola:
Még egyszer István vártetőjén megállsz,
Mely kilenc év előtt megbámula.
Kiszálsz, hogy mély a végtisztelettel hódolj
A nemzet ősz áldorfejének, és
Minden magyart, bucsuzva, benne csókolj,
S áldott legyen a végölelkezés.
És költözöl a vértanuk honába,
Hol élő szent a kettős fejdelem,
A honnan áldás s fény jött Europába,
Honnét koronánk, s minden jobb elem.
Ha majd a pápa lábihoz borulva,
Letetted uj babérfüzéreid,
Mondd el, mit ő vágy hallni szivszorulva:
Hogy diszben áll az Ur keresztje itt.
Sirnak ugyan még gyászos düledékek,
Sajg a török seb, s testvérszakadály:
De tündöklőbbek a szentélyi ékek,
Miót’ Scitovszky szentügy élin áll,
A hitlenség kimenni kezd divatból,
A szabad elv tudja korlátjait,
S a fenyegető vészes áradatból
Megmentve lesz a hon, a nép, a hit.
S ha kérdi szentatyánk, kinek köszönje
Isten után e jobb érzületet?
Kiáltjuk im: többek közt tényezője
Te is valál, Dantéd, Erzsébeted.
(* Hitelesen tudjuk, hogy a világhirü művész még ez évi januárban ily szándéku lépést tétetett.)
Forrás: Esztergomi Ujság III. évf. 36. szám. September 3. 1855.
2026. ápr. 6.
A szózat százéves zenéje (Emlékezés Egressy Bénire)
A SZÓZAT zenéje száz éves. Egy dallam életében nem nagy idő, de benne zeng az évszázadok sora. Tizenkilenc üteme a magyar múlt, a magyar jelen s a magyar jövő. Muzsikáló szimbólum. „Fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala s imádsága.”
Szent melódia! Költői:
Egressy Béni és Vörösmarty Mihály.
*
Egressy Galambos Benjámin (Béni) Borsod vármegyében, Sajókazincon született 1814. április 21-én (április 28-án keresztelték). Két éves koráig Sajókazincon lakott. Szülei 1816-ban Sajókápolnára költöztek. Atyja Egressy Galambos Pál ref. lelkész, anyja Juhász Julianna. (Keresztapja nemzetes Barcikai Ferenc, keresztanyja Pauliovszki Zsuzsanna.) Az Egressy-család 1639-ben nemességet kapott. A család teljes neve: Egresi és Galambos EGRESSY. Egressy Páléknak hat gyermekük volt. Köztük Egressy Gábor. A magyar színészet történetének egyik legragyogóbb neve. Művészete a magyar színjátszás legnagyobb magaslatát érte el.
Az Egressy-fiúk atyja mennydörgő hangú, kiváló szónok volt, figyelemreméltó zenei tehetséggel megáldva. Hegedűn, fuvolán és zongorán ügyesen játszott. Béni iskoláig otthon járta, majd Miskolcon a református gimnáziumban 1823-tól 1829-ig és Sárospatakon 1829-től 1831-ig folytatta. Sárospatakon a gimnáziumi kórusban tenorista. Atyja korai halálával abba kellett hagynia a tanulást. Segédtanító „praeceptor” lett 1831-ben az Abaúj-vármegyei Szepsiben, majd 1833 elején Mezőcsáton. Bátyja, Gábor, a kassai báró Berzeviczy igazgatása alatt működő színtársulat tagja volt. Béni testvérét meglátogatva, a színtársulatnál ragadt s 1834-ben beállt kardalosnak. Különböző színtársulatokkal bekóborolta a magyar vidéket. Közben szorgalmasan bővítette ismereteit. Megtanult olaszul, franciául és németül. Latinul már gyermekkorában tudott. Megismerkedett a zene elemeivel, tenorista szeretett volna lenni. Hogy az olasz énekművészetet elsajátítsa, 1838-ban Milánóig gyalogolt kardalos társával, Havi Mihállyal. „E célra lelkesülten, dagadó kebellel, lohadt erszénnyel indulánk” – írja az 1852. évi ÉRTESÍTŐ-ben Egressy „E” jegyű életírója. „Balaton-Füreden megállapodánk egészségi tekintetből, de a nagyobb rugó más vala: a nagy útra pénz kellett. MI megrohantuk a játékszínt, hangversenyt hirdeténk. Felcifráztuk a cédulát minél ritkább virágokkal, falusi színésztruppok szokásaként, hogy mindenki szemébe tűnjék s a művészetet, bocsásson meg annak Isten, MOST AZ EGYSZER pénzkeresési móddá törpítők. Célunk elérésére ezen felül némely lelkesek még 80 pengőt gyűjtének s mi azt gróf Ráday Gedeontól, mint az indítványtevőtől – tisztelet neki s a többinek – átvevők.”
Egressy Milánóban nélkülözések közt másfél évig szorgalmasan tanult. Szép hangja volt, de „ezüstcsengésű hangját elveszté; e vesztés fájdalma együtt élt vele.”
Milánóból hazatérve, 1843-ban a Nemzeti Színház kardalosa lett és zeneszerzéssel foglalkozott. A Nemzetiben bátyjával, Gáborral együtt színészkedett, kisebb szerepeket játszott, de mint színész meg sem közelítette testvérét. 1838-ban operaszöveget írt Erkel Ferenc számára, a BÁTHORY MÁRIÁ-t. 1843-ban ugyancsak Erkel számára a HUNYADI LÁSZLÓ-t s 1850 végén a BÁNK BÁN-t. Ennek bemutatóját nem érte meg, mert Erkel operája a politikai helyzet miatt tizenhét évig a zeneköltő fiókjában hevert. A HUNYADI és a BÁNK nemzeti operánkká vált. Egressy írta Erkel operáihoz a legjobb szövegeket. Művészi együttérzésben élt a nagy zeneköltővel s írókészségével – ha nem volt is jeles költő – ki tudta egészíteni Erkel lényét, segítségére tudott lenni az alkotásban.
Az 1840-es évek elején megnősült. König Rózát vette el. Házassága nem volt boldog.
1843 gazdag, jelentős év Egressy életében. Az operaszöveg és több kiváló dal mellett megírta a SZÓZAT zenéjét, mellyel a nagyarányú pályázaton első díjat nyert. Ezzel Egressy neve egyszerre széltében ismertté lett s elfoglalta helyét a magyar zenetörténet egyik legdicsőbb lapján.
Egressy 1848-ig állandóan Pesten élt. 1848-ban beállt honvédnek, főhadnagy lett s a szabadságharc végeztével Jókai szerint Komáromban kapitulált Klapka seregével. Szabadságharcbeli szerepléséről másik felje3gyzés („E” jelű életírója, 1852), hogy „Kápolnánál sebet kapott s megsántult. Tehetetlen testi állapotában felgyógyulásáig Borsodba, Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak orgonára tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve, mert kívüle más nincs.”
Lehet, hogy a kélt adat nem ellentétes, de még nem sikerült tisztázni. Mindenesetre látható, hogy Egressy izzó magyarságát tettekkel is bizonyította.
A szabadságharc után Egressy ismét a Nemzeti Színházhoz szegődött, de a hadjáratban kapott betegségéből nem épült fel teljesen s 1851. július 19-én, 37 éves korában meghalt Pesten. A Kerepesi temetőben nyugszik.
*
Egressy, a muzsikus naturalista volt. Példázva mutatja, hogy a tehetség a zeneművészeti érvényesüléshez szükséges dologbeli készség hiányán is győzedelmeskedni képes. Tudott egy kicsit zongorázni, orgonázni, hegedülni, fogyatékosan összhangosítani, de a mai zeneakadémiai növendékek ezekben magasan felette állanak. Nem tudott hangszerelni s általában kóta-ország bonyodalmaiban bizonytalanul járt. És mégis száz év múlva is gyönyörködünk alkotásaiban. A SZÓZAT-ban van több zene hiba, de az összhatás fenséges.
Id. Ábrányi Kornél írja, hogy Egressy „olyan gazdag természetes dallamérzékkel, magyar zenei érzéssel és istenáldotta költői ihlettel volt megáldva, aminővel kevesen az egész lefolyt században. Maradandó becsű termékeket hagyott hátra. A korabeli zenészek tudásbeli magasságára nem tudott emelkedni, de ezt bőségesen pótolta nála a KÖZVETLENSÉG EREJE”.
Egressy kiváló zeneköltő volt. Az ERESZKEDIK LE A FELHŐ, JUHÁSZLEGÉNY, SZEGÉNY JUHÁSZLEGÉNY, EZ A VILÁG AMILYEN NAGY, KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES, KIS FURULYÁM SZOMORÚFŰZ ÁGA, A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET, TÉLEN-NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM dallamát Egressy írta.
Ezek a magyar lélek dalai.
Aztán Egressy írta Szerdahelyi Józseffel együtt 1848-ban a „Nemzeti dal” zenéjét, ő írta a KOMÁROMI EMLÉK-et, a KOMÁROMI UTÓHANGOK-at KLAPKA INDULÓ néven ismerik („Fel, fel vitézek a csatára” kezdetű utólagos szövegének szerzője Thaly Kálmán, 1861) s mindezek koronájaként ő írta a SZÓZAT zenéjét.
Rendkívül termékeny volt. Az említetteken kívül számos színdarabhoz, népszínműhöz írt zenét, sok csárdást, körmagyart és nótát. Kiadott szerzeményeinek száma közel félszáz, kéziratban maradt vagy 15 (legtöbbje karmű) s ezen felül Dávid zsoltárai közül 53-at s a Dicséretek közül 30-at átírt orgonára.
Egressy a palotás-zene költője. A verbunkos muzsika formavilágába kapcsolódik, de a XVIII. század mesterkéltségéről és cifrálkodásáról ösztönösen áttét az egyszerűre, a magyarosról a magyarra. Ezen a téren úttörő. Ő az első, akit Petőfi lánglelke zenére ihletett. Ő az első, aki Petőfi-költeményre dallamot írt. A Pesti Divatlap 1844-ben (szept. 4.) jelenti, hogy Petőfinek EZRIVEL TEREM A FÁN A MEGGY kezdetű népdalára Egressy „igen helyes melódiát készített”.
Egressy nem műdalokat, hanem MŰVÉSZI NÉPDALOKat írt. Új irányt jelölt ki a magyar népdalok szelleme számára. Dalaiban megvan az eredetiség, a találó hangulat és a melegség. Nem sokat törődött mással, mint magával a dallammal, melynek zenei, prozódiai s helyesírási vagy kidolgozási részére nem vetett súlyt. Nála minden a dallam, a többi zenei követelmény másodrendű. S ezek a dallamok megfogják a magyarok szívét.
TÉLEN NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM kezdetű nótáját 1850-ben Hollósy Kornélia Varsóban I. Miklós cár és udvara előtt tüneményes sikerrel énekelte s van-e olyan paraszt legény, aki nem dudorássza vagy fütyörészi a KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES-t?
Egressy lelke érzelmes, romantikus, csapongó. Lantján nemcsak a szerelem, hanem a nemzeti érzés is kivirágzott. Hazafias lírában a legnagyobb dalnok – a kuruc idők óta.
Nemcsak termelte, hanem gyűjtötte is a dalokat. A Regélő Pesti Divatlap 1843. évi március 2-iki számában olvassuk: „Egressy Benjamin és Szerdahelyi József nemzeti színészek, dicséretesen ismert hangszerzőink, egy igen-igen jeles és korszerű vállalattal foglalkoznak, t. i. magyar népdalaink összeszedésével, melyeket zenére alkalmaztatva füzetenként szándékoznak kibocsátani.” Ebből a vállalatól mindössze egy füzet jelent meg MAGYAR DALVIRÁGOK címen, Miller Károly kiadásában, 1843-ban. Egressy majdnem minden népdal gyűjteményben szerepel, főként Petőfi-dalaival. De műveiből összkiadás nem jelent meg. Dalainak egy része kéziratban maradt. Nem volna-e itt az ideje, hogy kritikai összkiadás készüljön belőlük?
*
Kit ne érdekelne, hogy Egressy, ez a zavaros életű egyenetlen tehetség, milyen viszonyban állott négy nagy magyar kortársával, Vörösmartyval, Petőfivel, Erkellel és Liszttel? Kevés és bizonytalan feljegyzés világít erre, de a kép felvázolható.
Vörösmarty 36 éves volt, mikor a SZÓZAT-ot írta, Egressy ekkor 22. Vörösmarty a nemzet elismert nagy költője, Egressy névtelen vidéki énekes színész. Mohón olvasta a költő megjelent műveit, szavalta, dédelgette magában gyönyör magyar sorait, olaszországi útjára is magával vitte. A SZÓZAT-ot megzenésítette három évvel az országos pályázat kiírása előtt (ez a dallam nincs meg). Még egy Vörösmarty-verset zenésített az ÁLDOZAT drámából A KANCSÓ KÉZRŐL-KÉZRE JÁR kezdőbetűt. Nem tudjuk, hogy Egressy Vörösmartyval személyes érintkezésbe került, de azt tudjuk, hogy a SZÓZAT zenésítési pályázatán Vörösmarty a „bíráló választmány” egyik tagja volt.
Petőfi 21 éves volt, mikor első dalát Egressy megzenésítette, Egressy 30. Petőfi költeményeinek legjobb, legkülönb és legszorgalmasabb zeneköltőjét, Egressyt – érthetetlenül – nem sokra értékelte. Egressy ennek ellenére sem szűnt meg Petőfi költeményeinek hű dalnoka lenni. (Abban az időben a megjelent szövegeket bárki megzenésíthette a szerző engedelme nélkül.)
Erkel 27 éves volt, mikor a Nemzeti Színház karagya lett. Ott ismerkedett meg Egressyvel, a kardalossal, aki akkor 23 éves volt. Pártfogásába és barátságába fogadta, de mint zenészt, nem sokra tartotta. Ő, a fölényes, nagy mester, nem szerette a félig-meddig naturalista muzsikust. Operaszövegeit azonban megbecsülte, közös munkáljuk eredménye két nemzeti operánk.
Gárdonyi Géza Erkellel folytatott beszélgetésében azt írja, hogy a nagy operaíró, a nagyszerű zongoraművész lesújtóan nyilatkozott Egressy zeneszerzőségéről, de hozzátette, hogy „AZ EMBER BÁMULJA, HONNAN SZEDTE EGRESSY AZT A SOK MELÓDIÁT”.
- Hát nem volt Egressy mestere a zenének? – kérdezte Gárdonyi.
- Dehogy volt – felelte Erkel. – Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A SZÓZAT-ot is én hangszereltem zenekarra.
- Ugye az a legremekebb munkája Egressynek? – veti közbe Gárdonyi.
- Dehogy! Dehogy – folytatta Erkel. – Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: Hazád-NAK REN… Mi ez a: NAK REN? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, másként hangsúlyozta volna a dallamot, mert ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie.
A Gárdonyi-féle párbeszéd lejegyzéséhez annyi hozzátenni valónk van, hogy Erkel az 1843. vi SZÓZAT zenésítési országos pályázaton nem vett részt, de nem is vehetett részt ,mert tagja volt a „bíráló választmány”-nak. Megzenésítette ugyan a SZÓZAT-ot, de a pályázatra nem adta be. Később, négy év múlva, 1847-ben ez a műve megjelent. Kevesen ismerik. Lelkes, értékes munka, de akkor már Egressy SZÓZAT-át a nemzet mindenik zenésítés fölé helyezte s magáénak vallotta.
Erkel Egressy korai halálát megsiratta.
Liszt Ferenc 35 éves volt, mikor Egressy dalköltészetével megismerkedett, Egressy 32. Liszt 1846-ban másodszor jött haza. Rendkívül meleg ünneplésben részesítették. Ekkor ismerkedett meg Egressyvel és dalaival. Öt hangversenyt adott, melyek mindenikén magyar dalokat is zongorázott. Ezek későbbi MAGYAR RAPSZÓDIÁ-inak forrásai. Május 11-én adott hangversenyén SPANYOL RAPSZÓDIÁ-ja után „Egressy Béninek egy magyar darabját is eljátszotta, mire egy úr lelkesedve felkiáltott:
- Egressy egy szép mondatot mondott, miből Liszt egész beszédet készített – írja a DER UNGAR 1846. május 13-i száma.
Egressy Liszt hazajövetelére köszöntő zenét írt. Teljes címe: „FOGADJ ISTEN, EREDETI MAGYAR NÓTA ZONGORÁRA, ÍRTA ÉS TISZTELETE JELÉÜL LISZT FERENCNEK AJÁNLJA EGRESSY BÉNI. WAGNER JÓZSEF TULAJDONA, PESTEN, 1846.” Ez az a „magyar darab”, amelyet a DER UNGAR említ. Két nap múlva (május 13-án) tartotta Liszt hangversenyét a József-fiúárvaház („Josephinum”) javára. „Többek között Egressy magyar dalára írt változatait játszotta nagy hatással. A művészt nagyon sokszor kitapsolták, aki karján Egressyvel jelent meg a dobogón” – (írja ifj. Somssich Andor: LISZT FERENC ÉLETE c. könyvében, 197. oldal). Ezek a magyar zongora-változatok Egressy Lisztnek ajánlott „Fogadj Isten” kezdetű nótájának dallamára készültek.
Egressy „Fogadj Isten” műve később az elmondottaknál is nagyobb kitüntetésben részesült. Mikor Liszt „MAGYAR RAPSZÓDIÁit közreadta, a X. ZONGORARAPSZÓDIÁ-t tisztán a FOGADJ ISTEN dallamából építtette fel. Liszt a legelső kiadásban (1847) ezt meg is mondja: »Nach der von Egressy Beny zu meiner Begrüssung in Pesth componirten Original Weise bearbeitet und dem Componisten freundlichts gewidmet. Franz Liszt«. Liszt feldolgozása és főként ajánlása Egressy művészetének magas elismerése.
Egressy és Liszt többé nem találkozott. Mire, nagy és jelentőségteljes idők után Liszt ismét hazajött, Egressy már nem élt.
Egressy Béni halhatatlan műve a SZÓZAT zenéje.
Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843. január 26-iki keltezéssel pályadíjat tűzött ki a SZÓZAT szövegének megzenésítésére. A hirdetésben tudatta, hogy a Nemzeti Színház köréhez tartozónak véli „költőink jelesebb lírai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s életbe jutását a nemzetben elősegíteni s ezt leginkább elérhetőnek vélem – hirdeti Bartay – ha az illy költemények ének és zenére tétetek s ezt évenként tenni szándékozván, e jelen évben 20 arany pályadíjat ajánlok a LEGJOBB NÉPMELÓDIÁÉRT Vörösmarty Mihál koszorús költőnk halhatatlan SZÓZAT-ára ének és zenekarra téve”. A pályázati hirdetést a Regélő Pesti Divatlap 1843. január 29-iki száma közölte.
A Der Ungar 1843. ápr. 19. és a Regélő Pesti Divatlap l1843. Ápr. 20. száma jelentést közöl a pályázatra beérkezett művekről.22 pályamű érkezett be, „közölük a jelesbek ki fognak szemeltetni, s a nemzeti színház személyzete által betanultatván, a nemzeti színpadon nyilvánosan előadatni s előadatások után a legjobbiknak a 20 arany pályadíj ugyancsak az említett műbírák által oda itéltetni.”
A „bíráló választmány” névsora – a Regélő és az Ungar 1843. május 4-i számai szerint – elnök: gróf Festetics Leó, jegyző: Mátray Gábor, tagok: Adler Vince, Balogh Istávn, Bräuer Ferenc, Brand (Mosonyi) Mihály, Erkel Ferenc, Fáncsy Lajos, Gaál József, Grill János, Jakab István, Konti Károly, Merkl József, Schindelmeisser Lajos, Schodel János, Szigligeti Ede, Szilágyi Pál, Urbány Ágost, Wimmer N., Winkhler Károly és Vörösmarty Mihály. A bizottság ápr. 28-án döntött az előadandó művekről: a 2. és 3. számú pályázatot („Aki mer, nyer” és „Minden ember legyen ember és magyar” jeligékre) be fogják mutatni, a 15. számú pályázatot is előadják, bár az nem felel meg a pályázat feltételeinek. A többi pályamű jeligés leveleit elégetik s magukat a pályaműveket a Nemzeti Színház könyvtárában megőrzik (5 éven belül nem adják vissza a szerzőknek, de azok lemásolhatják). A 15. pályázat jeligéje: „A dal ered szívből s szívhez vágy újra repülni”. A pályázatok bemutatása a Nemzeti Színházban 1843. május 10-én volt. A három pályamű A MÉRGES NŐ (franciából fordított vígjátékkal) s FÖLDSZINT ÉS LEBUJ vígjátékkal) került bemutatásra. – Ember Pál tudósítása szerint a Regélő Pesti Divatlap május 13-iki számában: a 2. sz. pályamű („Aki mer, nyer”) „sehogy sem tetszett”, a 3. sz. („Minden ember legyen ember és magyar”) „alig énekelték el négy sorát, a közönség zajos tapsra tört ki”. Ember Pál megjegyzi, hogy „a két melódia fölött nem értek egyet sem a közönséggel, sem az ítélő bírákkal; mind a két melódia – rossz”, „legelsőbben is szerencsétlen gondolat volt a »Szózatot« szemelni ki népmelódia alá, mivel az nem úgy van írva, hogy daloltassék”. A 2. sz. „nem magyar”, a 3. sz. „tiszta magyar typus, de összelopkodott hangfordulat és egész taktusok vegyületei”; 2. sz. pályaművet: THERN K. írta, 3. számút EGRESSY B. (a 15. sz. FÁY Gusztávé). (Ez utóbbiról a Der Ungar megjegyzi, hogy inkább gyászindulóhoz hasonlít, mint nemzeti énekhez.)
A jutalmat nyert mű jeligés leveléből EGRESSY Benjamin neve került ki. A dicséretet nyert második pályamű szerzője Thern Károly, a harmadiknak szerzője Fáy Gusztáv volt, de ez már nem jöhetett figyelembe, „mivel a feladat értelmét eltévesztve, nem népdali modorban készült, hanem hangokra és hangszereke osztott cantate volt” s így jutalomért tulajdonképpen nem is pályázhatott.
Egressy dallama kezdetben csekély mértékben nyerte meg a napi sajtó tetszését. De „a későbbi kor – írja Bayer József, Budapesti Szemle 1913. 337 old. – rácáfolt a kritikusra, mert mindezek ellenére a SZÓZAT szép (bár rhitmikailag nem hibátlan) dallama mégis csak »fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala és imádsága« lett z elnyomatás szomorú napjaiban ERKEL F. HYMNUSÁval együtt, mely egy évre rá,1844-ben került elő diadalmasan egy másik pályázat alkalmával. Csak szépségeit látjuk azon a nagy hazafias érzésen át, mely kélt emberöltő magyarságának hangos szívverését hallja, midőn az »Itt élned, halnod kell« ...zeneileg jellemző végütemeiben oly egyszerűen szép befejezést nyer.
De nem vált hátrányára a Szózatnak az, hogy a kritika nem lelkesedett, mert Egressy műve két hét múlva olyan helyen aratott óriási sikert, ahol máskor magyar szó alig-alig hangzott a színpadról – Pozsonyban. Az előadás napjaiban Pozsony jelentette Magyarország központját, mert ott nyílt meg 1854. május 18-án az országgyűlés és így nemcsak a követeknek, hanem az országgyűlési ifjúságnak is százai magyar életet teremtettek az idegen nyelvű és idegen érzésű koronázó városban.
A pozsonyi magyar színkörben 1843. június 1-én énekelte el első ízben az ott ideiglenesen szereplő magyar színtársulat férfikara a Szózatot, az EGY POHÁR VÍZ előadása után, melyben Egressy Gábor mint vendég lépett föl. A Pesti Hírlap pozsonyi levelezője, VAHOT Imre, a legnagyobb elismerés hangján ezeket írta: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a közönség, elannyira, hogy a’ végső verseket a’ hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel, fényes bizonyítványául annak, miszerint a közkedveltségű dal- és zeneszerző Egressy Benjamin, jelen szerzeménye minden magyar szívet megkapó, minden magyar kebelben visszhangra talál, ’s csak olly könnyen énekelhető, mint minden népies nemzeti dal, melly ezerek, milliók ajkain meghonosult”.
A napisajtó akkori nagy tekintélye mellett szól, hogy Bartay eleget tett a Pesti Hírlap kívánságának, hogy adassa elő Erkel Ferenc pályázatra be nem adott SZÓZAT zenésítését. Ez megtörtént, sőt Egressy is új dallamit szerzett a Szózat szövegére s új művét Erkel Szózatja mellett ismét a nagyközönség ítélőszéke elé bocsátotta. A két új pályázó melódia, ünnepélyes alkalommal, V. Ferdinánd neve napján, május 30-ikán került bemutatóra. Ezen a második versenyen is Egressy első melódiája győzött.
A SZÓZAT születése lényegesebb mozzanatainak feltárásakor felemlítjük, hogy Egressynek három SZÓZAT zenésítéséről tudunk. Az első 1839-ben halottak napján tartott hangversenyen adta elő a karszemélyzet a Nemzeti Színházban Erkel vezetésével. Ez a mű eddig nem került elő.A második dallam a pályakoszorúzott SZÓZATA-zenésítés. A harmadik zenésítés 1843. május 30-án került előadásra a Nemzeti Színházban Erkel SZÓZAT zenéjével együtt. Ezt az Egressy-dallamot sem ismerjük, csak annyit tudunk r óla, hogy Egressy a Regélő Pesti Divatlap 1843. június 11-iki számában heves hangú nyilatkozatot adott közre, hogy ez a dallama az „ő tudta és akarata nélkül” került előadásra.
*
Az irodalom úgy tudja, hogy az országos SZÓZAT-pályázatra beérkezett 22 mű közül a dicséretre érdemesítettek kivételével, melyeket 1843. május 10-én, a döntéskor előadtak – a többi elveszett. Meglepetésre tarthat számot az a bejelentésem, hogy az elő nem adott 19 mű közül 16-nak teljes kótaanyaga megvan a Nemzeti Színház Múzeumában. A jeligés leveleket megsemmisítették, így nem tudhatjuk a pályázók nevét, de a PÁLYÁZATI PÉLDÁNYOK NEM VESZTEK EL*
Tehát nem szabad úgy énekelni, hogy „Itt élned és MEGHALNOD kell” – mert:
„ITT ÉLNEK-HALNOD KELL.”
PAPP VIKTOR
(* A kultuszkormány (77.532. 1942. III. sz.) a HIMNUSZ és a SZÓZAT egyöntetű előadását a közelmúltban rendeletileg szabályozta. A rendeletből idézem:
„Egyes énekkarok a Szózatot a könnyebb érnekelhetőség kedvéért Vörösmarty eredeti szövegének megváltoztatásával énekelik. Ezek a szövegmódosítások sokszor annyira lényegbe vágóak, hogy nemzeti hitvallásunk értelmének eltorzítására vezetnek. Az első versszak utolsó sorát például így éneklik: »Itt élned és meghalnod kell«.
„Hasonló visszásságok elkerülése végett elrendelem, hogy a Szózat énekes előadásában Vörösmarty szövegét változatlanul meg kell hagyni s azt értelemzavaró hozzátoldásokkal kiegészíteni nem szabad”.)
Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet )
2020. okt. 14.
Vahot Imre (1820-1879): Eszmeszikrák – Liszt Ferencz lánglelke körül
A zenevilág ezen rendkívüli tüneménye, kivált zongorája mellett, nem is ollyan, mintha ember volna; - még külsején is bizonyos földön túli magasztosság ömlik el. Mintha terhére volna a test, ez a nyomoru porhüvely. Az egész ember csupa szellem, tetőtül talpig a müvészet legfényesebb glóriájával övezve.
Játéka sem ollyan, mint a többi zenemüvészeké. Rejlik ebben valami különös, megfoghatlan bűbájos erő, melly a hallgató lelkének is lángszárnyakat kölcsönöz, hogy ő vele együtt a gondolat és érzelem túlvilágának legmagasabb, legmélyebb, legtitkosabb helyeit korlát nélkül bekalandozza.
Rejlik az ő játékában valami különös varázshatalom, melly a képzeletet és idegeinket gyakran mód nélkül felizgatja, a lelket majd édes elandalodásba meríti, majd ismét fölveri csendes kéjálmaiból, s viharként rázza meg, míg a szív, érzelem húrjainak minden szálát széttépi, majd ismét csodálatosan összeilleszti, helyreállitja, - mintha egyszerre csak mennyből csöpögtetne reá enyhitő gyógybalzsamot.
Liszt játékával ugy van az eleven képzeletü ember, mintha ollykor az angyalok lágy-édes harmoniáját, ollykor pedig a pokol fúriái- és kinzott lelkeinek vad zenebonáját hallaná belőle kihangzani; - vagy mintha most egy tavaszilag mosolygó tündérkert csalogányainak szelid kéjdala, majd ismét a legdühöngőbb szélvész üvöltése, vagy sírok mélyéből kiható kisértetes jajgatás, vagy egy elnyomott nemzet fájdalmas tompa zúgása, csodálatos vegyülettel hatná meg sziveinket – egy ismeretlen távolból.
Liszt játékának alapja egy valódi uj chaosz, mellyből ő teremtőerejével a legszebb, legösszehangzóbb világokat varázsolja elő kimerithetlen változatosságban.
Annyira termékeny, s olly szabadon repülő genié ez, hogy szerzeményeit, változatait, phantasiáit majd mindig uj és uj alakban, s mind megannyiszor felülmulhatlan tökéllyel, s megható erővel adja elő.
A legremekebb rögtönzés neki nem nehéz dolog; mert benne a müvészeti ihletettség tetőpontját érte el.
Midőn Liszt a jelesebb zeneköltők művei fölött saját változatait játsza, ugy kell őt képzelni, mint a legélesebb elméjü utazót, ki, miután vándorlása közben némelly kitünőbb tárgy megragadá figyelmét, nem száraz ismertetést ír arról, hanem önállólag eszmélkedve, s igen érdekes előadással kiterjeszkedik a legmesszebb eső dolgokra is, a nélkül, hogy felvett tárgyától végképen eltérne, - s ki a legközönségesebb, legrégibb dolgokról is egészen ujakat, s olly meglepőket beszél, hogy szinte elámulunk rajta.
Azon szép tulajdonok, mik más virtuózokban csak egyenként, külön tünnek föl, Lisztben összesen véve mind feltalálhatók.
Liszt ugyan tekinti Beethoven, MJozart, Schubert, Bellini és több nagy müvész szép zenészeti gondolatait, s különösen a magyar melódiákat, mint gyönyörü, egészséges tündérgyermekeket, kik még szebbek, dicsőbbek lesznek az által, ha ő saját költői eszméinek virágaival koszorúzza fel fejöket, ha szárnyakkal ruházza föl vállaikat, s ijjakat ad kezeikbe, hogy, mint angyalok, vagy amorettek, seregestül száljanak szét, és a magosból sebző, meg enyhitő nyilakat repitsenek le sziveinkbe.
És az a rendkivüli ügyesség! mintha az egész ember csupa kéz volna – száz meg száz mozgékony ujjal ellátva. Igen, ő magának a zenemüvészet istennőjének jobb keze! –
Liszt világölelő lángeszével minden nemzet zenéjét egyaránt megtudá érteni, s ezek szellemét tökéletesen felfogá; - s bár az ő müvészetében minden nemzet zenéje benfoglaltatik, de azért az általa kivívott koszorúkban – legszebb, legkedvesebb virág, legdrágább kincs rá nézve az egyszerü, de szivhez szóló magyar dal.
Igen, mert Liszt, mind a mellett is, hogy kényszeritő körülményeinél fogva, a külföldi nagyvilág fényes piaczán lépett be a dicsőség templomába, hű vonzalommal szereti hazáját, szülőföldét; a legbensőbb érzelemmel tudja zongoráján hazánk fájdalmait, örömeit viszhangoztatni.
Ugy van! ő ismeri, s az egész világ előtt megdicsőiti nemzetét.
Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy Liszt honosunk, testvérünk; s ő még büszkébb arra, hogy magyarnak született.
Oh az a Rákóczy-induló – Liszt Ferencztől előadva! Mintha remeklő hangszere túlvilági hangján igy szólaná hozzánk:
„Üdvözöllek nemzetem! Szeretlek imádott hazám! Mint örülök, hogy fölébredtél! – Indulj és haladj tovább is a szabadság pályáján kitüzött nagy czélod felé! - _Rajta, rajta! – Hass, mozogj, cselekedjél! – Küzdj, harczolj a jó ügyért mind halálig! Semmi akadály ne rettentsen el! Bizzál önerődben! – Soha ne csüggedj, ne hátrálj! – Előre, előre, oh hazám, ha kell, véremet, életemet is feláldozom éretted!”
Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 20-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1846. Tavaszutó 14-kén.
2020. febr. 21.
Baja Mihály: Dankó Pista temetése
