Berda József (1902-1966): Esztergom sorsán tünődvén…

Szebb kedvem városa, te legendás,
tündéri leányzó az ezüstben csillogó
Duna mentén: miféle gonosz dúlás
csúfítja megint ragyogó orcád, hogy
minden idegszálam sorsodért izgul:
megmaradtál-e, élnek-e különbnek
becsült barátaim, kik ódon falaid
között élik nemesebb dolgokért hevülő
életüket? A barbár hordák áldozata
vagy ismét, mint annyiszor bús
történelmünk folyamán! Éjjel és
nappal csupán a te szemet-vidító
képed látom magam előtt; tenger gyümölccsel
színes szöllőid s még feljebb a magasabb
Vaskaput; mögötte a végtelen erdők és
hegyek vonulatával, hol boldog hegymászóként
barangoltam éveken által, el-elmerülvén
a káprázatos panorámán… S te kisdunai
sétány öreg platánjaiddal a még öregebb
Várhegy álmagat bércei alatt: ki felejthet
el téged, ha lelket visel az ember-arc mögött?
Ki felejtheti el vadgesztenyékkel-sűrű
szigeted, hol a kamasz csavargás éli örömét?
Vagy nyarad varázsát; égszinkék fürdőd langy
vizét, melyben úgy merül el, úgy zsong a test,
mint altatódal mellett a csecsemő? Mikor
látlak, ölellek megint magamhoz kanyargó
Dunánk ékszere: Esztergom? Ki tudja?
Szenvedő vértanúja vagy szomorú magyar
történelmünknek: kincsed a germán erőszak
pogány szomja rabolja, míg mi, jobbak,
tehetetlenül várjuk az Istenhez méltóbb
napot, mely visszaadja szabadságod, mikor
újra a mienk, újra érted hevülő kedvemé lesz.

(1945 március 8.)

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.

Berda József (1902-1966): Gyermek

Mily angyali ritmus van
a lábaidban te égből
szállott gyermeki csoda!
A mennybéli fényesség vagy te;
minden éjjel veled álmodozom
s reggel máris feléd száll képzeletem:
hol jársz, mely áldott tájon illatozol most
s gyujtod még vidámabbá az emberek
sovárgó szemét? A lelkendezés,
a legszentebb indulat képzelt el téged,
hogy ily tökéletessé lombosodtál te légies
teremtés! Legyen áldott érte az égi
akarat, mely apád és anyád öröméből
fogantatott nekünk ebben a gonoszoktól
megrontott csúnya században, melynek
gyógyító vigasza te vagy csupán, ha
szomorú szemem az olykori
ritka ünnepnapokon reád tekinthet.

Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.

Berda József (1902-1966): Ének az erdőről

 
Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy
az én igazi hajlékom csupán! Benned
bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig,
télen és nyáron egyaránt, csak bírná
a test, a szegény, a változó időt. -
Óh, ha Isten oly csodát mível volna,
hogy nem kéne soha többé négy fal
közé kényszerült hajlékba laknom!
Ma nem ember, hanem boldog állat
volnék, ki őzekkel, szarvasokkal
s énekes madarakkal barátkozna csak.
Velük aludnék, velük kelnék a nagy,
millió üstökű rengetegben s végül
oly boldogan halnék meg ottan, mint 
ősszel a fák milliószámra lehulló
levele, mely mind új fogantatásnak
ad takarót, hogy ne legyen soha
megállás az isteni derű
szüntelen dicséretében.

Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.

Berda József (1902-1966): Utószó egy műtéthez

- S. M. dr.-nak. -

Mikor e sötétbeborult világ
Elaléltan fetreng önmaga gyilkos
tőreitől; te áradó fényben gyógyító
sebet vágtál esendő testemen s mindezt
oly néma alázattal mívelted e lélekölő 
korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:
íme, mily tiszta Ember végzi a szertartást itt a
műtőasztalon, a szellem bölcs műhelyében,
melyet szegény a szó dicsérni, - csak hömpölygő
áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!
… Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;
az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes
emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb
gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál
te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog
énekesének vallja magát.
Ó, élni! Élni! Tisztán élni csak azért,
mi örökebb! Ezt láttam-éreztem én, mikor
a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,
melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért
egy méltó jutalom van csak: a kicsorduló
szeretet, mely áldja hivatásod, - a többi
már hiú erőlködés, mit eltemet
 a süket sötétség.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.

Berda József (1902-1966): Tél gyűlölete

Bitang tél! Kegyetlen ellensége
szenvedő testem minden tajának:
ó, mint útállak-gyűlöllek én! Évről
évre borzongva várom jöttöd, mint
félős gyermek a borzas ördögöt.
Míg a te időd durva szeszélye
dühöng; állandó, sosem gyógyuló
beteg vagyok, dühös eb, ki mindenkit
megugat. – Inkább a döglesztős
verejték-csurgató meleg nyár
kínozzon mindörökké, mint a te
fertelmes egyhangúságod, nyavalyák
időszaka! Ázom-fázom s mi több:
étvágytalan vagyok miattad! A konok
halál kedvence vagy, káromkodásra
ingerlő és kórház-szaporító nyavalya,
mely nem az Isten mosolyában fogant, mint
a többi lelket-gyógyító időszak. Pusztítsd el,
öld meg a telet, igaz Isten, - hadd
énekeljek igazabbul mielőtt végképp
megbolondítana e halálbataszító,
bitang téli idő.

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.

Berda József: Ápolónő

Gyarló vagy s mégis szeplőtelen a te

szemérmetes hivatásodban. Szennyt és

váladékot takarítsz utánam s a többi

tehetetlen beteg után s mindezt oly

emelkedett alázattal míveled, hogy még

a bamba közömböst is ámulatba ejti.

Oly ritka tünemény vagy, hogy csak lehajtott

fővel köszönthetlek téged, ki jóval és

gonosszal szemben egyaránt a hősi emberség

ragyogó példája vagy. Ha van igazi

áldozatosság: téged illet annak legdicsfényesebb

koszorúja, boldog mániákusa te az önemésztő,

soha ki nem merülő sugaras szeretetnek, melynek

gazdag jegyese vagy te a halandók között.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június

Berda József: Utószó egy műtéthez

 

Mikor e sötétbeborult világ

elaléltan fetreng önmaga gyilkos

tőreitől: te áradó fényben gyógyító

sebet vágtál esendő testemen s mindezt

oly néma alázattal mívelted e lélekölő

korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:

íme, mily tiszta ember végzi hivatását itt a

műtőasztalon, a Szellem bölcs műhelyében,

melyest szegény a szó dicsérni, - csak  hömpölygő

áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!

… Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;

az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes

emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb

 gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál

te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog

énekesének vallja magát. –

Ó, élni! élni! tisztán élni, csak azért,

mi örökebb! Ezt láttam, és éreztem én, mikor

a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,

melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért

egy méltójutalom van csak: a kicsorduló

szeretet, mely áldja hivatásod, - a többi

már hiú erőlködés, mit eltemet

a süket sötétség.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június

 

Berda József (1902-1966): Sirató ének

Nézd csak ezt a szépségesen fiatal, ezt a szőkehajú

hullát; mint nagy darab ékszer, úgy csillog ebben

a koporsóban! Mintha nem is volna halott,

hanem aludna csupán, olyan szelíd most.

De száján, mely tegnap még csengett, s mára elnémult,

ott fénylenek még az elcsattant csókok boldog rózsái,

a csöndes éjszakában.

 Nézd, nézd csak az arcát: látszik, kemény legény volt, -

csak a halál győzhette le nagyranőtt verekedéseit!

ne sirasd őt hát hiába: kék szemei immár örökre

lecsúkódtak, karja-lába nem hadonászik, nem

mozdulhat többé, s közönnyel várja, hogy daliás

testét, mely dobogó izgalmak tüzijátéka volt egykor,

megegye falánk gazdája, a föld, melynek

szerelméből fakadt e beborult világra.

Forrás: Válasz 2. évf. 10. sz. 1935.

Berda József (1902-1966): Panaszkodó levél

Büdös szegénység ez már, nincs benne semmi

vigasztaló, hidd el. Olyan bitangság, melyre nincs

szép szó, bármint szeretnéd is. Pedig mily jó

volna jobb ételeket is, ízes pörkölteket, sülteket,

vagy ízesnél ízesebb tésztákat enni teli tányérral,

s nem evvel a kutyánakvaló száraz koszttal

szomorítani szegény hasamat éveken által.

Bizony pajtás. Napról-napra csak ilyen

hiú dolgokon kergetem álmaimat, s lám,

hiába minden erőfeszítés! Se ruhám, se cipőm,

mi testem, s lelkem örömére válna!

Nincs mód gyakran tiszta inget váltanom,

s nincs külön szobám sem, hol magamnak

vidám ura lehetnék, hogy ne kellene türnöm

a szegény-állapot orrfacsaró bűzét,

s vele-szült apró férgeket egyben;

- pedig ember vagyok én is, hidd el: igaz

ember! becsületes értelme apám és anyám

szomorú sorsának, akiknek csak a halál

juthatott igazságul, s ami számomra

örökségül maradt: lázadó öklöm, melyben

bánatuk, mint a tulipán, kivirágzik!

Forrás: Válasz 2. évf. 10. sz. 1935.