Lesznai Anna (1886-1966): Egyszer, még egyszer

Egyszer, még egyszer Uram engedd hogy lássam
- úgy szeretett nézni és keveset látott a lányod -
az otthoni táj vásznán vonuló évadok rendjét.
Nyúljanak karcsún habos fehér egekbe
a meztelen tavasz könyörgő karjai.
Fáid ázott fekete kérge repedjen zölddel
és forduljon ki szerelmes boldog nyögéssel
a föld bele elszánt bagzó ekéktől.
Daloljon a fiatalasszony az eke szarva mellett
mert érzi hogy mozdul méhében a boldog gyümölcs
s a torony felnyúló piros ujja alatt
keresztelőt virít az ódon templomi ajtó.
Ott hol a réten kíváncsi kankalin szorong a fű közt
kis borjak szökelljenek, rózsalevéllel
hintse be gyenge szőrük a bőkezű alkonyi fény.

Súlyosabb lánggal hasaljon a dél már felettünk,
nyarak jóllakott hímpora fedezzen minden mezőt.
A déli sugár kéjgyilkos tőrét szegezze a rögre.
Uram, adj aratást, bőséges rendet, libbenő szoknyát
és kévét, mely alatt boldogan törpül hangyává
ki rakja keresztbe. Nőjön a kazal, az asztag.

Adj zöld, nyárvégi mennyet, hűs fuvallattal
foszlányba tépett kisded fellegeket.
Gólyák meg fecskék és más vándormadaraid
róják sötét betűik áttetsző lapodra.
Jó ilyenkor biztos gyökérről elvágyni messzi vidékre
hol más világok fénylő szövedéke húz el felettünk.

Szeptember... almafák nehézzé kókadó ágát kívánom
s koppanva hulló kerek gyümölcseit,
sűrűn törje meg neszük a várandós csendet.
Rebbenjen a lomb közt csipogva egy árva pirók.

Ősz szekerét rakd meg feszülő sárga daróccal,
barna burgonya dagassza kerekre a durva zsákok hasát.
A térő szekeret girhes fakó gebéstől
nyelje el lágyan a falu szürke köde,
messziről már csak a vén paraszt ködmöne égjen
s válaszul gyúljanak tenyérnyi ablak-világok.

November: az Óriás, dajkameséből kikelve,
fektesse völgyünk testére párás ködtenyerét,
a hegynek csak búbja lássék ki már kezéből,
kis csibévé váljék az erdős sötét orom.
Rakják be azt is bizton az öblös kosárba,
alája zsúptetőt s elrozsdált játékfák csokrát
s a picike embert mint babros búzaszemet.

Alhat a táj már - csak házunk éljen még
minden szobában gyújtsa fel lámpaszívét,
a bútorok meleg teste lihegjen a kályha körül
s az ijedt árnyak bújjanak rejtett sarokba.

Tél legyen. Ablakom rozettás rácsa előtt
ősi emlékek hőse, loholjon a szélvész
nyargaljon sáfrányszín felhőn a halott vitéz.
Trisztán te meghaltál, meghaltál régi kedves
mint ahogy meghalok én is rég hűtlen rossz szeretőd.
Pedig mesénknek minden drága lapja közé
őszi liliom buja szirmait raktam, hogy éljen,
és csókkal-sűrű ajkadhoz préseltem piros szívem.
Be rég volt, be rég volt!
Add mégegyszer tékozló múltamat Isten
és azt a jövendőt, azt a végtelent
mely élne bennünk ha nem teremtesz halált
sorompóul minden hozzád rohanó útnak.
Add mégegyszer hitem a szárnyas szabad akarásban,
add mégegyszer félelem nélkül innom világod ízét!

Lesznai Anna (1886-1966): Tavasz Isten

 
Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz isten
Kinek hatalmában nem eleget hittem,
Jaj bocsáss meg nékem - hiszen megszenvedtem
Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben
Oh! könyörülj rajtam!

Alig ösmertelek - ellenségem voltál,
Kicsiny gyermek voltam - már igádba fogtál -
Lapdával játszottak a leánypajtások,
Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
Oh! könyörülj rajtam!

Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
Ablakomnak rácsát! Te repesztéd széjjel
Csendes álmom burkát - fájó késszurással,
A szívembe mártott madárdalolással!
Oh! könyörülj rajtam!

Szédítőmagasra te lökted hintámat!
Szénaillat borral részegítéd számat -
Ha a réten jártam - üldözőbe vettél
Éles sikoltással mellettem termettél
Oh! könyörülj rajtam!

Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
Üvegszemű bábum felé félve nyúltam!
Merev bábum kékes üveg szeme megett
Rám villogott gúnyos varázstekinteted
Oh! könyörülj rajtam!

De én dacos voltam - fellázadt a lelkem,
Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
Ököllel bontottam fájó ölelésed -
Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
Oh! könyörülj rajtam!

Nagy birokra keltünk - mint ősi regében:
Óriás és ember - úgy küzdöttünk éppen -
Küzdöttünk sok éjjel - küzdöttünk sok nappal
Véres tépett sebbel - fájóbb diadallal!
Oh! könyörülj rajtam!

Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
Kelő mosolyomat bontod zokogásra
Szépség mérget szórsz el bárhova én lépek -
Minden virágszállal titkos rontást tépek!
Oh! könyörülj rajtam!

Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
Testem letapossa győztes, gyilkos lábad,
Két karom se tépi, töri már a láncot,
Dalolva jársz rajtam győzedelmi táncot -
Oh! könyörülj rajtam!

Hívő, megtört lettem. Oh! könyörülj rajtam -
Tudom nagy Isten vagy - tudom vétkes voltam -
Két szent karod erős - hatalmas az ajkad -
Én is azért lettem, mert te úgy akartad
Oh! könyörülj rajtam!

Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem? -
S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek -
S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
Oh! könyörülj rajtam!

Istenem, letipróm így ne hagyj el engem,
Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
Váljak porló földdé - fénylő ködpárává -
Én magam is gyilkos tavaszi varázszsá
Oh! könyörülj rajtam!

Zempléni (Lesznai) Anna (1886-1966) – Egy képkiállításról

Zemplényi Magda képeinek kollektív bemutatásával nyílt meg az őszi kiállítások sora. A fiatal művésznő nyugtalan és nyugtalanító anyaga nem könnyen nyeri meg majd az átlagos tárlatlátogatók rokonszenvét. Idegen világ tárulkozik meg előttük, egy olyan világ, aminek rejtelmeibe nem vezetnek be kitaposott utak, a szokatlan szín- és formaábrázolatok csak bizonyos küzdelmek árán engedik magukhoz közel a szellemi és tárgyi konvekciók között élő szemlélőt. Ez a kiállítás nem az abszolút szép, hanem az akaratos és türelmetlen küzdelem jegyében állt össze. Zemplényi Magda hasonló lelkiségű társaival együtt egy tragikus kor tragikus gyermeke, akinek úgy mondhatnók sorsa, hogy megcsömörlötten a múlttól, elölről kezdjen mindent. Formaépítése és a színek összehangolása egyszerre a tökéletes megközelítésére való törekvés és heves demonstráció az elődök által megfogalmazott törvények ellen.

Jelentkezése valószínűvé teszi, hogy a művészet területén most is úgy, mint az első világháború után az egyensúlyát vesztett lélek nem egyszer érthetetlennek és brutálisnak tűnő kísérletezései következnek be. Ha jó meggondoljuk, ezen semmi csodálkozni való nincsen. Hiszen az erőszakkal összerombolt világképet minden vonatkozásban: politikai, gazdasági, kulturális és morális területen ujjá kell építeni a romokból s magától értetődik, hogy ugyanígy a kétségbeesésből és bizonytalanságból ujjá kell építeni a szellem és az érzelem világát is. A művészet ennek a belső lényegnek a kifejezője s így akarva és akaratlanul magán kell, hogy viselje ennek a küzdelemnek a jegyeit. Az új, harmonikus egység létrehozását mértéktelen erőfeszítések, fájó ellentmondások összeütközései előzik meg.

Nem tudhatjuk előre, hogy ezekből a révületes kísérletekből mikor és milyen eredmények szűrődnek le s éppen ezért lehetetlen róluk ma tárgyi véleményt nyilvánítani. Annyi bizonyos, hogy a mi fiatal művésznemzedékünknek az útja nehezebben járható, mint azoké a külföldi kortársaiké, akik nagyobb kultúrájú, nemesebb tradíciókkal rendelkező országokban élnek. Ez alkalommal sem feledkezhetünk meg arról, hogy Magyarország huszonöt esztendeig, mintegy kínai fallal volt körülvéve, s ezért ebben a magunkra hagyatottságunkban bizonyos elfásultságnak és kimerültségnek kellett bekövetkeznie. A legjobbak is megelégedtek az ideálok tiszteletével és a részletek cizellálásával. De most, hogy összeomlott körülöttünk az anyagi valóság – a lélek is felriadt álmatagságából, tiszta ideálok és kellő mértéktartás nélkül kezd új tevékenységbe. Ebben a tevékenységben nagy szerep jut a torzításnak. Az a belső kínlódás, ami ma végbemegy az emberben s így meghatványozottan a művészben, olyan színskálát kever és olyan formavilágot épít, ami érthetően idegenkedést vált ki a szemlélőből. Ez a régi mértékeinkkel nem mérhető művészet azonban nem az összeroppant gyöngeség, hanem a kutató és alkotásra kényszerült erők első, még nem egészen egyértelmű kifejeződése. Zemplényi Magda képei előtt könnyű lenne rámutatni az esztétikai hiányosságokra, az érzelmek rendezetlenségére, de mindez jelentéktelen mínusz ahhoz a pluszhoz képest, aminek a jeleit olyan belső tűzzel, ellentmondást nem tűrő hittel csillantja fel előttünk. A múlt tagadásában már benne forrong és alakul a jövő ábrázata, irreálisnak látszó fantáziája egy új, magasabb rendű, összetettebb realitás körvonalait vázolja föl. S máris el tudja hitetni velünk, ha ezen az úton halad tovább, ha küzdelmei egy rendszer jellegzetességeit öltik magukra, nemcsak nyugtalanító kísérleteire emlékszünk vissza, hanem majd gyönyörködtet is bennünket, színeinek gazdag skálájával, szigorúan összeépített, képi öntörvénye szerint élő formavilágával.

KASSÁK LAJOS

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.

Lesznai Anna (1886-1966): Egyszer, még egyszer

Egyszer, még egyszer Uram engedd hogy lássam

- úgy szeretett nézni és keveset látott a lányod -

az otthoni táj vásznán vonuló évadok rendjét.

Nyúljanak karcsún habos fehér egekbe

a meztelen tavasz könyörgő karjai.

Fáid ázott fekete kérge repedjen zölddel

és forduljon ki szerelmes boldog nyögéssel

a föld bele elszánt bagzó ekéktől.

Daloljon a fiatalasszony az eke szarva mellett

mert érzi hogy mozdul méhében a boldog gyümölcs

s a torony felnyúló piros ujja alatt

keresztelőt virít az ódon templomi ajtó.

Ott hol a réten kíváncsi kankalin szorong a fű közt

kis borjak szökelljenek, rózsalevéllel

hintse be gyenge szőrük a bőkezű alkonyi fény.

Súlyosabb lánggal hasaljon a dél már felettünk,

nyarak jóllakott hímpora fedezzen minden mezőt.

A déli sugár kéjgyilkos tőrét szegezze a rögre.

Uram, adj aratást, bőséges rendet, libbenő szoknyát

és kévét, mely alatt boldogan törpül hangyává

ki rakja keresztbe. Nőjön a kazal, az asztag.

Adj zöld, nyárvégi mennyet, hűs fuvallattal

foszlányba tépett kisded fellegeket.

Gólyák meg fecskék és más vándormadaraid

róják sötét betűik áttetsző lapodra.

Jó ilyenkor biztos gyökérről elvágyni messzi vidékre

hol más világok fénylő szövedéke húz el felettünk.

Szeptember... almafák nehézzé kókadó ágát kívánom

s koppanva hulló kerek gyümölcseit,

sűrűn törje meg neszük a várandós csendet.

Rebbenjen a lomb közt csipogva egy árva pirók.

Ősz szekerét rakd meg feszülő sárga daróccal,

barna burgonya dagassza kerekre a durva zsákok hasát.

A térő szekeret girhes fakó gebéstől

nyelje el lágyan a falu szürke köde,

messziről már csak a vén paraszt ködmöne égjen

s válaszul gyúljanak tenyérnyi ablak-világok.

November: az Óriás, dajkameséből kikelve,

fektesse völgyünk testére párás ködtenyerét,

a hegynek csak búbja lássék ki már kezéből,

kis csibévé váljék az erdős sötét orom.

Rakják be azt is bizton az öblös kosárba,

alája zsúptetőt s elrozsdált játékfák csokrát

s a picike embert mint babros búzaszemet.

Alhat a táj már - csak házunk éljen még

minden szobában gyújtsa fel lámpaszívét,

a bútorok meleg teste lihegjen a kályha körül

s az ijedt árnyak bújjanak rejtett sarokba.

Tél legyen. Ablakom rozettás rácsa előtt

ősi emlékek hőse, loholjon a szélvész

nyargaljon sáfrányszín felhőn a halott vitéz.

Trisztán te meghaltál, meghaltál régi kedves

mint ahogy meghalok én is rég hűtlen rossz szeretőd.

Pedig mesénknek minden drága lapja közé

őszi liliom buja szirmait raktam, hogy éljen,

és csókkal-sűrű ajkadhoz préseltem piros szívem.

Be rég volt, be rég volt!

Add mégegyszer tékozló múltamat Isten

és azt a jövendőt, azt a végtelent

mely élne bennünk ha nem teremtesz halált

sorompóul minden hozzád rohanó útnak.

Add mégegyszer hitem a szárnyas szabad akarásban,

add mégegyszer félelem nélkül innom világod ízét!

Lesznai Anna (1886-1966): Tavasz Isten

Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz isten

Kinek hatalmában nem eleget hittem,

Jaj bocsáss meg nékem - hiszen megszenvedtem

Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben

Oh! könyörülj rajtam!

Alig ösmertelek - ellenségem voltál,

Kicsiny gyermek voltam - már igádba fogtál -

Lapdával játszottak a leánypajtások,

Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!

Oh! könyörülj rajtam!

Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel

Ablakomnak rácsát! Te repesztéd széjjel

Csendes álmom burkát - fájó késszurással,

A szívembe mártott madárdalolással!

Oh! könyörülj rajtam!

Szédítőmagasra te lökted hintámat!

Szénaillat borral részegítéd számat -

Ha a réten jártam - üldözőbe vettél

Éles sikoltással mellettem termettél

Oh! könyörülj rajtam!

Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam

Üvegszemű bábum felé félve nyúltam!

Merev bábum kékes üveg szeme megett

Rám villogott gúnyos varázstekinteted

Oh! könyörülj rajtam!

De én dacos voltam - fellázadt a lelkem,

Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,

Ököllel bontottam fájó ölelésed -

Dacba meredt testtel fogadtalak téged!

Oh! könyörülj rajtam!

Nagy birokra keltünk - mint ősi regében:

Óriás és ember - úgy küzdöttünk éppen -

Küzdöttünk sok éjjel - küzdöttünk sok nappal

Véres tépett sebbel - fájóbb diadallal!

Oh! könyörülj rajtam!

Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,

Kelő mosolyomat bontod zokogásra

Szépség mérget szórsz el bárhova én lépek -

Minden virágszállal titkos rontást tépek!

Oh! könyörülj rajtam!

Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt

Testem letapossa győztes, gyilkos lábad,

Két karom se tépi, töri már a láncot,

Dalolva jársz rajtam győzedelmi táncot -

Oh! könyörülj rajtam!

Hívő, megtört lettem. Oh! könyörülj rajtam -

Tudom nagy Isten vagy - tudom vétkes voltam -

Két szent karod erős - hatalmas az ajkad -

Én is azért lettem, mert te úgy akartad

Oh! könyörülj rajtam!

Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem? -

S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,

Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek -

S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!

Oh! könyörülj rajtam!

Istenem, letipróm így ne hagyj el engem,

Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!

Váljak porló földdé - fénylő ködpárává -

Én magam is gyilkos tavaszi varázszsá

Oh! könyörülj rajtam!

Lesznai Anna (1885-1966): Tudom, hogy vagy

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

Állok az esőszagú kertközépen

És kinyújtom két áldott, dús karom

Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

A lombos kertnek minden szála rebben

És elmerül tengernyi tárt szívemben

Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,

Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,

Szerelmem fáján virágként megülnek

Dalos virágok dús szerelmem fáján

Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.

Nincs fény többé az égi mezők táján,

Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam

Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,

Karom sem más, csak bontott ölelésed,

A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.

Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden

Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -

Hála néked, hogy nem kell lennem nékem

Én édes, áldott, boldog megszűnésem,

Nem kell lennem többé: te vagy.

Lesznai Anna: Őszi szavak

Mert nem vagy nálam: ajkamon

Súlyosan érnek csókjaim,

Sok ágon feledett gyümölcs

Magánossá piroslott kertben.

Mert nem ölelsz meg: két karom

Belefojtom száz semmiségbe

Mint télen fázó rózsatőt

Fáradt lombok mélyébe rejtnek.

Mert elhagytál: a perceket

Álmatagon ejteni a földre...

Sárgult tenyérnyi levelét

Juharfánk így hullajtja halkan.

Lesznai Anna: Ősz múltán

Azt mondottad, hogy visszatérsz,

Lombtalan ősz tar idején,

Mikor a föld dúsabb a fáknál,

Meghallani, hogy mint suhog

Kerti csendben léptem nyomán

A zörgő lomb s ruhám szegélye.

Visszatértél tél idején --

Tüzes a kormos kályha torka.

Sok száraz ág lángmarta teste

Hevíti búsra szűk szobámat.

Én szólítalak mohó szóval -

De szemed átsiklik felettem

-- S ide se hallgatsz.

Lesznai Anna: Isten asztalát terítem

Mióta elejtett engem titkos ágom,

Mióta a buja barna földet hágom,

A tejízű álomburkot szívós ajkkal feltöröm,

S elindultam Isten felé,

Gyenge gyermekkorom óta

Ő volt szomjúm s örömöm...

Kerestem a napnak pengő lépte táján,

Égnek tülekedő bikkes lajtorjáján,

Tükrös kékjét mély kutakban,

Éj erdejét felkutattam.

Rám borult a déli réten

Térdig tüzes lóherében,

Buzgó boldogságom.

Menny harangja zengte: „Hála, hála néked,

Ki öledben ringatsz tentermette néped,

Ki szent köldököddel ezer eget táplálsz,

Magot, szárnyat, lelket tenyeredben számlálsz.”

Tüzes lóherében ígyen énekeltem:

„Te, ki bennem reszketsz, pedig benned keltem,

A verőfény rajtam a te olvadt tested,

Benned fürdő orcám színörömre fested,

Tizenötesztendős nyári aranyalma,

Legyek asztalodon ujjongásba halva

Isten csemegéje.”

Kenyeret az Úrnak, mert az Isten éhes

Férfivágyódásra, asszonyszerelemre,

Ölelések malmán ő feléje ömlő

Áldozattá őrölt csók gerjedelemre.

Magját elhintettem utam barázdáján,

Első füve serkedt anyám csókja táján,

Hajnalt lestem, bimbók kelyhüket hogy oldják,

Madárfészek bújva tanultam meg módját:

Hogy telítsek fészket pici puha testtel,

Játszó szeretettel, ki fájni se restell;

szökkenő mezőkön szemet szaporázzak

Hűlt csók hava alól új tavaszba fázzak.

És amiért magam alázattal adtam,

Ajándokul öröm őrlő tenyerének,

Bennem kalász keljen, életszemmel teljen

Örök arany mára Isten asztalára

Valóság-kenyérnek.

Hogy szüretre értem, szőlőhegyre tértem

A szívemet piros Kánaánban értem:

Néma tőke tövén szóló szőlőfürtöt.

Nedvemet facsartam felhők játékából;

Ereimbe bíbort arany égikürtök

Ontottak riadva, hol az alkony lábol.

Színem szegfüveknek színsujtásos leplén

Kisarjadzott vérem mindeneknek testén

Kezemnek nyomából mustot serkentettem

Ajakam szavából mámort merítettem

Dolgok öröméből, magam mélységéből

Édes boritalul a lelkemet mértem

Isten asztalára.

Melyik édenkertben gyűjtöttem a mézem,

Dolgok édes szívét sejtő méheimmel?

Mikor szomjuhozva önmagamba néztem

Láttam, hogy a szívem ezer szívet mímel.

Ember, állat, növény s a kövek, a holtak

Százszirmú szívemben egybefogva voltak.

Százszirmú szívemnek zengő rózsájában

Ezer harmatcseppben ezer képük úszott.

Bennem hazajártak, bennem hazagyűltek,

Csöppbe kerekedtek, eggyé édesültek.

És mert én is, én is mindenekben alszom

Íme, minden küldött, hogy feleljen rólam

Szívem trónusához egy-egy drága túszot.

... Létre riogatva ezer álomlepkét

Kibontom most szívem százszín rózsaleplét

Ajándékba virult nyílás örömében

Szívetrejtő szívem száz sziromra tépem,

Szívszirommal hintem az Úr asztalát én

Isten abroszául.

Még egy kicsit várok, a nap erre járjon

Aratás térdeljen megérett határon.

Még egy kicsit várok, delelőre érjek

Áldozatra édes teljességgel térjek,

Orcám kivirítson békés belátással,

Könnyem keljen egybe minden vágyódással,

Építsem önmagam szeretettel épre,

Akkor két kezemet mosom tiszta szépre

Bizalom tejével, tejjé olvadt vérrel

S felemelem őket áldó mozdulattal

Rakodt asztal felé, melyet terítettem,

Melyre lelkem adtam, melyre testem tettem

S ráolvasom halkan csekély imádságom:

„Isten, ki leszálltál, nékem testté váltál,

Testeddel etettél,véreddel itattál,

Ne tagadd meg tőlem áldott éhességed,

A szívemnél állj meg, asztalomhoz térjél,

Fogadd szolgálódat, aki szólít téged

Szerény lakomádul.”

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.