Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.
- Hol van, kérem, az illetékosztály?
- Harmadik emelet, 578.
- Köszönöm szépen –mondta a kisfiú.
Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.
Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva.
Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.
A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.
- Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.
- Pista – ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?
- Édesapámat keresem.
- No várj – szólt az öregúr. – Majd odavezetlek.
Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.
Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.
- Itt van – mondta. – Szervusz.
Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg.
Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.
Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelen levő ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való”, és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.
Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.
Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.
- Takács István urat keresem – fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.
- Balra – utasította a fiatalember, s anélkül hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.
Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez.
Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban.
Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcozott halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.
- Kezedet csókolom, édesapa.
- Mit akarsz? – kérdezte Takács.
- Anya küldött.
- Miért?
- A kulcsért.
- Miféle kulcsért?
- A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.
- Mindig zavartok – fakadt ki Takács és fölkelt.
Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.
- Nincs – állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon.
Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.
Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát:
- Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?
- Ez a fiad? – kérdezte a kopasz.
- Az – dörmögött Takács. – Haszontalan Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.
- De most szünidő van – jegyezte meg a kopasz. – Vagy tán megbukott?
- Majdnem – sóhajtott Takács.
Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs.
- Ott van – szólt Takács.
Pista a kulcs után ugrott, fölemelte, s indult.
Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:
- Takács, Takács.
Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.
Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.
- Parancsoljon, méltóságos uram.
A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.
- Takács – rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.
- Azonnal, méltóságos uram – olvadozott Takács.
Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.
A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.
A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.
Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival.
Figyelte a főnököt.
Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüst hajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.
Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte:
- Ki itt ez a gyerek?
- Takács kartárs fia – felelte a kopasz.
A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:
- Hogy hívnak?
- Takács Istvánnak – felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát.
- Hányadikba jársz?
- Második gimnáziumba.
- Milyen a bizonyítvány?
- Nem valami fényes.
- Hogy-hogy?
- Van egy elégséges is.
- Miből?
- Latinból.
- És a többi?
- Jeles. De van egy jó is. Számtanból.
- Mi akarsz lenni?
- Még nem tudom – mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.
- No mégis?
- Repülő – vallotta be Pista halkan.
- Repülő? – kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. – Miért éppen repülő?
Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek:
- Méltóztassék parancsolni.
- Köszönöm – szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. – Elbeszélgettünk a fiával – újságolta Takácsnak mosolyogva. – Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.
- Igen, méltóságos uram – lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek – és fiára pillantott. – Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár – és átölelte, megcsókolta. – Szervusz, Pistukám.
Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” – tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.
Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca és füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját.
A kapus megállította.
- Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.
- Senki – szipogta, és az utcára szaladt.
A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szalad, szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.
Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs c. novella elemzése
Ha a művelt ember Kosztolányi Dezső nevét hallja, elsősorban néhány költemény jut az eszébe, meg két-három regénycím, majd csak periferikusan a novellák és az egyéb irodalmi tevékenységi formák. Abban már vagy három évtizede közmegegyezés van, hogy e művek szerzője századunk egyik legnagyobb magyar írója,k s abban is, hogy lírában és epikában egyaránt és megkülönböztethetetlenül egyenlő mértékben hozott létre klasszikus értékeket. Amikor azonban epikai műveiről konkrétabban esik szó, inkább csak regényeit és az Esti Kornél novellaciklust szokás kiemelni, s legföljebb négy-öt más elbeszélést. Igaz, ezek közé tartozik A kulcs is, de Kosztolányi nemcsak az emlegetett elbeszélések szerzője, hanem sok másé is, és bizony a kisprózának is nagymestere. A szakirodalom, sőt a tankönyvek is számon tartják ezt a tényt, de tovább nemigen mennek. A novellista Kosztolányival mostohán bántak idáig a monográfiák, a tudós konferenciák is. Igaz, nem vakságból, nem is fukarságból, hanem éppen az életmű hallatlan gazdagsága miatt esett idáig kevesebb figyelem rájuk.
Az író érdeklődése már kezdetben is több műnemre irányult. Már 1907-ben megjelent első verseskönyve, a Négy fal között, s rá egy évvel ezt követi Boszorkányos esték címmel az első novelláskönyv. Élete során több mint kétszáz elbeszélést írt, utolsó ilyen nemű könyve a Tengerszem, amely 1936 kora tavaszán jelent meg. E könyv első ciklusa a Végzet és veszély címet kapta, a Fürdés cíművel indul, s a negyedik a sorban A kulcs, amely 1932-ben keletkezett.
Mi a veszélyes, a végzetes? Természetesen maga az élet, amelyet meg kell ismernünk, és el kell viselnünk. A 20. század végén már nem különül el élesen a gyermekek és felnőttek világa, de korában ez nem így volt, s a polgárság különösen ügyelt a kisgyermek védettségére. Arra, hogy ez milyen korlátozott sikerű lehetett csak, szemléletes példát adnak Kosztolányi Dezső művei. A gyermek – és a kamasz – gyakori hőse írásainak, és első s mindjárt átütő sikerét is e témakörrel aratta: A szegény kisgyermek panaszainak versciklusával. Nemcsak a téma, hanem a nézőpont is fontos: a gyermek ugyanúgy kiszolgáltatott, mint a felnőtt, az elidegenedettség, és a félelem az ő életét is áthatja. Az elbeszélésekben főként két motívumkör kapcsolódik a gyermekekhez: az egyik a beavatódás, a másik az életveszélyes betegség, a halál. Az Esti Kornél Második fejezete például beavatódás: a címszereplő első napja az iskolában, a félelem leküzdése. A Végzet és veszély ciklusban a Fürdés a korai halálra példa, akárcsak a Feri. E halál közelébe ér el az Ilonka címszereplője. A születés beavatódásmisztériumát tárja fel a Petőfi Sándorka. A Lidike gyermekszerelme s A kulcs hivataljárása is beavatódás.
Ez a mű igazi novella, a műfaj klasszikus meghatározásainak pontosan megfeleltethető, legföljebb azon tűnődhetünk el, hogy mi is a voltaképpeni „újdonság, újság” benne. Hiszen maga a külső történés egyetlen mondatban is összefoglalható lenne, s ezen a síkon olyannyira kisszerű, hogy önmagában említést is alig érdemelhet. Egy édesanya elküldi tíz év körüli kisfiát a hivatalba, az apához, hogy hozza haza a kamrakulcsot, amelyet tévedésből föltehetően magával vitt. A fiú némi bolyongás után megtalálja apját, megkapja a kulcsot is, közben pár mondatot „beszélget” a hivatali főnökkel, majd hazamegy. Ez a soványka cselekmény, amely bármikor és bárkivel megeshetne, voltaképp önmagában nem érdekes és megírásra sem érdemes. Az írói alakítás azonban ezt is feszültséggel teljessé teszi, a kisszerű esemény a fiú számára a világgal való találkozás nagy kalandjává változik. A tárgyias hangvételű elbeszélés elsősorban az ő nézőpontját érvényesíti, és nem a kulcs, hanem a fiú a főszereplő, s az ő tudatában zajló történések teszik drámai erejűvé a művet.
A tárgyiasságra utal már maga a cím is, amely egy tárgy: a kulcs. Hasonló jellegű egy korabeli közlés címváltozata is: III. emelet, 578, vagyis annak a szobának a megnevezése, amelyben az édesapa dolgozik. A kulcs azonban nemcsak egy tárgy, hanem jelkép is: a titokzatos, a nehezen kiismerhető hatalom jelképe, amely egyrészt kizár, kirekeszt e hatalomból, ennek az ismeretéből, másrészt beereszt, beavat abba. Az elbeszélés cselekményének szintjén aligha gondolunk jelképességre, hiszen a kulcs itt mindössze egy nyilvánvalóan szegényes háztartás kamrájának a kulcsa. A mai olvasó talán még azon is megütődik, hogy vajon miért kellett a lakásban lévő kamrát egyáltalán kulcsra zárni, s miként kerülhetett ez a kulcs az apa zsebébe. A kamra azonban a régebbi háztartásokban a nyáron és télen begyűjtött eleség tárháza volt, valóságos „kincseskamra” tehát. Ez a funkciója a kisebb városi háztartásokban, a bérlakásokban fokozatosan sorvadt, de a kélt világháború közti korszakban még hagyományosan élt, a kamra a háziasszony féltett birodalma volt, sokszor a gyerekek elől is szigorúan elzárt terület. (S ahol volt cseléd, az is sokszor csak ellenőrzéssel léphetett be a kamrába.) A kamrába való bejutás nélkül nyilván ebédet sem lehet főzni, márpedig a hivatalból hazatérő férjet azzal kellett várni. Ez magyarázza a mostanság mindennapos, akkor azonban s a bemutatott családban mindenképpen rendkívüli eseményt: annyira fontos a kulcs, hogy át lehet, át kell hágni a szabályt. Bár a hivatal „nem gyermeknek való”, a fiú – életében először – most mégis bemehet oda.
A kisfiú számára tehát nagy kalandról van szó. Eddig hiába próbálkozott, apja elutasította, s „a Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelen levő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”. A gyerek szinte Odüsszeuszként vág neki a nagy útnak, s ő is hosszas bolyongásra kényszerül az „ismeretlen világban”, és ha nem akad segítőre a régebbről ismert Szász bácsiban, bizony meg sem találta volna a keresett harmadik emeleti szobát.
A hivatal a család életének központi fogalma. Ott dolgozik az édesapa, onnan tér haza fáradtan, onnan hozza haza azt a keresetet, amelyből megélnek. A gyermeki fantázia nyilvánvalóan kiszínezte, az apa elutasító magatartásának hatására még varázslatosabbá formálta képzeletben már nem is a hivatalt, hanem a Hivatalt, amely mintegy a világ lehetséges központjának mutatkozott. A hivatal valóban szinte elvarázsolt kastély, de nem a jó, hanem a gonosz vagy legalábbis a borzongató erők tették ilyenné. Nem a rendezettség, hanem a labirintusszerűség jellemzi, be- és átláthatatlan „rengeteg épület”, amelyben csak tapasztalt felnőttek képesek eligazodni. A gyermeki képzelet varázsbirodalma helyett a felnőttlét rideg világa mutatkozik meg benne. Az még talán elfogadható titokzatosság lenne, hogy a 411. szoba ajtaján belépve, majd még soká haladva lehet eljutni az 578. szobáig, de az már kevésbé, hogy ez a legutolsó, legbelső szoba nem a legszebb, nem a legcsodálatosabb, az éde3sapa nem a leghatalmasabb. A titok feltárul ugyan, a hivatal a gyerek számára is megismerhetővé válik, de amit megismerhet, az éppen édesapjának szinte végletes kiszolgáltatottsága.
A hivatal, a bürokrácia gépezete elidegeníti az embert a maga természetes tulajdonságaitól, lététől, számmá, adattá fokoz le, s éppen ezért az „egyszerű” ember rendre bizonyos mérvű félelemmel, idegenkedéssel tekint rá. Az elbeszélés kisfiúja azonban még nem ismerhette a valóságosan létező hivatalt, s az elidegenedettséget számára a lehető legparadoxabb módon éppen a legemberibb gesztusok, kijelentések közvetítik. Az őt kelletlenül fogadó és megdorgáló apa átöleli, megcsókolja és „Szervusz, Pistukám” köszönéssel búcsúztatja, olyan becézéssel, amit sohasem tesz meg otthon. Éppen a rideg hivatalban mutatja a legmelegebb érzéseket. A fiú aligha tudja, legföljebb érzi, s ezt is kifejezi sírása, hogy ezeket az érzéseket nem lehet egészen szó szerint fogadni. Az olvasó számára azonban egyértelmű, hogy az apa viselkedését a munkahelyi nagyfőnök, a méltóságos úr pozitív véleménye változtatta meg: ha a főnöknek jó véleménye formálódott a fiáról, akkor neki is kötelessége ugyanígy vélekedni.
A hivatali látogatás kalandja tehát abból a felnőttvilágból adott alapos leckét Pistának, amelyben az emberek közti viszonyok egyértelműen hierarchikusak, s ez determinálja a viselkedési formákat, korlátozza a cselekvés szabadságfokát. Természetesen Pista is beleszületett, belenőtt bizonyos fokú hierarchikusságba, hiszen ez a családban is érvényesült: részben szükségszerűen, részben az apa természete miatt. A családi hierarchia csúcsán azonban az az édesapa állt, akiről a hivatali látogatás során derül ki, hogy ott, hogy az életben a legalul lévők özé tartozik. Fiával kelletlenül beszélgetett, de amikor megjelent a méltóságos úr, és feladatot kapott tőle, „a földi bókolt”, „olvadozott”, és „máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül”. (Abban az időben az „úriemberek” kalapban jártak, a hivatal épületén belül is így közlekedtek.)
Pista még nem részese a felnőttvilág hivatali hierarchikusságának, s ezért ú tud a legtermészetesebben viselkedni a főnök jelenlétében. Első ijedelmének elmúltával leült egy könyvhalomra, és harangozott a lábával. Majd amikor megszólította őt a főnök „talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát”, és „csengő hangon és bátran” felelt. Feltűnő ellentétben van ez apjának az alárendeltségből származó szolgálatkészségével: Pista egyszerűen jól nevelt és magától értetődően udvarias, szolgálatkész a felnőttekkel szemben. A méltóságos úr kérdéseit – vagy ahhoz nagyon hasonlókat – nyilván sokszor kapott már felnőttektől, az ilyenfajta kérdésektől viszolyognak leginkább a gyerekek. Ráadásul néhány perce apja megszégyenítette őt a szobafőnök a „kopasz” előtt, csavargónak, haszontalannak nevezte, aki majdnem megbukott. A fiú válaszai a főnök kérdéseire azonban egyéniek, és valamennyire tükrözik az egyéniséget is. Nem szégyenlősen, hanem öntudatosan válaszol. Apja a következő mondatokkal fordult a főnökéhez: „Parancsoljon, méltóságos uram”, „Azonnal, méltóságos uram”, majd amikor visszatér: „Méltóztassék parancsolni2. A kisfiú egyrészt nem nevezi meg rangján a főnököt, másrészt a maga beszédjódján fejezi ki magát: a bizonyítványa „nem valami fényes”, és még azt is bevallja, amit talán az apja sem tud, hogy repülő szeretne lenni. E foglalkozás kiválasztása nyilván a gyermeki fantázia szárnyalásának köszönhető, a mű szövegösszefüggésében azonban az olvasó számára azt is kifejezi, hogy Pistában másfajta lehetőségek is benne szunnyadnak, hogy több lehet, mint az apja.
Takács őr természetesen nem rossz ember, a fiát is szereti, de kiszolgáltatott helyzete már megváltoztathatatlan viselkedésformát merevített rá. Részben egy gépezet csavarjának érzi magát, s okkal, részben viszont emiatt áldozatnak is tartja magát, ugyancsak okkal. A hivatalban a családját érzi tehernek, odahaza viszont a hivatali munkát. De nem rossz ember a többi szereplő sem. Szász bácsi készségesen segít a fiúnak. A kopasz szinte védelmében veszi: „most szünidő van”, tehát járhat a fiú esze a labdán. A méltóságos úr bár vizsgáztatóan, de barátságosan beszélget vele, s jó véleményt formál róla. Még a kapus is aggodalmasan állítja meg a távozót: miért sír, ki bántotta. Erre valóban csak azt lehet válaszolni, hogy senki, hiszen a sírás okozója nem egyik vagy másik hivatali személy, hanem maga az, amit a Hivatal jelképez: a felnőttélet, az azt elrendező alárendeltségi viszonyok hálózata, amelybe Pista most betekinthetett. Megkapta a kért kulcsot, de egyúttal kéretlenül megtapasztalhatta azt is, hogy a felnőttek világa milyen is valójában. Számára ez az igazi s bizony nagyon fontos újság. Olyan élettapasztalat, amely okkal ríkathatja meg a kis emberkét, aki azért az apjából sem ábrándul ki, legalább annak örülhet, hogy apja „nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb”. Pista távozóban „boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt”, vagyis nagy összevisszaság uralkodott benne. Érhető, hogy eltévedt az épületben, mégis, most már a saját erejéből tájékozódik, és megleli a kijáratot, a labirintusból a hazavezető utat.
E tömör elbeszélés szerkezete a helyszínek alapján három egységre tagolható. Az első a fiú útja a hivatal lépcsőin és folyosóin az 578-as szobáig. ŰA második az apa szobájában játszódik. A harmadik az út visszafelé a főkapuig, majd hazáig. A középső szerkezeti egység a szereplőkre figyelve további jelenetekre tagolódik. Mindvégig a fiú van a szobában. Előbb a fiú és az apa, majd az apa és a méltóságos úr, aztán a főnök és a „szoba”, a főnök és a fiú, végül a visszatérő apa, a főnök és a fiú az öt kis jelenet szereplői. A szobában, az apa zsebében rejlik az ottfelejtett kamrakulcs, s ugyancsak a szobában, az apa helyzetében és ebből következő viselkedésében található meg a kulcs a felnőttélethez. A kisfiú számára nem válnak olyan egyértelművé a viszonyok, mint amilyenek valójában, számára sok minden titok és rejtély marad, de sikerrel elvégzett egy rábízott feladatot, közben élettapasztalatban is gyarapodott, s talán még apjának is jobb véleménye lesz róla, sőt talán még javított is valamelyest apja helyzetén azzal, hogy a főnökben jó véleményt alakított ki magáról.
Szokás Kosztolányi műveivel kapcsolatban a freudizmust emlegetni, s okkal. A lélektani próza mestere tanult Freudtól is, amiként Freid is sokat merített az irodalomból. Mondják, az apa-fiú viszonyban mindig van valami freudi elem. Eszünkbe juthat ez itt is, ám az elbeszélés lélektani vonalvezetése van annyira áttetsző, hogy azonnal szemünkbe ötlik: az apának elsősorban nem a fiával, hanem a hivatallal, saját élethelyzetével van baja, még ha ez nem is egészen tudatos benne. Életkorából következően még kevesebbet tudhat, s ezért a félig-tudás és a félig-tudatosság állapotában van Pista, aki éppen itt és ekkor teszi meg az első nagy lépéseket a teljesebb tudás és tudatosság létállapota felé. Sírása így egyszerre felszabadító jellegű, a beavatódás katartikus élményének is szól, ugyanakkor a boldog tudatlanság állapotának az elsiratása is.
*
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) költő, regényíró, esszéista. Budapesten bölcsészkari tanulmányait nem fejezte be, újságíró lett. A Nyugatnak indulásától kezdve (1908) munkatársa. Első nagy sikereit A szegény kisgyermek panaszai (1910) című versciklusával, majd a Modern költők műfordítás-gyűjteményével aratta. Felesége Harmos Ilona színésznő. A húszas években keletkeztek híres regényei, az utolsó évtizedben a Számadás (1935) nagy lírája. Esszéi, kritikái, műfordításai ugyanúgy maradandóak, mint lírája és szépprózája. Hosszas szenvedés után rákbetegségben hunyt el.
(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella – Művek és műelemzések236-245. old. - Maecenas Holding Rt. és Lord Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése