Első magyar nyelvű verses emlékünk szerzőjét nem ismerjük, még azt sem tudjuk, hogy a ránk maradt szöveget maga a szerző vagy másoló írta-e le. E sajnálatos tény azonban magyarázatot kap, ha tekintetbe vesszük, hogy a középkorban az egyházi használatra szánt írásműveket tartalmazó kódexek általában nem tüntették fel a textusok adatait, sem a keletkezés helyét és idejét, sem pedig az író, fordító, átdolgozó vagy másoló szerzetes nevét.
Ez a helyzet az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuveni Kódex esetében is: a közel 300 lapnyi latin szövegben alig akad olyan adat, amely nyomra vezetné a modern kor szakemberét a kötet eredetére vonatkozóan. Annyit mégis sikerült kideríteni néhány árulkodó hivatkozásból, hogy a kódex a domonkos rendhez köthető, mivel annak több kiemelkedő hírű teológusa – Aquinói Szent Tamás, Hugo a Sancto Caro, Aldobrandinus de Cavalcantibus és Constantinus de Orvieto – szerepel benne kisebb-nagyobb szövegrészletekkel.
De vajon hogyan kerülhetett a domonkos rendi hagyományt követő latin prédikációk és beszédvázlatok közé egy magyar vers? Méghozzá az egész finnugor nyelvcsalád legelső fennmaradt lírai emléke?
Mindenekelőtt fel kell figyelmünk arra, hogy a kódexnek egyéb magyar vonatkozása is van. A lapszélen ugyanis magyar szavak, megjegyzések, magyarázó glosszák – ún. margináliák – találhatók, amelyekkel a használó nyilvánvalóan meg akarta könnyíteni maga számára a latin textus kezelését. Az ilyenfajta glosszázás jól ismert jelenség a középkori írásbeliségben, s minden jel szerint a népnyelvi közegben való alkalmazást volt hivatva elősegíteni. Ha pedig a kódexet valamelyik magyarországi kolostorban használták, akkor érthető a magyar vers bejegyzése, fennmaradása, korunkra hagyományozódása.
A könyvek sorsa közismerten hányatott, nemritkán különös véletlenekkel tarkított. nem tudjuk, hol lappangott évszázadokon át kódexünk, csak annyi bizonyos, hogy 1910-ben bukkant fel újra. Ekkor egy német könyvárus vette meg itáliai árverésen, tőle került a Bajor Állami Könyvtár igazgatójához, majd pedig Gragger Róbert berlini magyar professzorhoz, aki végül felismerte benne irodalmi múltunk egyik legdrágább kincsét, középkori szövegemlékeink legértékesebbjét. A kódex a leuveni egyetemi könyvtárba került, majd 1982-ben – államközi csereakció nyomán – tért végleg haza, az Országos Széchényi Könyvtár kéziratgyűjteményébe.
De vajon tényleg hazatérésről lehet-e itt beszélni?
Vajon valóban Magyarországon volt valaha a kódex?
Ez egyelőre nem bizonyítható, de meglehetősen valószínűnek látszik. A hazatérés tényén azonban ez aligha változtat, hiszen a vers a magyar nyelvű költészet kezdete, nyolc évszázados fejlődés nyitánya. Még akkor is fokozott figyelmet érdemelne, ha csak átlagos stilisztikai teljesítmény lenne. Nyelvtörténeti tanulságai így is felbecsülhetetlen értékké tennék, mivel nyelvünk 13. századi állapotáról igen kevés az adatunk. A Leuveni Kódex magyar Mária-siralma azonban jóval több ennél: túl a kronológiai elsőségen, valódi líra, esztétikai szempontból is kiemelkedő alkotás.
Ha viszont ez így van, kézenfekvő a kérdés: mennyi ebben a magyar szerző érdeme, s mennyi a példaképé, az eredeti latin szövegé? Egyáltalán: fordításról van-e szó, vagy inkább szabad átköltésről?
Az utóbbi évek kutatói erőfeszítései nyomán e kérdésekre a korábbi álláspontot módosító, új válaszok születtek. Sokáig a kódexben található Planctus ante nescia kezdetű, Geoffroi de Breteuil szerzeményének tulajdonított latin himnuszt tartották a vers eredetijének, az attól való eltéréseket pedig a fordítói önállósággal magyarázták. Mára kiderült, hogy mindez téves. A Planctus szerzője Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett Ágoston-rendi apátság tagja volt, latin szövege pedig csak egy azok közül, amit a magyar Mária-siralom költője olvashatott, s belőle ihletet meríthetett. Számos hasonló latin szöveg volt még közismert a 13. században, ezeket gyakran másolták, egyben változtattak is rajtuk, aligha szerencsés tehát ezekből egyet forrásként kijelölni. Sokkal inkább ennek a rendkívül gazdag költészetnek az egésze hatott a magyar szerzőre, aki egy Európa-szerte élő műfaj magyar változatát alkotta meg. k
| Egykori kiejtés szerinti olvasat: | Értelmezés: |
| (1.) | (1.) |
| Volék / sirolm tudotlon. | Nem tudtam, mi a siralom. |
| Sirolmol / sepedëk, | most siralommal zokogok, |
| búol oszuk, / sepedëk, | bútól aszok, epedek. |
| (2.) | (2.) |
| Válászt / világumtúl, | Zsidók világosságomtól, |
| Zsidóv / fiodumtúl, | megfosztanak én fiamtól, |
| ézës / ürümemtűl. | az én édes örömemtől. |
| (3.) | (3.) |
| Ó én ézës / urodum, | Ó, én édes uram, |
| ëggyen-igy / fiodum, | egyetlenegy fiam, |
| siróv ányát / teküncsesd, | síró anyát tekintsed, |
| buábelől / kinyúchchad! | bújából őt kivonjad! |
| (4.) | (4.) |
| Szëmëm / künvel árád, | Szemem könnytől árad, |
| junhum / búol fárád, | szívem bútól fárad. |
| te vérüd / hiollottya | te véred hullása |
| én junhum / olélottya. | szívem alélása. |
| (5.) | (5.) |
| Világ / világá, | Világnak világa, |
| virágnák / virágá, | virágnak virága, |
| keserűen / kínzatul, | keservesen kínzanak, |
| vos szëgekkel / veretül! | vas szegekkel átvernek! |
| (6.) | (6.) |
| Uh nëkem, / én fiom, | Jaj nekem, én fiam! |
| ézës / mézűl? | édes vagy, mint a méz, |
| szégyënül / szépségüd, | de szépséged meggyalázzák, |
| vírüd hioll / vízől. | véred hull, mint a víz. |
| (7.) | (7.) |
| Sirolmom, / fuhászátum | Siralmam, fohászkodásom |
| tertetik / kíül, | belőlem kifakad, |
| én junhumnok / bel búa, | én szívemnek belső búja, |
| ki sumha / nim híül. | mely soha nem enyhül. |
| (8.) | (8.) |
| Végy hálál / engümet, | Végy magadhoz engem, halál, |
| ëggyedüm / illyën, | egyetlenem éljen. |
| Maraggyun / urodum, | Maradjon meg az én Uram, |
| kit világ / féllyën/ | világ tőle féljen! |
| (9.) | (9.) |
| Ó, igoz / Simëonnok | Ó, az igaz Simeonnak |
| bëzzëg / szovo ére: | bizony érvényes volt a szava. |
| Én érzëm ez / bú tűrűt, | Én érzem e bú tőrét, |
| kit níha / ígére. | melyet egykor jövendölt. |
| (10.) | (10.) |
| Tűled / válnum, | Tetőled válnom kell, |
| de nüm / válállál, | de nem ily szörnyű valósággal, |
| hul így / kínzássál, | mikor így kínoznak, |
| fiom, / hálállál/ | én fiam, halálosan! |
| (11.) | (11.) |
| Zsidóv, mit tész / türvéntelen? | Zsidó, mit téssz törvénytelenül? |
| fiom mért hol / bíüntelen? | fiam miért hal büntelenül? |
| Fugvá, / husztuzvá, | Megfogván, rángatván, |
| üklelvé, / këtvé | öklözvén, kötözvén |
| ülüd! | Megölöd! |
| (12.) | (12.) |
| Kegyüggyetük / fiomnok, | Kegyelmezzetek fiamnak, |
| ne légy kegyülm / mogomnok! | nem kell kegyelem magamnak! |
| Ovogy hálál / kináál | Avagy halál kínjával, |
| ányát ézës / fiáál | anyát édes fiával |
| ëgyembelű / üllyétük! | vele együtt öljétek! |
(Mészöly Gedeon olvasata és értelmezése)
Az Ómagyar Mária-siralom megszületését a kutatás hagyományosan az 1300 körüli évekre teszi, újabban azonban a korábbi keletkezést valószínűsítő feltételezések látszanak beigazolódni. A domonkos rend már a 13. század húszas éveiben megtelepedett Magyarországon, a tatárjárás riadalma után pedig szinte évente nyitottak egy-egy újabb kolostort. A rend tagjai nagy tudású teológusok voltak, és főként a városlakók között, valamint az Európa-szerte ekkoriban kaput nyitó egyetemeken fejtették ki tevékenységüket, továbbá a kialakulóban lévő apácakolostorok felügyeletét, lelki kalauzolását is ellátták. Csábító feltételezés, hogy a 13. század harmadik negyedében Magyarországon felvirágzó domonkos kultúra és az ekkor kiépülő veszprémvölgyi női kolostor lelki igényei találtak egymásra, s ez vezetett a magyar nyelvű Mária-siralom létrejöttéhez.
A vers műfaja szekvencia. A latin szó (sequentia) jelentése: „ami következik”, azaz a korai középkor liturgikus kódexeiben az isteni dicséretekhez kapcsolódó hangjegysort jelölték így. A dallamhoz később mind több szöveg társult, ez strófákba rendeződött, rímeket kapott, és az egész önálló életet kezdett élni. A szekvencia tehát szertartási szöveg, könyörgés, egyházi ünnepekhez kapcsolódó imaszöveg, az áhítat egyik formája. A Leuveni Kódex latin Planctusát énekelték, több dallamváltozata maradt fenn, s lehet – de nem bizonyítható -, hogy az Ómagyar Mária-siralmat is énekszóval adták elő. Egyes feltevések szerint még dramatikus formában, misztériumjátékként templomi előadására is sor kerülhetett.
A költemény tárgya: az Istenanya fájdalma fia szenvedése és kereszthalála miatt.
Az első strófa azonnal a szenvedéstörténet (passio) alapmotívumát szólaltatja meg: Mária együtt szenved Krisztussal, résztvevője fájdalmainak, kínjainak, megaláztatásainak. Az első sor tagadására a következő két sor gondolati párhuzama felel, három ige festi (és fokozza) a szenvedés átélésének erejét. A siralom okát a második strófa magyarázza meg, ez utal arra, hogy az anyát elválasztották fiától, megfosztották „édes örömétől”. A harmadik strófában szakad fel a fájdalmas panasz, a bágyadt féleszmélet állapotából elemi erővel tör fel az anyai jajszó, a könyörgés irgalomért, a keservek enyhítéséért. A szenvedéstörténet misztikája a humánum szférájába ereszkedik le, nem az „ég királynője” jelenik itt meg, csupán a „síró anya”, aki fia földi-testi kínjainak enyhítéséért fohászkodik.
A következő strófák újabb és újabb nézőpontokból tárják fel a szenvedő anya érzelemvilágát. A „könnytől áradó” szem a keserűség külsőleg is látható megnyilvánulásától vezeti a szemléletet a belső fájdalomig, a „bútól fáradó”, „aléló” szívig. Majd következik az ötödik versszak, amely a latin Planctusban is meg a magyar szövegben is stilisztikai bravúr. Nem azért, mintha az ismétlésen alapuló szóalakzat (figura etymologica) vagy az alliteráció ritkaságszámba menne a középkor liturgikus szövegeiben, mindkettő számos példa akad latin és magyar kódexeinkben egyaránt. Itt azonban jóval többről van szó. Mind a négy sor alliterációkra épül, szinte zenél maga a szöveg is, gondolatritmus és akusztikai jelenség így teljes összhangot alkot. Világosság és természeti szépség, fény és szín, az értékek maximuma jelenik meg az első két sorban, majd ezzel éles ellentétben a keresztre feszítés kínja, a „vas szegek” húsba tépő fájdalma villan fel a következő kettőben. A kontraszt, a feszültség aligha lehetne nagyobb, a cselekedet igazságtalanságának érzékeltetése ezért sikeres. Az egyébként már állandósult, előélettel rendelkező szókapcsolatok itt egyedi, egyszeri sorrendbe állnak össze, s páratlan tömörséggel adják elő a drámai eseményt. Érzelmi tetőpont s egyben formai remeklés is ez a strófa.
Az ellentétet a hatodik versszak is továbbviszi, a „megszégyenített”, meggyalázott szépségről szól, s két hasonlat érzékelteti a szenvedés oktalanságát. Ehhez kapcsolódik azután a „soha nem enyhülő bánat” egyes szám első személyű kifejezése a következő szakaszban. Az önfeláldozó szeretet megfogalmazását adja a nyolcadik strófa, az anya itt saját halálát kínálja fel fia életéért.
A kilencedik versszak utalás Lukács evangéliumának 2. könyvére, amelyben az „igaz és istenfélő” Simeon Jeruzsálemben megjövendölte Máriának, hogy fia még nagy dicsőségére lesz Izraelnek, de sokan ellene támadnak majd, s a „bú éles tőre” még át fogja járni miatta Mária szívét.
A költemény legtöbbet vitatott, legnehezebb értelmezési kérdéseket felvető strófája a tízedik. Fájdalmas felkiáltás indítja, anya és fiú egymástól való elszakításának tragikuma feszül benne. Gyakori közhely ez kódexirodalmunkban. A „válállál” szó értelmezése máig sem megnyugtató, a vélemények megoszlanak. Valósággal? Avagy a létigének valamely alakváltozatáról lenne szó? Az utóbbi esetben így hangzana az első két sor: „Elválnám tőled, ne nem élve”, tehát az együttes halál magasztos eszméjének költői megfogalmazásáról lehetne itt beszélni.
Az utolsó két strófa fájdalmas kérdések és felkiáltások sorozata, a mozgalmasságot igék halmozása is fokozza, s végül újabb ellentét következik: kegyelem a fiúnak, de nincs kegyelem a síró anyának. Újabb és újabb szókapcsolatok juttatják itt kifejezésre az alapgondolatot: a kínok közös elviselésének óhaját, a fiú helyett vállalt halál önfeláldozásának vágyát.
A misztikus Istenanya-kultusztól, a túlvilági boldogság reményében örömmel vállalt földi szenvedés gondolatától a fájdalom nagyon is e világi, emberi megfogalmazásáig húzódik a költemény gondolati-érzelmi íve, így oldódhat a Bibliában gyökerező szenvedéstörténet a humánum lírájává.
A verselés hangsúlyos, kétütemű, kötetlen szótagszámú, ami a magyar hagyománynak felel meg, ehhez társulnak a rímek, a latin szekvenciák formai ékítményei. A latin kereszténység vallásos poézisének formakincse és frazeológiája került át magyar környezetbe a Mária-siralom révén, s a különböző kultúrák találkozási pontjain nemritkán születnek különös gazdagságú szellemi teljesítmények.
Talán nem túlzás azt mondani: ez történt az első magyar nyelvű lírai alkotás, a latin himnuszokkal egyenrangú nyelvi vértezetben megjelenő Mária-siralom esetében is.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995. II. kiadás, 5-11. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése