Mándy Iván: Hajnali szél

Reggel ötkor megyek kaput nyitni. Van egy öreg vekkerem, de nem húzom fel. Minek? Felébredek úgyis. Így télen villanyt gyújtok, aztán egy darabig csak állok a szoba közepén, és a nyakamat vakarom. Ez olyan jó. Hanem azért mégiscsak elkészülök. A szvetterre fölveszek egy foltos könyökű kabátot, fejembe nyomom a kucsmát. Indulok lefelé.

A lépcsőház sötét, álmos. Egyik ablakban villany ég. A Lajoséknál. Aztán egyszerre csak sötét lesz az ablak. És már a gangon a Lajos. Köpcös, fekete kabátos férfi. Megy, megy, mintha attól félne, hogy eldűl. Lát, de nem köszön. Az arca puffadt. A szeme alja táskás, vörös. Talán még fel se ébredt.

Nyitom a kaput. Hirtelen megáll. Hátrafordul.

– Mi aztán rendben vagyunk – azt mondja. – Ilyenkor kelni. Nyáron még csak hagyján, de télen…

Aztán már megy. Belevész a sötétbe.

Én meg állok a kapu előtt. A havas szél vágja az arcomat. Szeretek így ácsorogni. A tér bódéi felé nézek. Úgy gubbasztanak, akár a vénasszonyok. Nem látni őket, csak sejteni. Valahol kocsi zörög. Álmosan, egyhangúan. Egy kutya ugat fájdalmas fahangon. Félek ettől a hangtól. De mégse tudok bemenni. Hallgatni kell. Aztán egyszerre csönd. Mi lehet vele? Eldőlt az éhségtől? Ki tudja?

Különben már söpröm a havat a ház előtt. Körülöttem ritkul a sötét. Már a bódékat is látni. Kocsik tűnnek fel. Egy-egy ló feje.

Aztán egy arc. Vékony, vörös arc. A haja lenyírva. Szakadozott kiskabát, tornacipő. Adok neki egy cigarettát. Kérdezni nem kérdezek semmit. A toloncból jött. Hová megy?

Ő se tudja. Akárcsak ez a kislány a ház előtt. Valami asztalkendő van rajta. A lábán rongy. A falhoz dűl, reszket.

Ilyeneket látni itt reggel. Az ember megszokja, akár a havas szelet vagy az esőt. Hanem azért ez nem tiszta dolog. Az ilyeneket be kéne hívni. – Nézd csak, gyere ide a kapu alá. Melegedj. – De ezt még soha nem mondtam. Még át is kutatom a lépcsőházat meg a padlást, nem bújt-e el valaki.

Egyszer két gyereket találtam. A padláson, igen. Két kisfiút. Úgy összebújtak, akár egy halom rongy. Hanem a szemük égett. Nem szóltam semmit. Csak néztek. Hát én nem is tudom, hogy mit éreztem akkor… Beszélni kezdenek. Egyszerre mind a ketten. Valami bácsiról, aki veri őket. És hogy a nagymamájukhoz mennek. De én csak a szemüket nézem.

– Jófélék vagytok. Megszöktetek a javítóból.

Ezt mondom. Nem, talán nem is én mondom. Nem akarom bántani őket. Hát akkor miért? Olyan görbén néznek. Gyűlölködve. Hajtom őket kifelé. Kapkodják a lábukat. Közben hátra-hátrasandítanak. És már mellettem a házfelügyelő meg még valaki.

– Rendőrt kell hívni!

– Az ilyenek a legveszélyesebbek.

De akkor a gyerekek már kilógtak. Én meg csak állok a kapuban. Nem értek semmit. Hallom a nevemet.

– A Bicskás vigyáz a házra. Az igen.

Előttem a fekete bajuszos házmester. Valahogy szeretnék az arcába vágni. De csak sodrok egy cigarettát. A földet bámulom.

Sokszor gondolok arra a két gyerekre. Éjszaka, ha a kóbor kutyák vonítását hallom. De nappal is. Egyszerre csak előttem vannak. Állnak és néznek rám.

Délután, ha összeszedem a szemetet, lemegyek a kocsmába. Nem mintha nagyon szeretnék inni. Csak hát, hogy emberek között legyek egy kicsit. Hogy is van ez? Az ajtók előtt szemetesláda. Olykor kiszól valaki.

– Na, Bicskás, ma aztán hideg van!

Én meg bólintok. Az ajtónak bólintok. Mert akkor már bement. Valaki lerobog a lépcsőn. A vállamra csap. – Mi újság, öreg? – És már lent van a földszinten. Inkább semmit se mondanának, semmit se kérdeznének. Inkább semmit.

Hanem a kocsma érdekes hely. Örökké zajos. Annyi, de annyi ember! Abban a kis hátsó szobában szeretek üldögélni. Az valahogy kedves. Olykor leül valaki az asztalomhoz, aztán már kész az ismeretség. Ide jár a sarki tűzköves, a pengeárus. Egy nő, aki valahonnan vidékről jön föl az árujával. Kemény, férfias arca mintha frissen lenne vasalva. Énekel. Mély, zengő hangon. Mi meg vele. Ilyenkor jó. Emberek között vagyunk.

Aztán csönd. A hangomat hallom.

– Egyszer a negyedik emeleti folyosón láttam egy nőt. Már úgy estefelé lehetett. Finom nő volt. Magas, karcsú. A szőke haja csillogott. Sírt. A falhoz dűtötte a fejét, és egy ajtóra bámult. Én meg nem tudtam, hogy maradjak-e vagy menjek? Észre se vett. Aztán felém emelte a könnyes arcát. De akkor se látott meg.

– Na és aztán?… – Csodálkozó tekintet mered rám. Még egyszer kérdi. – Na és? Mi van abban, hogy valaki sír? egy nő?

– Semmi, csak úgy mondtam.

Forgatom, nézem az üres poharat. Aztán fizetek és megyek.

Föl a szobámba. Ruhástul rádűlök az ágyra, és csak fekszem. Zongora szól. A harmadik emeleten játszik a Révészék kislánya. Többször elakad, aztán folytatja. Ismerős dallam. Talán gyerekkoromban hallottam.

Hirtelen fölkelek. Lemegyek a kazánházba. Mintha félnék fent maradni. Egyedül a zongorajátékkal. Annyi mindenre gondol olyankor az ember.

Nem jó az. Végezzük a dolgunkat.

Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból… Vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe se jutott, hogy elkergessem. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen… Akkor lop, gyilkol, vagy pedig… Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam.

– Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt.

Úgy ugrott fel, akár egy éhes kutya. A karját előredobta, a teste utánarándult. Nem szólt egy szót sem. Mögöttem kullogott. Hátranéztem. A fal mellett jött. Lógatta a fejét, mintha nagyon, de nagyon nehéz lenne. És most még jobban emlékeztetett egy kutyára.

Odafönt se szólt. Nézte, hogy főzöm a teát, hogy vágom a kenyeret. Olykor a tüskés haját kaparta. Falta az ételt. A kezem után kapott. Alig tudtam elrántani. Nem szeretem az ilyesmit. Mire jó?

Evés után fölugrott, mintha valaki ráordított volna. Ócska sapkáját a térdéhez szorította. Állt és várt. Megfogtam a vállát. – Te most itt maradsz.

A házmesternek pedig azt mondtam:

– Az a suhanc velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.

A hideg fényű nap besüt a lépcsőházba. Gáborral mossuk a lépcsőt. Előttünk a vizesvödör meg a rongy. Fölállok. Megdörzsölöm a derekamat. Aztán leülök egy ablakmélyedésbe. Cigarettát sodrok.

A fiút néztem. Egy percre se emeli föl az arcát. Szinte a lépcsőhöz tapad. Kicsit lassú. Hiába, nem szokta meg az ilyesmit.

Hirtelen fölkapja a fejét. És megint úgy néz rám… Igen, mintha várná, hogy elkergetem. Ügyetlenül, sután fogja a rongyot. A víz a cipőjére csorog.

Nem szeretem, ha úgy néz. Lecsúszok az ablakpárkányról, és már együtt dolgozunk. Különben keveset beszélünk. Mintha a szótól is félne. Talán, hogy kérdezek valamit. De hiszen nem kérdezek semmit.

Föntről lépések. Hócsizmát látok. A Nagynét. Karján szatyor.

– Eridj, Gábor.

Kifacsarja a rongyot. A nadrágjába törli a kezét, és megy a Nagynéval. Tudom, hogy egész úton meg se szólal.

Délután a szobámban…

Az ágyon pipázok. Gábor rántottát csinál. Jól főz. Hol tanulhatta? Jólesik látni, ahogy mellettem mozog. Valahogy már a tekintete sem olyan ijedt. De még nem beszél. Valami egyszer történhetett vele. Azóta fél. Fél az emberektől. De hát tőlem is? Egyszer csak megkérdi:

– Meddig maradhatok? Úgy értem, hogy mikor küld el? Mert voltam én már így, kifutó, mindenféle… Azt mondták, hogy loptam…

Kopognak a szavai. Én meg csak hallgatom. Nem szólok semmit.

– Tovább kellett menni. Mindig tovább. Egyszer elkaptak. Itt, a téren. Hogy csavargok. A fejemet ütötték. – Fel-alá járkál a szobában. Olykor rám néz. Várja, hogy mondjak valamit. Megáll előttem. Rám kiált. – És ha loptam? Verekedtem, kártyáztam!… Na és?!…

Hirtelen lehull egy székre. A tenyerébe dűti a fejét. Szaggatottan lélegzik. Az ajka remeg.

Csönd. Valaki jön föl a lépcsőn.

A házmester kabátjáról hiányzik egy gomb. Ősz szálak meredeznek elő a festett bajuszából. A fejét ingatja. Sóhajt.

– Hát, Bicskás, mi lesz azzal a fiúval? Nincs bejelentve, meg aztán… – Még mond valamit, de mintha nem erről akarna beszélni.

– Itt marad. Hová is küldeném? Öreg vagyok. Kell, aki segítsen. Hiszen mondtam már.

– Meglátja, egyszer baj lesz vele. Olyan sunyi a tekintete. A járása meg, mint a macskáé. Ki tudja, honnan jött?

– Nem küldhetem el.

– Jó, jó. Csak vigyázzon. – Elhallgat. A bajuszát tépkedi. – Tudja, Bicskás, úgy van ez… – Remeg a hangja. A cipője orrát bámulja. – A fiam gimnazista. Aztán egyetemre kerül. Igen. Egyetemre. Orvos lesz. Az ugye nagyon szép dolog, Bicskás? Orvos… Már most is olyan művelt. Hiszen annyit tanult. Egyszer beszélgettünk. Már nem is tudom, miről. A végén azt mondta: Ugyan kérlek, hagyj békén. Én csak művelt emberekkel vitatkozom. – Mert közbeszóltam valamit. Csak művelt emberekkel vitatkozik. Egyenrangúakkal. Ha ilyet mond, ha ilyet tud mondani az apjának, akkor az egész nem ér semmit. A gimnázium. Az egyetem. És az se, ha orvos lesz. Az se. Ha jönnek a barátai, kimegyek a szobából. Velem alig beszél. A feleségem se. Ők operába járnak, társaságba. Igen. Társaságba.

Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. Látom, hogy kiesik a könny a szeméből. Az arca meg mintha összezsugorodna. Így áll egy darabig, aztán bemegy. Púpos a háta, akár egy öreg kemence.

Gábor az asztalnál áll. Vizet tölt a pohárba. Hosszú kortyokban iszik. Aztán megtörli a száját. Rám néz. És mintha valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézne. A homloka vörös, de az arca fehér.

– Tegnap találkoztam a fiúkkal. Tudja, akikkel együtt csavarogtam. A cimborákkal. Vidékre mennek.

– Aztán mi lesz abból?

Vállat von. Ujjával köröket rajzol az asztalon. – Igen, vidékre mennek. Mert itt már nem maradhatnak. Ismerik őket. Nagyon is ismerik őket. Velük tartok.

Nem kérdezem, hogy miért megy. Mikor megy. De ő mégis úgy beszél, mintha állandóan kérdezném.

– Jobb így. Higgye el, jobb így. Hiszen úgy néznek rám a házban… Biztosan magának is szóltak már. Tudom én azt. Úgyse maradhatnék itt.

Még mond valamit, de már nem figyelek. A szekrény aljából kihalászom az öreg hátizsákot. Inget teszek bele meg egypár holmit. Sok magamnak sincs. Közben, úgy oldalról, látom a fiú arcát. Remeg ez az arc.

– Hát maga? Hát igazán?…

Szembefordulok vele. Az asztalra teszem a hátizsákot.

– Hogy legyen valamid az útra.

Éjjel fölébredek. Mozdulatlan árnyék az ablaknál. A fiú. Kibámul valahová az éjszakába. Nincs már ő itt. Talán nem is volt soha. Mégis, talán ha azt mondanám: maradj… – Semmit se érne. Semmit.

Eljön az ablaktól. Az ágyamhoz lép. Lehunyom a szemem. Szuszogok, mintha aludnék. De érzem, hogy nem mozdul az ágyamtól. Nagy sokára fölnézek. Már nincs mellettem.

Kint az utcán fütyülnek. Ismerem ezt a dalt.

– Sötét az utca, sötét a város…

Szótlanul reggelizünk. Nem is nézünk egymásra. Aztán veszem a seprűt, ő meg a hátizsákot. Megyünk. Magányosan kopognak a lépések. Várom, hogy mondjon valamit, de csak hallgat.

Már lent vagyunk a kapualjban. Nyitom a kaput. Megérinti a kezemet, kisurran, mint egy árnyék. Utánanézek, de nem látom. A lépéseit hallom. Aztán csönd.

A hajnali szél csattog körülöttem. Felkavarja a havat. Végigtáncol a Teleki téren.

Mostanában sehová se megyek. Nem érdekelnek az emberek. Ha mégis szól hozzám valaki, olyan messziről hangzik. Egy dülöngélő árnyat látok, satnya hátizsákkal a vállán. Megy, megy, maga se tudja, merre. De kell, hogy menjen. Mint ahogy sokan elmennek a kapu előtt.

Én pedig bent állok. A házmester megkérdi:

– Nem vitt el valamit magától az a fickó?

– Nem. Semmit.

– Na, nem tudom. Aztán azért lépett meg. Nekem beszélhet!

A Zsoldos úr is azt mondja a lépcsőn:

– Jól megjárta azzal az alakkal. Jelzem, én mindjárt láttam. Ahogy az nézett. Igazi tolvaj.

Semmit se mondok. Úgy ragaszkodnak hozzá, hogy Gábor lopott, mintha ez nekik örömet okozna. És azóta beszélnek velem. Szinte szeretnek. Nem hallgatom őket. Csak bólogatok. De azért mégis az agyamban maradnak ezek: „Csavargó, tolvaj…” Gondolni kell rájuk.

Azért is szeretek inkább egyedül lenni.

Nem lepett meg, amikor megláttam. A kapu előtt állt, szinte beleveszve a hajnali ködbe. Nagyon régen állhatott már itt. Az arcát nem is láttam. Csak a sovány vállát. Olyan volt, mint egy megvert lóé. A rongyos ruha alól kilógott az ing. Véznán, szánalmasan.

Nem kérdeztem, honnan jött, miért jött vissza? Sok jó nem történt vele. Azt láttam. Magától beszélt. Akadozva lökte ki a szavakat.

– Nem tudtam velük menni. Érti? Otthagytam őket. Most már mi lesz?

– Gyere föl. Hideg van itt.

A szobámban megint teát főztem neki. Mint régen, amikor ráakadtam. Gábor meg csak beszélt, beszélt.

– Hogy van ez? Az ember csavarog. El se tudja képzelni, hogy mást is lehet. Aztán bevetődik valahova. Leültetik. Szólnak hozzá. És ez olyan, olyan… Na, holnap tovább. Itt hagyom az egészet. Azt gondolja. De nem lehet. Miért? És itt maradok. Azt hiszi, itt maradok? Hogy most már mindig?… – Nevet, de úgy, mintha csuklana. Leül. Megreccsen alatta a szék. Aztán csönd. Csak a gázláng lobog.

Hogy mindig itt marad?… Dehogy gondolom. Hanem most itt van. És ez jó. Ha majd egyszer elmegy… de úgy, hogy többet vissza se jön?…

Nem tehetünk semmit. Se ő, se én. Az Isten legyen velünk.

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.

Mándy Iván (1918-1995): A házilétrák

Elhagyták a házat. Már régen készültek erre? Vagy csak egy hirtelen ötlet? Egyébként nem az első eset. Olykor igazán megengedhetnek maguknak egy kis kiruccanást bel- és külföldön egyaránt.

Valaki utánuk szólt egy ajtó mögül.

- Hová mentek, fiúk?

Meg se hallották.

Hol itt, hol ott bukkantak fel. Régi kedves tereken, utcákon. Az Opera körül keringtek. Bérletet váltanak: Vagy inkább az Operettbe? Talán mégis inkább az Operettbe.

- Kinézek az Állatkertbe.

- Engem csak a berlini érdekel.

- Maradok a pestinél.

- Kérlek, semmi akadálya.

- Mi a véleményed a Lukács uszodáról?

- Akkor már inkább a Gellért. De ha te úgy gondolod...

Akadt, aki eltűnt egy kapualjban. Akadt, aki előbukkant egy kapualjból.

Néhányan lekoptak. De a többség együtt maradt.

Közben elhagyták a várost. A hazai tájakat.

Hosszan elnyújtott lépésekkel átkeltek a határokon. Egyik országból a másikba.

Benéztek a lépcsőházakba, az udvarokba. Hiába! Mégiscsak ez érdekelte őket úgy igazán.

Olykor ráborultak egy falra. Egy falra, egy utcalámpára. Mi ez? Meghatottsági roham egy idegen város idegen utcáján?

A házak váratlanul eltűntek. Mintha elbújtak volna előlük. Az utcalámpák észrevétlenül meglógtak. Akárcsak a hirdetőoszlopok. Maguk az utcák kicsúsztak alóluk.

Barakkok.

Igen, barakkok között találták magukat. Ajtók, ablakok nyitva, vagy éppen kiszakítva.

A lakók odakint hevertek a kiégett füvön.

Lakók? Ugyan miféle lakók?

A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. Egyetlenegy akadt köztük koszos, behorpadt csomagolópapírral letakarva. (Ki takarhatta le? Milyen volt az a mozdulat?) De még így is olyan előkelő. Arisztokratikus. Tudni se akart a többiről.

Egy nő rohant át a barakkok között kibomlott hajjal, szakadt szvetterben. Odakiáltott valamit a létráknak. Azzal eltűnt.

A létrák szédülten kóvályogtak. Egy hórihorgas öreg bedugta a fejét az egyik barakkba. Talán valami szolgálatot akart felajánlani? Miféle szolgálatot? És kinek?

Nem kell nézelődni! Semmi ácsorgás, semmi bámészkodás!

Tovább, tovább, de minél előbb!

Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva.

Néhányan csúnyán elvágódtak.

Azért valahogy csak feltápászkodtak. Folytatták útjukat támolyogva, dülöngélve.

Szakadt ingeket hurcoltak magukkal, nadrágfoszlányokat, mindenféle rongyokat, összegubancolódott hajcsomókat.

Elérték a tengert.

Pihenő. Pillanatnyi pihenő a parton. Kisebb csoportokban, vagy csak úgy magányosan.

Várni lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak.

De nem! Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.

Ezalatt odahaza a Duna elhagyta régi medrét. Szürkén, rosszkedvűen hömpölygött előre. Elérte a Népszínház utcát.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 19-20. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)

Tarján Tamás: Mándy Iván (1918-1995)

Életének, életrajzának első harmada a néha önmaga által is ironikusan, szeretettel táplált legendák, anekdotikus emlékek finom ködébe vész. Harmincas éveit méltatlan mellőzöttségben, „a pálya szélén” töltötte, sőt még a negyvenesek egy részét is. Az 1948-ban kiérdemelt Baumgarten-díj után huszonegy esztendőnek kellett eltelnie, míg az 1969-es József Attila-díj „hivatalosan” is igazolta, amit hűséges olvasói már jó ideje tudtak: Mándy Iván a magyar epika, főként a kispróza legihletettebb mestereinek egyikévé érett. Utolsó két évtizedében végre teljes megbecsültséget élvezett, a Kossuth-díjhoz (1988) különféle rangos életműdíjak társultak. Ekkorra ő lett a magyar irodalom legtipikusabb pesti polgára, akinek biográfiája azonban teljességgel nélkülözi a nem hétköznapi eseményeket.

Ahogyan – egy kerek számú születésnapját köszöntve – Faragó Vilmos írta róla: Mándy Ivánt a Jézuska hozta. 1918. december 23-án született Budapesten. Az édesapa, Mándy Gyula hírlapíró és az édesanya, Alfay Ilona korán elváltak egymástól. A gyermek az apjával maradt. 1928-tól a Lónyay utcai református gimnáziumba, majd a Madách gimnáziumba járt, de egyik nevezetes tanintézményben sem volt maradása: a kötöttségektől idegenkedve megszakította tanulmányait. A hotelek, kávéházak, színházak, mozik, sportpályák – ahol apjával rendre megfordult – szabadságra és önképzésre nevelték. Mint elemzett regényünkből megtudjuk (az író alakmásának tekinthető Zsámboki szavaiból), a kamasz „egész évben hazudott”: „Anyámnak azt hazudtam, hogy iskolába járok… Mert külön laktunk. Én az apámmal egy szállodában, anyám meg a nagynénjénél. Anyám fizette a tandíjat.” Viszont az apa helyezte el a korán írni kezdő ifjú novelláit a szerkesztőségekben. „Meglehetősen rámenős apa volt. A szerkesztőnek döntenie kellett: vagy kiugrik az ablakon, vagy leközli a novellát” – áll A labda útja című szemelvényes vallomásban, mely egy – Mándy tiszteletére rendezett – est párbeszédeinek lejegyzése. Érdemes innen idéznünk azt is, mi motiválta a pályaválasztást. Az egykor híres és közkedvelt, jól szerkesztett Színházi Élet című lap – mely színműveket is közölt – a fiatalember kedves olvasmánya volt: „Onnan ismertem meg a drámairodalom nagy részét, például Csehov Sirályát. Akkor határoztam el – minthogy egyébként eszembe se jutott -, hogy valamikor majd írni fogok. Elolvastam a Sirályt, és nagyon megragadott az író, Trigorin alakja. Úgy gondoltam, hogy én ezt a szerepet egyszer, egyetlenegyszer el fogom játszani… Ez a Trigorin olyan jófajta, nekem való pasas. Örökké nők után császkál, és örökké jegyzetel. Elég jó, meglehetősen sikeres író, a nők is aránylag kedvelik, legalábbis elviselik. Persze nem igazán boldog, néha eltűnődik: „Jó, jó, hát istenem, kiadják a könyveimet itt-ott, és ha majd meghalok, meg is állnak a síromnál – nem olyan fontos, hogy megálljanak, de megállnak, tudod, néha megállnak a síroknál -, s ott a síromnál az emberek azért megjegyzik: hát igen, jó író volt ez a Trigorin, na de Turgenyev!””

Első elbeszélését a tekintélyes irodalmár, a személyében a Nyugat folyóiratot is őrző-reprezentáló Schöpflin Aladár találta közlésre érdemesnek a Tükörben. Regényíróként 1943-ban mutatkozott be (A csőszház), azután még három nagyobb lélegzetű művet alkotott (Az enyedi diák, 1944; Francia kulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948). Egész munkásságára kiható mozzanat, hogy 1946 és 1948 között – részben szerkesztőként is – az Újhold című periodika szerzőgárdájához tartozott, Hubay Miklós, Szabó Magda, lengyel Balázs, Örkény István, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Rába György, a különösen meghatározó szerepű Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, valamint néhány más fiatal társaságában. Mivel e kör polgári humanizmusát, íróinak intellektualitását és individualizmusát a korabeli irodalompolitika retrográdnak bélyegezte, a lapot betiltották. Mándy is – amolyan nemkívánatos szerzőként – hamarosan az irodalmi élet peremén találta magát. 1950 és 1954 között a Népművelési Intézet munkatársaként tett eleget harmadrendű, érdektelen, nevetséges feladatoknak. Ezt az időszakot eleveníti föl Fabulya feleségei (1959) című regénye és az Előadók, társszerzők (1970) című novellafüzére.

1954-től volt szabadfoglalkozású író. Előbb az érzékenyen megrajzolt gyerekalak, Csutak köré szőtt, az ifjúságnak szánt könyveivel talált utat az olvasókhoz (a Csutak és a többiek című, 1956-ban keletkezett vígjáték után négy regény kerekedett ebből a tematikából: Csutak színre lép, 1957; a legnépszerűbb. Csutak és a szürke ló, 1959; Csutak a mikrofon előtt, 1961; Csutak és Gyáva Dezső 1968), majd – illetve ezzel párhuzamosan – végképp megteremtette saját világát a novellista is (Idegen szobák, 1957; Az ördög konyhája, 1965; Séta a ház körül, 1966; Régi idők mozija, 1967; Egyérintő – válogatott elbeszélések -, 1969). Több művére fölfigyeltek a filmrendezők; A pálya szélén (1963) szolgált alapul Sándor Pál Régi idők focija (1973) című, máig sokszor vetített filmjének, melyből szállóigévé lett a „Kell egy csapat!” mondata.

Mándy Iván (1918-1995): A házilétrák

elhagyták a házat. Már régen készültek erre? Vagy csak egy hirtelen ötlet? Egyébként nem az első eset. Olykor igazán megengedhetnek maguknak egy kis kiruccanást bel- és külföldön egyaránt.

Valaki utánuk szólt egy ajtó mögül.

- Hová mentek, fiúk?

Meg se hallották.

Hol itt,  hol ott bukkantak fel. Régi kedves tereken, utcákon. Az Opera körül keringtek. Bérletet váltanak? Vagy inkább az Operettbe? Talán mégis inkább az Operettbe.

- Kinézek az Állatkertbe.

- Engem csak a berlini érdekel.

- Maradok a pestinél.

- Kérlek, semmi akadálya.

- Mi a véleményed a Lukács uszodáról?

- Akkor már inkább a Gellért. De ha te úgy gondolod…

Akadt, aki eltűnt egy kapualjban. Akadt, aki előbukkant egy kapualjból.

Néhányan lekoptak. De a többség együtt maradt.

Közben elhagyták a várost. A hazai tájakat.

Benéztek a lépcsőházakba, az udvarokba. Hiába! Mégiscsak ez érdekelte őket úgy igazán.

Olykor ráborultak egy falra. Egy falra, egy utcalámpára. Mi ez? Meghatottsági roham egy idegen város idegen utcáján?

A házak váratlanul eltűntek. Mintha elbújtak volna előlük. Az utcalámpák észrevétlenül meglógtak. Akárcsak a hirdetőoszlopok. Maguk az utcák kicsúsztak alóluk.

Barakkok.

Igen, barakkok között találták magukat. Ajtók, ablakok nyitva, vagy éppen kiszakítva.

A lakók odakint hevertek a kiégett füvön.

Lakók? Ugyan miféle lakók?

A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. Egyetlenegy akadt köztük koszos, behorpadt csomagolópapírral letakarva. (Ki takarhatta le? Milyen volt az a mozdulat?) De még így is olyan előkelő. Arisztokratikus. Tudni se akart a többiről.

Egy nő rohant át a barakkok között kibomlott hajjal, szakadt szvetterben. Odakiáltott valamit a létráknak. Azzal eltűnt.

A létrák szédülten kóvályogtak. Egy hórihorgas öreg bedugta a fejét az egyik barakkba. Talán valami szolgálatot akart felajánlani? Miféle szolgálatot? És kinek?

Nem kell nézelődni! Semmi ácsorgás, semmi bámészkodás!

Tovább, tovább, de minél előbb!

Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva.

Néhányan csúnyán elvágódtak.

Azért valahogy csak feltápászkodtak. Folytatták útjukat támolyogva, dülöngélve.

Szakadt ingeket hurcoltak magukkal, nadrágfoszlányokat, mindenféle rongyokat, összegubancolódott hajcsomókat.

Elérték a tengert.

Pihenő. Pillanatnyi pihenő a parton. Kisebb csoportokban, vagy csak úgy magányosan.

Várni lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak.

De nem! Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.

Ezalatt odahaza a Duna elhagyta régi medrét. Szürkén, rosszkedvűen hömpölygött előre. Elérte a Népszínház utcát.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia19-20. old.  – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.