Mándy Iván: Hajnali szél

Reggel ötkor megyek kaput nyitni. Van egy öreg vekkerem, de nem húzom fel. Minek? Felébredek úgyis. Így télen villanyt gyújtok, aztán egy darabig csak állok a szoba közepén, és a nyakamat vakarom. Ez olyan jó. Hanem azért mégiscsak elkészülök. A szvetterre fölveszek egy foltos könyökű kabátot, fejembe nyomom a kucsmát. Indulok lefelé.

A lépcsőház sötét, álmos. Egyik ablakban villany ég. A Lajoséknál. Aztán egyszerre csak sötét lesz az ablak. És már a gangon a Lajos. Köpcös, fekete kabátos férfi. Megy, megy, mintha attól félne, hogy eldűl. Lát, de nem köszön. Az arca puffadt. A szeme alja táskás, vörös. Talán még fel se ébredt.

Nyitom a kaput. Hirtelen megáll. Hátrafordul.

– Mi aztán rendben vagyunk – azt mondja. – Ilyenkor kelni. Nyáron még csak hagyján, de télen…

Aztán már megy. Belevész a sötétbe.

Én meg állok a kapu előtt. A havas szél vágja az arcomat. Szeretek így ácsorogni. A tér bódéi felé nézek. Úgy gubbasztanak, akár a vénasszonyok. Nem látni őket, csak sejteni. Valahol kocsi zörög. Álmosan, egyhangúan. Egy kutya ugat fájdalmas fahangon. Félek ettől a hangtól. De mégse tudok bemenni. Hallgatni kell. Aztán egyszerre csönd. Mi lehet vele? Eldőlt az éhségtől? Ki tudja?

Különben már söpröm a havat a ház előtt. Körülöttem ritkul a sötét. Már a bódékat is látni. Kocsik tűnnek fel. Egy-egy ló feje.

Aztán egy arc. Vékony, vörös arc. A haja lenyírva. Szakadozott kiskabát, tornacipő. Adok neki egy cigarettát. Kérdezni nem kérdezek semmit. A toloncból jött. Hová megy?

Ő se tudja. Akárcsak ez a kislány a ház előtt. Valami asztalkendő van rajta. A lábán rongy. A falhoz dűl, reszket.

Ilyeneket látni itt reggel. Az ember megszokja, akár a havas szelet vagy az esőt. Hanem azért ez nem tiszta dolog. Az ilyeneket be kéne hívni. – Nézd csak, gyere ide a kapu alá. Melegedj. – De ezt még soha nem mondtam. Még át is kutatom a lépcsőházat meg a padlást, nem bújt-e el valaki.

Egyszer két gyereket találtam. A padláson, igen. Két kisfiút. Úgy összebújtak, akár egy halom rongy. Hanem a szemük égett. Nem szóltam semmit. Csak néztek. Hát én nem is tudom, hogy mit éreztem akkor… Beszélni kezdenek. Egyszerre mind a ketten. Valami bácsiról, aki veri őket. És hogy a nagymamájukhoz mennek. De én csak a szemüket nézem.

– Jófélék vagytok. Megszöktetek a javítóból.

Ezt mondom. Nem, talán nem is én mondom. Nem akarom bántani őket. Hát akkor miért? Olyan görbén néznek. Gyűlölködve. Hajtom őket kifelé. Kapkodják a lábukat. Közben hátra-hátrasandítanak. És már mellettem a házfelügyelő meg még valaki.

– Rendőrt kell hívni!

– Az ilyenek a legveszélyesebbek.

De akkor a gyerekek már kilógtak. Én meg csak állok a kapuban. Nem értek semmit. Hallom a nevemet.

– A Bicskás vigyáz a házra. Az igen.

Előttem a fekete bajuszos házmester. Valahogy szeretnék az arcába vágni. De csak sodrok egy cigarettát. A földet bámulom.

Sokszor gondolok arra a két gyerekre. Éjszaka, ha a kóbor kutyák vonítását hallom. De nappal is. Egyszerre csak előttem vannak. Állnak és néznek rám.

Délután, ha összeszedem a szemetet, lemegyek a kocsmába. Nem mintha nagyon szeretnék inni. Csak hát, hogy emberek között legyek egy kicsit. Hogy is van ez? Az ajtók előtt szemetesláda. Olykor kiszól valaki.

– Na, Bicskás, ma aztán hideg van!

Én meg bólintok. Az ajtónak bólintok. Mert akkor már bement. Valaki lerobog a lépcsőn. A vállamra csap. – Mi újság, öreg? – És már lent van a földszinten. Inkább semmit se mondanának, semmit se kérdeznének. Inkább semmit.

Hanem a kocsma érdekes hely. Örökké zajos. Annyi, de annyi ember! Abban a kis hátsó szobában szeretek üldögélni. Az valahogy kedves. Olykor leül valaki az asztalomhoz, aztán már kész az ismeretség. Ide jár a sarki tűzköves, a pengeárus. Egy nő, aki valahonnan vidékről jön föl az árujával. Kemény, férfias arca mintha frissen lenne vasalva. Énekel. Mély, zengő hangon. Mi meg vele. Ilyenkor jó. Emberek között vagyunk.

Aztán csönd. A hangomat hallom.

– Egyszer a negyedik emeleti folyosón láttam egy nőt. Már úgy estefelé lehetett. Finom nő volt. Magas, karcsú. A szőke haja csillogott. Sírt. A falhoz dűtötte a fejét, és egy ajtóra bámult. Én meg nem tudtam, hogy maradjak-e vagy menjek? Észre se vett. Aztán felém emelte a könnyes arcát. De akkor se látott meg.

– Na és aztán?… – Csodálkozó tekintet mered rám. Még egyszer kérdi. – Na és? Mi van abban, hogy valaki sír? egy nő?

– Semmi, csak úgy mondtam.

Forgatom, nézem az üres poharat. Aztán fizetek és megyek.

Föl a szobámba. Ruhástul rádűlök az ágyra, és csak fekszem. Zongora szól. A harmadik emeleten játszik a Révészék kislánya. Többször elakad, aztán folytatja. Ismerős dallam. Talán gyerekkoromban hallottam.

Hirtelen fölkelek. Lemegyek a kazánházba. Mintha félnék fent maradni. Egyedül a zongorajátékkal. Annyi mindenre gondol olyankor az ember.

Nem jó az. Végezzük a dolgunkat.

Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból… Vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe se jutott, hogy elkergessem. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen… Akkor lop, gyilkol, vagy pedig… Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam.

– Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt.

Úgy ugrott fel, akár egy éhes kutya. A karját előredobta, a teste utánarándult. Nem szólt egy szót sem. Mögöttem kullogott. Hátranéztem. A fal mellett jött. Lógatta a fejét, mintha nagyon, de nagyon nehéz lenne. És most még jobban emlékeztetett egy kutyára.

Odafönt se szólt. Nézte, hogy főzöm a teát, hogy vágom a kenyeret. Olykor a tüskés haját kaparta. Falta az ételt. A kezem után kapott. Alig tudtam elrántani. Nem szeretem az ilyesmit. Mire jó?

Evés után fölugrott, mintha valaki ráordított volna. Ócska sapkáját a térdéhez szorította. Állt és várt. Megfogtam a vállát. – Te most itt maradsz.

A házmesternek pedig azt mondtam:

– Az a suhanc velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.

A hideg fényű nap besüt a lépcsőházba. Gáborral mossuk a lépcsőt. Előttünk a vizesvödör meg a rongy. Fölállok. Megdörzsölöm a derekamat. Aztán leülök egy ablakmélyedésbe. Cigarettát sodrok.

A fiút néztem. Egy percre se emeli föl az arcát. Szinte a lépcsőhöz tapad. Kicsit lassú. Hiába, nem szokta meg az ilyesmit.

Hirtelen fölkapja a fejét. És megint úgy néz rám… Igen, mintha várná, hogy elkergetem. Ügyetlenül, sután fogja a rongyot. A víz a cipőjére csorog.

Nem szeretem, ha úgy néz. Lecsúszok az ablakpárkányról, és már együtt dolgozunk. Különben keveset beszélünk. Mintha a szótól is félne. Talán, hogy kérdezek valamit. De hiszen nem kérdezek semmit.

Föntről lépések. Hócsizmát látok. A Nagynét. Karján szatyor.

– Eridj, Gábor.

Kifacsarja a rongyot. A nadrágjába törli a kezét, és megy a Nagynéval. Tudom, hogy egész úton meg se szólal.

Délután a szobámban…

Az ágyon pipázok. Gábor rántottát csinál. Jól főz. Hol tanulhatta? Jólesik látni, ahogy mellettem mozog. Valahogy már a tekintete sem olyan ijedt. De még nem beszél. Valami egyszer történhetett vele. Azóta fél. Fél az emberektől. De hát tőlem is? Egyszer csak megkérdi:

– Meddig maradhatok? Úgy értem, hogy mikor küld el? Mert voltam én már így, kifutó, mindenféle… Azt mondták, hogy loptam…

Kopognak a szavai. Én meg csak hallgatom. Nem szólok semmit.

– Tovább kellett menni. Mindig tovább. Egyszer elkaptak. Itt, a téren. Hogy csavargok. A fejemet ütötték. – Fel-alá járkál a szobában. Olykor rám néz. Várja, hogy mondjak valamit. Megáll előttem. Rám kiált. – És ha loptam? Verekedtem, kártyáztam!… Na és?!…

Hirtelen lehull egy székre. A tenyerébe dűti a fejét. Szaggatottan lélegzik. Az ajka remeg.

Csönd. Valaki jön föl a lépcsőn.

A házmester kabátjáról hiányzik egy gomb. Ősz szálak meredeznek elő a festett bajuszából. A fejét ingatja. Sóhajt.

– Hát, Bicskás, mi lesz azzal a fiúval? Nincs bejelentve, meg aztán… – Még mond valamit, de mintha nem erről akarna beszélni.

– Itt marad. Hová is küldeném? Öreg vagyok. Kell, aki segítsen. Hiszen mondtam már.

– Meglátja, egyszer baj lesz vele. Olyan sunyi a tekintete. A járása meg, mint a macskáé. Ki tudja, honnan jött?

– Nem küldhetem el.

– Jó, jó. Csak vigyázzon. – Elhallgat. A bajuszát tépkedi. – Tudja, Bicskás, úgy van ez… – Remeg a hangja. A cipője orrát bámulja. – A fiam gimnazista. Aztán egyetemre kerül. Igen. Egyetemre. Orvos lesz. Az ugye nagyon szép dolog, Bicskás? Orvos… Már most is olyan művelt. Hiszen annyit tanult. Egyszer beszélgettünk. Már nem is tudom, miről. A végén azt mondta: Ugyan kérlek, hagyj békén. Én csak művelt emberekkel vitatkozom. – Mert közbeszóltam valamit. Csak művelt emberekkel vitatkozik. Egyenrangúakkal. Ha ilyet mond, ha ilyet tud mondani az apjának, akkor az egész nem ér semmit. A gimnázium. Az egyetem. És az se, ha orvos lesz. Az se. Ha jönnek a barátai, kimegyek a szobából. Velem alig beszél. A feleségem se. Ők operába járnak, társaságba. Igen. Társaságba.

Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. Látom, hogy kiesik a könny a szeméből. Az arca meg mintha összezsugorodna. Így áll egy darabig, aztán bemegy. Púpos a háta, akár egy öreg kemence.

Gábor az asztalnál áll. Vizet tölt a pohárba. Hosszú kortyokban iszik. Aztán megtörli a száját. Rám néz. És mintha valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézne. A homloka vörös, de az arca fehér.

– Tegnap találkoztam a fiúkkal. Tudja, akikkel együtt csavarogtam. A cimborákkal. Vidékre mennek.

– Aztán mi lesz abból?

Vállat von. Ujjával köröket rajzol az asztalon. – Igen, vidékre mennek. Mert itt már nem maradhatnak. Ismerik őket. Nagyon is ismerik őket. Velük tartok.

Nem kérdezem, hogy miért megy. Mikor megy. De ő mégis úgy beszél, mintha állandóan kérdezném.

– Jobb így. Higgye el, jobb így. Hiszen úgy néznek rám a házban… Biztosan magának is szóltak már. Tudom én azt. Úgyse maradhatnék itt.

Még mond valamit, de már nem figyelek. A szekrény aljából kihalászom az öreg hátizsákot. Inget teszek bele meg egypár holmit. Sok magamnak sincs. Közben, úgy oldalról, látom a fiú arcát. Remeg ez az arc.

– Hát maga? Hát igazán?…

Szembefordulok vele. Az asztalra teszem a hátizsákot.

– Hogy legyen valamid az útra.

Éjjel fölébredek. Mozdulatlan árnyék az ablaknál. A fiú. Kibámul valahová az éjszakába. Nincs már ő itt. Talán nem is volt soha. Mégis, talán ha azt mondanám: maradj… – Semmit se érne. Semmit.

Eljön az ablaktól. Az ágyamhoz lép. Lehunyom a szemem. Szuszogok, mintha aludnék. De érzem, hogy nem mozdul az ágyamtól. Nagy sokára fölnézek. Már nincs mellettem.

Kint az utcán fütyülnek. Ismerem ezt a dalt.

– Sötét az utca, sötét a város…

Szótlanul reggelizünk. Nem is nézünk egymásra. Aztán veszem a seprűt, ő meg a hátizsákot. Megyünk. Magányosan kopognak a lépések. Várom, hogy mondjon valamit, de csak hallgat.

Már lent vagyunk a kapualjban. Nyitom a kaput. Megérinti a kezemet, kisurran, mint egy árnyék. Utánanézek, de nem látom. A lépéseit hallom. Aztán csönd.

A hajnali szél csattog körülöttem. Felkavarja a havat. Végigtáncol a Teleki téren.

Mostanában sehová se megyek. Nem érdekelnek az emberek. Ha mégis szól hozzám valaki, olyan messziről hangzik. Egy dülöngélő árnyat látok, satnya hátizsákkal a vállán. Megy, megy, maga se tudja, merre. De kell, hogy menjen. Mint ahogy sokan elmennek a kapu előtt.

Én pedig bent állok. A házmester megkérdi:

– Nem vitt el valamit magától az a fickó?

– Nem. Semmit.

– Na, nem tudom. Aztán azért lépett meg. Nekem beszélhet!

A Zsoldos úr is azt mondja a lépcsőn:

– Jól megjárta azzal az alakkal. Jelzem, én mindjárt láttam. Ahogy az nézett. Igazi tolvaj.

Semmit se mondok. Úgy ragaszkodnak hozzá, hogy Gábor lopott, mintha ez nekik örömet okozna. És azóta beszélnek velem. Szinte szeretnek. Nem hallgatom őket. Csak bólogatok. De azért mégis az agyamban maradnak ezek: „Csavargó, tolvaj…” Gondolni kell rájuk.

Azért is szeretek inkább egyedül lenni.

Nem lepett meg, amikor megláttam. A kapu előtt állt, szinte beleveszve a hajnali ködbe. Nagyon régen állhatott már itt. Az arcát nem is láttam. Csak a sovány vállát. Olyan volt, mint egy megvert lóé. A rongyos ruha alól kilógott az ing. Véznán, szánalmasan.

Nem kérdeztem, honnan jött, miért jött vissza? Sok jó nem történt vele. Azt láttam. Magától beszélt. Akadozva lökte ki a szavakat.

– Nem tudtam velük menni. Érti? Otthagytam őket. Most már mi lesz?

– Gyere föl. Hideg van itt.

A szobámban megint teát főztem neki. Mint régen, amikor ráakadtam. Gábor meg csak beszélt, beszélt.

– Hogy van ez? Az ember csavarog. El se tudja képzelni, hogy mást is lehet. Aztán bevetődik valahova. Leültetik. Szólnak hozzá. És ez olyan, olyan… Na, holnap tovább. Itt hagyom az egészet. Azt gondolja. De nem lehet. Miért? És itt maradok. Azt hiszi, itt maradok? Hogy most már mindig?… – Nevet, de úgy, mintha csuklana. Leül. Megreccsen alatta a szék. Aztán csönd. Csak a gázláng lobog.

Hogy mindig itt marad?… Dehogy gondolom. Hanem most itt van. És ez jó. Ha majd egyszer elmegy… de úgy, hogy többet vissza se jön?…

Nem tehetünk semmit. Se ő, se én. Az Isten legyen velünk.

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.