Egyszer,
fiatal éveimben kocsin mentem a szentannai pusztáról a városba. Szép októberi
délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a rétekre, de a fénye mégis
szomorú volt, mint a vén ember szerelme. A messzi síkságon sehol egy teremtett
lélek. A téglavetők körül is, amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség
honolt, mintha az emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy
veszedelem elől. A füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és
ásószerszámok hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.
A
téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyírfaligetbe. Nedves hűvösség
csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágódó napsugarak pedig oly káprázatos
táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom egy percre a szememet.
Mikor
a vágásra értünk, halk, harmonikus kiáltás ütötte meg a fülemet. Vidám
madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a csak szó, de elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el
közel a fejem fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva
a levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem.
Idegenszerűen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha távoli
pálmaszigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban álmodoztam.
Röptében már majdnem a csalánbokrot érintette, aztán megbillentette szárnyát és
könnyedén fölvetette magát egy fiatal nyírfa koronájába. Ott megült.
Alkalmasint fölizgatta kíváncsiságát a fogatom, mely prüszkölve döcögött végig
az erdején.
Rajtam
pedig egyszerre megint erőt vett a kellemes láz, mely gyermekkoromban
emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka madártollat is láttam.
Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben érezhessem és magaménak mondhassam
a levegő szabad gyermekét, hogy urává legyek az idegenszerű varázsnak,melyet
erdők mélyén és verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.
A
puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán megállítottam a
kocsit. Mikor célba vettem a csókát, ijedt csak-kiáltást
hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról. Kétszer lőttem,
gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a madarat. Zegzugos
vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony füstsáv úszott, a nyírfa
lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.
Leugrottam
a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába kutattam a fűben;
végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás tövében, kék gombolyaggá
fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem alól és sebes verébugrásokkal
menekült. Az ellőtt szárnyát maga után vonszolta, de azért oly gyorsan futott,
hogy csak nagy erőlködéssel tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt
előretörtetve kergettem, le a domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés
drótkerítés állotta el utamat. Haboztam a kerítés előtt és elnevettem magamat.
Igazán ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha
már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is restelltem volna, ha
madár nélkül térek vissza.
Átmásztam
a kerítésen, közben pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért se menekülsz,
átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!
Oly
gyorsan suhant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni kezdett alattam
a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig gázoltam az iszapot, a
cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a túlsó partra. Már jó messzi jártam
a kocsitól.
A
parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette magát. A
bokrok a védelmük alá fogadták és ezer harcias tüske vágott az üldözője felé. A
csóka ott gunnyasztott vagy kétlépésnyire tőlem, pihegve, a csőrét tátogatva.
Utána kaptam, - megint kisurrant a kezem alól. A haragtól szinte elvakulva,
nekitörtettem a bozótnak. A kezemet, a nyakamat megvérezte a tüske, de most már
nem tágítok, gondoltam, ha cafatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy
elégtételt kell szereznem a sérelemért, melyet egy buta kis madár az emberi
méltóságomon ejtett.
Megfogtam!
Mikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot
kiáltott, a szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott
állottam a bozótban, a fáradságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett ruhával,
de diadalmasan. A csóka jobbra-balra forgatta fejét, a szemén pedig kékes-fehér
hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya ronggyá volt lőve,
alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott csőréből vér szivárgott.
Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam erőt. Mire való volt ez? Mit
kezdjek most a csókával? Eldobjam? Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan,
hogy ne kínlódjon szegény.
Kitéptem
egy tollat a szárnyából, hogy vadászszokás szerint átfúrjam vele a koponyáját;
de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje – nem sikerült. A madár
kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben, végre megundorodtam a
förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve letéptem a fejét. Csonka kis
testében még akkor is ijedten lüktetett a forró szíve.
A
fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat. Nagy
ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt, hogy elémbe
kerül, de mivel nem tudta, merre járok, másfelé vette az útját. Csak hosszas
keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Mikor halálfáradtan fölültem, már
alkonyodni kezdett.
A
csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos tollához
szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy tollat a szárnyából
- otthon odaadom a gyerekeknek -, a csonka testét pedig kidobtam az út szélére.
Később észrevettem, hogy a tollak közül az egyik tépett és konyult; azt is
szélnek eresztettem. A hármat, ami megmaradt, odatűztem a kocsiülés zsinórjába,
mely fehér porcelángombokkal volt levarrva.
Időközben
mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás függőleges felhőoszlopok
mögött kékes-vörös tűben izzott az ég. Olyan volt, mint egy rettenetes
ismeretlen istenség temploma. Lassankint kialudt az égi tűz. Minden szürke
lett. Az útszéli nyárfák zúgva hajlongtak a szélben.
A
tollamat kerestem a szememmel, de az ülésen már csak egyet láttam. A másik
kettőt már rég elvihette a szél.
Most
az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta és arcomba
sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor libegve elszállott és
eltűnt a homályban.
Megállítsam
ezért a kocsit? Nem érdemes! – gondoltam.
Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése