Krüzselyi Erzsébet: Kincses könnyek

Ha tőlem függne:

Nem engedném, hogy sírjatok!

A könny a lélek élet-titka,

Legyen azért az néma, ritka

Rejtett bánat-ékkövetek.

Fűzére titkolt fájdalomnak,

Kik jajosan, sokat zokognak,

Elpazarolják mind e könnyeket, -

Beissza durva földi por,

Mit szennyes láb tipor.

De aki halkan

Könnyét lelkébe visszafojtja, -

Mint rejtve-rejtett kincses-tóba, -

Csak valami törthúru-dalban

(Mely szívéből jött, vagy tanulta,)

Tör fel egy-egy kis kincses-könnycsepp,

Amely után szíve is könnyebb, -

S mely eltűnik, amíg lehullna, -

Nem érve földet sohasem:

Annak a könnye, mint a harmat,

Tiszta marad és hófehér

S napsugár-szárnyon csendesen

Ujra az égbe tér –

S lesz egykor ott majd glóriád néked!

El ne prédáld a kincses-könnyeket!

Krüzselyi Erzsébet: Vulkán fején

A hallgató csend őrzi idekint

És hó derengi homlokát szűzen.

A kráter széle nem olyan-e, mint

Alvó angyalszárny,mely békét üzen?

Pedig alant pokol-tó, lávaláng ég,

Sistergőn, hörgőn küzd az őserő,

S feszítve tépi óriás falát

A föld fejében izzó agyvelő.

De az alvó szörny minket nem riaszt:

A hó felett is fészket építünk!

Míg bennünk egy parányi fény virraszt:

A kráter-mélybe bátran néz hitünk...

Hol örök alkú vágtat tűz-lován

S zúg át, meg át a láncolt földerőn.

Így égjen-e el a pokol taván,

Vagy törjön égig, mindent szétverőn?

Krüzselyi Erzsébet (1875-1953): Hangtalan lírán. Új versek.

Krüzselyi Erzsi 1897-ben lép először a nyilvánosság elé Versei-vel. 1901-ben Ujabb versek-et ad, aztán az Örök csendben következik (1907), majd a Csendország dalai (1913) s most a Hangtalan lírán folytatja a sort. Ez az öt könyv 27 esztendő termése. Nem sok, nem is kevés. Krüzselyi Erzsi nem él vissza  közönség türelmével. Nem tartozik azok közé, akik mindegyre a világ elé szerénykednek könyveikkel, de a tartalom jórészt az előző írásokból rekrutálódik. Krüzselyi Erzsi egyetlen költeménye sem ismétlődik későbbi könyveiben. Nála az új könyv nemcsak a betűszedőnek jelent új munkát, hanem a szerzőnek is. És ezek a könyvek érdekes lélektani adatokkal szolgálnak az analizálónak. Végigkísérhetjük bennük egy szerény, kedves költői temperamentum életét a rügyfakadástól a teljes virágzásig. Látjuk az indulás nehézkességét s aztán a szárnyalás bravúroskodását. a kezdet bizony csak kezdet nála is a kezdők szokott bizonytalanságaival; szinte semmit se sejtet a jövő fényességeiből. Harmadik könyve mutatja csak az igazi költőt. Megtalálja önmagát, originálitásának igazi, ki nem meríthető forrását: saját sorsát. A negyedik kötetben eljut a Zenitre. Most megjelent könyve már nem jelent további elmélkedést. Ő már átlépte a határt, nem fogja újabb vonalakkal megjavítani rekordját; az ő értékét már le lehet mérni. Legfennebb csak a kifejezés módja válhatik acélosabbá.

Könyveinek ez az egyik érdekessége. A másik az, hogy ezek a versek kisugárzásai egy lélek benső életének, amely egészen egyéni, amilyen nincs több a magyar irodalomban. Ezek a versek csak Krüzselyi Erzsire találnak, annyira az ő egyéni sorsának a hajtásai, hogy ezeket csak ő mondhatja el, más senki. Azt, hogy „Tele van a város akácfa virággal...” leadhatja mindenki saját panaszaképpen, de a Csend zenéjét, a Csend rab énekét, a Hangtalan dalokat csak Krüzselyi Erzsi sírhatja el a világ  előtt. Ezeknek csak az ő személye ad életet, ezek csak megkövült tavirózsák, holt siralmak, ha nincs ott a Krüzselyi Erzsi arca. Mert ezek a dalok felszálló sóhajok, tört hullámok, apró felvillanások egy szomorú leány vergődéséből. tudatosan nem mondtam tragédiát, mert ez nem tragédia, bár a költő is annak nézi. Sorsa tagadhatatlanul mostoha. Krüzselyi Erzsi születése óta el van zárva a hangok világától. Ő nem tudja, mi a pacsirtazengés, az anyai szó simogató melegsége, mi a szerelmi suttogás, a melódiák lelket fogó varázsa. Ezt az egész világot elvette a sors tőle. és a színek tengeréből is alig jutott neki több egy kis bizonytalan szürkeségnél. Emiatt iskolákat sem végzett, csak úgy lassanként óriási fáradtsággal hordta össze a kincseket édesatyja – egyúttal legjobb barátja – segítségével. Igazi sisiphusi munka. S így dolgozik ő ma is örök csendben, hangtalan húrokon nagy, kíméletes, lassú tempóban, nehogy kiszáradjon szeméből az a kis fény, amit a sors még ott hagyott neki szomorú vigasztalásul. Azt a pár órát, ami neki a fényből jutott és jut, a lelke kibeszélésére fordítja.

S nekünk olyan drágák ezek a beszédek, mert látjuk belőlük egy ilyen elzárt lélek benső vegetációját. A világtól való elszigeteltsége ráutalta, hogy valahol könnyítsen a némaságán. És ő megtalálta a hangjait: egész lelki életének legközvetlenebb s egyedüli jelentkező helye: a versei. Kevés költőnk van, aki annyira a dalokba temetkeznék s annyira megjelennék a költeményeiben, mint ő. Ez a nagy szubjektivitás adja a versek különös, egyéni veretét. Mert itt nemcsak azt látjuk, hogy miképpen nő ki a kezdőből a művész, hanem segítségükkel benézhetünk a száműzöttek napsugártalan szigetére is. Krüzselyi Erzsi egyike azoknak a költőknek, akiket legjobban meg lehet ismerni költeményeikből. Mindig önmagát adja. Annyira illusztrálja költeményeivel lelki életét, hogy megszínesednek előttünk a  legrejtettebb ráncok is s mi látjuk egy ilyen szegény lélek meddő vergődését. Igen, ez csak vergődés. Mert az ő lelkének nincs története. Olyan kevés hab vetődik fel itt a folyó tükrén, hogy ez történetnek se mondható. Egyszer, valamikor elindult feléje valami kósza napsugár, de az is megállt a félúton s visszafordult. Ez minden! A többi csak gyötrődés. Pedig az élet szava megszólal benne is. El-elfogja a vágy a boldogság után; hiába az örök csend, az örök szürkeség, odabenn a tavasz levegője hullámzik, fülemilék dalolnak: milyen jó lenne, ha neki is volna egy kép a szívében, lenne egy név, amit elsuttogjon; milyen jó lenne valakire várni, valaki után sírni. Szeretne boldog lenni csak egyszer, hogy aztán legyen miről örökké álmodozni... De hát a tündérország függönyei összezárultak s az ő szemei nem találják az utat. Nem tehet egyebet: siratja önmagát. Ez az ő költészetének örökké ismétlődő motívuma. Ehhez a tárgyhoz szorítkozik még egy pár sírdomb a temetőben, hogy a mező még komorabb legyen. Ide is virágokat hullat, különösen sokat az édesatyjáéra. Ezek az ő fő tárgyai. De mennyi változatosságot tud kitalálni a fekete szín kolorizálására! Ez kétségtelenül igazi költői hivatottság bizonyítéka. Mindenütt megtalálja önmagát; lelke mindjárt odasimul a természet s az élet tényeihez: egyezőségeket vagy ellentéteket keres az ő nagy témája szerint. Lelke elmélyült mindig van hangulata, gondolata a legtöbbször szerencsés és művészi a formában is. Torlódnak az erdők, Lelki nippek, Krisztus a fák alatt, Üres helyek, Öreg udvarház megannyi gyöngyszeme az ő értékes költészetének. Az egész kötetben talán csak a Keresem a falut tartom erőtlennek a befejező versszak miatt. Ez a versszak t. i. nagyon emlékeztet a húsz éven aluliak stílusára. Így van, ha „Ámor játszi árnya” szívünk elől már „unva fut”: bevonja az ősz hervadása a májusi falut. A három háborús vers is bátran elmaradhatott volna, nem emelkednek túl az aktualitások múló értékén.

És most visszatérek még egyszer a tragédiára. Krüzselyi Erzsi vallásos szerény lélek, nem lázadozik, lehajtja fejét, de mégsem tudott úgy elhelyezkedni a Gondviselés árnyékában, mint pl. Keller Helén. Én nem tudom az ő izoláltságát tragédiának nézni. Hiszen ez a sors már annyi virágot termett neki és az irodalomnak, amennyit a földi élet múló örömei bizonyára nem érnek meg. Bizonyos, hogy Krüzselyi kedvező életkörülmények közt tizedrészét sem kapja Danaé aranyesőjének; az öt érzéken épült, hétköznapi élet nem kapta volna fel a szunnyadó költői erőket, vagy nem ilyen méretekben. Mennyit köszönhet ő s köszönhetünk mi az ő rabláncának: a csöndnek s a szürkeségnek! Villon, az első igazi francia lírikus csirkefogóvá süllyedt s csak a véletlen mentette meg az akasztófától. De ez a rettenetes sors tette költővé s Nosard kegyesen mondja róla: ez az ő költészetének váltságdíja. Krüzselyi Erzsiről is azt mondhatnók: szomorú sorsa az az adó, amit az életnek fizetett költői pályájáért. Mert az életnek mindnyájan adót kell, hogy fizessünk. Krüzselyi Erzsinek a szerencsétlensége lett a kincse. Ebben az elvonultságban a lelke megtermékenyült, megmozdult a szunnyadó költői ösztön, virágok nőttek, melódiák fakadtak: Krüzselyi Erzsi költővé csiszolódott a sors érdes kezei közt. Mennyi új meglátásnak, új hangnak lehetne megszólaltatója ez a verőfényes lemondás! Keller Helén, ez a süket-néma-vak csodagyerek optimistává tudott lenni, mert ennyi nyomorékság ellenére is kiművelődhetett s lelkébe be tudta hozni a kultúra fényét és színeit.

Vajon Krüzselyi Erzsi finomságos lelke ne érezné meg a meleget a jéghegyek alatt?... Ezt nem szemrehányásképpen mondtam. Lelkem részvétével kísérem nehéz sorsát. Ez csak vigasztalás akar lenni. Ezek csak témák – a hatodik kötet számára...

Hiszem, hogy sok olvasója lesz új könyvének.

Rass Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 8. szám 1924.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Hangzatka. Regény.

(Sziklay Ferenc: Hangzatka. Regény, Berlin, 1924. Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztály.)

A berlini L. Voggenreiter cég magyar osztályának kiadásában megjelent, ezen ízléses kiállítású kis könyvet Csehszlovákiából hozta a posta. A szlovenszkói és ruszinszkói magyarságnak szeretettel ajánlja a szerzője, ki ennek a magyarságnak egyik vezető egyénisége, szerkesztői és írói tollal küzdő katonája. Nekünk, a ma már oly sok darabra tördelt magyarság erdélyi elszigetelt részének, nagyon jól esik életjelt kapnunk csehszlovákiai testvéreinkről ezen túlnyomóan az ő földjükön és az ő légkörükben mozgó, lebilincselően kedves kis munkából.

A borítéklapon stilizált kép: térdére roskadó, derékban megtört,magyar sújtásos ruhájú, a hányt-vetett életben eltorzult arcú, féleleven alak; lelógó jobb karral, baljában hegedűjét a vonójával együtt görcsösen a szívéhez szorítva. A háttér távlatában gémeskút, sugár torony. – „Eltörött a hegedűm...” Ez a regény alaptónusa, és ez a témája. Azoknak a száz évvel ezelőtt egyre-másra felbukkanó magyar zenezseniknek egy szomorú példánya, akik „mindjárt fiatalon a virtuóz pályára mentek, amely valamennyiüknél fényes sikerrel kezdődött és teljes elzülléssel, gyászos pusztulással végződött.” – Fabó találó szavai szerint: „csak virtuóz hegedűművészek voltak és ez volt végzetes tragikumok.” Közülök leghuzamosabban tudott egzisztálni, sőt a dicsőség magaslatán megmaradni Bihari János, az egykori „cigánykirály”, a „magyar Orpheus” – azért, merttudott 24 tagból álló nagyszerű bandát szervezni és azt évek hosszú során vezetni, míg 55 éves korában a balkeze megbénulását maga után vonó balesete őt – a pazarlás fejedelmét – is nyomorba taszította.

Csermák Antal – a regény főhőse – azonban mindvégig solo-muzsikus maradt éppen úgy, mint nagy mestere, Lavotta János. Az ő életének tragikus pályája attól kezdve, mikor a bécsi szalonokban feltűnik a fiatal cseh származású hegedűművész, Anton Cermak Edler von Luid und Rohan, - fel a magasba, amint Bihari játékától elbűvölten teljesen szakít addigi német muzsikájával és Lavottától eltanulva, legnagyobb mesterévé lesz az akkori magyar zenének – az egri, gödöllői, budai fényes napokon át, midőn mint nemes Csermák Antal elbűvöli az előkelő magyar világot -, le az útszéli csárdák, falusi pajkos gyerekek, részeg parasztok kicsúfolt, lezüllött Csermakk Tónijáig: ez a hegyes szög alatt felhajított kő szabályszerű parabolikus pályáját mutató vonal jelzi a regény meséjének a menetét. Ebbe a tragikus parabolába belekapcsolódik a grófi leány, Nádszeghy Zsófika, hasonlóan tragikus szerelmi története, mely végül a budai hegyek közt a monarchiabeli első kisdedóvó megalapításának lágy akkordjaiban hangzik ki.

Sziklay Ferenc muzsikus és pedagógus. E kettős szerelme oltárán áldoz bensőséges hangulatú regényében. Az ő saját leleménye-é a két történetnek: a főúri hölgy iránti szerelmében elbukott Csermák Antal siralmas sorsának s a Brunswick Teréz grófnő életének annyira találó összekapcsolása? - vagy magát e kapcsolatot is készen találta-é valahol éppen úgy, mint a mese anyagát szolgáltat történetet? – ezt a kérdést nem volt alkalmunk tisztázhatni. Amennyire nyomozásunk elvezethetett, az annyi, hogy Brunswick Teréz talán Beethoven iránti szerelme miatt szánta el magát szűzi pártája örökös megőrzésére és később az első kisdednevelő intézetek alapítására. Ha ez az adat vezette volna a szerzőt regénye két főalakja sorsának egybekapcsolására, csak szerencsésnek mondhatjuk a behelyettesítést. És ami a művészi alakítás legfőbb feltétele: sikerült neki regénye két fő személyében lelkünkhöz nagyon közel álló, élő alakokat teremteni.

Pakocs Károly: Forró szavak. Versek.

Pakocs Károly 1892-1966

Pakocs Károly: Forró szavak. Versek. Satu Mare, 1924. 8. 96 l.)

Az olvasóközönség rendesen bizalmatlansággal fogadja a vallásos költészet megnyilatkozásait. Ez a tartózkodás nem indokolatlan. Elnyűtt közhelyeknél, sújtásos lelkendezésnél rendszerint nemigen találunk bennük egyebet. Ez a körülmény sekélyessé tette az egyházi költészetet. Rossz rímek, hibás ritmusok, szekérzörgésszerű melódiák kerültek az olvasóközönség szemei elé sokszor inkább bosszantásul, mint az áhítat növelésére. Kevés igazi költői lélek szánta rá magát, hogy a vallási érzések hullámrezgéseinek legyen leadó állomása. Így aztán tehetségtelen dilettánsok tolakodtak be az Olympus berkeibe, éppen azért, mert a bírálat nem követelte tőlük tanulságos szigorúsággal a belépő jegyet. A józan kritika hiánya tette zavarossá a vizeket s a józan kritika hiánya miatt olyan lassú az emelkedés a vallási költészetben. Újabban ebben a tekintetben is örvendetes fejlődést látunk. Sík Sándor új idők óramutatója s ha egyelőre csak utánzókat szül az ő iránya, az is nyereséget jelent a magyar egyházi költészet történetében. – Örömmel mutatunk rá Pakocs Károly könyvére is, mint a tökéletesedés egyik tünetére. Feltűnő változatosság, művészet, erő teszik könyvét kellemes meglepetéssé. Ez a dicséret csak nyer értékében, ha meggondoljuk azt a nehézséget, hogy Pakocs Károly nemcsak személyében pap, hanem költészetében is kizárólag kath. pap. Az élet keze még nem érintette meg lelke minden húrját, vagy helyesebben: még csak a vallásos érzés gyermeki kegyelet, a gondolkozó, tépelődő lélek tör ki a mélységből más rezgésekre nincs hangja. És mégis, ezen a szűk határon is mennyi tarka változatosság mozog előttünk! Ez csak azt bizonyítja, hogy a legkietlenebb mezőkön is teremnek virágok, impressziók, álmok az igazi költői lélek számára. És Pakocs költői lélek. Íme, néhány költeménye. Jöjjetek-ben az igazi papot, Krisztus igaz szolgáját mutatja. Szemmel láthatólag Krisztus urunknak ez a mondása ihlette: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak s terhelve vagytok... És ő magára alkalmazta e sorokat. Ő is hívja a világot, a gyermeket, hogy összeragasztja neki az eltört fabábut; a szenvedéllyel küzdő fiatal embert olajjal keni meg az új csatára; a boldogtalan asszonynak új otthont épít a romokon, a céltalanul bolyongónak utat mutat, a haláltól remegő öreg emberbe bátorságot önt, mert: „Én pap vagyok”. Révész-ben Charonná lesz, aki vigyáz a réven s átszállítja az örökkévalóság utasait. Halódó ágya mellett c. verse az utolsó kenet szentségének megkapó költői feldolgozása. És így találja meg ő a költői tárgyat foglalkozása minden tünetében. Költői hivatásának legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy meglát minden színt, megérez minden kis rezgést, ami művészi ábrázolásra alkalmas. És igazi lírikus, mert mindent önmagán szűr át s önmagát teszi az ilyen alkalmakkor is a középpontba. Nem elvont, nem doktriner, hanem önmagáról beszél, s így a tárgyak lírai átélésekké válnak, amelyek beleolvadnak a költői hangulat szivárványszínes dekorációjába. ez a tulajdonsága mentette meg, hogy nem fulladt bombasztokba s nem temették el a sallangok. Ha kötetét elolvassuk, sok költeményének emlékét magukba zárjuk és nem úgy vagyunk, mint pl. Klopstock lírai költeményeivel, amelyekben csak úgy ömlik a hév, de ezzel el is végeztük vele: egy költemény se helyezkedett el lelkünkben hosszabb tartózkodásra. Pakocs költeményeiben sok a tűz, az erő, az egészséges áhítat. Elég pl. a Tűz, Krisztus forradalmárai, vagy Hazám címűekre rámutatnunk.

E jelenségek mellett azonban vannak fogyatkozások is. Mindjárt a stílusra kell megjegyzést tennem. Az egyházi költészet különös kedvvel kapott Bajza és társai finomságain s igen megható, de igen rossz szóösszetételein. Milyen szép is az, amikor Bajza bájvidék, viránymező, búvirág s kéjrózsákkal koporsószegezi ki verseit. Ez a stílus ma is kísért a kath. vallási költészetben. Még Pakocs sem tudta függetleníteni magát ettől a hatástól. Kíntűz, vágyrom, kínbilincs, vádláng, üdvmosoly, vágypohár, vágyteli, jajteli nála sem ismeretlenek s különösen bántó a sok istenes összetétel: Istenöröm, Istenláng, Isteniga, Istenfényáradat, Istenkedves stb. Előfordulnak ilyen kitételek is: lelkem ingad, sóhajok közt anyálom a jajvilágot; vagy ilyen rakéták: „ők mutattak hajnalló éj-eget”, „Krisztus tüze bíborolta őket bornak”. – Mindez csak bősége a nedvnek, amin okos mérséklet hamar segít.

Nagyobb hiba, mikor néha nem tudja interpretálni lelke gondolatát. Ilyen a karácsony a munkásnegyedben. A költő körülbelül egy vad proletár átalakulását gondolta el a karácsonyi est hatása alatt. Ebben a formában azonban nem látunk belőle semmit. Nem tudjuk, hogy miért találja a szerző éppen a proletár lakásában, családjában a jászol lelkét? s még nagyobb hiba, hogy a költő nem is mutatja a proletár megbékülését. Gyöngyszületés-ben nagyon erőltetett a gyöngy születésének magyarázata s alkalmazása sem talál. Hosszabb reflexió után igen szép költeményt lehetett volna csinálni belőle. Biztatás c. is kissé ellaposul az utolsó három sorral, pedig különben igen szép ez a költemény.

S végül, hogy a versformára vonatkozólag is mondjak valamit, Pakocs nem kötött versszakokban dolgozik. Ez még nem hiba; jambikus sorai így is könnyen hullámzanak. Bizonyos mesterkéltséget okoz azonban, hogy ott rímel, ahol akar. A sorok hosszúsága t. i. nagyon szeszélyes. Szinte azt mondhatnám: ha egy jó rím kerül elő, akkor megáll s a következő szót átviszi a másik sorba. Ez az értelem rovására esik, de legkönnyebb módja, hogy az ember tökéletes rímeket adjon.

Pakocs könyve határozott nyereséget jelent irodalmunk számára. Értékes biztató, amely után nagy reménnyel várjuk a következő kötetet.

Rass Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 7. szám 1924. június

Nyírő József: Jézusfaragó ember. Elbeszélések

(Kolozsvár, 1924. 8. r. 165. l. Minerva r.t.)

E kötet 24 novellájában egy külön, eddig kevéssé ismert, immár pusztulásra szánt világ tárul fel, mely itt van közelünkben, s mégsem ismerjük eléggé. Egyénnek, nemzetnek tragikus sorsa és világa, melybe csak nagy ritkán téved az öröm napsugara. Fogynak az emberek s mintha ennek a sajátosan egyéni életet élő magyar nemzet-töredéknek a napja is leáldozóban volna. Ideje megismernünk s feljegyezni róla a még feljegyezhetőt. Erdélyország – Tündérország, Székelyország – Meseország. Minden röge-köve, zege-zuga tele van regével, át- meg átitatva tiszta poézissel. Itt minden mozdulásra legendák, hagyományok, szokások mesés légiója támad és mozdul a föld alul. – E föld mesevirágait Nyírő tele marokkal szórja s nemcsak levelenkint szedi, hanem mindjárt egész koszorút köt belőlük.

E nagy gazdagság és bőkezűség azonban mintha megbosszulná magát. A könyv egyik hibája éppen abból származik, hogy sok, nehéz aranyhím terheli ruháját. Annyi rejtett vonatkozás, célzás, szimbólum, allegória kérdőjele áll elénk; annyi népi, helyi szokás sejtetése; oly sok ősi mitikus foszlány és maradvány van általánosan ismertül feltételezve, hogy az olvashatás nyugodtsága nem teljes; virágnak, állatnak, kőnek, víznek, csillagnak titkos értelmű, csak bizonyos körülmények között mutatkozó, babonás jelentésű, - ma azonban már alig sejthető vonatkozásai e szép elbeszélések tiszta élvezését határozottan gátolják. E mozzanatoknak, mint lényeges mesealkotó elemeknek ily mértékben való felhalmozása irodalmi színvonalon álló, tehát a legszélesebb körök érdeklődésére méltán számot tartó elbeszélés-kötetben nem indokolt. Nem is szólva arról, hogy hitelességük – enyhén szólva – legalábbis problematikus. Nyírő a maga költői lelkének szép elképzeléseit mind e gazdag mesevilágban élő népnek tulajdonítja, anélkül, hogy azok valóban mindig a népé is volnának.

A népnyelvéből vette nyelvének színpompáját is, ami egészen természetes; és nyelvünknek oly gazdagságát tárja fel, hogy az valóban meglepő. Stílusa néha már talán igenis gazdag s a gazdagsággal való kérkedés látszatát kelti; mintha egy-egy szólam csupán a szép hangzás, a tetszetősség, a ritmusos nyelvkezelésben való virtuozitás megmutogatására való volna. Ennek kedvéért nagy áldozatokra is kélsz; még a világosság rovására is. Telve van szentenciákkal, bölcselgetésekkel, melyek néha untatnak; paradoxonokkal, melyeknek értelmét keresni kell; semmitmondó frázisokkal, melyek bosszantanak.

A költői tehetséget elnyomja benne a virtuóz; a történetnek természetes kedvességét, önként adódó tanulságát (- hisz minden földi esemény tanulságot rejt magában; ezért hívják a történetet az élet tanítómesterének -), vagy eszme tartalmát, szóval azt, amit a költő alkot, megzavarja a szociológus, világnézeti pártember. Félreismerhetetlenül Nyírő beszél s nem alakjai,melyeket éppen ezért néha helyzetről-helyzetre improvizálni s a természetes megindulás után a kiszámított hatás elérésére irányítani kénytelen. Így lesz minden darabja Tendenzstück. Innen: alakjai negatív vagy pozitív irányban idealizáltak, álmodozók, rajongók, teóriákat elgondolók és elszavalók. Így állanak elől az „igazság sorsa felett kétségbeesettek” (Jézusfaragó ember), „a régi tüzekkel kialvók s újakkal nem rokonok” (Földi le székely), „A megsemmisülésbe szédelgő nemzetüket konok daccal, szomorú bensőséggel, hallgatagon nézők” (A klánéta), az „anyja és lova melegén erősödött férfi-szüzek” utolsó maradékai (Vízbetemetkezés), „igazsággal fertőzött vén apák” (Rapsóné rózsája), „saját nyálában fetrengő,mások tragédiáján szórakozó” tanítók s naiv rajongással, tragikus rögeszmével evidens lehetetlenséget megvalósítani akaró Vass Ferik (Gépindítás), a szeretet és áldozat csalhatatlanságáról megbizonyosodó, remekbe faragott apák és fiúk (Aranykehely), költők, kik „úgy érzik, hogy a gyermekágynál a világ hatalmas sebe beszél általuk” (Az alvó gyermek feje felett), idegenben pusztuló s övéikre meghatóan gondoló, önmagukat áltató Sebe Lacik (Sebe László hazabeszél), „ihlettől megejtett és természetfölötti kötelességet magára róvó” magyar papok (Az időnap előtt ébredt ember), „önmaga özvegyévé lett, a szánalom szamarán ügetni” már nem akaró barlangrajongók (Csudálókő), „az őrültséggel kézenfogva járó” apostollelkű Csele Tamások (Értelek virág). – Megdöbbent, lehangol s lelkünket égeti ennyi pesszimizmusra hajló alapeszme.

Azonban ezzel távolról sem akarom a tendenciák jogosultságát a szépirodalomban kétségbe vonni, csupán arra utalok, hogy ezek Nyírő könyvében oly erővel törnek elő, hogy messze túlnőnek magukon a történeteken s már-már veszélyeztetik az elbeszélések reális költői értékét. A költő szubjektivitásának e hangos kizengése okozza egyszersmind e tragikus tárgyú elbeszélések lírai jellegét, balladás kidolgozását, szerkezeti egyenetlenségeit (v. ö. Gyertyavilághoz járunk). Telve vannak sejtetésekkel, az olvasóra bízott elképzelésekkel. Innen származik az olvasó szempontjából vett tiszta esztétikai gyönyörködés zavartsága: nagy emelkedések és zuhanások; álmélkodó önkéntelen kérdések: vajon mi is akar ez lenni? Mert a tendenciák az illusztrálásukra költött történetek ellenére is végelemzésükben gyakorta homályban maradnak. Aztán nem érti az ember azt sem, hogy kifejezések és gondolatok oly sok szépsége mellett miért „hullafoltos imádságraktár” a templom (66. l.); miért „az Isten bosszúja az élet az emberen” (112. l.), s „a mennyország diplomatája” a pap (124. l.), miért „imahabaró” a barát olvasója (60. l.)? – Igaz, sok mindent feledtetnek az olyan igazán művészi novellák, mint Hull immár a fenyőtoboz, Aranykehely, Alvó gyermek feje felett, mert ezek valóban hibátlan, maradandó becsű alkotások; - az olyanok is, mint A klánéta, Időnap előtt ébredt ember, A virág jussa,melyen belemarkolnak magyar lelkünkbe; de az idézett kifejezések, hanyag stílusfoltok mégis önkéntelenül kihívják az ellentmondást, s valami kellemetlen utánagondolásra bírnak.

De nem folytatom. A kötet a maga egészében és részleteiben azt a benyomást kelti, hogy ezek az önmagukban értékes, ember-javítást célzó és társadalmi igazságtalanságokat eltáró tendenciák; nemes felbuzdulásokat megbénító hatalmi tényeknek leírásai,  a gyengébbnek az erősebbel szemben való, önmagát felőrlő meddő küzdelmének rajza; az alakok egész sorozatának remekbe faragása; a népies nyelvkincsnek mesteri kezelése és gyűjtése; őszinte, mély meghatottságot kiváltó szép jeleneteknek és mesemotívumoknak olykor művészileg kigondolt, olykor azonban hanyag és tervszerűtlen papírra-vetése: - mind csupán előkészületek, tervek vázlatok, tanulmányfejek egy nagy összefoglaló székely-regényhez, mit e kötet után érdeklődéssel várunk.

Dr. Császár Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 7. szám 1924. június

Dr. Borbély István: Szombati Szabó István költeményei

Szombati Szabó István 1888-1934

Szombati Szabó Istvánról* a kritika eddigelé jóformán csak azt állapította meg, hogy nagyon termékeny költő és hogy van olvasóközönsége. A termékenység lírai költőnél nagyon kétes érdem, s ha jól megfontoljuk, körülbelül csak annyit jelent, hogy a poéta válogatás nélkül bocsátja nyilvánosságra verseit. Azt, hogy Szombati Szabónak van olvasóközönsége, főképpen az a tény mutatja, miszerint már négy verskötete „fogyott el”, s a legutolsó kötetből „második kiadást” kellett rendeznie. Ez kétségtelenül siker, azonban magasabb szempontból tekintve a dolgot, költői művészetével kapcsolatban ez a tény sem bizonyít semmit.

Szombati Szabó éppen mostan küzd legmerészebben költői lelkének megformálásával. Most keresi legöntudatosabban saját poétái egyéniségét. Költészete a legteljesebb lelki forrongás állapotát mutatja anélkül, hogy azt még csak sejteni is lehetne, vajon hol és milyen alakban fog az megállapodni. Mert egyszer minden alkotó megállapodik, a forrongó lelki convulsio leülepszik, a költő megtalálja az egyéniségének legmegfelelőbb érzelem- vagy gondolatvilágot és az ezt hűen ábrázoló stílusformát. Az ilyen megállapodott, kiforrott alkotásmód hozza létre azokat a tipikusan egyéni költeményeket, amelyek nem hasonlítnak többé senkihez és semmihez, csak alkotójuk művészi lelkéhez.

Van költő, aki együtt születik ezzel a kiforrott alkotási móddal. Szabolcskának és Reményiknek – (hogy a közöttünk élőknél maradjunk) – legelső versei éppúgy félreismerhetetlenül tipikus Szabolcska- vagy Reményik-versek, akár a későbbiek. Művészetüknek technikája valamint gondolat- és érzelemvilága nem változó, nem fejlődő természetű. Viszont van költő – és ezek vannak többségében -, kiknek előbb meg kell találnia önmagát. Addig tanulmányozni önmagát, míg erre a tipikusan egyéni alkotásmódra rátalál,- ez a művésznek legfontosabb stúdiuma. Hogy ez az önmegismerés csak igen lelkiismeretes és nagy tárgyilagosságot feltételező tanulmánynak lehet eredménye, azt tudjuk az irodalomtörténetből. Tény azonban, hogy minden öntudatosan alkotó művésznek el kell jutnia eddig az önismeretig, ha valóban eredeti és maradandó alkotást akar teremteni. Sajátosan egyénies művészet nélkül nincs eredeti és maradandó alkotás, legföllebb csak utánzás.

Szombati Szabónak lírai tehetsége ma a legszeszélyesebben forrong: keresi a hozzá leginkább találó témát s keresi az ehhez leginkább illő modern verstechnikát. Saját képességeinek a tanulmányozása annyira érdekes és tanulságos, hogy megérdemli azzal részletesebben is megismerkednünk.

1921-ben kiadta Életem című kötetét. Ehhez előszóképpen a következő sorokat írta: „Szolgáljanak ezek a régen-kilobbant lángok Széfának, a fehér-arcú bosnyák asszonynak emlékére, aki a háború embertépő lélek-gerebenjén széttépett élet-hitemet és élet-vágyamat az élet-akaratommal együtt nékem visszaadta s megroncsolt életemet játékból és játékul magának összerakosgatta, azután szerelme máglya-tüzén meggyújtotta, hogy égésében gyönyörködjék és magára is beleégjen.”A verskötet ennek a forró, égő és elégő lopott szerelemnek izzó költészete. A téma benne a boldogságtól mámoros szerelmi vágy; a szereplők egy forróvérű poéta s egy tüzes bosnyák asszony, kit a költő Széfának nevez. A költő a harctéren van: előtte a nagyszerű halál, mögötte Széfa ölelő karjai. Az megborzasztja és életkedvét veszi, ez magához vonzza és új életrekelti. Míg a harctéren őrülten tombol a halál, a költő lelkén győz az élet. Míg sápadt arcú bajtársai fanatikus hévvel rohannak előre ölni vagy halni, a költő boldogan mereng Széfa szépségein:

Oly szép vagy (Széfa), mint egy holdas őszi este...

Oly szép vagy, mint egy boldog hű mosoly.

Míg bajtársait egy világmérkőzés izgalmai gyötrik, a költő nem tud betelni szerelmesének csodálásával:

Elmulik minden...

Csak én nem tudok elszakadni tőled.

Elmulik minden...

Csak én maradok hű hozzád örökre.

Míg a harctéren halálhörgés és siralom temeti egy véres világ-ábránd mártírjait, a költő megáldja boldogságának üdvét, Széfa csókját:

Legyen a csókod áldás és remény...

És csókod legyen halállal a békém.

E mindenről megfeledkező érzéki szerelemnek lobogó tüze izzik a Széfa dalokban.

E szörnyű szerelmi mámor egy alkalommal elhatározó merész gondolatra ragadta a költőt, miről egyik versében így emlékezett meg:

Szörnyű a kéz,

Mely egy mintára gyúrta egy agyagból

Törött, egymásba-omlott sziveinket

És téged más faj törzsökébe oltott

S más hitre irt.

...

Sorsunkat im

Elkontárkodta csúful, dőre módra

Az ismeretlen sors-csináló mester.

A Széfa-ciklus e versben érte el a szenvedély tetőfokát. A költőnek e sors-akadály meglátása után már éreznie kellett, hogy ő csak játékszer a szép bosnyák asszony kezében, kinek esze ágában sincs érette elhagyni sem törvényes férjét, sem mohamedán hitét. A Búcsúzkodás című vers az olvasót egy pillanatig sem hagyja kétségben az iránt, hogy az egész Széfa-szerelem csak a költő felhevült izgalmainak lázas álmodozása volt az őszinte viszont szerelem mély érzelmei nélkül. Hazug fény volt – mi után gyors kijózanodásnak kellett következnie.

Amit eddig a Széfa-szerelemről mondottam, az mind a költő magánügye volt. Hogy Széfa őt tényleg boldoggá tette s hogy Széfa valóban egy volt a költő ős-szerelmi szenvedélyével, mindez nem tartozik senki másra, csak a költőre. Ez a legdiszkrétebb magánügy. Az olvasó igénye ott kezdődik, ahol Szombati Szabó arra vállalkozott, hogy ez olthatatlannak látszó szerelmi szomjúságot, mint betelhetetlen, soha ki nem elégíthető szerelmi vágyat tüntesse fel. Amíg csak arról volt szó, hogy a költő szerelmes, a művészetnek nem volt köze hozzá. Szerethetett úgy, ahogy neki jól esett s azt, akit éppen akart. Mihelyt azonban arra vállalkozott, hogy szerelmének elmondásával olvasóit gyönyörködtesse, szerelme megszűnt magánügy lenni s mindnyájunk közös érdeklődésének tárgyává lett. A költő valami módon – e módnak kitalálása a géniusz művészi adománya – mindnyájunk közös érzésévé kell, hogy tegye szerelmét. Itt van és ebben áll ennek a művészi problémának punctum saliens-e. Ady Endrének szerelmi költészete a vér és arany kéjesen gyötrő szenvedélyéből fakadt, egy olyan hatalmas szenvedélyből, mely már-már világszerte úrrá lett a modern emberen. Viszont Petőfi szerelmi költészete tündérvilága az életet eszményi széppé, eszményiesen nemessé tevő tiszta nőiességnek. Adynál a beteges kélj, Petőfinél a megnemesítő ideál a szerelem művészi problémájának lelke.

Szombati Szabó Istvánnál? Semmi. Ő csak a témáig jutott el benne, nem egyszersmind a problémáig is. Versei a vérpezsgésnek pillanatnyi lüktetései minden mélyebb vonatkozás nélkül. Szerelmi költészete egy csomó tarka jelző, egy csomó színes szó, egyéb semmi. Hogy miért csak ennyi és nem több, azt bizonyosan megmondani nem tudom. Arany János például azt tanította, hogy a költőnek nem szabd érzelmeit még forrongó állapotban versbe foglalnia, hanem várni kell vele, míg leülepednek s valamely gondolat köré kikristályosodnak. Hogy Szombati Szabó e magyarázatnak megfelelőleg idő előtt, túl korán írta le szerelmes verseit; - - avagy hiába várt volna a lehiggadásra, mert ez az Arany János-féle költői mély gondolat sem szerelmében,sem szerelmének lelkében való művészi visszatükröződésében nem volt meg -, azt eldönteni nem tudom. Az bizonyos, hogy Petőfi sohasem várt ilyen „eszmei kikristályosodásra”, mert vele soha semmi sem történhetett minek ő ösztönszerűleg ne érezte volna „mélyebb” jelentését. Minden további találgatás helyett egyszerűen mondjunk csak annyit, hogy Szombati Szabónak szerelmes versei a művészetnek nem mély s ennélfogva nem is maradandó alkotásai.

Ezzel kapcsolatban meg kell itt említenem verskészítő technikájának egy olyan modorosságát is, ami az Életem című kötetén majdnem mindenik versben ugyanegy alakban van meg, s amely modorosságból csak mostanában, legújabb verseiben látszik más, - meggyőződésem szerint gondosabb és művészibb-technikához áttérni.

Hogy miben áll ez a modorossága, azt legjobban néhány példa fogja mutatni.

Szász Károly: Madách kiadatlanlevelei az „Ember tragédiájá”-ról

Éppen hozzá akartam fogni, hogy a Madách Imrétől családunkban gondosan őrzött emlékekről számot adjak – mikor egy, az Athenaeum kiadásában nemrégiben megjelent könyv akadt kezembe, Madách Imre otthona címmel, az előttem egészen ismeretlen Balogh Károly tollából.

Most hát előbb erről a könyvecskéről szólok, - mit fokozódó érdeklődéssel és tetszéssel olvastam végig.

E könyv történetének előzményei a szabadságharc vérzivataros esztendejébe nyúlnak vissza. Madách Imrének egyik nőtestvére, Mária, aki előbb baráti Huszár József alispán felesége volt, majd ennek halála után 1847-ben mankóbüki Balogh Károly osztrák dragonyos kapitányhoz ment nőül – a szabadságharcban a magyar honvédségbe átjött s itt őrnagyi rangra emelt második férjével s első házasságából való tizenöt éves fiával együtt fegyveres lázadók áldozata lett, kik 1849. nyarán vad kegyetlenséggel gyilkolták le mindhármójukat. A lemészárolt házaspárnak alig egy esztendős kis fiát, Balogh Károlykát nagyanyja, id. Madách Imréné  s a költő nagybátyja vették gondjaikba, s a kis fiú egészen felserdüléséig ott nevelkedett a sztregovai családi házban, a vele majdnem egykorú Madách Aladárral, Imre egyetlen fiával együtt. Ez a Balogh Károly később jogi tanulmányokat végzett, bírói pályára lépett, melyen a pécsi királyi tábla elnökének díszes és jelentős tisztéig emelkedett. A feltűnést kerülő ember volt, ki szabadidejét a természetben való gyönyörködéssel s művészi kedvteléseivel töltötte, ám akvarellt festegető ecsetje mellett a tollat is forgatta, éspedig, hogy igazi költői lélekkel, írói hivatottsággal: annak bizonysága gyermek- és ifjúkorára való visszaemlékezései, mik nem ugyan a maguk egészében, de igen érdekes részletekben foglaltatnak a szóban forgó kis könyv lapjain. Sztregovára s az ősi kastély lakóira, a nagy költő életének utolsó esztendeire vonatkoznak ezek a visszaemlékezések, melyekben olyan szemléltetőleg, olyan lebilincselően vannak leírva a helyek, emberek, egyes jelenetek: hogy az egymásra következő lapok sokszor szépirodalmi munka hatását teszik, s egyes rézek olyan kedvesek, olyan elevenek, mintha Dickens tolla alól kerültek volna ki.

De nem kisebb dicséretet érdemel a legfiatalabb Balogh Károly, az előbbinek fia, ki ezeket a családi körnek szánt följegyzéseket – legalább részben – nyilvánosságra hozta, ő maga írva meg szintén igen szépen a mű keretét tevő részeket, az összekötő,magyarázó, az anyagot ügyesen kikerekítő sorokat.

Így ez a könyv amellett, hogy Madách Imréről és otthonáról rendkívül érdekes, vonzó,meleg képet nyújt, a nagy költő egyéniségéhez újabb vonásokkal is járulva – egyúttal mindjárt két új magyar íróval ismertet meg bennünket. Az öregebb Balogh Károly, a sztregovai ház egykori diák-lakója sajnos már nincs az élők sorában, pár évvel ezelőtt meghalt. De a fiatalabbal – aki még nagyon is javakorában lehet – e könyv méltán várható sikere nyomán még talán találkozni fogunk az irodalomban s nagy kár is lenne, ha határozottan avatott tollát nem forgatná tovább.

Megjegyzem, hogy a mindentudó „Szinnyei”-ben – vagyis az öreg Szinnyei József Magyar Írók című munkájában említtetik egy, ugyancsak mankóbüki előnévvel bíró Balogh Károly, aki mint tartalékos főhadnagy részt vett a boszniai okkupációban s kiadott egy német nyelvű munkát, mely képeket és vázlatokat tartalmazott a bosnyák hadjáratból. Érdekes lenne megtudni, vajon ez a katona-író azonos-e a sztregovai emlékek írójával, vagy – amit inkább gondolok- egy harmadik író Balogh Károly-e, ugyanabból a derék családból?

... Már most aztán hadd szólaltassam meg magát Madách-ot, kinek hatalmas művét boldogult édesapám bírálta meg legelőször részletesen és alaposan, Arany János híres lapjában, a Szépirodalmi Figyelő-ben, amely terjedelmes ismertető bírálat a lap 1861/62-iki, második évfolyamában jelent meg nyolc folytatásban, az 1862. évi febriárius hó 13-iki számtól kezdve, az április 3-ikiig bezárólag.

„Az Ember tragédiájá-ról eddig tudtomra megjelent ismertetések és bírálatok között csak a tiéd bírálat, ha a jóakaró szava a bíró szigorát jóval túl is zengte benne” – írja Madách édesapámhoz, Alsó-Sztregováról 1862. szeptember 12-én kelt levelében, - s azután zárjel között hozzáteszi: „Erdélyiének még csak két első számát olvastam, de úgy látom, az inkább bölcsészeti tanulmány, mint aestheticai bírálat lesz.”

Az idő tájt készült már az Ember tragédiája második kiadása, melynek egy példányával azután sietett a költő az ő első bírálójánakkedveskedni. Az e példányt kísérő levél – mely ugyancsak Sztregován kelt, 1863. március 18-án – érdekes bepillantást enged Madách költői lelkének gondolatvilágába s ezért szó szerinti szövegében közlöm:

Tisztelt kedves barátom!

Itt küldöm az „Ember tragédiájá”-nak egy példányát, fogadd azt tőlem szívesen. Igyekeztem észrevételeidet a lehetőségig hasznosítani, különösen a homályosaknak jelölt helyeket világosabbakká tenni. Nagyon természetes, hogy magokat azon észrevételeket, mellyek a’ mű egész alkatát s organismusát illetik, bár helyességöket elismerem is, csak jövendő irányzatul jegyezhettem meg magamnak, de annyira a mű átdolgozásába nem bocsátkozhattam, mert valószínűleg még jobban elrontottam volna.

Egy ily lényeges észrevételre akarok csak válaszolni, azt is korán se valami anticritica képen, csak egyszerűen önmentségemül.

Azt mondod, t. i. a’ többi közt, hogy a’ reformátió nagyszerű mozgalmának nem lett volna szabad kimaradni az emberiség történetének képeiből. Ezt én is teljesen osztom, sőt művem írásánál is előttem állt ez igazság, de magát a tulajdonképpi reformátiót mint győzelmeset nem véltem használhatni a’ tragédiában, mert ha használom, azt is kénytelen vagyok valami olyas kiábrándulással végezni, int a’ többi jeleneteket, hogy t. i. ez sem vezetett célra.

Igyekeztem tehát a reformátió nehéz kezdeteiből a munkálódó emberi szellemküzdelmes első csíráit fölhasználni, s ezt a’ Tankred, meg Kepler jeleneteiben véltem utolérni. Az lehet, hogy nem kellően tettem, v. legalább nem sikerrel, - csak az iránt akartam magamat előtted igazolni, hogy maga a’ szándék és gondolat megvolt.

Szíves ígéretedre nézve szavadon foglak, s mihelyt elkészülök most munkában levő művemmel, rád rontok minden szerénység nélkül, hogy én is igénybe vegyem azon becses időnek egy részét, mellyel Te oly bámulatosan tudsz gazdálkodni, hogy mindennek jut belőle. S ha már idődből juttatsz nekem, juttass még inkább szeretetedből egy kicsinyt, mely még becsesebb lesz amannál is, bár becses amaz (az) egész hazának.

Tisztelő barátod                                                       Madách Imre.”

És még egy nagyon kedves kis utóirat következik, utalással arra, hogy előbbi levelét Kunszentmiklós helyett – hol édesapám akkor paposkodott – tévedésből Törökszentmiklós-ra címezte az illusztris levélíró.

„Múltkor írt levelemre – mondja az utóiratban – csakugyan tollhibából Török Sz. Miklóst írtam,s alig hogy levelem elment, egyszerre eszembe jutott, azonban nem nagyon aggódtam, hogy levelem meg nem kapod, hittem, hogy lehetetlen, miként ha levelem T. Sz. Miklósra jó, ott valami nadrágos ember kezébe ne jusson, s ha jut, csak fogja tudni, hogy Szász Károly kicsoda.”

A „nadrágos ember” – bizonyára a postatiszt, mert hát hatvanegy esztendővel ezelőtt postáskisasszonyok azt hiszem nem voltak Magyarországon – úgy látszik, igazolta Madách feltevését, mert a levelek közt van egy, azon évi februárius 1-éről keltezve, s minden valószínűség szerint ez lehetett a Törökszentmiklósra irányított, s onnét Kunszentmiklósra juttatott epistola. Ebben a levélben megköszöni Madách az ő kedves barátjának – mint írja – „megbecsülhetetlen és soha eléggé meg nem hálálható” szívességét, mellyel kérésére észrevételeit vele közölte az Ember tragédiája-ra vonatkozólag. Ezek a részletekbe menő észrevételek bizonyára azok voltak, amik a Nemzeti Múzeum kézirattárában lévő Madách-hagyatékban foglaltatnak, s miket Voinovich Géza egész terjedelmükben közölt Madách-ról szóló jeles műve függelékében.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle LVI. évf. 5. sz. 1924. április-május

Reményik Sándor: Szabolcska Mihály

Szabolcska Mihály 1861-1930

Ünnepelt költőnknek van egy régi verse, amelyet Vajda János halálakor írt. A múlt század utolsó évei óriási, hervadt cserfalevelek gyanánt terültek a komor aggastyán teteme alá. Ezen a roppant avarlevél-ravatalon Szabolcska életének, világlátásának és költészetének örök ellenképe feküdt. Ott feküdt a megtestesült kétely, a meghasonlás, az élet börtönrácsait vad erővel verdeső elégedetlenség. Ott feküdt kiterítve a zord Fenség, a Mindenség titkaiba leszálló Gondolat, a sötét idealizmus s az önmagát marcangoló, csak a halálban megcsendesült szív. Ott pihent a végzetes, tragikus, feloldhatatlan és engesztelhetetlen Magány.

Szabolcska pedig, aki ezzel szemben maga volt a hit, a bizonyosság, a problémátlan, egyszerű Szépség, aki szerelmében, családi életében, gyermekei fényes szemében nem kérdéseket, hanem csupa boldogító feleletet talált, - Szabolcska megállt kalaplevéve ama félelmes ravatal előtt, és azt írta, kisfiához beszélve:

„Ma nem játszunk, édes kicsi fiam,

Édesapádnak most nagy gyásza van.

Meghalt egy ember, kinek életében

Sohsem ült így kisfiú az ölében.”

Ebben a versben Szabolcska öntudatosan állította szembe a saját derült, áttetsző, üde életszemléletét a nagy Halottéval. S egyúttal tökéletesen és véglegesen jellemezte önmagát:

„Úgy, úgy, nevess rám, édes kis fiam,

Örvendve annak, ahogy s ami van.”

Ez volt Szabolcska, és ez ő ma is. A kételye tűnő árnyék, a fájdalma gyógyuló seb, a töprengése szelíd merengés, az éjszakája sohasem csillagtalan.

De ez nem akadályozta meg abban, hogy végtelen részvéttel és csodálkozó, hódoló gyásszal adózzon annak a halottnak – az ő nagy ellenképének.

Azt hiszem,akkor is megtette volna ezt, ha tudja, hogy a világ, az élet,a közel jövendő azé a kőkemény arcú Halotté lesz.

Aminthogy az övé lett.

Vajda János ravatala körül kevesen „virrasztottak”. Csend volt. Millennium volt. Ártatlan önbizalom fényessége derengett a lelkekben. Csaknem egy félszázad békés fejlődése aranyozta be hangulatunkat. Aranyköd, de köd. Ennek az aranyködnek legmeghatóbb, legszívhezszólóbb poétája Szabolcska Mihály.

Ám Vajda lelkében elmúlt földrengés tompa visszhangja morajlott s eljövendő katasztrófák vészjeleit írta le tolla, ez a remegő szeizmográf.

A huszadik század magyar költészete az ő végzetesen szép hagyatéka. Kételyei megszázszorozódtak, sikoltó disszonanciái megezerszereződtek bennünk. Magányának keserű fája a társtalanság megszámlálhatatlan gyümölcseit termette. Nem hatás volt ez, csak valami titkos, földalatti összefüggés. Akkor ébredtünk erre, mikor előbb lelkünk nyugalmát, világnézetünk biztosságát, aztán költészetünk gyermeki derűjét, végül fizikai, társadalmi és nemzeti létünk utolsó pilléreit is elsöpörte egy sohasem álmodott orkán. Az aranyköd szétfoszlott, mi a meztelen valóságokba ütköztünk – s e valóságok romok voltak.

Boldogok, akik valami szent anakronizmus gyanánt meg tudták őrizni magukban annak az aranyködnek nehány foszlányát.

Szabolcska sokat őrzött meg belőle.

Mi, egy rettentő és fekete világnak keserűbb szívű, vadabb elszántságú, de nyugalomra és egyensúlyra szintén szomjas álmodói, ma elzarándokolunk Szabolcska lelkéhez, a mi mai lelkünk nagy ellenképéhez. Benne megtaláljuk első szerelmünk, első ábrándjaink, eltemetett hitünk és csődbe jutott reményeink poétáját. Benne megtaláljuk gyermekkori emlékeinket, megleljük régi önmagunkat.

Elmegyünk azokhoz a versekhez, amelyeket az Édes Anyánk keze jegyzett meg nekünk kereszttel – elolvasásra. Elmegyünk a kis Demeter Rózsikához, hallgatjuk a magyar nótát a Grand Café-ban, a Salzburgi csapszékbe be-betérünk, rózsával dobálunk egy kis csacsi lányra, aki nem tud semmit a vizsgán az esztétikából,míg ő maga a legszebb költemény – a „másvilág”ról üzenünk szomorú-szépen Debrecenbe Piroskának, az édes, egyetlen, páratlan, első ideálnak -, és lehajtjuk fejünket, hadd hulljon rá az alföldi akácok sziromesője, mert „Tele van a város akácfavirággal...”

Ó, lehet-e költőnek nagyobb dicsősége, méltóbb ünneplése, mint egy ilyen zarándokút?

Lehet-e nagyobb elégtétel, mint élő anakronizmusnak lenni ebben a világban?

Szabolcska Mihály messzebb van ma tőlünk, mint amilyen messze ide Temesvár –, mert a gyermekkorunkban van. De közelebb is van hozzánk, - mert legtitkosabb vágyainkban, lelkünk legüdébb, legszűzibb, s legromlatlanabb rétegeiben éli a maga elpusztíthatatlan életét.

Kolozsvár, 1924. március 15.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle LVI. évf. 5. sz. 1924. április-május