2012. dec. 14.

Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala


Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsú vadja,
a lenge-lányos őz-alak,
nem puskadörrenés fogadja,
csak egy szelíd "nem bántalak."

Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon,
s ez az öröm fegyvertelen.

S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.
 

Nagy László: Figyelmeztetés


Ne mocskold a vizet,
gunarunk, gunarunk,
ott iszik a Busa,
csontsovány szarvasunk.

Kutya, ne légy hozzá
haragos, haragos,
ha a vizet issza,
lábához ne kapdoss.

Ne fuss el előle,
almafa, almafa,
törzsed ha dörzsöli
viszkető homloka.

Szelek, aludjatok,
ha lépked, ha lépked,
fején szalag nincsen,
nehogy ellökjétek.
 

Rónay György: Tehén


Ha semmi dolgod nicns egyéb,
figyeld meg a tehén szemét.

Áll a rét szélén egymaga,
mint egy nagy darab éjszaka.

Hogyha megállsz előtte, rád
veti két szeme csillagát.

Mikor rád bámul a tehén,
egy világ őszik a szemén:

az út, a fák, a rét, a kék
látóhatár, s az ég, az ég,

s a poros út a fák alatt
a kéklő égbe felszalad

szemében, és már nincs pora,
csak mosolya, csak mosolya.

Ha rád néz, és azt mondja: Bú!
a tehén szeme csupa bú;

mert lomha lelke úgy szeret,
magára venné testedet.

Érzed? - már fújja is feléd
párás, meleg leheletét,

ezt a gőzölgő éjszakát,
mely tőled várja nappalát.

És lám, te mégis otthagyod.
Sóhajt utánad egy nagyot;

bámul, s mi mást tehet szegény? -
kérődzik. Ilyen a tehén:

csupa méla, nagy szeretet.
Azért ad olyan jó tejet.
 

Garai Gábor: Fecske-menesztő


Négy kicsinyét
nevelgeti
ez a fecske pár.
Négy lányom volt -
télidőre
nem lesz egy se már.

Hét év óta
nem tanyáztak
ereszem alatt
hon-felejtő,
lány-veszejtő
fecske madarak.

Két pár költött
akkor - két lány,
tudtam, kirepül.
A legkisebb,
a legkisebb
maradt egyedül.

Ezt az egyet
még nem adnám -
hej, de őszre jár.
Fönn röpteti
fiókáit
már a fecske pár.
 

Nemes Nagy Ágnes: Madarak


Mennyi fényes, szép madár!
Nem tudod, hogy merre száll?
Honnan jönnek?
- Nem tudom.
Merre mennek?
- Nem tudom.
Égre, földre, vízre szállnak?
Nádba bújnak?
- Nem tudom.

Mennyi fényes, szép madár!
- Isten áldjon,
kishugom.
Merre mennek,
megtudom.
Fára mászom, vízbe úszom,
nád bugáját
széthúzom.

Jaj, ne menj el, mért beszéltem,
megfázol az őszi szélben,
- Meg se fázom, meg se érzem,
merre szállnak,
megtudom,
megtudom,
és ha bírom, elmesélem.
 
 

Rónay György: Feketerigó


Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetetjében:
csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!
 
 

Nemes Nagy Ágnes: Kakas



A kutya se látta, amint a ködben
az országút szélére röppent,
és körbemutogatta
magát ez a szárnyas paletta,
e körgalléros, borz-nyakas,
e villogó talpig-kakas,
e puffos, sarkos, sityakos
csepp Tizenharmadik Lajos,
tollas motosz, motolla-kényszer,
s hangját a tájba fúrta kétszer.

(De köd volt épp, kecske-tejes,
vagy mint a zabpehely-leves,
langyosan töltötte a gödröt,
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött,
és pára, s dülöngtek a házak,
s egy lombtalan jegenyevázlat,
s följebb már csak az égi tőgyek
rengtek, és súrolták a földet,
fehéren csorranva a tájra -
mert köd volt, s őt senki se látta.)

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók


Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
 
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
 
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
 
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók. 
 
 

Kassák Lajos: Japán kakasom


Van nekem egy
japánföldi,
vörösszemű
kakasom.
Kérték már a
cirkuszosok,
félvilágért
nem adom.
 
Elszomszédol,
tökmagot lop,
bosszantja a
zsugorit,
hajnalonként
föl a naphoz
pántlikákat
kukorít. 
 
 

Takáts Gyula: Kokó


Elégia egy tyúkról
 
Nem is háziállat már e tyúk.
Több mint egy távoli rokon.
Családtag, szárnyas sárga néni
kárálgat kint az udvaron.
 
Kopogtat, hogyha kedve tartja.
Az ajtót csőrével veri.
Anyám meg ugrik és beszélget
mindjárt ahogy beengedi.
 
Ő meg felül az egyik székre.
Félrehajtja tokás fejét,
s megkérdi, mit főz a fazékba? -
Kotyok, míg készül az ebéd.
 
Anyám örül, mert öregségre
minden anya magányra jut.
Azt hiszem, erről beszélgetnek
most is anyám s e sárga tyúk.
 
Titkos nyelven egymást megértik!
S ha néha hallgatom szavuk,
a konyhában hallom dobogni
szívük, értelmes angyaluk. 
 
 

Rónay György: Halak


1.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

2.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

3.
Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött s a víz alatt:
hal halászt s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

4.
Mikor hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.
 
 

Vidor Miklós: Tavaszvárók


A fázó széncinkék között
egy csöpp kéksapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat;
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik, s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kéksapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél insége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém! -
úgy ugrált a sok közt, hogy mindig
kibújjon a boly közepén.

Érte szurkoltam messziről,
kívántam, jusson néki több:
ahogy a hírnöknek kijár
tucatnyi csőrtátó között.
Ügyes volt! Megfigyeltem olykor:
míg ketten egymást tépkedik,
jó pillanatban ott terem,
s ő a nevető harmadik.

S ma reggel - dől még kinn a hó,
szelektől didereg a kert -
a búcsúfalatot teszem ki:
cinkék, az én időm kitelt!
Nem sikerült együtt kivárnunk,
késik még a tavaszi nap.
Holnap reggel, ha ideszálltok,
csak az üres párkány fogad.

Eltűnt, sehol az óriás.
Kis, kéksapkás hírnök, te tán
jobban tudod: egy hét-e, kettő,
s már be se kémlelsz ablakán!
Fölragyog a világ, a fákon
kipattognak mind a rügyek,
cinkeszó csattan a sövényen,
választ rá rigó füttyöget.

Dal fogadja itt a tavaszt,
kitáruló, kék szárny az ég,
trillázva, küllős napsugárba
ezernyi hang kiáltja szét,
hogy sosem halnak ki a cinkék,
sem egy-egy óriás barát,
hogy segítsen néktek kivárni
a fényt, a fényt, mely visszaszállt!
 
 

Kaderják Gitta: Kóbor kutyák panasza


Mért ugattok kényes ebek?
Engem senki nem dédelget,
Szabad vagyok kóbor állat,
Engem senki ki nem állhat.
Nincsen házam mit őrizzek,
Mindenhonnan elkergetnek.
Megköveznek, megdobálnak,
Kinek kell a kóbor állat?
 
Nyálam szárad forró nyárban,
Nem találok vizet sárban.
Télidőben ázom-fázom,
Jó kuckóra nagyon vágyom.
Nem vagyok én be sem oltva,
Nyüzsög bennem a sok bolha.
Elugatom nagy őszintén,
Reszketek ha jön a sintér.

Kitettek az autóból,
Nem láttam a füsttől, portól.
Azóta is lótok-futok,
Addig amíg felfordulok,
Bekerített kényes ebek
Szabadságom irigylitek?
Megkötözött láncos kutyák
Nagyon gonosz ez a világ!

 

Csicsada: Cica-vers


Bence az ő neve, egy nagy szőrgombolyag,
a bozontos, bolondos, kedves perzsafaj.
Gazdái szőrmókja, szemfénye, élete,
a ház tőle mindig vidámsággal tele.
 
„Dobd el magad Bence!” - hangzik el a parancs,
a cica – lágyan - hátán a földhöz ragad.
Lábai az égnek, nyaka kitekerve,
nagy sárga szemével nézőt ingerelve.
 
Elhagyott táska nem marad üresen,
Bence-cica megtalál minden üreget.
Bebújik, szunyókál is ott egy keveset,
majd előjön és kergeti a legyeket.
 
Hangosan miákol, ha éhes a hasa,
kényeskedve néz körül: hol van a kaja?!
Pástétomot is csak csipegetve eszik,
Lehet, hogy őt egy kissé félrenevelik?!
 
Friss ágyneműben szeret ő nagyon lenni,
dorombolós kedvét szokta elővenni,
ha ágyvetést észlel illatos huzattal,
legkedvesebb arcát ilyenkor mutatja.
 
Alszik Dani hasán, nyakán és a fején,
ez a pillanat a boldogsággal felér.
Aztán vált egyet és átkúszik Csillára,
lágyan hajtja fejét gazdája vállára.
 
Így élnek ők hárman messze idegenben,
Bence cica adja mindig a jókedvet.
Éljen hát még soká ő jó egészségben,
legyen neki része mindig minden szépben!

 

Kányádi Sándor: Kóbor kutya


Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?
 
 

Nadányi Zoltán: A kutyám


Halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver, nem veri elnyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van, mindig ott van,
jön utánam halkan és nyugodtan.
 
Nem kékvérű ősök ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsímogassam,
ő hátára fordul erre lassan,
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény!
Néha aztán - vannak külön útak -
otthon kell őt hagynom, s ez a sorsa.
Akkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor visszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélek.
 
Ó, hogy megörül,
ha megérkezem!
hogy ugrál körül!
nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.

 

Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal - Lírai riport öt fejezetben



Útnak eredünk és szeretjük egymást
 

Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
sanda homályából: feltámad benned a farkas
élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
"Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.
 

 

Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos

 

 Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
ugrani lompos farkad csóváló örömével
mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...
 

 

Őszintén megdicsérjük az egész világot

 

 Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából,
sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!
 

 

Eközben a világ elalszik körülöttünk

 

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...
 

 

A macska fut, mi pedig futunk utána

 

Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe,
mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju
nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő
s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
versfoszlányok, tündér titkok után iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból
s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!...
Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre...
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
- "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"
 

Tudor Arghezi: Jó barátom


Követlek az időben évezredek homályán,
Mióta hátgerinced mancsodra görbitéd,
Midőn a látomások közt csúszva-mászva, árván,
Ételt s vackot keresve bolyongtál szerteszét. 

 
Halk, szótalan kísérőd mozgásban, pihenésben,
Hasonmásom, szakasztott társam, te rám szabott,
Egymás mellett szorongtunk borzongó figyelésben,
Lesvén bozótba járó, éhes vadállatot. 

 
Odúkban, üregekben mellettem bujdokolva
Nem tudtad, hogy a kettőnk egysége már örök,
Két idegen fonálbúl örökre összefonva
A gyenge levegő-szál által, mely összeköt. 

 
Vagyok elválhatatlan ember-árnyad örökre,
Azonos körvonallal rajzolt s karcolgatott
A sistergő homokra s kopott kovakövekre,
Akár egy körülötted járó, fekete pók. 

 
Az éjnek egy darabja, mit kaptál megszületve,
Belőled ki-bejárok hajnalban s alkonyon.
Belőlem lépsz ki, s újra belém szállsz vissza estve,
Embertársakra s tűnő napokra oszthatón. 

 
A sors belém van írva nem látható betűkkel.
Fejtsd meg, ha bírod, vemhes, meddő-e a tied.
Sarkai ajtainknak forognak zajt sem ütve,
S jelképül kibocsátva egy-egy füstfelleget. 

 
(Ford.:Áprily Lajos) 
 

Nemes Nagy Ágnes: Csiga


Húzigáltam egy kocsikát,
úgy kerestem a csigát.
Lassú állat a csiga,
betettem a kocsiba. 
 
Jól húztam a kocsikát,
kocsiztattam a csigát.
Ne csak füvet, virágot,
lásson ő is világot.

Sík Sándor: Csiga-biga


Csigabigácska, jaj de nem-okos vagy!
Miért másztál az útra? Eltaposnak!
Fejetlen jár itt annyi tompa láb.
Csigabiga, menj tovább! 
 
Akinek szeme nincs, az mind kegyetlen.
Mi lesz belőled, csigabiga-lelkem?
Mit ér neked, hogy hátadon a ház,
Ha egy patkó elgyaláz? 
 
Jöjj, szépen lassan tenyeremre veszlek.
Ne félj, ne bújj: meleg pázsitra teszlek.
Ez szarvacskáid kihizelkedi:
Csigabiga, gyere ki! 
 
Az Úristennek sok a gondja, látod,
Mosolyán melegesznek a világok;
Mégis lelkecském: az Isten szeme
Érted könnyet ejtene. 

 

Móra Ferenc: Kecskebál


 

A kécskei kecskének
- mek-mek-mek -
baja esett szegénynek
- mek-mek-mek -
belehágott a villába,
beledagadt a bal lába
- mek-mek-mek.
A békához elfutott
- mek-mek-mek -
varrjon néki papucsot,
- mek-mek-mek -
abban nem fáj majd a lába,
elmehet a kecskebálba
- mek-mek-mek.
A béka szót fogadott
- mek-mek-mek -
varrt papucsot, jó nagyot
- mek-mek-mek -
kövér lapu leveléből,
onnan szedte a tószélről
- mek-mek-mek.
Örült neki a kecske
- mek-mek-mek -
szakállát rezegtette:
"Mek-mek-mek -
a kécskei kecskebálon
fogadom, hogy nem lesz párom
- mek-mek-mek!"

 

Guy de Maupassant: A vadludak


Elhallgat a madár is, minden alszik,
Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.
 
Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
Lármázva jő, vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebben
S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.
 
A bús zarándokraj merengve szárnyal
Erdőkön, ólmos óceánon által
És a vezérük olykor tűzbe jő,
S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.
 
A karaván szétgombolyul elül,
Mint két szalag s egyszerre szétterül
Szárnyas háromszögük a láthatáron.
 
Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
Terelgeti egy rongyos, árva gyermek
És lassan ingnak, mint nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,
Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik
A vadludak iramló szökkenésit
És vágynak ők is szállni messze-messze.
 
Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
Ágaskodnak s a zajt remegve hallják
És összezsibbadt, átfülő erőkben
Sajogva kél az álmodott szabadság.
A lanyha partok messze tájak álma,
A hómezőn riadt vággyal sivítnak
S jajongva, a bús égre kiabálva
Soká felelnek tűnő társaiknak.
 
(Fordítója számomra ismeretlen)