Br. Eötvös „Búcsú”-ja (politikai analízis)

 

    Mindjárt az első átolvasás után meggyőződünk, hogy ezen költeményben a költő egy honától elválandó honfikebel érzékeny búcsúszavát zengi el, oly megragadó elégiai vonásokkal, melyek bennünket mély fájdalmának részeseivé tesznek.
    Alapeszméje: a honától távozó költőnek szent fájdalmát híven visszatükröző bús érzelemhang, mely azon igazságnak a megmutatására szolgál, hogy a haza hiányát nem pótolja ki semmi sem.
    A legtisztább alanyiság tűnik ki e költeményből; mert minden sora a költő szívét mélyen sebző érzéseknek hű tolmácsolója. A huszonhárom éves ifjú Eötvösnek búcsúszavai ezek, ki, mint a költészet múzsája által ihletett költő, ezek eszmében és érzelemben gazdag lírai költeményben vett búcsút hazájától, midőn a nemzete javára felhasználandó ismeretek és tapasztalatok gyűjtése végett Európa nagyobb országaiba tanulmányútra indult.
    A költő meg van ihletve, szíve oltárán a hazának drága képe áll;ezen a képen csügg szent kegyelettel, ehhez a képhez emelkedik fel élénk képzelmének szárnyain, ezé szívének minden dobbanása.
    Ettől a hazától kell megválnia, ezt kell elhagynia; innen az a sajgó fájdalom, mely keblén átnyilall, innen azon keserű érzelmek, melyek mindvégig hű kísérői, elválhatatlan útitársai; hiszen válni, oh válni, az fáj…
    … De a hű gyermek nem mehet el búcsútlanul; leborul eszményképe előtt, s elborult lelkének határtalan fájdalmában imát és áldást rebegve háromszoros „Istenhozzád”-ot mond hazájának.

    „Isten veled hazám bátrak hazája!”

    Érzelmes búcsúhangokkal a nemzetnek szól, azon magyar nemzetnek, mely annyi viszontagság-teljes évek pusztító vészzivataraival hősiesen megküzdve s a szenvedéseket férfias bátorsággal elviselve nem dicstelen helyet vívott ki magának az európai nemzetek között.

    „Isten veled te völgy, ti zöld hegyek.”

    Ezzel azon földtől búcsúzik, melyet hősök vére szentelt meg, melyen kívül nincsen számukra hely, - azon hazától búcsúzik el, mely szép, mert „bércz és völgy változnak gazdag ölében, s téreit országos négy folyam árja szegi.”

„Gyermekreményeim s bánatim tanyája,
Isten veled! Én messze elmegyek.”

    Ez a harmadik „Istenhozzád” szülőföldjének szól, hol bölcsője ringott, - azon helynek, hol gondtalan gyermekségének rózsaéveit a természet gyönyörű templomában porjáték, lepkevadászat és virágszedés közt tölté, hol örömmel látta a természetet új zöldbe öltözni s bánattal szemlélte a fák lombkoszorúinak hullását és a virágok hervadását… De szülőföldjének csakis ezen egy sort szenteli, ezzel az egy sorral egészen lerótta iránta a kegyelet adóját, nem is elmélkedik róla többé, nem gondol rá többé, később nem zengenek feléje búcsúszavai; mert a szülőföld gondolata egészen elmosódik, az egész haza és a nemzet gondolata mellett, a szülőföld képe egészen elhomályosul a bátrak hazájának, a bércek által megkoszorúzott földnek ragyogó képe előtt. Ez az oka, hogy ezen egy sorral végleg megválik attól; míg a hazára, a nemzetre vonatkozó meleg érzelemből, egy szép költeményt alkot s lángoló fiúi szeretete egy gyönyörű ódában nyilatkozik.
    Íme ez a háromság: nemzet, haza és szülőföld lebegett a költő lelki szemei előtt, midőn „Búcsú”-jának megírásához fogott; a nemzetétől, hazájáról és szülőföldjétől való elválásnak búsító gondolata szülte azon elégikus érzelmeket, melyek kedélyvilágát elsötétítették.
    Hogy pedig a költő mindenkit meggyőzzön arról, hogy érzelmei tiszták, mint a forrásvíz s fájdalma oly valódi, mint az anyai kebel aggodalma: a háromszoros „Istenhozzád”-ot ezen imaszerű hajtással fejezi be:

„Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!”

    Az előttünk fekvő ódának imént méltatott része elég arra, hogy bennünket a költő saját hangulata körébe emeljen, hogy a költővel együtt könnyezzünk, együtt lelkesedjünk, hogy lássuk az ihletett lélek azon magasröptű szárnyalását, mellyel a magasztos eszmék és tárgyak felé tör, míg csak eszményképét a maga egész fönségében nekünk be nem mutatta.
    A kedves magyar határ távol; idegen országok szépségeit látja a költő maga előtt, melyek ily gondolatokat ébresztenek benne; elragadók az egekig nyúló Alpok hólepte büszke ormai: a nagyszerű lavinajátékok, sziklaomladékok, jéghegyek, megható ellentétben állanak itt az illatos völgyek színpompáival. – A troubadourok hazájában, Provencé-ben, a virágtengertől elöntött mezők gyönyörű színvegyületet, lélekemelő látványt nyújtanak: a fájdalom nyomása alatt zajgó kebelre felvidítólag hat itt a magasban dalló kisded csalogány éneke: egyszóval a viruló természet ezer meg ezer szépségei édenné varázsolják itt a halandó számára a siralomvölgyet. Az idegen tájak ennyi bájaival szemben Magyarország, a költő hazája, sokkal szegényebb. Hiszen Eötvös saját szavaiként itt „a fölkelő nap nem tűzheti hótakarta hegycsúcsokra aranykoronáit: a völgyek meglepő fordulatai, a növények életdús virágzása tőled, zöld rónaságunk, a természet által megtagadtatott s a vándor, ha egyenlő fölszíneden átkelt, egyes szépségek emléklét nem fogja lelkében találni, melyek rád visszaintenek…”
    Ily gondolatok, ily érzelmek hullámzottak a költő belvilágában, melyeket művészi módon ekképpen öntött harmóniás szavakba:

„Nem, mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyulnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid.”

    Talán ezek a szépségek, melyek fölött a költő oly szépen elmerengett, jótékony hatással voltak a költőnek a válás fájdalma által ütött szívsebére: vagy talán jólét és boldogság derűje egy pillanatra elűzte a felhőket keblének egéről; vagy könnyeit felszárították a kedvező benyomások melegítő sugarai?
    Nem, éppen nem; sőt, ez a párhuzam még  jobban meggyőz érzelmi őszinteségéről. Nem felejtette el ő a magyar rónát melynek szemlélete a hazának nagy eszméjét még a legegyszerűbb emberben is fölébreszti; hanem folyton szeretettel csügg rajta, - hiszen ő e hon dísze, a zöld rónaság iránt változhatatlan ragaszkodással viseltetett mindenkor. A kedves rónatáj „sírig képben él előtte”,  meg nem változott lelkesedéssel gondol rá; látja és érzi a költő rónatájunk szépségeit is, ezek is mély benyomással vannak lelkére. Hiszen ő nyilatkozott így rónaságunkról: „Midőn a nap láthatáradon, oh szép rónaságunk, csöndesen felmerül, s ragyogó sugarait egész földszineden akadály nélkül egyszerre elönti; midőn a délibáb forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjazó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy mikor az éj sötét nyugalma terült el a messze-határ fölött s fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortűz világít, a földön végtelen csend terül el, és a vándor csak a magas füvön átlejtő esti szellőt hallja, - nem tölté-e ily pillanatokban leírhatatlan érzemény keblét?” – Oly érzemény honol a költő keblében, melyet még a magas Alpok fönséges csodái sem némíthattak el. Nem változott tehát meg a költő alaphangulata, csak ellentét, összehasonlítás által erősítette érzelmeinek igazságát és hűségét; mit bizonyít az előbbi gondolatait és érzeményeit kiegészítő, megmagyarázó átszökkenés, ez a hazaszeretet lehelő felkiáltás:

„Virág mi ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem!”

    E két versszakból átértettük, átéreztük a költő fájdalmát; előttünk van a szó nemes értelmében vett embernek és hazafinak tiszta képe, ki eddig önmagával és a válás fájdalmával volt elfoglalva.
    Képek vonulnak el a költő dús, de nem szertecsapongó fantáziája előtt. Folyton hazája lebeg lelki szemei előtt, de egyszersmind egyes letűnt népek aranykorának boldog időszakát is felújítja a emlékezetében, hogy nemzetének sivatag jelenét, de egyúttal változhatatlan honfiúi szeretetének nagyságát az összehasonlítás által annál tisztább és világosabb alakban, mintegy megérzékítve mutassa be.
    Szép Görögország! Dicsőség, hatalom, nagyság és hírnév környezett téged, a világ bámulva látta emelkedésedet és tisztelettel hajolt meg nagy fiad előtt… Most már az aranydicsőség, hatalmas, ország, hajdani hírnév az egykori fény, a csodált hősök, ott vannak az enyészet beláthatatlan gyásztemetőjében; de nagyságodnak szelleme a dicsőség el nem fonnyadó amarant-füzérével felékesítve ott lebeg sírod felett. Az athénai Akropolis (fölváros) nagyszerű romjai ma is bámulatra indító és szent kegyelettel őrzött ereklyék, melyek egykor mindazt magokban foglalták, ami szépet és művészetit az  ősök nagy szelleme felmutathatott. Lomb- és virágdús óriási fa voltál ős Hellasz! Melyet az idő és enyészet hervasztó őszi szele eléktelenített; de a fa, habár szárazon is, a múlt idők felemelő emlékeként, még most is áll. Letűnt az üstökös; de fénysugarait oda veti a sötétlő omladékok közé.
    …. A hét halmon épült örök városnak, a városok királyának világhatalmát hangosan hirdető építészeti műremekei hol vannak? A Capitoliumra, a Hadriánus által Vénus tiszteletére és Augustus által Apolló iránti kegyeletből emeltetett templomra, az Amphiteatrumra, a szobrokra, obeliszkekre és sírboltokra, mint az államhatalom eszméjének megszemélyesítőire büszkén tekint a dicsőség lelkesítő örömétől hevített római; mert ezen ó falak, még romjaikban is fennen hirdetik a tudomány és műveltség világító szövétnekét e régi nemzetnek világra szólóalkotásait. Mindmegannyi drágakövek ezek, melyeknek minden legkisebb darabja alkotórészét képezte a nagy elődök áldást árasztó működésének.
    A francia, hagyományos hűséggel őrzi emlékeit a hatalmas császároknak, kik az irtó háborúk dacára a nemzetet felemelték azon magaslatra, honnan erejének és hatalmának boldogító tudatában diktátori hangon osztja parancsszavait s tekintélyével a népek és államok alakulásának irányt ad. Ez az ő kincse, ez az ő ösztönzője ez az ő lelkesítője, a borús és verőfényes napokban egyaránt.
    … És te hazám?! Te jobb sorsra érdemes nemzetem?!
    Neked is voltak szebb napjaid. Te is voltál nagy, hatalmas és rettegett. Három tengerpart vidéke alkotott neked határfalat és védet ellenségeid ellen… És most miről szóljon a magyar fiának; mi a dicsőségjel; mi az emléktárgy; mi az, mit fiaid kincs gyanánt őriznek keblökben? Te „itt ülsz, lekötötten e szörnyű magányhoz”. Régi fényedért tied egy üres jelen, sivár való; enyém egy szentelt fájdalom.
    Ilyetén elmélkedéseknek szüleménye a következő versszak:

„Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a francia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát;
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tied, hazám, egy szentelt fájdalom.”

    Meggyőződtünk az eddigiekből, hogy a költő egyrészt fájdalma valódiságának igazolására, másrészt önzetlen hazaszeretetének megvilágítása tekintetéből, de egyszersmind tőle elválaszthatatlan reflektáló természetéből is kifolyólag, szabadabb képzelettel járta be a messze országok tágas téreit, s azok viszonyaiból, helyzetéből eszméket és gondolatokat merített, melyeket meglepő változatokban használt fel, - míg végre felemelkedett azon magaslatra, honnan visszamennie nem lehetett, eljutott azon drága képhez, mely előtt most csendes elfogódással mereng:

„Tied hazám egy szentelt fájdalom!”

    Ebből a sorból tudjuk meg, hogy a költő eszményképe mellett van. Most látja azt egész valóságban látja hajdani fényében, látja mostani apatikus helyzetében. Ezen kép után ment képzeletének gyors szárnyain, s miután elérte, nem is hagyja el többé.
    A múltnak fellelkesít fénye és a jelen lehangoló borúja, a hajdani emelkedés és mostani terjedtség, az egykori pezsgő víg élet és a jelenlegi csend és hallgatás ellentétes gondolatai hatalmas csatát vívnak egymással,  a szív küzd az ellene feltámadt érzések viharaival.
    Ezek hatása alatt áll most a költő; nem tudja, mily hangon szóljon, - nem tudja hogy keblének haragos villámait szórja-e a tétlen nemzet föleszméltetésére, vagy pedig megfékezve érzelmeinek felzúdult táborát, csendes nyugodtsággal nyilatkozzék?
    Szíve vérzik, szíve fáj; mert Rákos térein csend honol… Síri csend van ott, hol egykor Mátyás, az igazságos király, az országnagyokkal a hon szebb jövőjének előmozdításán munkálkodott. A mező, rét és határ nem hangoztatnak vissza diadalt, hírt é dicsőséget. Csend van a természetben, … csen, lelkesedéshiány a nemzetben, - csend gyász a költő szívében, melyet ezen sorokkal fejez ki:

„Hallgatva áll Rákosnak szent határa.
Ah régen hallgat immár a magyar.”

    A természetben minden tárgy, minden jelenség, minden benyomás mély nyomokat hagy a költő szívében; arra szolgálnak ezek, hogy a  költ érzéseit mozgásba hozzák, mert minden külső behatás hazájának hajdani vagy mostani helyzetét, állapotát idézi fel lelkében.
    A hajnal rózsapiros derűje, a leáldozó nap, a szépen zöldellő mezőség, a vidék némasága, a suttogva enyelgő alkonyi szellő: új, meg új gondolatok és érzések ébresztői.
    Miként előbb a természet síri csendje, a rákosi szent határ hallgatagsága a haza jelenére irányítá elmélkedését: úgy az esti szellő halk enyelgésének hallatára a múltba merül, s a dicső elődök jeltelen sírhalmaira gondol, melyek ismét új érzelmek felindítói.
    Folytatja tehát jelen hangulatából kifolyó fájdalmas érzéseinek nyilatkozatát, a föntebbieknél nem kevesebb értékű, szintén értelem- és érzelemgazdag szavakban:

„S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő j fövényt takar.”

    A fényes múltnak és a sötét valónak ily egybehasonlítása, az ábrándvilág gyönyörű képei és a virágtalan jelen elszomorító alakja, a költő képzeletét pillanatra megállították, szívét összeszorították.
    Lekötve áll, szívszorulva hallgat, némán mereng.
    Mit érez az utas, ki az örömmel látott viruló tájék elragadó szépségeinek szemlélet ezután egyszerre kopár sivatagra jut; mit érez a kérlelhetetlen sors csapásaitól szíven sújtott szerencsétlen, midőn ősei gazdagon feldíszített palotájának omladékait nedves szemekkel nézi?
    Az utasnak sóhajtása, szerencsétlennek szemeiből aláhulló nehéz könnycseppek a költő jelen kedélyhangulatának csalhatatlan tolmácsolói; mert a könny, mely az érzelmeknek el nem titkolható jele, egyszersmind a lelki küzdelmek mérséklője, a legsajgóbb szívfájdalmak enyhítője.
    A megújult mély fájdalmat, az őszinte bánatot és a soha ki nem alvó hazaszeretetet, tükrözik tehát vissza a következő sorok:

„Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirúl.”

    A költő kedélyhangulata változatlan. Még mindig a múlton csügg, gondolataitól nem tud megválni. Mindig ugyanazon érzések, ugyanazon indulatok; most is ugyanaz az ihlet, ugyanaz a hév. A gyötrő fájdalom megható érzelemhangjai emelkednek ki ezután a keservvel telt szív mély rejtekéből…
    A magyar fővárosban, az ős Budában, mely nemcsak Mátyás alatt, de gyenge utóda, Ulászló alatt is, dicsőségünk hirdetője vala, most az ősi idők szomorú emlékét látja. S éppen azért, miként előbb hazánk nagyságáról beszélt, úgy most a költő egy könnybe temeti mély fájdalmát. Hiszen ha régi bánat kínozza a szívét, gyógyító ír gyanánt, enyhítésül könnyeket sír a szenvedő…
    Így a költő is.
    A költő az emlékezet világánál a megrázkódtató sorscsapások egész hosszú sorát a kegyetlen török hadak iszonyú pusztításait látja, - s nagyon szépen kimagyarázható és elfogadható következetességgel bizonyára így elmélkedik: ha Mátyás palotája romokban és omladozó falakkal állna régi helyén, de azon alakban, mint azt a nagy király építteté; ha kormos falak néznének a büszke folyam sima tükrére akkor, mint Hellas az elomló romokra, a pusztulás ugyan fájhatna, de azért mégis nemes és vigasztaló önérzettel tekinthetnénk rá, - s a romokban zálogát bírnók annak, hogy itt hajdan szebb élet és sivatag jelenünknél szebb múltunk is volt.
    De most?!… „Ami a régi Budából megmaradt, anyagul használtatott fel új házak építésére, míg az egészből csak itt-ott egy darab várfal, vagy a várkapuk alatt egyes gót-faragású kőtöredékek maradtak fenn, s egy város, melyet ha körüljárunk, hazafiságunk egész lelkesedése szükséges, hogy elhiggyük mindazt, mit Mátyás dicső városáról hallánk”. (Eötvös József saját szavai.)
    Ily emlékeknek a kifolyása, ily elmélkedésnek és szemléletnek a szülöttje, ily gondolatoknak és érzelmeknek hangosan beszélő tanúja a költemény ezen része:

„S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind ami elveszett;
Régen szétdönté az idő falát:
Kövén még látni a csaták nyomát.”

    Mint testet az árnyék, akként kíséri fájdalma még mindig a költőt…
    Miként az aeolhárfa viharokban feljajdul a magas tetők felett; úgy halljuk, mint előbb is hallók, a költő érzelemhúrjain a gyászba borult szív kitörő fájdalomhangjait. Amit ezren némán tűrve éreznek, az a keserv tölti el folyton folyvást égő kínnal a költő kebelét… Fájlalja ő azt, amit az enyészet romboló hatalma a nemzettől elvett, fájlalja azt is, amit meghagyott. Fajunk keserve hangzik ki énekéből, - s a gyáva kor fölött elhangzó jajszava a nemzet szent fájdalmának hű nyilatkozata.
    A múltba merülve Mohácsot látja most a költő, a nemzet egykori dicsőségének sírját, melyet a visszavonás pusztító lelke készített, hogy ezen borzasztó műve által a viszályra oly felette hajlandó magyart önveszedelmének drága árán tanítsa egyetérteni. Előtte van a hősök vérétől pirosult gyásztér, a magyar fénykor temetője, hol most zöldebb a fű, ékesebb a határ, virulóbb a táj, több illat tölti a virágokat, a hősök vérével megszentelt mezőn szebbek a kalászok; mert „szent határ az, s puszta nem lehet hol honfiszív hazáért vérezett”… 
    S ezen szomorú emlékű vidék még áll:

„… magasbra nőnek
Az uj barázdán a régi hősökön
Kalászai erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt a férfi vér-özön.”

    Ezek láttára szívében virágok fakadnak, melyekből koszorút fon, s azt mivel a dobogni megszűnt szíveket takaró sírdombok már lesüllyedtek, emlékjel gyanánt, de egyszersmind mély fájdalmának és változhatatlan honszeretetének is, a honfiszívek vérétől termékeny földre teszi le… Hiszen még:

„Áll a tér, s nem vész a fájdalom.”

    Ez a nyilatkozat a költői léleknek legszebb vonása – oly bizonyíték, mely mindennél jobban meggyőz bennünket érzelmeinek őszinteségéről bánatának és fájdalmának nagyságáról, valódiságáról.
    Szent kegyelettel csügg az ősökön s majd illatot hoz a virágokról, melyek múltunk gyönyörű kertjében teremnek; majd pedig a fájdalom éles tőre járja át szívét, midőn a régi szenvedések emléke és a szenvedő közös anyának fájó szívsebe tárul fel előtte…
    Ily vegyes érzelmek azután nem engedik meg a költőnek, mint igazi hazafinak, hogy szívének bánatát egyedül csak a múltba temetve, pusztán csak a régi dicsőség fényével űzze el a búfelhőket, hanem a jelenre is tekint s hű következetességgel eddigi elmélkedéseinek és összehasonlításainak eredménye; egy nehéz könnycsepp és az el nem veszhető fájdalom.
    Így kellett a költőnek érezni minden kétséget kizáró bizonyossággal.
    … De a költő érzése egyszersmind a nemzeté is. Ezen érzéséből kifolyólag meggyőződéssé érlelődik benne az a gondolat, hogy nincs nép oly elsüllyedt, mely önnemzete sorsa iránt hideg közönnyel viseltetnék, s így a magyar sem lehet hazája iránt oly érzéketlen, hogy ne osztoznék a kesergő édesanyja fájdalmában, s viszont, ne dagasztaná keblét az igazán érzett öröm megnyugtató érzete akkor, ha nemzete egén a jólét és boldogság áldó napja süt…
    Míg a tavasznak égő virága lesz, míg a virágokból illatár fakad, míg magyar szántja e vérrel öntözött földet; addig, hazám, mindig lesz oly hálás gyermeked, kinek szemeiből örömkönnyek hullanak emelkedésed láttára, mindig lesz oly hű fiad, ki a rokon-érzés gyógyító balzsamával enyhíti a visszavonás és durva irigység nemtelen fegyvereivel ütött sebeidet.
    Ily gondolatokból, ily elmélkedésből származott azon prófétai ihletség, melynek hatása alatt a fájdalom maradandóságát vigasztaló, felemelő, bátorító és erősítő felkiáltással mondja ki:

„S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;”

    Most már tiszta a küzdőtér, most már tisztán áll előttünk a költő belvilága.
    Egy nagy eszmét látunk diadalmaskodni: a szellem győzelmét az anyag fölött, a halhatatlan fölényét az enyésző fölött.
    Amit a költő a következő két sorban:

„Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy foly?”

kifejez, - az csak ismétlése, felelevenítése az előbbi szakokban méltatott érzelmeinek is gondolatainak. De nem pleonasmus ez, hanem a gondolatoknak elragadó fönsége, mely mindenkit lebilincsel…
    … Múlt, jelen, visszaemlékezés, mély fájdalom, hazaszeretet, nemes lélek, őszinteség, bensőség képezik e két sor gazdag tatalmát.
    A költő most már nem elmélkedik, nem tör ki jajszavakban, nem hullat fájdalom-könnyeket; és azért érez, érez, őszintén, igazán. Hasonlít most a költő szíve a tengerhez, mely csendes, - de mély.
    A nap lenyugvása előtt vissza-visszaveti fénysugarait a csendes vidékre, melyet előbb megvilágított: a költő is, mielőtt kedves tárgyától, eszményképétől végles elbúcsúznék, - égő szívét hagyja nagy szeretetének, részvétének, őszinteségének záloga, biztosítéka gyanánt, s egyszersmind vigasztalásul is a napjait néma bánat s nehéz keservek közt töltő s gyászoló özvegyként könnyező  édesanyának.
    Lángoló szeretetének bizonyságai ezen szavak

„s oh én szeretlek néma bánatodba,
Hazám szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;” -

    Mily szépen, mintegy kézen fogva vezet vissza bennünket a költő ezen háromszor ismételt „szeretlek szóval oda, honnan kiindultunk: ama háromsághoz, melynek mindjárt kezdetben háromszoros »Istenhozzád«-ot mondott.
    Szívének kertjéből a szeretet érzelmének virágát hozta elő, mely a fiúi kegyelet harmatcseppjeinek üdítő hatása alatt folyton virít, folyton illatozik. – A hálás indulat tölti most be a költő egész valóját; s egyúttal a haza kemény sorsának jobbrafordultához kötött remény vigasztaló gondolatát is hozzákapcsolja hű ragaszkodásának oly lelkesedéssel és meggyőződéssel kifejezett érzelmeihez, midőn így szól:

„Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény:
Él még a sír felett is egy remény.”

    A költeményt végre egy utolsó „Istenhozzád”-dal zárja be, melyet már bővebben méltatni itt azért nem szüksége, - mert az ezen, néhány szóban letett mély értelem és érzelem ugyanaz, mi az óda kezdetén értéke szerint kellőleg méltatva volt.
    Itt csak azt jegezhetjük meg, hogy ezen ismétlés a szerkezet szépségén kívül az érzelmek hűségének feltüntetője.
    A költő könnyei idegen földre hullanak, az égre tekint fel, - s a hazának minden magyar által epedve várt boldogságért esdő szózatot küldve a nemzetek sorsát intéző égi hatalom trónja elé, a válás fájdalma első kitörésének ismétlése után egyedüli kivonatát, óhajtását, kísérő fájdalmát és reményét az érzelemre ható alakzatok azon fajával fejezi ki, melyet mi imának nevezünk.
    Szíve újra megdobban, ajka megnyílik, mire búcsúját a nemzetek Atyjához intézett érzékeny könyörgéssel zárja be:

„Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népedet virányidon.”

    … A költő letette lantját, lelke megkönnyebbült, hiszen a fájdalom enyhülni szokott, ha rokon érző keblek előtt kisírjuk magunkat.    
    Nekünk, kik felemelkedünk a költőhöz s vele együtt könnyeztünk, lelkesedtünk s imádkoztunk, szép és hasznos foglalkozás jutott osztályrészünkül a behatóbb elmélkedéssel, - az előre törekvő ifjúság és figyelmes olvasó pedig szent lelkesedést meríthetett az iránt, ami szép, a mi jó, ami nemes, ami magasztos és fönséges, ami nemzeti; ezen felül pedig ösztönt kaphatott ily irányú foglalkozásra, mely igazán szellemképző, igazán lélekemelő.

SZ. K.

Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 2-6. sz., 1896. jan. 12., 26., febr. 2., 9.

Váradi Antal (1854-1923): A gályarabok

 

Kis templom áll kunyhók körében,
Csillag van tornya tetejében.
Bár egyszerü, szegény a népe
Az Ur nem kérdi: dús-e? Szép-e?
A kincse: aranyszáju papja
Kitől az Úr igéit kapja.
S fölzúg az ének, élő hitben:
„Erős várunk nekünk az Isten.”

S nyugalmas éjjel rája törnek
Botrányul Isten és embernek;
Hiába a család keserve,
Viszik papját lánczokba verve.
S vakbuzgón romlásukra törvén
Hóhérkezekben kész a törvény.
S zeng árván, bár nem árvult hitben:
„Erőt várunk nékünk az Isten.”

Haragvó tenger puszta partján
Komoly gályák sorvasztó padján
Csörgő bilincsben ott szenvednek
Rabbá tett szolgái Istennek
Nincs enyhülésre bizodalmok,
Csak feltörő szárnyán a dalnak,
Mely még az égbe fölsegitsen:
„Erős várunk nékünk az Isten.”

S a tenger és az évek árja
A partot s gályát végigjárja
Fövenyt, időt s rabot söpör le…
S a mint kemény deszkára kötve,
Lábán nehéz golyó – aláhull
A nedves sírba: gyászdanául
Mind kevesebb ajkról zeng itt fenn
„Erős várunk nékünk az Isten.”

S mikor már egy bilincs se csörren.
Az élő sirban, gályaközben,
Mikor mind, mind ott pihennek
Korall mélyén nagy tengereknek
Viharos éjjel, zúgó habban
Felzúg, seregnél hangosabban
Az örök himnus mélyeikben:
„Erős várunk nékünk az Isten.”

… Hiszen: jön még egy boldogabb kor,
A szeretet – hitté lesz akkor,
S nem marjuk egymást ellenképen
A megcsúfolt Jézus nevében.
S a hármas bérczek messzesége
E szent szót visszhangozza: béke!
Hogy ez igében megsegitsen -
„Erős várunk nékünk az Isten.”

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 5. szám, 1896. febr. 2.

Leopold Lajos: Cicero és Kossuth

     

    Míg egyrészt tény, hogy a valódi genienek mindig megvannak a maga sajátos, másban fel nem lelhető tulajdonságai, addig másrészt a lángelmék működésében és jellemében akárhányszor akadunk rokon vonásokra. Gyakran a sors csodálatos játéka következtében szinte párhuzamosan halad két szellemóriás életpályája Ott van például Hannibál és Napoleon hatalmas alakja! Talán M. Tullius Cicero- és Kossuth Lajosban jelennek meg legszembetűnőbben ezek a rokon vonások olyannyira, hogy méltán mondhatjuk Cicerot a római Kossuthnak és viszont, Kossuthot a magyar Ciceronak. Életüket közel két ezredév választja el egymástól. Egész világok dőltek romba, nemzetek jöttek és múltak, tizenkilenc évszázad hatalmas vihara tombolt el az emberiség felett. Cicero véres holtteste és  a monoki bölcső közt óriási távolság van időben és a kor felfogásában. Mégis e két államférfiút ezen a mérhetetlennek látszó távolságon keresztül a rokonvonások szoros köteléke fűzi egybe.
    A világ e két legnagyobb szónoka csendes ember lőn immár. A „quo usque taudem…” ihletet szerzője gyilkos keze alatt lehelte ki lelkét és ami nemes, öreg kormányzónk is megtért pihenni oda, a hol „nyugszik a szív és hallgat a búbánat.”
    És mégis úgy érezzük, mintha még élne mind a kettő, mintha látnók a nagy Cicerot, amint felragyogó, lázban égő szemekkel könyörög a halhatatlan istenekhez a tisztes senatus előtt Concordia büszke templomában, mintha az örök életű Kossuth elbűvölő szavát, amint zokogásban fúló hangon kiáltja a magyar nép nemes követei felé: „én leborulok a nemzet nagysága előtt!… Igen, élnek és beszélnek még mind a ketten; halljuk őket a lelkünkkel. Fülünkbe sírják két, a sír szélén álló nemzet búbánatát, fülünkben dörgik önérzettel, büszkén, hogy: »non deest rei publicae consilium!« - és, hogy Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg!” … És amint felénk sugárzik e két lánglélek biztató s hatalmas fénye, úgy tetszik, mintha Cicero és Kossuth szinte mesébe illő, nem e földről való alakjai hasonlítanának egymáshoz, mintha a latin nyelv legnagyobb művésze az idő és a mulandóság ködén át kezet szorítana a magyar nemzet bálványával. Mintha életük útja egyforma volna, … mintha a körülmények, amelyek közt felléptek, szónoklataik sajátságai, sőt még jellemvonásaik is hasonlítanának egymáshoz…
    Babér és borostyán éppen úgy, mint fájó, szúró tövis bőven jutott mind a kettőnek.
M. Tullius Cicero „homo novus” volt. Nem a protekció létráján kapaszkodott fel, nem hivatkozhatott nagyúri gőggel előkelő ősök fényes nevére, egyedül saját szorgalma, becsületessége, jellemszilárdsága és lángelméje tette őt a legelső rómaivá. És az egyszerű arpinumi ifjú előtt csakhamar tisztelettel hajoltak meg az ősi patrícius-családok büszke utódai. A Kossuth nevet is az ismeretlenség homálya burkolta be mindaddig, amíg Kossuth Lajos genialitásának ragyogása el nem oszlatta ezt a ködöt. Ő is kizárólag elragadó ékesszólásának, arany tollának és kristálytiszta államférfiúi jellemének köszönhette, hogy a legnagyobb, legtiszteltebb magyarok panteonjában az első helyet foglalja
    Küzdelmük igazságos volt és éppen ezért rendületlen is. Szívükbe valami csodálatos, misztikus hatalmat adott a természet. Ennek a hatalomnak semmiféle hatalom nem volt képes ellenállni. Megugrott előle Catilina és elfutott Jellasich.
    Amint M. Tullius Cicero küzdött C. Julius Caesarnak az összeesküvőkkel szemben tanúsított enyhesége ellen, akként harcolt Kossuth Lajos Széchenyi Istvánnal szemben, megtámadva ennek aggodalmaskodását, félénkségét. Igaz ugyan, hogy Széchenyi megrendült lelkének fájó aggodalmai a legnemesebb hazaszeretetből, Caesar ellenvetései pedig nagy mértékben önzésből és uralomvágyból eredtek, mindazonáltal úgy a Catilina ellen tartott IV-ik beszéd, mint Kossuthnak Széchenyi ellen való küzdelme egyképpen a gyors, határozott és erélyes eljárás ellenzőit támadta.
    Cicero is, Kossuth is gyűlölték a zsarnokságot. Amaz Antonius, emez a kamarilla ellen vívta a legszentebb küzdelmet még a haza szabadságának süllyedő hajójában is. Tudták mind a ketten, hogyha elfogják őket, ha a hatalom kezébe kerülnek, rettenetes lesz a sorsuk, de amikor elszoruló szívük előtt felmerült a végveszélyben forgó hon bánatos képe mindkettőjük lelkét megújuló bizalom szállta meg és nem szűntek meg hinni és küzdeni.
    Pályájuk még abban a tekintetben is hasonló, hogy mindkettejük életútját ragyogóan bearanyozta a nép kegye. Szerették, imádták, bálványozták a hazában mind a kettőt; az egyiket „pater patriae”-nek, a másikat „Kossuth apánk”-nak nevezték. A senatus gyűlésén felállt az ősz Cató és meghatva, lelkesedve festi a consul nagyságát, a magyar alsóházban felemelkedik a puritán Nyári Pál és az ünnepélyes csendben áhítattal kiáltja: „megadjuk!…” S vajon csodálhatjuk-e ezt a páratlan lelkesedést, ha számba vesszük, hogy Cicero is, Kossuth is a végromlástól mentették meg hazájukat? Rómában is, Magyarországon is már mindent elkészítettek az állam ellenségei a felforgatásra, lázítottak az ország különböző részeiben amikor hirtelen közéjük csapott: Rómában Cicero hazánkban Kossuth Lajos.
    És mégis… - sír a lelkünk, amikor rágondolunk –, mind a kettő hosszú időn át bujdosott számkivetésben, idegen földön, távol a haza megsebzett szívétől!
    A római konzul és a magyar diktátor összezúzott szívvel távoztak a közpályáról, amikor megtelt a keserűség pohara s az egyik tusculumi, a másik turini remete lett. De míg Cicero később ismét visszatért Rómába, addig Kossuth Lajos felé hiába küldte a magyar nép bánatos kérését: „Gyere haza!”
    Mind a kettő boldogtalanul halt meg.
    Cicerot Herennius százados gyilkolta meg, Kossuth olasz földön lehelte ki fényes lelkét és így egyiknek sem jutott osztályrészül, hogy honfitársai és övéi csendes, békés körében búcsúzzék el mindattól, amit szeretett.
    Íme, mennyi hasonlóságot mutat pályájuknak és működésüknek ez a vázlatos képe!
    Az emberi elme csodálkozva bámulja a sors különös játékát, amellyel annyi század romjain és alkotásain keresztül ily közel hozza egymáshoz az ó- és a legújabb e két kiváló alakját.
    Vizsgáljuk már most ékesszólásukat, azt az eszközt, amellyel mindketten történelmet csináltak és amellyel úgy Cicero, mint Kossuth a lehető legválságosabb időben egy-egy nemzet boldogságát mentették meg.
    Mind a kettő ügyvéd volt, de csak Cicero tűnt ki a törvényszéki szónoklatok mezején, míg Kossuthot a magyar szabadságért vívott szellemi harcok és véres csaták teljesen elfoglalták.
    A politikai szónoklat terén azonban egyaránt nagy mind a kettő.
    Cicero beszédeiben talán inkább megtalálhatjuk a szerkezet formáihoz való szigorú ragaszkodást mint a Kossuthéiban, de ennek oka könnyen érthető. Az ókorban u. i. a szónokok sokkal inkább ragaszkodtak a szabályokhoz, mint napjainkban.
    Azonkívül Ciceronál többnyire csak a bevezetések voltak rögtönzöttek, míg Kossuth majdnem inden beszédét nagy részben ex abrupto mondotta el. – Cicero szónoklatai át meg át vannak hatva a legszentebb honszeretettől. Kijelenti, hogy „csak te élj ó, hazám én szívesen meghalok érted!” S Kossuth beszédeiben nem találjuk-e meg a honszeretet világító őrtüzének ragyogó fényét? Beszédeikben meg-megcsendül valamely borús sejtelem hangja, mint mikor Cicero, a senatus oltalmába ajánlja gyermekeit arra az esetre, ha ő elbuknék, vagy mint mikor Kossuth megrendítő színekkel ecseteli Magyarhon borzasztó veszélyét, hogy mindenfelől ellenségek támadták meg ezt az árva nemzetet. Cicero lefesti, mint látja lelki szemeivel a menekülő hajadonokat és gyermekeket, a jajgató anyákat, akiknek alakjai mind-mind megjelentek volna Róma utcáin ha az összeesküvés sikerül. Kossuth, amikor már minden elveszett, ködös Albionból zokogja el búcsúszavát nemzetének, a magyar szabadság romjainak, a gyászoló özvegyeknek, árváknak s a bitófák szerencsétlen áldozatainak. Cicero hallgatósága így sóhajthatott fel: „mily borzasztó lett volna, ha bekövetkezett volna.” A rideg angolok pedig hallgatva Kossuth megrendítő szavát, elérzékenyülő szívvel gondolhatták: „mily borzasztó, hogy bekövetkezett!…”
    Mindketten a szó szoros értelmében uralkodtak a hallgatóságon. Bele tudták magukat fészkelni a közönség szívébe, a lélek zárt ajtait is ki tudták nyitni bűvös eloquentiájok hatalmas erejével, varázsával.
    A meggyőzés eszközei Ciceronál abban állanak, hogy elmondja a megtámadott összes hibáit, erőszakosan domborítja ki az érdekeket, rámutat a legkisebb rugóra, feltárja a helyzet legaprólékosabb részleteinek okait és következményeit, gúnyosan célozgat, sérteget, egekig emeli pl. Pompeuist és mennyre-földre magasztalja, akit védeni akar. Kossuth mindig jól megválogatja a meggyőzés eszközeit, rámutat a legfontosabb eseményekre és azok jelentőségére, mindig megmarad a közügy terén, soha személyes célzásokat nem tesz, néha ugyan a gúny fegyverét is használja, de senkit a porba nem sújt és viszont senkit az égig nem emel. (pl.: „József nádor felett tartott emlékbeszéde.”)
    Mindketten többnyire in medias res kezdik a beszédet, ha t. i. feltételezhetik, hogy az egész hallgatóság ismeri a tárgyat.
    Cicero beszédeiben ellentétben Kossuthéival gyakran akadunk filozófiai fejtegetésekre, pl. a halálról. (A Cat. Ellen tart. IV. b.)
    Cicero gyakran emlegeti saját érdemeit, igyekszik egyéniségét a lehető legelőnyösebb színbe feltüntetni, dicséri a saját tetteit; Kossuth – soha.
    Mindkettőjüknél igen kiváló és elsőrangú szerepet játszott a szív megnyerése és éppen ebben a tekintetben különböznek Cicero és Demosthenes, másrészt Kossuth Lajos és Deák Ferenc beszédei. Demosthenes és Deák az igazságnak mindenek felett való erejével törekedtek a hallgatókra hatni, ámbár különösen az utóbbinak beszédeiben, pl. abban, amelyet „A lengyelek ügyében” tartott, akárhányszor megzendülnek az érzelem húrjai is. – Cicero és Kossuth a szívet a maga egészében és mélységében törekedtek megnyerni. Sejtették u.i., hogy minden igaz ember lelkében be van vésve az az eszme, amelyet a költő anyja így fejez ki: „ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond!” Különösen a befejezésben – (a régi szónoki szabályok az érzelemgerjesztést a befejezésbe helyezik) – tör ki nálok az indulatok és érzelmek egész árja, de míg Ciceronál ez a kitörés sokszor csendesen, a maga medrében történik, addig Kossuthnál hatalmasan zúg-búg az érzések árja a beszéd végén magával ragadva mindent. Náluk az érzelmek ezen áradata gyakran hatalmas, áhítatos fohász a halhatatlan istenekhez, majd a bizodalom, a remény és hit rendületlen hangján nyilatkozik meg, majd buzdítás a küzdelemre, majd a harag megrázó, villámcsapáshoz hasonló kitörése majd annak a megnyugtató, felemelő érzésnek biztos kifejezése, hogy „mienk az igazság!” – Mind a ketten szeretik és sokszor alkalmazzák a felkiáltásokat, kérdéseket és bájos, vagy megragadó hasonlatokat. – „Quo usque taudem abutere patientia nostra?” kérdi Cicero. „A haza van veszélyben!” kiált fel Kossuth Remek stílusukban egyik gyönyörű kép a másikat váltja fel! Cicero az összes nemzetek védőbástyájának és szeme fényének mondja Rómát, Kossuth lelkének úgy tetszik, mintha a  magyar követek „mint egy ember” álltak volna fel a haza megmentése érdekében.
    A consul és a nagy kormányzó egyaránt a természetesnek voltak hívei. Ha sírt a lelkük, akkor sírtak ők maguk is, ha bízott a szívük, akkor a bizodalom hangján szóltak. Ha vannak egyes helyek például a „Philippikák”-ban, vagy Kossuth némely szónoklatában, amelyek nem természetesek, nem őszinték, hanem erőltettek, mesterkéltek, bizonyos, hogy azok a helyek nem is képesek sem meggyőzni, sem megindítani bennünket. Hogy azonban ilyen helyekre úgy Cicero, mint Kossuthnál csak elvétve akadunk, azt bizonyítja az a mély és örök hatás, amelyet  a legnagyobb consul és a legnagyobb magyar néptribün az emberiségre gyakoroltak és amelynek következménye, hogy Cicerot és Kossuthot minden idők legkimagaslóbb alakjai közé soroljuk.
    Ami már most államférfiúi jellemüket illeti, kétségtelen, hogy Cicero nem volt határozott jellem, sokszor kapkodott, habozott és ingadozott. Viszont Kossuthnak is nem egy politikai hibát róhat fel az utókor, mert hisz nincs ember tévedés nélkül: errare humanum est. De úgy M. Tullius Cicero mint Kossuth Lajos hibáit feledteti önzetlen mélyen érzett és magasan szárnyaló, rendíthetetlen honszeretetük. Ez a végtelen honszeretet, amely az összeszurkált Cicero útra kelőlelkét az enyhülés szárnyaival betakarta és amelynek áldó Géniusza ráborult a turini aggastyán haláltusában vívódó testére, ez a határtalan honszeretet teszi elsősorban fényessé e két nagy ember pályáját.
    Sok tekintetben hasonlítanak és számos dologban eltérnek. De mintha a hasonló vonások felülmúlnák az ellentéteket!…    
    Két kor, két nemzet, két népcsalád szülöttei voltak és mégis egy gyönyörű világban egyesültek mind a ketten: a szellem örök, soha el nem múló világában…
    Ha kék Itáliába sodorna valaha az élet, vagy ha áldón borulunk le a Kerepesi-úti temetőben arra a megszentelt sírra, jusson eszünkbe a  mind a kettőjükre oly nagyon ráillő Shakespeare-i ige:

„Ez férfi volt!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 6. szám, 1896. 

Leopold Lajos (1879-1948): Éji látogatás

- Gyulai Pál születésének 70. évfordulójára -

Ül a költő egymagában
Elhagyott, sötét szobában.
Fagyos borús, téli éj van…
Szép szerelme künn, a sírban.

„Édes Marim, édes lelkem,
Úgy-e szeretsz most is engem?”
Szól szomorún s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.

„Édes Marim, fáj a szívem!
Hol maradtál? Nem vagy hívem?”
Mond zokogva s jajjal végzi,
Veszteségét százszor érzi.

Rég elhagytál, elmentél bár,
Szeretlek még! Feledtél már?
Vagy szeretsz még úgy, mint régen?
… Fényesség gyúl fenn az égen.

Komor felhők meghasadnak,
Útat nyitnak az angyalnak,
Ki ellebben a vak éjben
Hazafelé az ösvényen.

Arcza halvány, hangja régi,
De a költő megösméri…
Ő tért vissza, hű szerelme;
Óh, mintha csak földi lenne.

És a költőt vigasztalja,
Átöleli fehér karja,
Elringatja, elaltatja,
Megcsókolja, ápolgatja.

Susog neki boldogságról,
Szerelemről, leányáról,…
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.

S egyszerre megcsendül halkan
Az a kedves, méla dallam…
… Az álmodót hosszan nézi,
Csókjai százszor megtetézi.

Hajnal hasad, üt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrúl…
Ég megnyilik, ég bezárul.

Óh a sir sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet,
Kik elváltak itten régen,
Találkoznak majd az égben!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad 4. szám, 1896. jan. 26.

Teveli Mihály (1867-1934): Pató Péter

Méltó mása Pató Pálnak,
Neve is mutatja,
Talán éppen Pató Pál volt
Tisztelt öregapja.
Soh’ sincs dolga,
Vagy ha volna,
Jobb időkre hagyja.

Az Isten is azért küldé,
Hogy a világ lássa,
Mint lehet egy tanulónak
Ötszáz osztálytársa.
Mindig kétszer
Már a Péter
Egyetlen osztályba.

Kiket ölben hordozgatott,
Mostan vele járnak;
Öregapja Péterünk az
Ötödik osztálynak.
S tíz év óta
Koptatója
Már az iskolánknak.

Ámde meg is látszik rajta,
Nem öli a leczke,
Különben az álla alatt
Tokár nem eresztne.
Könyvet bújni
Leczkét tudni?…
Elég, ha elkezdte.

Soha nyolczkor nem látta még
Az iskola táját,
s elhoznád az osztályába
Magad is az ágyát,
Ha a padon
Olyan nagyon
Nyujtózkodni látnád.

De azért az iskolánknak
Kiváló barátja;
S meglehet ha elvégezte,
Ujra végigjárja.
Nincs jó dolga
- Maga mondja -
Ha nincs szekundája.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 3. szám, 1896. jan. 19.

A rómaiak cirkuszi játékai

 

 

 

    Az istenek képeit négy-négy ember vitte a vállán az e célra készített gyaloghintóban. Emellett ezüsttel díszített kocsikat is használtak az istenek képek szállítására, melyeket pompás és drága lovak vagy öszvérek, néha elefántok vagy felszerszámozott oroszlánok húztak. Ez állatokat hosszú szíjakon vezették olyan fiúk, kiknek atyjok és anyjok még életben volt.* (* Macrobius, aki a 4. évszáz végén a a 5. elején élt, megjegyzi hogy azóta, amióta egy fiú, lakóházának emeleti helyiségéből végignézte és atyjának elbeszéle, hogy minő rendben voltak a kocsikban a szent tárgyak elhelyezve, elrendelték, hogy mindazon utcákban, amelyeken a menet átvonul, a házak felső részei eltakartassanak.)
    Caesar ideje óta az uralkodó családok tagjainak a szobrait tiszteletből az istenek képe után vitték a pompa alkalmával. A körmenetet nagy néptömeg várta a cirkuszban, mely annak felső padsorai felé tódult, hogy ott helyet foglalhasson.
    A cirkuszi közönség a menet közeledtének hallatára, vagy valamely hatósági személy figyelmeztetésére elcsendesedett, nehogy az istenek meghallják a közönséges beszédet s ezáltal megsértődjenek. Erre vonatkozólag mondja Ovidius:

„Lám közeleg a menet, fogadjuk csendes örömmel
Tapsra hát hiveink, az aranyos csapat itt!”

    Mihelyt az ünnepi menet a cirkuszba ért, az istenségeket tapsvihar üdvözölte. A katonák Marsnak tapsoltak, a gazdák Ceresnek, a szerelmesek pedig Venusnak és azt hitték, amint egy-egy istenség képe a kocsin megmozdulni látszott, hogy az helyeslőleg bólintott a fejével. Amint a menet szokásos útját megtette, akkor az istenségeket lerakták a maguk ékességeivel arra a spira-ra, amelyen az említett oltárok és kápolnák állottak, mégpedig hihetőleg a szokásos vánkosokra. N. Konstantin ezt a pompát teljesen beszüntette.
    Voltak egyes tisztviselők, akik szigorúan felügyeltek arra, hogy az istenek felvonulásakor, vagy az áldozatnál, vagy pedig az azt követő játékokban semmi zavar ne történjék,  ami az istenek haragját fölidézné. Ha ilyen eset előadná magát, akkor a játékok előadását elhalasztották.
    Az aréna kiürítése után kezdetüket vették a tulajdonképpeni játékok, ló- és kocsiversennyel. Természetesen a versenyre betanított, jó lovakat használtak. Legjobban szerették a kis fejű, szép szőrű, rövid és hegyes fülű, nagy szemű, tág szügyű, hosszú farkú, nagy sörényű, erős és kerek patájú lovakat. Amellett erősek- és telivéreknek kellett lenniök, úgy, hogy nagyságuk erejükkel arányos legyen. Az egyszínű lovak a legkiválóbbak voltak.
    A könnyű versenykocsi, mint azt a fokféle ábrázolatokból kivehetjük, egy aránylag hosszú tengelyen nyugodott s két alacsony kerékkel bírt. A kocsifenék egyensúlyban nyugodott a tengelyen, az oldalrészek pedig egy félhold formát képeztek, elöl párkányszerű támasztékkal, mely azonban alig ért a bennlevő térdéig. Hátulról könnyen a kocsiba ugorhatott a versenyző, ahol aztán előrehajlott állást foglalt el az illető úgy, hogy az egyik térdével a kocsi előrészéhez támaszkodott, a másik lábát pedig meghajlítva hátravetette s így a kocsi zökkenésekor biztosan megállhatta helyét. A kocsiba rendeben két vagy négy lovat fogtak. A legjobb versenyló balról  legszélsőnek állott, mert ennek a gyorsaság- és biztos járásától függött a céloszlop szerencsés megkerülése. Nero és Heliogabalus négyes teve-fogatokat is kiállítottak, sőt Heliogabalus egyszer négy elefántot fogatott be.
    Csodálatos, hogy a cirkuszi lóhátas versenyekről épp oly keveset tudunk, int az olympiaiakról. A verseny hihetőleg úgy folyt le, mint manapság, hogy egyszerűen megfuttatták a versenypályát s esetleg lóhátról meg is vívtak. Ha több lovat vezettek, akkor úgy tettek, mint a mai műlovasok, hogy t. i. az egymás mellett futó lovak egyikéről a másikra ugráltak föl. Néha végig feküdtek a versenylovakon.
    A kocsiversenyzők ujjatlan, térdi érő tunikát viseltek, fejükön pedig kerek sisakot, mely éppen olyan színű volt, mint maga a ruházat A sisak szorosan állott a fejükön s még ún. rohamszíjjal is meg volt erősítve, hogy valamiképp le ne essék. Derekukat övvel szorították össze feszesen, amelyben egy sarló alakú kést hordtak, hogy azzal, ha esetleg leesnének, elvághassák a gyeplő szárát. A gyeplőt ugyanis nem a kezükre, hanem a testükre csavarták, úgy, hogy csak balkezükkel hajtottak jobbjukban pedig az ostort tartották.
    A versenyzők több szakaszra voltak osztva, melyek ruháik színéről, a szolgákról, vagy a lovak díszítményeiről neveztettek el. Eleintén csak két szín divatozott, a fehér és vörös, a császárság első évszázában szervezték a kékek és zöldek csapatát, melyek az előbbieket lassankint háttérbe szorították. Domitianus császár ezeken kívül az arany és bíbor színeket is használta, de ez utóbbiak idővel teljesen kimentek a divatból.
    Természetesen ezek a lovászok semmi köztisztséget nem viselhettek, hanem hosszú ideig tartó előkészületeket ettek a cirkuszi játékokra. Minthogy foglalkozásuk sok veszéllyel járt, azért varázsszereket és amuletteket használtak. Ilyenformák azok a 4. és 5. évszázban készített vastag szélű emlékpénzek is, melyek közül egyet bemutatunk. A köztársaság korában ezek a jockey-k mindig rabszolgák voltak s a kocsi és lótulajdonosok látták el é tartották őket is. A magisztrátusok által közköltségen rendezendő cirkuszi játékokról a cenzorok voltak hivatva gondoskodni.
    A magasabb rendű egyének a magok díszes öltözetében ültek páholyaikban, a tisztviselők hivatalos jelvényeiket viselték, a polgárok ünnepi tógát öltöttek, amely fölé rossz idő esetén még egy köpenyt vetettek, melyet azonban előkelőbb állású egyének megjelenésekor le kellett vetniök. A nők, kiknek nem volt a férfiaktól elkülönített helyük, a legnagyobb fényben és pompában jelentek meg s a férfiak mellett otthonról hozott vagy a helyszínen vásárolt pamlagokon foglaltak helyet. Mindnyájan nyugtalan várakozással tekintettel a kötéllel elkerekített boltozatos kapu felé, ahol a versenyre kész, toporzékoló paripák állottak. Egyszerre az elnöklő praetor egy kendőt (mappa) dobott föl, megszólaltak a kürtök s a verseny megkezdődött. Lelkesítő kiáltások kísérték a pályázókat s a lázas érdeklődők nagy összegű fogadásokat ajánlottak egymásnak a verseny sikerére.
    A kocsik a sorompótól kiindulva a spina jobb oldalára robogtak s hétszer megkerülték a pályát. A pálya egyszeri megfutásának missus volt a neve. Régente 10-12 missust csináltak, a később időben 24-et is. Ennél többszörös pályafutás csak valami kiváló látványosság alkalmával, vagy pedig akkor fordult elő, ha két ünnep esett egy napra.
    A római versenypályán hasonlóképpen a céloszlop körüli megfordulás volt a legnehezebb dolog. Gyakran az oszlopba ütődtek, vagy összeütköztek a rohanó kocsik s a benn ülők kirepültek; ember és állat egymásra esett s csak úgy patakzott a vértől. Mily nagy volt azonban az ellenpárt öröme a másik fél kárán ha t. i. az ő hívők, párolgó és lihegő lovaival elérte a célt! Az volt ugyanis a győztes, aki körülbelül egy negyedórai vágtatás után elsőnek érezett be a bejárat közelében megállapított helyre, a krétával meghúzott vonalhoz. A versenybírák trombita harsogás közben adták át neki a győzelmi pálmát, ő pedig a porta triumphalison keresztül távozott el a cirkuszból.
    A győzelmes római jockey-kat igen gazdagon fizették. A 27 éves korában elhunyt Scorpus lovász, Domitianus császár uralkodása alatt egy alkalommal az ujjontó cirkusz dicsőítésében s Róma gyönyörködésében részesült és elismerésül egy óra alatt 15 erszény aranyat kapott.
    Némelykor a játékban ezt a fő- és lényeges részét gymnastikai versenyek is követték: ezeknek megkezdése előtt azonban a jelenlevő, tekintélyesebb családokból való asszonyok és leányok elhagyták a cirkuszt. Plinius említi, hogy az ő idejében a kitartó futóverseny még szokásban volt, általában azonban keveset tudunk róla. A görögöknél oly gyakran előforduló atlétikai versenyek Kr. e. 186 körül jutottak át Rómába, de csak lassan  honosodtak ott meg, aminek az lehetett ott az oka, hogy a küzdők mezítelensége az általános ízlést legalább eleinte sértette. Minthogy az itt fellépett atléták legnagyobb részt görög származásúak voltak s a görög versenytéren gyakoroltattak be, felesleges volna e küzdelmek lefolyásáról itt újból megemlékezni. Ezenkívül azonban a köztársaság korában színleges csaták is voltak cirkuszban s más efajta katonai látványosságok, amiket ifjú polgárok és leányok adtak elő. Épp így említésre méltó az ún. Trója-játék, amelyben a római senatorok gyermekei csillogó fegyverzetben különböző csapatokra osztva lovaggyakorlatokat vittek végbe. Augustus ideje óta gyakran magok a császárok rendelték be őket s úgy látszik, hogy a császári hercegek is tevékeny részt ettek játékaikban.
    Minden évben tartottak cirkuszi játékokat, bizonyos meghatározott napokon; mégpedig a köztársaság idejében a legfőbb tisztviselők, a diktátorok vagy konzulok vezetése alatt. Ha ezek nem voltak jelen, akkor helyetteseik, a többi magisztrátusok vagy papok vették át a rendezést. Kr. e. 388-tól kezdve, amidőn az első aedilis curulisokat megválasztották, ezek vették át a játékok intézésének dolgát.
    Kezdetben az állam egy bizonyos pénzösszeget állapított meg a cirkuszi játékok költségeinek fedezésére. Míg a közönség nem táplált valami nagy igényeket, a szenátus által 490-en megállapított 500 mina elegendő volt a játékok céljaira.
    Egyébiránt az aediliseknek teljes szabadságában állott, hogy a játékokat a saját költségükön rendezzék s minél fényesebbekké tegyék; így könnyen megszerezhették magoknak a nép kegyét, a nagyobb magistratusokra való pályázatuk sikerére. Midőn azonban a rómaiak szerencsés háborúik által a világuralom felé közeledtek s tömérdek kincset szállítottak be Ázsia, Afrika, Görögország és Hispania vidékéről az állam folyton gazdagodó kincstárába, s amidőn a nép is mindinkább elfajult, ezek a tisztviselők, akik a fényűző játékok rendezésében egymással állandó versenyre keltek, gyakran egész vagyonukat elpazarolták e célokra.
    A köztársaság vége felé, de még inkább a császári korszak elején több változás állott be a játékok legfelsőbb intézésében. Így pl. egy alkalommal a néptribunok ragadták magukhoz a játékrendezés jogát. Hír szerint, Caesar diktátorsága alatt, az ő költségén különböző nagyobb magistrátusok rendezték a játékokat, mégpedig a legnagyobb pompával. Kr. e. 22-ben Augustus a praetorokra ruházta a játékok vezetését az állandó ünnepeken s e végből egy bizonyos összeget rendelt nekik az állampénztárból. Ez idő óta egyiköknek sem kellett az elődök módja szerint a saját vagyonukból áldozatokat hozni. Később ugyanez a császár háromszor akkora összeget utalványozott nekik a játékokra, mint amennyit azelőtt kaptak. Az alábbiakban még szólani fogunk a játékokra fordított óriási pénzekről.
    A római császárok leginkább a magok érdekében tartották fönn ezeket a játékokat, hogy a római nép vágyait a látványosság után kielégítsék Augustus nemcsak a maga, hanem más magistrátusok nevében is rendeztetett játékokat Sohasem maradt el a cirkuszból anélkül, hogy ne igazolta volna magát. Épp úgy Caligula is, óriási költséggel a legpompásabb és legváltozatosabb játékokat rendeztette. Nero még ezt is felülmúlta. Dicsérőleg mondják Vespasianusról, hogy ő, bár a közjó érdekében nagyszerű költekezéseket tett és a cirkuszi játékokat a legnagyobb fényben tartotta meg,maga nagyon takarékosan élt s csak a legszükségesebb kiadásokra szorítkozott. A későbbi császárok nemcsak Rómában gondoskodtak bőkezűen a cirkuszi játékok fényes megtartásáról hanem kiváló figyelmet fordítottak arra is, hogy azok más városokban is hasonló módon rendeztessenek.
    E versenyek a császárság korában a mértéktelen pártszenvedély kitörésére is alkalmat szolgáltattak, amennyiben t. i. azokból keletkezett a  ún. zöldek és kékek harca, mely nem csupán a versenytérre terjedt ki, hanem gyakran véres utójátékot, utcai csatát, zendülést és sok emberáldozattal járó támadásokat idézett elő. Róma városát nem is képzelhetjük a cirkuszi játékok nélkül. A túlságos versenyzési buzgalom annyira ment, hogy egy praetor, Kr. u. 54-ben, midőn a pártok vezetői a díjra nézve megegyezni nem tudtak, kocsijába betanított kutyákat fogott be s azokkal lépett föl a versenytéren. Csak kevesen emeltek szót a rómaiak ily szenvedélye ellen. Bizonyos megelégedéssel mondja magáról a komoly Plinius: „Ha én ezt a tömeget, e hiú, szellemtelen és céltalan játékokon oly tehetetlenül és lomhán látom ülni, akkor bizonyos gyönyört találok abban, hogy nekem ez a kedvtöltés semmi élvezetet sem nyújt.” Még a keresztény hitszónokok sem tudták a látogatókat visszatartani a cirkusztól; ezek ugyanis a sz. írásra hivatkoztak, mely szerint Illés próféta kocsin ment az égbe.
    Tolita gót király rendezte az utolsó kocsiversenyt 549-ben. Ma az a hely hol egykor százezrek, egymás fölötti padsorokban szorongva, érdeklődéssel, aggodalommal, dühvel, vagy a diadal örömével kísérték a zöldek és kékek versenyző kocsijait, a városon kívül van s a legsivárabb és legelhagyatottabb helye Rómának.

(Richter után)

    Dr. Takács Menyhért

    

Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 2-3. sz., 1896. jan. 12., 19.

Leopold Lajos (1879-1948): Az apostol

 
És mondja a monda: „A merre ment,
Édes boldogság támadt ide lent,
Madár csicsergett, pacsirta dalolt:
A szabadság fényes hajnala volt.”

És mondja a monda: „Meghalt a szent,
És bánat zokogott, a merre ment…
Hozták haza, koporsóba zárva:
Sírt a nemzet, a szomorú árva.”

„És eltemették…” -… Mulnak az évek…
Nemzetek jönnek s letünnek népek.
Rombolnak. Lázban vajudik a föld,
Vihar zúg… Minden uj alakot ölt.

Nemzetünk megy m á s i k  e z r e d   elé…
S mindig híven néz egy – halott felé.
Erőt a  s í r b ó l merít, hogy  é l j e n…!
… A magyarok Istene segéljen!

S míg szent lesz a szabadság és béke,
Ifjuság, óh hazám szép reménye,
Emlékezzünk  K o s s u t h  L a j o s r ó l  is…
És esdve kérjük: „Ora pro nobis!”

Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 12. sz., 1896. jan. 12.

Palotai Hugó (1876-1924): A tejes bögre

Buksi gyerek korában kis Feri,
- Van-e ki, e nevet nem ismeri?
Uzsonnára száraz kenyér helyett
Tejet
Kapott
S a tejhez egy kiflit, jó nagyot.
A mint mondom, egy kiflit, jó nagyot.

Először is hát mit teszen?
Köszöni szépen, illedelmesen.
A bögréjét pedig hová
Raká?
Feje
Simahajó tetejire.
A mint mondom, feje tetejire.

S hogy tejre tett szert, lett Ferike vig,
Öreg szüléje előtt ugrándozik.
Hiába inti őt a nagymama:
Nana!
Vigyázz!
Kedved követendő gyász!
A mint mondom, követendi gyász.

Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
Lehullt a bögre s száz felé hasadt.
Ferike elbúsul; kedvét szegi
Neki,
Hogy a 
Tejet igya a föld pora.
A mint mondom igya a föld pora.

Mit tőn? A tej okozta folt
Fölé szép csöndesen hajolt.
S nem tenném, szólt, de mással nem birok
Ez ok
Miatt
Felnyalom, míg egy csepp marad.
A mint mondom, s míg egy csepp marad.

Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 1. sz., 1896. jan. 5.

Szarvas Mariska (1865-1897): Télen

Gyűlölöm a havas világot
A tél lelkemmel nem rokon!
Fagyos hideg szél puszta tájon
Csillámos hó az ormokon!

Olyan halott a nagy természet
Olyan ködös a láthatár
A nap miként egy bús kisértet,
Havas felhők közt bolygva jár!

A nyár… a nyár az én világom!
A tündér édes fényelem!
Aranysugár a rónaságon
Reménysugár az életen!

Minden virul, ó minden éled
Minden sugárzik, minden él!
Regét regél az erdők mélye
Regét susog a falevél.

Valami édes bűvös álom
Reszket a verőfényen át.
Amig az egész mindenségen
Az illat szövi fátyolát!

S a szivben bármily bánatos volt
Ezernyi vágyak fénye kél
A virulással ujra éled
S a végtelennel ujra él!

Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 1. sz., 1896. jan. 5.

A drámai jellemről

    A drámai költészet az ember cselekedeteinek költészete. A drámában tehát kettős feladatot kell megoldania a költőnek: fejlesztenie kell a cselekvényt és egyszersmind jellemeznie hőseit. De a cselekvényfejlesztés és jellemzés úgy átszövődik egymáson, int egy szövet sokféle szálai. És minthogy a kettő egy mederben folyik, rendkívül bajos éles határvonallal elkülöníteni. Megkísértjük: a drámai jellemről kívánunk szólni.
    A cselekvény a személyek jellemeiből ered. Az igazi drámának alapfeltétele a helyes jellemfestés, ami felette nehéz dolog. Az indus Sankjak-bölcselettől napjainkig tengersok tudós, bölcselő tanulmánya tárgyává tette, bonckés alá vette az embert minden életnyilatkozatában. Nincs élesebb megfigyelő képességet igénylő tudomány, mint a lélektan. És inden drámaírónak kell ezzel foglalkoznia, kiváló emberismerőnek kell lennie. Ha az emberi lélek titkos rugóinak megismerése olyan szertelen nehézséggel jár, bizonyára még nehezebb jellemet alkotni, fejünkből élő alakot kiugrasztani amint előteremtette Zeus a saját fejéből Pallas Athaenet. Ilyesmi, úgy látszik, csak az istenek privilégiuma.
    Csakis így okoskodhatott Juilett, a híres francia esztétikus, midőn azt ajánlja hogy merítse anyagát, jellemeit a történelemből a drámaíró; hiszen a világ évkönyvei oly gazdagok hírhedt bűnökben.
    Homlokegyenest ellentétes nézetben van Juilettel honfitársa, Marmontel s a német Lessing, akik azzal okolják meg álláspontjukat, hogy a vezérek hősök csak méltóságot kölcsönözhetnek valamely darabnak, de a megindításhoz éppen nem járulnak hozzá. Azoknak a balsorsa, akiknek helyzete legközelebb áll a mienkhez, természetesen leginkább megindítja lelkünket és ha királyokkal szenvedünk együtt, nem mint királyokkal, de mint emberekkel érzünk egyet velök. Azzal hogy érdekeik fontosabbak lesznek, még nem fokozódik érdekes voltuk. Akár nemzetek szerepeljenek is: rokonszenvünk egyetlen tárgy felé irányul és az állam nagyon is elvont fogalom érzelmeinknek.
    Nálunk Kölcsey határozottan költői fogyatkozásnak tartja, ha a drámaköltő szorosan a történelemhez ragaszkodik. Vörösmarty szerint helyesebb, ha választásunk a történelemből ismeretes, magasabb rendű s így szélesebb hatáskörű személyekre esik. De mivel a jellem a fő dolog, választhat a költő a nép alsóbb rétegeiből is.
    Szerény véleményünk szerint Vörösmarty nézete a legelfogadhatóbb. A költő választhatja a történelemből alakjait, de ha a költői érdek úgy kívánja, változtathat a történelem adatain. De ha a múltból kölcsönözzük a személyeket, tekintettel kell lennünk arra, hogy mint minden jellemet, a drámait is kélt szempontból vizsgáljuk. Minden egyénnek ugyanis más és más a jelleme, aszerint, aminő vérmérséklete, aminő volt környezete kicsiny korában, aminő körökben forgott meg azóta, amilyennel nevelte az olvasás, az önképzés. Amint megvan ez a  fejlődés az egyes embernél, úgy feltehető az emberek egy-egy nagy csoportjánál, a nemzeteknél. A nemzetiség és a kor mindig rányomja bélyegét a maga gyermekére. Ám a kor erkölcsei, ruházata, fegyverei még nem adják meg a dráma sajátos színezetét. Csak úgy lehetséges ez, ha a kor befolyása az egyénre s az egyén jelleme a kellő világításban tűnnek fel szerkezetben, a személyek beszédében, tetteiben. Ezért Goethe „Iphigenia Taurisban” című tragédiájában igen sok megegyező vonást találunk Euripidés „Iphigenia a taurusiak közt” című munkájával. Így elsősorban a korrajz mind a két költőnél megegyezik, azonkívül a fő személyben Iphigeniában mindkettőjüknél megvannak: a honvágy, gyengéd szeretet testvéréhez, szüleihez, az istenek jóságába vetett rendíthetetlen bizodalom, az emberáldozattól való irtózás.
    Midőn tehát valamely drámai hős jelleme felett törvényt látunk, úgy jó, mint rossz tulajdonságai megítélésével, legyünk tekintettel a korviszonyokra s szívleljük meg Herder idevágó tanítását. Ezek után térjünk át a drámai jellem fejtegetésére.
    Jellemnek nevezzük azon természeti és erkölcsi tulajdonságok összességét, amelyek az egyént önálló, másoktól élesen különböző egyeddé teszik. Más jellem szerepel a tragédiában, más a vígjátékban. Amott mindig kiváló egyének szerepelnek, akik azonban nem szűkölködnek emberi létökre hibák nélkül sem. Katona jellemrajzai tragikus hősök, mert egyének. De Schiller alakjai jórészben nem tragikus hősök, mert típusok, Racine Nérója nem a kegyetlenek képviselője, hanem a saját egyéni jellemében gyökeredzik kegyetlensége. A vígjátékban egy-egy osztály képviselője lesz nevetségessé visszás, fonák helyzetben. A tragikus hős szívét valamely magasztos eszme dagasztja; a vígjáték az élet aprólékos kérdései, kicsinyes akadályai örül forog, hősét (a gőgöst, fukart, kapzsit, ügyetlent, álszenteskedőt, félénket stb.) nevetségünk tárgyává teszi a költő. Ilyenek pl. Kisfaludynál a Kérők-ben az ügyvéd, a Csalódások-ban a tervkoholó Lombai, a Pártütők-ben a bírák.
    Egészen elütő ezektől a tragédia hőse. Világraszóló újításokat akar létrehozni, valamely általános emberi érdekért száll síkra. Ámde törekvése az erkölcs világrend szent és sérthetetlen törvényeibe ütközik: tehát az egyetemes szemben áll az egyénnel.
    Közönséges, mindennapi ember meghátrálna ilyen ellenféllel szemben. De a tragikus hőst párját ritkító tehetségekkel, titáni erővel ruházta fel a természet s ő nemcsak, hogy tudatában él ennek, hanem többet is tételez fel magáról. Éppen ez okozza gyászos kimenetelű tévedését. Julius Caesar önbizalma nyilvánul, mikor azt a jóst, aki inti, óvakodjék március idusától, rajongónak, ábrándozónak mondja. Amidőn neje, Colpurnia kéri, ne menjen a senatusba, azt feleli neki hogy „jól tudja a veszély, hogy nála Caesar még veszélyesebb.”
    A tragikus hús rendíthetetlenül meg van győződve arról, hogy képes lesz megmérkőzni az egyetemessel, győzedelmeskedni felette. És ebben a viaskodásban mi, embertársai, hozzászegődünk, rokonszenvezünk vele s egyszersmind álmélkodással tekintünk fel reá. Honnan ez álmélkodás? A tragédia hősében szívós akaraterővel párosult elementáris erő lakozik. De mi még nem ismerjük ennek mivoltát; csak amint fokozódik a küzdelem, amint hathatósabban nyilvánul az akcióra a reakció, aszerint domborodik ki mind jobban és jobban a tragikus hős plaszticitása a maga valódi nagyszerűségében, fenségében. A horaciusi mondás: „semper ad eventum festinat” kiváltképp a drámai hősnek szól. Tehát a drámai hős szüntelen tör célja felé, iparkodik legyőzni az eléje gördülő akadályokat. A küzdelem a drámai hős jellemének kohója.
    A drámai jellem, mint fennebb mondtuk, rokonszenves. Ez a rokonszenv csak úgy születhetik bennünk, ha a dr. hős földönjáró, érzékelhető embertársunk, akinek szenvedélyei, fájdalmai rokonok a mieinkkel. Ezért alapjokban elhibázottak Racine férfialakjai majdnem kivétel nélkül: hiányzik belőlök a mozgékonyság, az élet. Nyugodtan, szinte életuntan járnak-kelnek, keveset beszélnek,még kevesebbet tesznek. Nem érezzük a rokonságot velök. Mintha gépek volnának, melyeket a szerző céljai szerint felhúz, majd ismét elhallgattat. Ugyancsak ez a hibája Madách nagyszerű drámai költeményében, Az ember tragédiájában Lucifer jellemének is. A drámai költemény jelleme ugyanazon elbírálás alá tartozik, mint a drámáé, mert a kettő csak szerkezet tekintetében tér el. Márpedig Lucifer inkább eszme, hideg, csak hellyel-közzel testesül egyénné.
    A drámai hősben előnyös és hátrányos tulajdonságok ellensúlyozzák egymást: nem lehet a tökély ideálja, de a pokol szülötte sem; mert úgy teljesen méltatlan a büntetésre, így meg nagyon is méltó s nem gerjeszthet rokonszenvet, félelmet, szánalmat. Az első esetben a gondviselés ellen kel ki igazságérzetünk, az utóbbiban undor fog el bennünket a hős iránt s így a dráma célját tévesztette: a helyet, hogy felemelő hatást gyakorolt volna ránk, lesújtott bennünket, a tudat, hogy embertársaink között ilyen végtelenül aljas jellemek is akadnak. Óvakodjék a drámaíró a végletektől! Milyen visszatetszést szül, ha látjuk Teleky kegyencében az ártatlan szeretetreméltó Julia hosszas vergődését, meg nem érdemelt fájdalmát. Csaknem Julia ellentétévé, ördöggé fajul a kegyenc, Maximus. Hazáját, feleségét, erényt, becsületet, egyszóval mindent, a mi nemes, a mi tiszteletreméltó higgadtan, pontosan kiszámított terv szerint áldoz fel bosszújának, féltékenységének. Éles esze, kiváló tehetségei eltörpülnek vérfagylaló kegyetlensége mellett, de végleg nem enyésznek el. Schiller „Haramiák” című drámájában minden jó ízlést megbotránkoztató, undok alak Moore Ferenc. Javíthatatlanul gonosz gyáva, lelkét nem hevíti a szeretet melege. A sötét, komor árnyak mellett nincs egy derűs vonás.
    Képes lehet-e ilyen jellem, a megtestesült alávalóság, tökéletlenség arra, hogy a legtökéletesebbel, a természet törvényeivel megmérkőzzék? Bizonyára nem. Valamint nem lehet a tragikus hős hibátlan, mert egyrészt nem volna alkalma az egyetemessel való összetűzésre: úgy Moore-féle jellem sem lehet. Amely jó tulajdonságban kiváló a tr. Hős, az a legfelsőbb fokban van meg benne. Antigone az odaadó testvéri kegyelet, a szerető szív  nemes szenvedélyének eszményképe. Romeo szerelme Julia iránt önfeláldozó, hű, igaz, felülmúlhatatlan. A nagyszerű vonások, melyeket a tragikus hős lelkületében észlelünk, fontos tényezői annak a félelemnek, amellyel várjuk a tragikus hős elkerülhetetlenül bekövetkezendő bukását. Érezzük a tragikus hősök óriás alakjai mellett a saját törpeségünket s mintegy önkéntelenül az a gondolat fogamzik meg agyunkban: ha ily hatalmas erőket is leteper az egyetemes bosszúálló karja, mennyivel inkább kell óvakodnunk nekünk, porszemeknek a mindenségben, hogy fel ne keltsük a szunnyadó vihart, a mindenségben uralkodó  örök törvények bosszúját, amely ha felkerekedik, elsöpri a porszemet. A félelem ez érzése annál nagyobb, minél derekabb, tiszteletparancsolóbb, nagyszerűbb a jellem: azaz minél több oldalról világítja meg a költő kiválóságát. A szenvedélyeknek minél szerteágazóbb szövedékéből alakul a jellem, annál inkább képes felkelteni érdeklődésünket maga iránt. Az ily jellemeknél, hol az egyik, hol a másik szenvedély kap túlsúlyra majd egybeforradnak indulatai s az egymásra hatás foka a tettekben nyilatkozik meg. Ilyen jellemet teremteni csak lángész lehet hivatva. Azért érdemli meg Shakespeare a halhatatlan nevet,mert az ilyen jellemfestésben eddigelé felül nem múlta senki. Shylok a Velencei kalmár-ban pénzsóvár is, bosszúvágyó is, azonfelül vallása szent törvényeit is megveti. A magyar irodalomban Katona József tudott Shakespeare-tál tanulni. Anélkül, hogy önállóságából, eredetiségéből egy jottát is veszített volna. Bánk bánja egyrészről férj, a király híve, lovagias, becsületes, másrészt gyanakvó, féltékeny, igaz hazafi heves vérű.
    Az okoz fő nehézséget a sokoldalú jellemek kifejtésében, hogy a tragédia személye szerfölött könnyen ellentmondásba jön önmagával. Nem olyan öreg hiba ez, ha csupán szavakban történik ellentmondás, mintha tettekben is. A tragédia hőseinek mindig hűeknek kell maradniok önmagukhoz. Egyszer erélyesebben,máskor lanyhábban lépnek fel, aszerint, amint a körülmények hatnak rájok;  de semmiféle körülmény úgy nem hathat rájok, hogy gyökerestül átváltozzanak. Mert erkölcsi mivoltuk létezésök föltételeitől függ, amelyek pedig lényegökben azonosak voltak és lesznek örök időkig. A tragikus hősök mindig kitűzött él felé törnek, amelyet szem elől egy pillanatra sem téveszthetnek. Célirányosan cselekedni! Ez az, ami az embert alantasabb teremtmények fölé emeli. Ha célja tudatában, annak szemmel tartásával cselekszik a tragikus hős, ha hű marad önmagához, eszméjéhez, akkor következetes. Következetességével megfér fokozatos fejlődése, hogy alapjában mindig ugyanaz legyen, de a körülmények változásai nyomot hagyjanak rajta. Dumas Sándor Három testőr-jében a három vitéz, s különösen a negyedik d’Artagan jelleme mint ifjaké, később mint férfiaké, végül mint aggoké fejlődésök menetében híven vannak feltüntetve.
    Mennyivel nehezebb, feladatot mennyivel nagyszerűbben fejtett meg Madách, midőn az embert évezredek változásaiban is következetesen s amellett változatosan tudta elénk varázsolni. Ádám minden alakjában büszke, függetlenségre törekszik. Ez tetszik ki Lucifer kérdésére adott válaszában. Mikor ugyanis az Úr kitiltó parancsára Éva szomorkodik, Lucifer gunyoros hangon kérdi: Csüggedtek? Ádám sértett büszkeségében így felel: Korántse hidd! – Midőn mint Pharao pyramist emel, teszi ezt azért, hogy magát az enyészettől óvja, hogy erősebb legyen Istennél. – Miltiadest nem a büszkeség készit-e ilyen szavakra: „Nagyon gyötörne a seb, ha szólnak védelmemül?” Midőn Tankréd kora prófétájának mondja magát, midőn Danton magát élet-halál bírónak tartja nem önteltségét mutatja-e ezzel? Szóval Madách művészetének egyik titka, hogy tudott következetes jellemet alkotni.
    Nem szabad e következetességet úgy magyaráznunk, hogy a tragikus hősnek nem szabad tétováznia, töprengenie sem, hanem, hogy a hős beszédében, tetteiben ne térjen el céljaitól. Mert e felfogás szerint Hamlet éppenséggel nem tragikus hős. Hiszen mennyit tépelődik, küzd a hittel és kétkedéssel a lélek szavainak valósága miatt. A „Lenni vagy nem lenni” monológ valóságot bölcselőre vall. Azonfelül tétovázó, késlekedő is Mily soká türtőzteti magát a gyilkosságtól! S mikor elköveti, akkor is a pillanat heve, benyomása, szemmel látható, rendkívüli események bírják rá. S mégis ki merné mondani, hogy Hamlet nem tragikus hős?
    Habozva követi el ugyan bűnét, de elköveti. És miután elkövette, tragikus bukása el nem maradhat. Minden tr. Hősnek el kell buknia. Sokkal természetesebb, ha ez a halál nemcsak erkölcsi, de egyúttal fizikai is. Mert a tragédiában befejezett emberi életet látunk, amelynek vége mindig halál. Előbb vagy utóbb, ezen vagy azon okból: nem változtat a dolgon. A tragédiában a hőst önnönkiválósága semmisíti meg. Erkölcsileg feltétlenül el kell buknia; hát akkor ugyan  mi célból tartja fenn a költő fizikai halálát? Ámbár ha a mű bensőleg jól van megoldva, a néző képzelete úgyis kivégzi, de a mű teljességének van rá szüksége. S íme, azt látjuk, hogy Bánk bán életben marad legjobb magyar tragédiánkban. Ugyan miért?
    Bizonyára nem azért, mivel a költő nem akarta meghamisítani a történelmet, amely azt állítja, hogy Bánk bán Gertrud halála után még főméltóságokat viselt. A történelmi igazság alája van rendelve a költői érdeknek. Tehát a történelem tanítása nem gátolta Katonát, hogy Bánk bán életének a tragédiában véget vessen. Nem tudott módot és időt találni a költő, ez az oka. De azért nem vádolhatjuk őt, hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy általában nincs benne tragikum. Sőt rendkívül erős a tragikuma. „Bánk bán tragikuma: nagy szíve szerelme, becsületes, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikus hőst.” (Rákos Jenő)
    De hát mi is az a tragikum? Levonhatjuk a meghatározást Bánk bán tragikumából. Szívós akarattal, éles ésszel, vagy nagy szívvel, vagy elvetemült gonoszsággal, szóval rendkívüli, ritka tulajdonságokkal felruházott egyén bűnhődése. A szertelen mind áldozata rendesnek, mindennapinak. A messze kimagasló alakok nem akarják felvenni a közönséges emberek kényszerzubbonyát, amit az erkölcs világrend szabott. Lakolásuk a tragikum.
    Lear tragikumának megmagyarázására nem elég a vétség, hogy Kordiliát kitagadva adja férjhez; erkölcsi mivolta az oka. Ez űzi őt és teszi tönkre. Nyomorultabb lesz a vaknál, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, gyámoltalanabb legutolsó alattvalójánál.
    Romeonak és Juliának, Othellónak és Desdemonának tragikuma érzelmek ol szertelensége, mely nem e földre, e sáros féltekére való,melytől még az olympusi istenek is idegenkedtek.
    A tragikus hősök hóhérja az a sokat emlegetett erkölcsi világrend. Fogalom, amely épp úgy nem esik érzékeink alá, mint az Isten léte, de a melynek léteznie kell. Csak az erkölcsi világrend létezése tarthatja fenn a társadalmi rend oszlopait. Az erkölcsi világrend sine qua non-ja az emberiség boldogulhatásának, csak szerinte létezhetik az istenteremtette világ, mint erkölcsös alkotás.
    A tragikum, valamint az erkölcs világrend fogalma  hozzátartozik a tragikus hős jellemének megítéléséhez. Az előbbi sorsa, az utóbbi sorsának intézője. Hogy a tragikus hős sorsa a bukás, az bennünket is megnyugtat és a tragikus hősre is megváltás. Hogy bennünket megnyugtat: igen természetes. Nagyságán gyönyörködünk, mert látjuk, mily nagyszerű alkotások vagyunk mi, emberek. Sorsát élénk érdeklődéssel tartjuk szemmel, mert mi magunk képét látjuk benne visszatükröztetve; részvéttel csüggünk rajta. Bukása meggyőz bennünket arról, hogy az erkölcsi világrendet könnyedén venni nem lehet;  megsemmisülése megnyugtat, hogy van igazság, van felettünk őrző hatalom amely megtöri azt, aki boldogságunk létalapját a fennálló társadalmi rendet meg akarja bontani.

Schober Béla

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 49-50. szám, 1895. dec. 22., 29.

Vergil(ius i.e. 70 - i. e. 19) Aeneis-ének ismertetése

   

 A görögök küzdelmes története és mythikus élete kedvező talaj volt a nép közt élő csodás hősmondák keletkezésére. Később egy egyén is akadt az állítólagos Homeros személyében (9. sz. Kr. e.), ki ezen mondaszerű történeteket egységes nemzetei eposszá (naiv) összefűzte. Így származott az Iliás és Odyssea.
    A rómaiaknál azonban már később a császárság kezdetén, az irodalom aranykorában élő Vergilnek támadt ama ábrándos terve, hogy megírja a római nép származását illető nagy eposzt, melyet 12 énekben meg is írt. Ez már nem olyan alkotás, mint a görögök Iliása s Odysseája, hanem meglátszik rajta, hogy szerzője az aranykor műveit, felvilágosult költője, ki a naiv eposz együgyű formáit, csodáit, istenességeit csak művészi eszköz gyanánt alkalmazta.
    Vergil, a tehetséges római költő, miután egyéb nagyobb műveit (Eclogae, Georgica) befejezte, erejében bízva egy nagy nemzeti eposz megírásához fogott, melynek egyrészt tárgya: az elpusztult Trója romjaiból megmenekült Aeneas küzdelmes viszontagságai, latiumbeli végzetes harcok, a római nép eredete, leginkább megragadta a költ érzékeny lelkét, másrészt ő az Aeneas-mondákat s a hős életéhez fűződő egyéb görög-latin mythosokat, az Aeneis-ben fényes tehetségével egy szerves egésszé fűzve, ügyesen tudta az eposz tágkörű cselekvényét Aeneas, a római nemzet megalapítója és a gens Julia őse körül csoportosítani.
    A műnek azonban erkölcsi célja is van, mellyel Vergil, a tisztalelkű s visszavonult életű költő hazája feslettségét mintegy büntetni akarja és a helyes irányt megmutatni, mert az alvilág leírásánál (VI. ének) új nézeteket tesz közzé, úgy a Tartarus gonoszainak kínjaira nézve, mint az Elysium boldogainak egy részére névze, mely utóbbiak közt mutatja be Augustust, mint a római birodalom második megalapítóját s annak fogadott fiát, Marcellust, ki ifjan elhalt és testi-lelki tehetségekkel felruházva, szép reményeket vitt a sírba.
    E versek felolvasásánál állítólag elájult Octavia, Augustus neje (arany versek). S midőn így Vergil kimutatja Augustus isteni eredetét a Julusok törzséből, háláját rója le császári pártfogója iránt.
    Vergilius Kr. e. 30-ban kezdett nagy művébe s 19-ben Kr. e. műve befejezése végett Görögországba indult, hol azt némi simítással be is fejezte. A végső tökéletesítést azonban nem adhatta meg művének, mert hazautaztában megbetegedett s Brundusiumban, hol partra szállt, elérte a halál 19-ben Kr. e. szept. 21-én, 52 éves korában (szól. Kr. e. 70-ben) Nápolyban temették el.
    Műve tökéletlenségét bizonyítja ama néhány csonka vers, mely az Aeneis-ben található s éppen ezért ő állítólag halálos ágyán saját kezűleg akarta elégetni az Aeneist, mitől Varius és Tucca barátai tartották vissza, hogy a valóban kiváló alkotás fennmaradjon az utókornak.
    A 12 énekből álló mű általában két fő részre osztható (6-6 ének); az első rész, mely trójai Aeneas és társai viszontagságait adja elő, megfelel az Odysseának; a másik rész, a Latium uralmáért folytatott végzetes harcok leírása az Iliásnak felel meg.
    Már az első éneket ügyesen kezdi a költő, midőn Siciliából kiindulva az események közepébe visz bennünket, valóban Horatius szerint:

    „ad eventum festinat et in medias res… auditorem rapit.”

    Aeneas Siciliából elindul s Juno haragja súlyát érzi bolyongásaiban, míg a líbiai partra nem vetődik, hol Venus isteni anyja vezetésével az épülő Karthatóba ér. Itt megismerkedik Didó királynéval, ki őt tisztelettel fogadja s hősünk fájó szívvel beszéli el neki Trója szomorú pusztulását az ő és társai viszontagságait. Aeneas, atyjának Anchisesnek halálával zárja be elbeszélését, melynek tartama alatt Cupidó szerelmet gerjeszt Didó szívében a trójai  hős iránt. Ez képezi a II. és III. ének tartalmát.
    A IV. énekben, mely az Aeneis egyik legszebb részét képezi, a költő Didó gyönyörű szerelmi tragédiáját beszéli el, mint epizódot. Nagyszerű jelenetekben erős lélektani belátással festi a szerelem erejét, mely elfeledteti a szép királynővel, megholt férjének Sichaeosnak adott esküt. Didó szerelmeért „pius” Aeneasunk is csaknem elfeledi a végzet által eléje tűzött célt, de Jupiter intésére engedelmeskedik; Didó pedig bűnéért a máglya tüzében lakol.
    Az V. énekben Aeneas Siciliába érkezik s ott atyja Anchises sírjánál versenyjátékokat rendez. A játékok alatt a haragvó Junó rábeszélésére a hátramaradt trójai nők felégetik a hajóikat. A tüzet Aeneas könyörgésére Jupiter eloltja záporral s azután egyeseket hátrahagyva Segestát alapítja és Latium felé veszi útját.
    A VI. énekben a költő hősünket az alvilágba viszi a cumaei Sibylla kíséretében, hogy ott apjától felvilágosítást nyerjen a lelkek állapotáról. S így sorban leírja a költő az alvilág különböző helyeit, amint Aeneas azokon áthatol. Az előcsarnokot, hol az elhalt gyermekek, öngyilkosok, csatában elesettek lelkei voltak. Azután a Tartarust látjuk, az örök kínok közt sínylődő gonosz lelkekkel. Az Elysiumban pedig az emberiség becsületes, tiszta lelkű árnyait látjuk, kiknek egy része ezerévi tisztulás után ismét a felvilágra fog jutni s ezek közt mutatja Anchises fiának az albai királyokat, Romulust, Róma első s Augustust, mint második megalapítóját, az első római királyokat, a köztársaság nevezetes férfiait, Julius Caesart, Pompeiust s az ifjan elhalt nemes Marcellust. – Ezen énekben győződünk meg leginkább Vergil hatalmas philosophiájáról s látjuk egy pogány tiszta felfogását a lelkek állapotáról a halál után.
    A hátralévő hat ének az eposz második felét képezi, melyben közel van Aeneas a kitűzött célhoz, midőn a végzet rendelte földet vérrel kell megszereznie.
    Aeneas a VII. énekben kiköt Latium partján; ott ellenséges viszonyba jön Turnussal, annak jegese Lavinia Latinus leánya miatt, kit a jóslat szerint Aeneasnak kelle hinni s az ebből támadó nagy honszerző harcok előkészületeit már ez énekben látjuk.
    A VIII. énekben a harci készületek komoly fordulatot vesznek. Turnus szövetségeseket toborz ú. m. a latinokat s a görög Diomedest. Aeneast Tiberis istene inti s szövetségesst ajánl neki arkadiai Evander személyében, kit hősünk meg is nyer magának és felosztják egymás közt a vezérletet. Ezután látjuk ama festői epizódot melyben Vulcanus fegyvereket s öztük ama nevezetes domborművű paizsot kovácsolja Aeneasnak, anyja Venus kérelmére.
    A IX. énekben Turnus rátör a trójaiakra, míg Aeneas távol van, de ezt hírül veszik a trójai hősnek, Nisus és Euryalus, ik visszajövén az ellentáboron át, hősi küzdelem után elesnek. Turnus ezután ismét megtámadja a trójaiakat, de most halálát csak úgy kerüli el, hogy a Tiberisbe ugorva, elmenekül.
    A X. énekben az istenek gyűlést tartanak: Jupiternek nem tetszik, hogy az istenek beavatkoznak az emberi dolgokba. Venus és Juno ellenkező véleménnyel szólalnak fel a trójaiakra vonatkozólag, mire Jupiter elhatározza, hogy egy napon minden a végzet szerint történjék s ezen egy nap elég nyugalmasan telik le, de Turnus folytatja a harcot, melynek hevében Pallas Turnus által megöletik. Ezért Aeneas iszonyú bosszút akar állani, de Juno kiragadja előle Turnust a harcból s miután Lausust és apját Mezentiust megölte, győzelmesen távozik Aeneas.
    A XI. énekben 12 napi fegyverszünet alatt görög  Diomedestől és Drancestől békeajánlatokat látunk, de Turnus még harcra vágyik s vezéreivel Volussussal s Camillávaál, a hős királynéval meg is lepi Aeneast. A harcban Camilla elesik s a szövetségesek leveretnek.
    A XII. énekben Turnus párbajra hívja ki Aeneast azon döntő érvényű szerződéssel, mely szerint, ha Aeneas győz, latinok és trójaink egyesülnek ha Turnus győz, Aeneasnak távozni kell Latiumból. Heves csatában a két hős találkozik és összecsapnak; a hosszú, kétségbeesett küzdelem Turnus halálával végződik.
    Ez az Aeneis tartalma, melyről igazán megítélhetjük Vergil kiváló alakító képességét s az előadásban pedig nagy tudományáról, lélektani és bölcseleti ismereteiről győződünk meg. Pl. a negyedik énekben remekül festi Didóban a szerelmi őrültet. Midőn a királynő kéri Aeneast, hogy maradjon és látja annak hajlíthatatlanságát, fokozatosan halad Didő a kétségbeesés fele. Aeneast „hospes”-nek szólítja, majd később így kiált fel:

Nec tibi diva parens generis nec ardanus auctor
perfide, sed duris genuit te cautibus horrens
Caucasus Hyrcanaeque admorunt ubera tigres.

    Kétségbeesésében mondja: „nusquam tuta fides”, s utoljára „improbe”-nek nevezi Aeneast. S végül, midőn máglyára készül a büszke királyné s palotájából megpillantja az induló trójaiakat, beszésében elkezdi a rettenetes átkok hosszú sorát, melyekre vonatkozólag némely magyarázók mondják, hogy Virgilnek ismernie kellett Dávid könyvét is melyben több ilynemű átok található.
    A hosszú átkot így kezdi:

…….. Si tangere ortus
Infandum caput ac terris adnare necesse est
s azzal végzi be:
Litora litoribus contraria fluctibus undas
Inprecor, arma armis pugnent ipsique nepotesque.

    Dido lelkiállapotát tehát nagy tapintatossággal és sikerülten állítja elénk a költő, de műve egész szerkezetéről is csak jót mondhatunk, mert a cselekvény bonyolításában s a helyzetek tisztázásában szintén remek tehetséget mutat Virgil s az egymásból folyó események az érdekesség feltételével is bírnak, azonkívül a gyönyörű poetikus nyelvezet, a költői reflexiók, melyek gyakran a személyek ajkaira vannak adva, oly erősen ragadják meg lelkünket hogy örömest időzünk Virgil derült légkörében. Az örök classicus kifejezéseknek példányait találjuk nála, ú. m. „ore favete”, „superanda omnis furtuna ferenda est” etc.
    Az Aeneis tehát, mely az egész római birodalom alapkövét foglalja magában, vallását, erkölcseit, vitézségét adja elő, fontos mű volt a római irodalomban. Ez eposz eszméjén, mely a rómaiak küzdelmeit, dicsőségét a jámbor hős életével összekapcsolva zengi, - úgy maga a költő nagy előszeretettel, mint az egész tudós római világ kegyelettel és tisztelettel csüngött. Az Aeneis a honalaptó hősök mítikus és történelmi világát a képzelet és valóság szárnyán mutatja be nekünk, mely művészies harmónia egyrészt mindenesetre Virgil költői érdeme, másrészt a művet valódi nemzeti eposszá teszi, mely a serdülő nemzedéknek iskolai könyve, az egész nemzetnek pedig kegyeletes közkincsévé lett.
    Az egész eposzon ügyesen vonul át a mindenen felülemelkedő alapeszme, mely igazi becsét adja meg a műnek, vagyis a jámbor honalapító hős, Aeneas végzetével egy mederben folyik a római birodalom végzete. Azonban éppen az alapeszme helyes kifejtésében homályosul el Aeneas férfias akaratereje, jelleme, mert őnem más, mint a végzet vak eszköze, ki nem állana ellen Dido őrületes szerelmének, de neki menni kell a kitűzött cél felé; ő maga mondja Didónak: Hasztalan  a nő esdeklése, rettenetes átkozódása, a végzet ellenáll („fata obstant”)

lacrimae volvuntur inanes.

    Ezen végzetes kényszerűséget róhatjuk fel hibául Aeneas jellemében, mert ez a hős érdekességének rovására van. Tudjuk ugyanis, hogy Aeneas mindenben az isteni akaratot keresi, ki nem képes kemény férfias elhatározással a tettek mezejére lépni, ő a szó szoros értelmében a végzetnek egy jámbor hőse, ellentétben Turnussal, kinek jelleme sikerült és teljesen ellenkező Aeneaséval. Turnus önérzetes férfi, bátor harcos, ki nem az istenek őse s nem a végzet szolgája; igazi vetélytársa „pius” Aeneasnak.
    Dido egyik legjobb alakja az Aeeneisnek, kiben remekül festi Vergil a büszke királynőt s az önfeláldozó szerelmest egész az öngyilkosságig. S mily jellemzően állítja elénk a költő az öreg Evander királyt, ki a hagyomány szerint az atyját megölte, s mint a jó királyok példányát rajzolja Vergil. Az Aeneisben Evander szabad ég alatt lakik egy kunyhóban, két kutyával, s a jövevény Aeneast egyszerű szép szavakkal fogadja.
    Mindezeket összevetve, az Aeneis egyrészt mint Vergil önálló alkotása, műeposznak nevezhető, mely azonban, mint egy népet kiválóan érdeklő nemzeti jellegű mű, a rómaiak naiv eposzát pótolja, másrészt, mint a rómaiak őshitének, mythosainak, antik erkölcseinek őre, a jámbor Aeneas istenes erényeivel párhuzamban halad, kimondhatjuk, hogy az Aeneis, vallásos költemény is.
    Nem csekély fontosságú dolog lesz azonban, ha vizsgáljuk kissé e műnek hatását is a római népre. Ezen hatás pedig azon mély tudománynak és költői ismereteknek az eredménye, melyet Vergil e nagy alkotásban pazarul produkál.
    Mindenesetre a hatodik ének az melyben Vergil a rómaiak hitéletébe vágó nézetek egy részének felhasználásával, részint Plato és Pythagoras nyomán saját philosophiai felfogásával rajzolva az alvilágot, sok újat mond a lelkek állapotáról s pedig olyan dolgokat, melyek az erkölcsileg posványban süllyedt Rómát mélyen megrendítették. Ezen énekben, melynek megértése nem könnyű és nagy előismereteket igényel, a költő saját felfogását tárja elénk a lelkek halál utáni életéről. De hogy a rómaiak ezt megérthették némileg s járok oly nagy hatást gyakorolt, kellett nekik is bizonyos fogalommal bírni a lélek jövő életéről. Erre nézve tudjuk, hogy a régi népekben már meggyökerezett a hit, hogy az ember halála után nem enyészik el teljesen,a rómaiak pedig ezt Plato s Pythagorasból tudták. Elerjedt a nézet, hogy halál után is van élet éspedig Plato szerint a jók az őket megillető dicső lelkivilágba jutnak, a gonoszok a pokolba.
    Ama rémületet pedig, melyet a túlvilág sejtelme az ókori népekben keltett, volt hivatva eloszlatni Epicurus tana, mely szerint félre a félelemmel, míg élünk, utána semmi gyönyör,semmi szenvedés. E tan persze tetszett, terjedt s következménye lett azon erkölcsi romlottság (bachanalia), melybe Róma nagy férfiai is, mint J. Caesar, Pmpeius, Augustus, Maecenas stb. jutottak.
    Ez volt ama nemzedék, melyben ha akadt is ellenkezője az epicureismusnak, az nem változtathatott a dolgon, de Vergil nagy művében tanúsított eszméire a felfogására, általános rémület és kétkedéssel kezdett felocsúdni az elvhajhászó pogány római világ.
    Fejtegetéseiben az Elysiumot egyrészt úgy írja le, mint azt más költők tették, másrészt szerinte a jó lelkek egy része a földi érintkezés minden szennyéből még kivetkőzik s ezer évi tisztulás után a feledés (Lethe) vizébe mosdva, ismét a felvilágra jő. Ezen lelkek közt látjuk a római történelem jeleseit.
    A gonoszok lakhelyénél, a Tartarus borzalmainak leírásánál pedig azt mondja Vergil:
    Distulit in seram commissa piacula mortem. Vagyis az életben engesztelhetetlenül hagyott bűnért, halál után kell bűnhődni, mert halál után nincs engesztelés. S ezzel mintegy kimondja Virgil, hogy a lélek halhatatlan.
    Eszméi nem egészen újak ugyan, mert felfogásának alapja Plato bölcsészete, de ő az első római költő, ki ezen eszméket egy oly közértékű, nemzeti jellegű s  népszerű műben adta az emberiségnek, minő az Aeneis, mely, mintegy előkészítette a pogányságot a kereszténység elfogadására.

Németh Andor

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 47-48. szám, 1895. nov. 24., dec. 22.