2012. máj. 31.

Illyés Gyula: József Attila


Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot?

Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.


Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.


Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.


De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? "- Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. Ördögöt halsz megť, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.
 
 (Forrás: Huszadik Század 1937. dec.)

Móricz Zsigmond Budapesten


Móricz Zsigmond végre megérkezett Budapestre. Vagy harminc évig járta az országot, a Felvidéket, az Alföldet, Kiskunságot, Nagykunságot, Debrecent, a Tiszahátot, figyelte a falukat, kisvárosokat, urakat, polgárokat, parasztokat, papokat és hivatalnokokat, gyönyörködve, bírálva, szomorkodva és lehangolódva, örvendezve és felháborodva, könyvekbe gyűjtötte alakok százait, élethelyzetek, panaszok és dicsekvések, mozdulatok, kacsintások, szólások megszámlálhatatlan sokaságát - az egész magyar vidéki életet, embereivel és életformáival, tájaival és levegőjével, bűneivel és szépségeivel, mindenestül. Az Alföld, a legtörzsökösebb magyarság specialistája lett, aki előtt nincs rejtett zúg a Tisza táján s aki tudója a magyarság egész magatartásának az élettel szemben.

Közben nagy kirándulásokat tett Erdélybe, messze, elmúlt századokba, Báthory Gábor és Bethlen Gábor korába, keresve a magyarság megfejthetetlen enigmájának megfejtését. Hosszú-hosszú utazás után most megérkezett Budapestre. Megírta első Budapesten játszó, budapesti tárgyú regényét, Az asszony beleszól címmel.

Egészen azért e regény írásának idejére sem lett hűtlen Budapesthez. Budapesten maradt a témájával, de nem az igazi, született budapestiekről szól. Alakjai, mikor összekerülnek, megállapítják magukról, hogy egyikük sem született Budapesten, mind vidékről került fel, megőrzött magában ki ezt, ki azt a vidék levegőjéből és kicsit idegenül és bizonytalanul, gyanakodva és értelmetlenül állnak a nagyváros életével szemben. Élnek, élnek itt, de mint az aszfaltba ültetett fák; amelyekről valamikor Gyulai Pál írt verset. Csak élnek itt, de nem tudnak egészen idevalók lenni.
Nem is a valódi, jellemző Budapesten laknak, hanem a perifériáján, az Üllői-út ferencvárosi részén, egy kétudvaros, ósdi nagy házban. Vegyes egy társaság, gyárosné, miniszteri tanácsosné, ezredesné, kis újságíróné, mosóné és kasszakisasszony és mindenféle dib-dáb népség azonkívül. Csupa asszonynép, mert a férfiak csak járnak haza, enni, aludni, házaséletet élni, az életük kint folyik valahol a városban, hivatalokban, gyárakban, szerkesztőségben, tudja isten hol mindenütt. Az asszonyok élete, várni haza az embert, vesződni lakással, konyhával, viselni a garasos szegénységet.

Miodrag Pavloviç: Hajnali feljegyzés


Virrad.

Nem fedem fel ki vagyok.
(Súgom: íródeák.)
Vízért megyek.

Hosszú éji órákon át
olvastam mécs világánál.

Megmerítem vödröm a bíbor folyóban.
Őr les fölöttem
elsurrannak-e tündérek.

Friss hírek göngyölegével
kiállt a várkapuba a szél.

Látom a kitárt ablakon át
alszik az uraság, keze a kard markolatán.

A teste is kard
mondom s föltekintek.

Odafönn fehérlik az ágynemű
amelyen Isten aludt.

Kéz nehezedik a fejemre.
Virrad.
Meg kell ágyaznom.
Igencsak örvendezem.

(Ford.: Vujicsics D. Sztoján)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 842-843. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Mak Dizdar: A hetedik nap


Kezdetben megteremtéd az eget és a földet A föld pedig
kietlen és puszta vala
És setétség vala a mélység színén
És mondád Legyen világosság És lőn világosság
És látád hogy jó a világosság És elválasztád a világosságot
a sötétségtől
És nevezéd a világosságot nappalnak és a setétséget
éjszakának
És lőn este És lőn reggel Első nap
Megteremtéd tehát az eget És elhelyezéd ott trónodat
És lőn este És lőn reggel Második nap
És nevezéd a szárazat földnek az egybegyűlt vizeket pedig
tengernek
És mondád hogy jó Hajta tehát a föld gyenge füvet
maghozó füvet
És a gyümölcsfa gyümölcsöt hozott az ő neme szerint
És látád hogy jó És megteremtéd a napot a holdat
és a csillagokat
Hogy világítsanak a földre éjjel és nappal
És lőn reggel negyedik nap És megteremtéd tengerben a halakat
és égen a madarakat
Ötödik nap pedig az apró és nagy állatokat
és a vadakat
És látád hogy jó És mondád
Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra
Embert aki majd uralkodik a tenger halain az ég madarain
a barmokon mind az egész földön
és a földön csúszó-mászó mindenféle álaltokon
Megteremtéd tehát az embert a magad képére És teremtél férfiút
és asszonyt
Megteremtéd és megáldád őket És mondád
Szaporodjatok és sokasodjatok
És akkor széjjelnéztél a te magasodból mindarra amit
megteremtettél
Szétnéztél elégedetten És bal kezeddel megsimogattad
a szakálladat
jobb kezeddel pedig a hasadat És mondád
Ni
Ez egészen jó
És lőn hatodik nap

Én meg körbetekintettem a földön
És látom hogy a víz elnyeli a földet
A nap elissza a vizet
A föld tüzet okád
Látom hogy állat álaltra fenekedik
És ember embernek ontja a vérét
Gazságot láttam mindenütt
Gazságot láttam amit te teremtettél
Mert megízleltem a tudás fájának gyümölcsét
Mert láttam mert felnyílt a szemem
És felüvöltöttem

Nem jó ez Nem jó ez Nem
Ez a te földed
Csupán a te köveidnek jó

Ez volt a hetedik nap A pihenés napja

(Ford.: Szűcs Imre)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 840-841. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Grigorij Baklanov (1923-2009): Szerencsés kimenetelű ügy



Az első fokú bíróság Oszipov professzor ügyét tárgyalja. A múlt év nyarán megoperált egy beteget, aki a műtét után meghalt. A boncolást végző Korzun bírósági orvosszakértő jelentése nyomán vádiratot adtak ki a professzor ellen. A leggondosabban ellenőrizték Oszipov professzor harmincöt évi orvosi praxisát, attól az időtől kezdve, amikor még korántsem volt professzor, egészen eddig a legutolsó esetig. A nyomozás hónapokig tartott, és most folyik a tárgyalás, a tanúk meghallgatása.

- Boborikina tanú! – szólítja a bíró a következőt, és körülnéz a teremben. – Boborikina itt van?
- Az előbb még itt volt – válaszolja valaki a szakértők közül, akik két külön padon ülnek.

A szakértők mind idős, ősz hajú, nagy tapasztalatú orvosok. A tudományos címek és fokozatok mellett mindegyiküknek számos tisztsége van még, ezért  tárgyalást többször elhalasztották: hol az egyiknek kellett Leningrádba mennie egy tudományos konferenciára, hol a másiknak a visszatértére vártak, aki Ausztráliába utazott. Körülbelül két hétig vártak rá.

Mak Dizdar (1917-1971): Harmadik szózat az emberről



Bezárva a húsba bezárva a csontba
Végül minden csontod a te húsod nyomja

Kitaszítva égből bort kérsz és kenyeret
De csak kővel dobnak s füst marja szemedet

Két kezedből egyik tán nem is a tiéd
Egyik a másikat

Eltörné de miért?

(Ford.: Szűcs Imre)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 842. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Luigi Malerba: Eső



Lovát elrekvirálták a németek, így hát most, ha beteghez hívták, gyalog kellett mennie.

Az ég borús volt, a levegő párásan fülledt. Hogy kövér cseppekben eleredt az eső, hirtelen úgy érezte magát, mint egynémely iskolai olvasmányának hőse. Szeme előtt átsuhant egy borvirágos arc, az olasztanáré, aki könnyezve olvasta fel ezeket az érzelmes történeteket, és elvárta, hogy zokogjanak a tanulók is.

Most már mintha dézsából öntötték volna. Az öreg doktor nem tudott védekezni. Felöltője, kalapja csuromvíz lett, aztán átázott a zakója is, cipőjébe befolyt az esővíz.

Mire hajnalban a Calamello-tanyára ért, az égbolt kitisztult ugyan, csakhogy a nedvesség már a bőréig hatolt.

- Gyújts be gyorsan – mondta az öregasszonynak, aki az ajtóban várta -, agyonáztam tetőtől talpig.

Az öregasszony ment, és hozta a férje egyik ingét.

- Rosszul van – mondta a doktornak -, egész éjjel félrebeszélt a magas láztól.

- Mindjárt fölmegyünk, megnézem.

- Most elszunnyadt.

- Akkor hadd aludjon,amíg átöltözöm – mondta a doktor. A lábai hasogattak, kissé remegtek is. Levetkőzött, ruháit az öregasszony két székre terítette a tűz közelében, s ő felhúzta a tisztát, szárazat.

- No, gyerünk, nézzük meg – mondta a doktor.

A vén Poglietta nyitott szemmel feküdt, de nem mozdult. A doktor felültette, megkopogtatta a hátát.

- Kiadós tüdőgyulladást sikerült szerezned. Bújj vissza a melegbe, most majd ellátunk.

Tablettákkal teli üveget adott az öregasszonynak:

- Háromóránként kettőt. Kettőt azonnal.

Az öregasszony elment vízért.

A doktoron lázas borzongások futottak végig. „No tessék, csak nem leszek magam is beteg?” – dörmögte magában. Leült az ágy szélére.

- Miért nem alszik egyet, doktor úr? – kérdezte az öregasszony.

- Épp ezen járt az eszem. Nagyon fáradt vagyok, és fájnak a lábaim. Hozzál két olyan pirulát nekem is.

- Mit gondol, megmarad? – kérdezte az öregasszony, az ágyban ziháló férjére pillantva.

- Meg, hogyne – mondta a doktor, de inkább csak biztatásul, semmint meggyőződésből.

- Most már jó, hogy itt a doktor úr – szólalt meg Poglietta elfúló hangon.

Az orvos a táskáját kérte, lázmérőt szedett elő.

- Tartsd szorosan a hónod alatt, ne mozogj.

- Ki bírna mozogni? Inkább halott vagyok, mint eleven.

- Nagyon magas a lázad, Poglietta barátom – nézte meg a doktor a hőmérőt. Lerázta, bedugta a saját hóna alá. A borzongás mind makacsabbul tért vissza. A lázmérő harmincnyolc-ötöt mutatott.

- Ez bizony nem hiányzott most – mondta a doktor az öregasszonynak. – Nekem is le kell feküdnöm.

Levetkőzött, bebújt a takaró alá a széles ágyba, Poglietta mellé.

- Ráz a hideg? – kérdezte a betegtől.

- Nemigen kapok levegőt.

- Engem a hideg ráz – mondta a doktor.

- Legalább van társaságom – felelt Poglietta. – Talán tüdőgyulladást kapott maga is.

- Az ördög vigye el, még remélem, hogy nem.

- Nálam is így kezdődött. Bőrig áztam, megizzadva érkeztem haza. Fát vágni voltam a Farkastorokban.

- Mi az a Farkastorok?

- Hát az az erdős szurdok a Calamello-domb alatt.

- Errefelé nem vagyok ismerős – mondta a doktor. – Pagazzanóig sokszor elmentem már, de ide le sose hívtak. Solignano közelebb esik.

- De most megáradt a Taro.

- És a németek senkit se engednek át a vasúti síneken.

Poglietta meg a doktor még beszélgettek egy darabig, hosszú szünetekkel. A beteget elcsigázta a gyötrelmes éjszaka, az orvosnak magas láza volt, és kimerítette a hosszú gyaloglás.

Végre mindketten elaludtak, s amikor az öregasszony feljött két pohár vízzel, hogy beadja az orvosságot, lábujjhegyen vissza is húzódott mindjárt. Fél csirkét tett fazékban a tűzhelyre, levesnek.

A doktor nyugtalanul aludt, hánykolódott az ágyon. A térde fájt, aztán kért még egy takarót, mert ismét borzongatta a láz.

Poglietta nem is aludt igazából, csak el-elbóbiskolt. Fogytán volt az ereje.

Délután hat óra tájban benyitott az öregasszony, az orvosság mellé két csésze húslevest hozott.

A doktor felriadt, és csodálkozva látta, hogy egy ágyban fekszik a betegével, de éppen nem esett rosszul, neki, aki több mint tizenöt esztendeje özvegyen élt, hogy egy asszony tesz-vesz körülötte, orvosságot hoz, meg tyúklevest. Mindig tartott tőle, hogy egyszer ágynak dönti a betegség, s akkor csak fekhet és szenvedhet magányosan, anélkül, hogy bárki gondot viselne rá. Az alvás valamelyest megnyugtatta, de a láza emelkedett.

- Olyan tüdőgyulladásom van, mint annak a rendje – mondta az öregasszonynak. – Még jó, hogy itt vagy te, és ápolsz.

- Egyet-e vagy kettőt, nem mindegy? – takargatta be az öregasszony.

- Ha rosszul vagyok és tovább emelkedik a lázam, adjál egyet azokból a pirulákból, amiket a táskámban találsz, zöld tubusban.

Az öregasszony kinyitotta a táskát.

- Ez az? – mutatott fel egy tubust.

- Nem, zöld színű.

Az öregasszony előkotort egy másikat.

A doktornak elfogyott a türelme:

- Zöld tubus, az ördögbe, ide azzal a táskával!

- Én nem látom a színeket! – mondta sértődötten az öregasszony. A doktor már meg is bánta, hogy úgy ráförmedt. Kivette és a kezébe nyomta a zöld tubust.

- Adj egyet mindjárt az uradnak.

- Rosszul vagyok – szólalt meg, mint valami visszhang, Poglietta. – Nem kapok levegőt.

Az öregasszony nagy kínnal föltámogatta, beadta neki a tablettát.

- Mit érzel? – kérdezte ágytársától a doktor.

- Rosszul vagyok, nem kapok levegőt – ismételte az öregember.

- Maradj nyugton, nyugodtan, melegben kell feküdnöd.

- Én ugyan nem ficánkolok, doktor úr.

- Rosszul áll az én szénám is. A mi korunkban nem tréfadolog az ilyesmi. Hány éves vagy?

- Hetvennégy, már lassan hetvenöt – nyögte vontatottan Poglietta.

- Hetvennégy vagy hatvannégy? Mit mondtál?

- A több – súgta az öreg elhaló hangon.

- Úgy érted, hetvennégy?

Az öreg rábólintott.

- Én hetvenegy vagyok – mondta a doktor -, de a múlt évi betegségemből máig se lábaltam ki egészen. Nem lett volna szabad túlerőltetnem magam.

- Doktor úr.

- Mi van?

- Félek a haláltól.

- Én is félek – mondta a doktor.

- Félek, hgoy ezt az ágyat én már nem hagyom el.

A két öreg behunyta a szemét, egy ideig hallgattak.

Leszállt az alkony, aztán a sötétség. Odakint újból megeredt az eső. Csak úgy verte az ereszt az ablak fölött. Az öregasszony beült a szobába, kezében gyertya, hogy szükség esetén világot gyújthasson. Félt az éjszakától, s kérte Istent, hogy ha mindenképpen be kell következnie a legrosszabbnak, következzék be inkább nappal.

A doktor jajgatott álmában, majd bevette a gyógyszereket Pogliettával együtt, akinek már nem volt ereje beszélni.

- Elmennék egy másik doktorért – mondta az öregasszony, amikor reggeledett.

- Doktor nincs sehol, amúgy meg, azt én is tudom, amit egy másik orvos tehetne.

- Egyéb nem marad hátra, mint isten kezébe ajánlani magunkat – súgta mellette alig hallhatóan Poglietta.

- Csak ne emlegesd Istent, ne rémítgess – szólt rá a felesége.

- Rosszul van – mondta a doktor -, szegény feje, nagyon rosszul van.

Az öregasszony lement imádkozni a konyhába, ahol égett a tűz. Elmondott néhány Üdvözlégyet, akkor úgy rémlett, valamit hall odafentről, s visszament. Az ura nyögött, tátott szájjal kapkodott levegő után.

A doktor ránézett az öregasszonyra, és lemondóan intett, Poglietta azonban fél óra múlva ismét magához tért, és pár szót váltott a doktorral. Az öregasszony visszavonult a konyhába, hogy tovább imádkozzék.

- Nem akarok meghalni – mondta Poglietta.

- Előbb vagy utóbb muszáj pedig.

- De semmi bizonyosságunk. Legalább tudná az ember, mi vár rá.

- Azt csak az Úristen tudja.

- Úgy nézem, maga is rosszul van. Miért nem hívatja el a papot?

- Rosszul vagyok a szívem miatt, de papot hívni még korai lenne.

- Én meg nem merek szólni a feleségemnek, ez a bökkenő.

- Hát hiszen mondhatom neki, hogy az én kívánságom.

- Jobb volna – könnyebbült meg az öreg. – Hívassuk el most mindjárt. Ártani nem árt, habár nem vagyok templomjáró.

- Én sem vagyok, de ha már eljön, mégiscsak feloldoztatom magam.

- Anarchista voltam én hajdanán, az állatorvossal együtt – mondta Poglietta.

- Én szocialista voltam.

A doktor feljebb húzta és nyaka köré gyömöszölte a takarót.

- Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg újra. – Mi a becsületes neved?

- Napoleone, azt kaptam a keresztségben – felelte az öreg. – De Pogliettának hív mindenki, mindig úgy szólítottak.

- Beszélgetnek? – nyitott be hozzájuk az öregasszony.

- Eszembe jutott, hogy el lehetne hívni a papot, már csak a biztonság kedvéért – mondta a doktor.

- Megyek, nyomban megyek és hívom.

„Ez az éjszaka nehéz egy éjszaka lesz” – gondolta az öregasszony, úton Pietramagolna felé.

- Ha a szemem már nem nyitnám ki többet, mondja meg a feleségemnek, hogy út emlegettem utoljára – súgta Poglietta, érezve, hogy közel a vég. Kevéssel utóbb elveszítette az eszméletét.

Mire a pap megérkezett, az öregember halálán volt. Rosszabbodott a doktor állapota is, alig bírt kinyögni két-három szót.

A pap ott maradt a két beteg fölött virrasztani. Mindkettőnek feladta az utolsó kenetet, Poglietta épp csak kinyitotta a szemét, s nyomban le is hunyta. Hajnali három tájt lehunyta örökre, békés-szelíden.

A doktor beszélni szeretett volna, de már nem győzte erővel. Meg akarta mondani az öregasszonynak: „az urad emlegetett, rám bízta, hogy adjam át búcsúüdvözletét”. Szólni próbált, de nem jött ki hang a száján, lélegzete el-elakadt, ahhoz is gyönge volt, hogy a szemét felnyissa. „Haldoklom – gondolta -, nem bírom már megmondani az öregasszonynak, hogy halála előtt róla beszélt a férje utoljára.”

A pap és az öregasszony összenézett.

- Szegény pára, ez is – mondta az öregasszony -, rohamos tüdőgyulladást kapott, amikor az uramat jött gyógyítani.

- Bizonyos koron túl – mondta a pap – a tüdőgyulladás a szívre megy.

- Az uramnak, szegény fejének, a tüdejére ment.

A doktor hallotta ezeket a szavakat, hallotta, hogy a pap még beszélget az öregasszonnyal, aztán nem hallott többé semmit.

(Ford.: Szabolcsi Éva)

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 830-833. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

Egito Gonçalves: Meditáció Catarina emlékére


1.
Látszólagos halálod tengerbe torkollik,
fejek óceánja fogadja magába:
elhagy téged, elhagyja testedet, hogy a
dolgok névadója, névtelen visszfény legyen.

Megsokszorozott arc, forma,
amely oly sok változatban él,
hogy mindannyiunknak ismerős,
noha biztos képünk nincsen róla.

2.
E sivatagban a neved kiáltás.

Elhagyott földországból perzselő nap,
lassan halk,közös imává
leszel. Az anyag múmia-ráncai közt
a neved egyre tisztábban
tetszik át. De hát
kicsoda vagy?

Nincsenek titkos rózsák a réteken. Nem
tudok rólad többet,
csak amit beszélnek,
amit a torzító pletyka, szóbeszéd hozott.
De mit számít? Mit számítasz? Jelentesz
valamit egyáltalán? Lát téged valaki?

Maga a meghalás – akár így, akár
másféleképp –
most mítosz. Megvetjük lábunkat
halottainkon, jelképeinkben,
melyeket belőlük építünk fel, hőseinken,
kiknek halála helyünkbe lép. Faragott képet
csinálunk belőled,
saját képünkre, hiszen lenned kell,
hogy irányjelzőnk lehess – címere
annak a kevésnek, amit érünk. Csüggünk
a neveden,
szétmarcangoljuk, majd kiköpjük:
így segítesz életben maradnunk, táplálsz,
támasztó, ösvényt nyitó botunk vagy.

3.
Beszélek rólad, hogy megismerjem e mihaszna kezet,
amellyel írok. Nem azért, hogy a remény keretébe fogjam
a termést – ó, vén, szúrágta képkeret! -,
hanem hogy magamat lássam,
e fáradt töprenkedőt: aláírandó akták,
folytonos hajladozás a golyók elől,
melyekkel az éhség teli gyomromra válaszol.
S e tudat
vajon erőm, vagy gyengeségem? Vajon
tehetek-e többet, mint hogy élővé csorbítom
e tehetetlenség-pengét,
amely közénk mered?

4.
A legrosszabb száműzetést választottad:
minden halállal megáll egy óra,
zuhanni kezd egy kő.
E tragédiában nem nyit majd virág.

5.
Emberszabású halott,
hír, plakát, poéma,
falra szögezett
lelkiismeretem vagy,
a rajz, a versek,
a beszélgetés, kavicsként
odavetett név, háromszögelési pont,
varázsige
a családi csevegés naponta
újuló rohama s a jelek magánya ellen.

Az egyik fülemen át lépsz be:
néha ott is időzöl kissé,
máskor az oldalajtón távozol
és huss, beleveszel a tájba.

Ezek az ünnepnapok. Voltál-e
valaha is több egy szónál?
Talán a visszaúton. Végtére
nem vagy semmiféle vihar.

Átsuhansz fejemen és én kinyitom a szám,
hogy belemormoljalak a csendbe, amely megszégyenít.

Egy biztos: időről időre
újra megjelensz,
s ez kell, hogy jelentsen valamit.

6.
A megnyomorító mítosz
hömpölyög közöttünk.
Köztem és aközt, ami voltál,
nincsen semmilyen igazság,
semmilyen kapcsolat,
csak űr és űr, melyet
döbbenten bámulok,
fehér tér,
hová azt írok, amit akarok,
egy madarat, egy versszakot,
egy frissen szakadt éhség-kiáltást,
egy villámot, amely átüt
az alkony kábulatán...
De mindez hamis, mind,
a visszajátszás megveszteget.

7.
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Lehet, hogy ez
a lecke, amit feladtál,
ez a kapcsolat, mit a halál
teremt
köztünk és a mítosz között,
hogy ne maradjunk magunkra, hogy
mihaszna kezeink
másképpen legyenek tétlenek?

Lehet, hogy e vonal,
mit halotti arcodról eszembe vések,
ez a vonal, az egyedüli pontos?

Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Helyettesíthetik talán
az élet szavai magát az életet?

(Ford.: Csuday Csaba)

*
Egito Gonçalves portugál költő 1920-ban született Matosinhosban. Költő, műfordító, politikai szatírák szerzője. Számos verseskötete jelent meg. 1957 óta az egyik portugál irodalmi lap vers- és kritikai rovatának vezetője. A versben szereplő Catarina a portugál agrármozgalom vértanúja, aki a haladó mozgalmak jelképévé vált.

(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 827-829. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)

2012. máj. 29.

Simon István: Örök körben (1962)



BENJÁMIN LÁSZLÓNAK ÉS CSANÁDI IMRÉNEK

1.
A katonaköltő ha könyökölve
tágas mezőn, őszi harmat után
a lőportáskán vagy puskatusán
verselt, hogy kedvét s bánatát kiöntse,

óh, elgondolom most, milyen nagy körre
cikázott ki a gondolat agyán
az elsóhajtott szóra, hogy: hazám,
amely soké volt, soknyelvű nép földje;

s a szabadság ott bizony nem volt szólam,
hol ú írta le, hogy oszmán, Nyugat:
fél Európa feszült egy-egy szóban –
s nézte társait, kelnek, riadó van,
s pirosan villanó csizmájukat,
ahogy nyomot hágy a süppedő hóban.

2.
És kezdődött később minden előlről.
Kirajzolódott az új kör? Lehet;
nagy elmék vonták és élesedett,
s mit határolt már ez a szűkülő kör,

mindegy honnan, csárdából, harcmezőről?
A mélyről tápászkodó nemzetet,
s hangjában, hogy oly hősin elveszett,
a pokoli malom zokogva őröl.

A nemzet már a szóban amit dajkált,
az volt, hogy legyen végre majd szabad,
és benne bújkált a világszabadság,

mert ha külön mind szabad (isteni
szikra volt akkor ez a gondolat),
meg tudjuk végre közelíteni.

3.
És szembenézett már, alig félszázad
múlva, egymással töltőtoll s szurony;
„te az apámat, én meg fölszurom
burzsujodat!” – sziszegi kávéházak

s cselédház mélyén a költő, és láttat
egészen puszta tényeket, finom
szivart a szájban, bundát az uron,
míg a kulizó, éhes szegény fázhat.

A kör, fényével, így zsugorodott már
a lényegre, s addig feszült a szó, míg
a megvallatottak vérző husa,

az egy-igazság nem látszott: az osztály
és élesedve a kör fókusza
hatolt a tovább már nem oszthatóig.

4.
Talán bűnöm, úgy fáj, hogy az utókort
már nem látják, s nem nekik pályabér
a lankadatlan harcért, s fáj a vér
szent nyomukon, mit kirajzol a hó most,

mikor a lenyesett napraforgó-sort
érintve éppen kék dombjára ér
a nap, ez a púpjába visszasrófolt
vörösen izzó lámpabél –

s még ők biztatnak engem, kör a körben,
szorítva helyemre, hogy értsem: könnyen
ma sem buggyan föl a szép szó, mikor

a pontot, ezt az önmagába terjedt
világot kell, hogy segítse, az embert,
kilépni legvégső béklyóiból.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 334-336. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Sukonyi Zoltán: Augusztusi elégia (1983)


(Szinnyei József
Magyar Írók Élete is Munkái)

1.
Írók? Ezek? S hogy magyarok?!
Aachs, Bzenszki, Caban, meg Exner?!
Hallottad Fa vagy Gwóth nevét,
Hyrtlét, Iczését, Kempnerét, -
Köberichtől, Loyschtól, Löbltől
s a többi húsztól-huszonöttől
olvastál bármit is, csak egyszer?!

Írók, s méghozzá magyarok?
Huszonnyolcból, ha nyolc-kilencet
nem érez füled idegennek
s legföljebb egy-két név mögött
sejlik föl némi mű, de inkább
az is csak mint a köd!
Hát kik ezek? Hát kik ezek?!

Nem így kezdődik az a névsor,
nem így kellene kezdeni:
Ady, Arany, Babits, Balassi,
Bartók, Batsányi, Berzsenyi...?!
Nem így sorolod? Nem így tudod a
Neveket?

2.
Hagyjuk a mű-értetlenséget!
A Névtár: Szinnyei...
S tudjuk, hogy írón ki mindent értett,
s azt is: a hajdani
Magyarország minden szülötte:
ha tíz mondatát papírra vetette
az ősködtől e századig
(s lehet az deák-, magyar-, német-,
oláh-, tót-, rác-szöveg: egészet
akart „alkotni-menteni”)
ne ronthasson rajtuk enyészet,
s elszámlált harmincezerig.
Hát hogy ne lenne köztük egy-egy
Ótócska, Popeszku, Rybay?! –

De mind a gerincen? A gerincre?!
Ha két cetlit a levéltáros úr
előbb tesz balra s jobba (válaszul),
mi változik? – Hisz úgy is mind befér
- magasztos célját is tekintve –
a tizennégy teste kötetbe!
Nem gondolt erre?
Mert nem számított
száz éve még?

Nem számított. Nem számított!

3.
Hogyan szólt első, szent királyunk
Intelme serdülő fiához?

Vendégek és jövevények
hasznot hajtanak e népnek:
Mert amiként különb-különb
tájról jövő másként köszönt;
úgy hoznak más nyelvet, szokást,
példát, fegyvert, harci fogást.
Mert egynyelvű, egyszokású
ország gyenge, mint a bábú,
oly magányos és esendő;
fuvallattól is veszendő.
Ennél fogva parancsolom
néked én egyszülött fiam:
Tiszteld nyelvük és szokásuk,
itt lakjanak, sem mint másutt! –
És ha amit építettem
vagy amit összegyűjtöttem
lerombolnád vagy szétszórnád, -
nagy kárt szenvedne az Ország!

4.
Szinte kísért már: nemhiába
fejem fölött belóg az ágyra,
szinte fölém, hogy minden este
utolszor ezt, s reggelre kelve
először cikkan át szemem
a tizennégy gerinceken, -
hogy gyakran csak öntudatlan;
értetlen, mint gyerekkoromban
az álmos, nagy litániákon,
csak mormolom és zsolozsmázom:
Mircse-Oszvaldt, Ótócska-Popea,
Popeszku-Rybay,
Saád-Steinensis, Steiner-Télfy,
Telgárti-Zsutai.

Száz éve már nem számított, nem számított!

Száz, sőt ezer... – Szent Királyom
nagy hitedet most csodálom, -
augusztus van, ’nyolcvanhárom...
Magam fiadul ajánlom!
magam fiadul ajánlom!

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 321-324. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

2012. máj. 28.

Csokonai Vitéz Mihály: A feredés



Ni, szemeim! idenézzetek!
Ni, a rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
Pompái elszóródának:
Némelyek, ím, elterűltek
A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
Zefíreknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
Hol öszvevonúl, hol dűlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
Ah, boldog rózsafa!
Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
Maga indúl: most már nézzetek!
A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
Vajha láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
Mint reszkettek?
Mint meredtek?
Mint fellobbanátok?
Már kipattannátok,
S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
Ah, mint dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok mindenfelől!
Isten! egek! jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, őtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
Csókolnak magok
A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
A szerelmes zefírek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány oldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
S farkok-csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.

Már szárait,
Már térdeit,
Már combjait,
Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
Ha feljebb viszitek vizeteket,
Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék.

Csokonai Vitéz Mihály: A feredés


Ni, szemeim! idenézzetek!
Ni, a rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
Pompái elszóródának:
Némelyek, ím, elterűltek
A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
Zefíreknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
Hol öszvevonúl, hol dűlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
Ah, boldog rózsafa!
Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
Maga indúl: most már nézzetek!
A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
Vajha láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
Mint reszkettek?
Mint meredtek?
Mint fellobbanátok?
Már kipattannátok,
S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
Ah, mint dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok mindenfelől!
Isten! egek! jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, őtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
Csókolnak magok
A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
A szerelmes zefírek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány oldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
S farkok-csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.

Már szárait,
Már térdeit,
Már combjait,
Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
Ha feljebb viszitek vizeteket,
Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék.

Fülöp Áron: Boszorkány-üdvözülés (1886)



Ledűlt az öreg nap tenger kebelére,
Puha habos ágyra,
Fekete talárját teríté az égre,
Éjfél bús leánya,
Alszik a tücsök már, denevér se rebben,
A bagoly is szundít mohos vén üregben,
S Zetelaki Zádor, a galambősz várur
Nem alhatik, nem, nem.

Nagy nehéz indulat háborogó lelkét
Tépi, űzi, hajtja:
Lestem, ha megűli feslő bimbó kelyhét
Nyájas ég harmatja,
Oh, amíg növeltem, szellőtől is féltve
Hány imát küldöttem zsámolya elébe,
Ki mindenek fölött véghetetlen örök,
Egek Istensége!

Hogyha csak egyet is meghallgatott volna!
De nem, süket maradt - -
S lányom szíve jég lett s két arcán a rózsa
Igéző kárhozat, -
Hogy aki epedve rajong, eseng érte,
Büszke Székelyország legszebbik vitéze
- Bár a porba hullva lábához borulna -:
Gyehennája érje.

Te Isten, te Isten, sujtoló karoddal
Mért alázsz ily mélyen?
Hogy egy ágba hajtván nagy bölcs akarattal
Szerelmem s reményem,
Vágyam, mit egy élet növele magasra,
Ez egy ajándékod a porba tapossa,
S hantom fölé szállva a gúny hahotája,
Legyek sír lakosa?!

Nem! kegyetlen Isten ezerszer egy végbe
Inkább megtagadlak!
S te hozzád fordulok kárhozat mélysége,
Ura a pokolnak!
A jóságos - haha! mit fejemre dörgött,
Te az ő fejére emeled majd, ördög,
Akaratja ellen ravóbán-törzs lennem,
Ha hozzád könyörgök!

Lelke zivatarját így tördeli szókra
Zetelaki Zádor,
Míg lehull az égről fenn pacsirtaszóra
Az éjjeli fátyol;
Koronás nap támad fenn az örök íven,
Dal, illat az Istent tömjénezi híven,
Csak ő marad mostan megátalkodottan
Lélekben és szívben.

Hívatja paranccsal első kuruzslóját
Jó Székelyországnak,
Bűbájos erővel jövőbe ki jól lát,
Multba visszaszállhat,
Mi égben van kötve, ő földön megoldja,
Tüzet lop a szívbe, hogyha ki van oltva,
Szerelmet öl s támaszt, lelket olvaszt s választ
Egy kicsi kis szóra.

És Riska asszony jön betegen, bágyadtan,
Mint egy kósza lélek,
Akit itt feledtek örökös átokban
Tovafutó évek,
Melyeknek hava rég szöghaját megülte,
Régi rózsás arcát sápadtra törülte,
Csak két szeme párja babonázó bája
Megmaradt örökje.

Nagyságos nagy uram - síri hangja rezdül -
Hivattál, eljöttem...
Zetelaki Zádor testestül lelkestül
Kínosan megdöbben,
Homloka márványát barázdára szántja
Elijesztő kétely tovavillanása,
Küzd a kettős oldal, a gonosz a jóval,
Hogy amaz ezt váltsa.

Jó napod hoz, Riska! bűbájos erődre
Híres hét országon;
Hogyha erőd volna, mi lelkem benőtte
Az én nyavalyámon:
Busás jutalomnak dehogy esik híja,
Csak mi fenn a titkok fájára van írva,
Mondd meg: a leányom, atyai bálványom
Szerelmét ki bírja?

Boszorkánytűz éled kilenc színű lánggal
A forraló aljon,
Bűvös kocka perdül, zendül a varázsdal
Babonázó ajkon,
Nézi Riska hosszú meredőn a lángot
S dörmögi mély tompán: nem hallok, nem látok,
Nincs hatalom nyitnom zárat eme titkon,
Kit szeret a lányod!

Zetelaki Zádor révedezve sápad:
Ehj, ehj, Riska néne!
Minden bajos dolgát eliralod másnak
Tövéről hegyére.
S mért ma e fukarság, s éppen nekem szabva?
Amit én ígérek, meg is van az adva:
Három határ érte s kincs halomba mérve!
Nosza Riska, rajta!

Csodatűz kilobban kincssóvárgó szembűl:
Állítson, tagadjon!?
- De perdül a kocka, a varázsdal zendül
Babonázó ajkon.
Nézi Riska hosszú meredőn a lángot
S dörmögi mély tompán: nem hallok, nem látok!
Nincs hatalom nyitnom zárat eme titkon,
Kit szeret a lányod!

Zetelaki Zádor tántorogva szédül:
Nincs hatalmad, haha!
Úgy hát aki jöttél a pokol méhébül,
Oda szállsz le még ma!
De előbb, ördöngös, - száz ördögöd van bár,
Ezerszeres kínnal idefent meghaltál
A világ csúfjára darabokra vágva,
Csúfabbul a csúfnál!

Boszorkánytűz lobban s hamvába dűl végkép
A forraló alján;
Valami elönti csodálatos fényét
Riska asszony arcán,
Görnyedőre hajlott roskadó alakja
Sudar büszkeségét percre visszakapja: -
Hanem azt a titkot soha sem szorítod,
Soha ez ajakra!

S mire a fáradt nap távol pihenőre
Aládűlt az égről,
A kénosi hegynek sok kín űlt tetője
Piros lett a vértől,
Egy bíboros sugár alácsordult ormán,
Ezerszeres kínnal meghalt a boszorkány,
De egy kis jaj nem sok, de még annyi sem volt
Hidegülő ajkán.

S mikor a hold ébredt a nyájas kelésű,
Föld peremén távol,
Jött szomoru arccal jegenye növésü
Karcsu, magas pásztor,
Bérci vadvirággal beültette hantját,
Meg is megsiratta csúfos sír halottját,
A pokolra fajzott ördöngös vén asszonyt -
Az ő édes anyját!...

Fenn pedig a várban, zetelaki várban
Titkos ajtó fordul,
Büszke várúr lánya éjjeli homályban
Azon el-kifordul.
Liliom hajlása szellő lebbenésre,
Párja után vágyó galamb repülése,
Szerelmes virágra sugár illanása -
Olyan a menése.

S lenn a lankás aljban, a gyászoló völgyben
Kénosi hegy alján,
Szomoru pásztornak felszárad a könnye,
Arcája sem halvány,
Két lélek eggyé lesz csókba’ ölelésbe’,
A pokol beolvad a mennyei fénybe -
- - Ez egy boszorkánynak, egy édes anyának
Megüdvözülése!

(Forrás: Fülöp Áron (1861-1920) kisebb költeményei - http://mek.oszk.hu/08200/08238/08238.htm)

2012. máj. 26.

Arany János lírája 1860-ig



I.                   Arany János pályája
II.                 
a)                  A forradalom utáni költészete
b)                 Ősszel
c)                  Letészem a lantot
d)                 A nagyidai cigányok
e)                  Kertben
f)                  Örök zsidó
g)                 Balladák
-    Ágnes asszony
-    Szondi két apródja
      h)         Visszatekintés
      i)         A lejtőn
III.      Összegzés

Egy vékonydongájú tizennégy éves kamasz segédtanítói állásban oktatja a nála alig fiatalabb társait a szalontai „oskolában”. Önéletrajzában oly kurtán megfogalmazott preceptorkodás volt kezdete annak a pályának, amely Arany Jánost az egész nemzet nevelőjévé, tanítójává tett.

Járt a debreceni kollégiumba, majd egy sikertelen színészkaland után elhatározta, inkább szeretne. „lenni közönséges ember, mint más”, családot alapított és falusi hivatalnok lett. Éjjelenként sokat olvasott. Csupa klasszikust. Shakespeare-en tanult meg angolul, Moliére-en franciául, Vergiliust latinul bújta. A mindenki számára látható „viharról” legpontosabb képet Arany festett. Petőfi többek között ezért figyelt fel a Toldira, s ezért is fogadta őt oly hamar barátjául, egyengette a fővárosban irodalmi ügyeit.

Arany János nemzedékek számára a józan költő mintaképe volt. Későn megszólaló lírájában a panasz hangjai uralkodnak, s nincsenek szerelmes versei. Kora ifjúságától lelkiismeretes hivatalnok-életet élt. A forradalom és szabadságharc mellé egész szívével odaállt, fegyvert is viselt érte, de bizonyossága és bizalma nem volt többé ép. 1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt írt, mint például a Nemzetőr-dal, de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem ebben az évben távol állt a szubjektív líraiságtól. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosni kényszerült, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan.