A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarország. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. aug. 15.

György deák (Illésy György 1832-1871): II. Verses krónika az ország dolgairól


 Igazmondó 1871. 319. l.

 6. A képviselőház

A sok ezer ház közt két ház van most Pesten:
Nem alacsony s nem nagy, sem széles, sem keskeny,
Pincze nincs alattok, kürtő nincs felettek,
Magas mennydörgéstől egyikök sem retteg,
Az ablakjaikban üveg nincs, csak itt-ott,
Tüzes forgács helyett bennök jó szó pattog;
Egynek neve alsó, a másiknak felső,
S jelen versecskének tárgya lesz az első. -
Azt hiszem: belátta már is minden lélek,
Hogy tulajdonképen nem házról beszélek,
Hanem gyüléséről azon embereknek,
Kiket követeknek a nép szava tett meg.

Mert jól tudták azok, a kik nem alusznak,
Hogy magyarnak törvényt csupán magyar hozhat,
S czéljához nem érne, a ki mást akarna,
- Bizonyos baknak már beletört a szarva. -
Tudják, hogy a törvény nem terem, mint gomba,
De nem is csinálják csakugy a malomba”,
Hanem bölcs férfiak Pesten összegyülvén,
Magyar szivből szólnak magyar nemzet nyelvén,
S tanácskozásukból lesz a magyar törvény.
Hogyan lesz, mikép lesz, majd elmondom később,
De még eddig nem volt, csupán egy gyülésök.
A megnyitás óta volt ugyan már számos
Nyilt ülés, zárt ülés, de az egy se számos.
Mert hiszen jól tudjuk, - régi dolog már az, -
Hogy az országgyülés addig nem határoz,
Mig a követ urak levelét vizsgálva,
Kétszázhuszonhattal nem jöve tisztába.
Az első ülésről nem tudok több szépet,
Mint hogy a tisztikar helyre ekkor lépett.
Elnök lett a tisztes Szentiványi Károly,
Legtöbb felelősség és gond erre hárul.
A második elnök lett egy gróf Andrássy,
- Keresztneve Gyula, - beszéde mágnási,
A termete karcsu, tiszta a hüsége,
Én azt mondom: sokra felviheti még e.
Minthogy gondviselő kell ilyen nagy háznak:
Visontai Kovács László lett a háznagy.
Joannovics György ur, Dimitrievics Milos,
Gróf Ráday László, továbbá Tóth Vilmos
És Csengeri Imre, - im ez az öt férfi
Lett jegyző; az irást mindenik jól érti.
A választásoknál volt arra figyelmök,
Hogy ne csupán magyar legyen jegyző s elnök.
Sőt üresen hagytak vagy két tiszti széket
A majd eljövendő erdélyiek végett.

Aztán egy darabig a felett folyt a szó,
Hogy – okkal s ok nélkül – némelyik választó
Egy-két követ ellen itt panaszt emelvén:
Mit mond ily esetben az ész, meg a törvény.
E felett még tüzes disputa leendett,
Ha bölcs szavaival Deák nem int csendet,
S egymásután vévén át a szót egymástól
Elvégezték végre, hogy végeznek máskor,
Besze is menydörgött nehány szót, de ilyet!
Csoda, hogy hangjától maga meg nem ijedt.
A finále az lett, hogy: itt a karácsony.
Nosza pihenjünk meg pecsenyén, kalácson.

Most hát szélylyel vannak. A muzeum néma.
Nem is beszélgetek többet rólok én ma.
Csupán azt akartam most, hogy beköszöntsek,
S míg visszajönnének hazulról a bölcsek, -
- Tudom, beletelik tiz, tizenkét jó nap -:
Boldog uj esztendőt a hiv olvasónak.

7. A főrendek

Két versben elmondám; olvashatta bárki,
Magyar országgyülés hogy két házbul áll ki.
Felsőház, alsóház neve e kettőnek,
Az elsőbe csupán nagyuraink jőnek;
Ország zászlósai, főpapok meg bárók,
Főispán, gróf, herczeg, mind barátban járók.
Tudom: bár együtt van itt az ország nagyja,
Legtöbb ember soknak a nevét sem tudja.
Nékem sokat kopott érette a lábam,
Mig mind megkaphattam együtt, egy lisztában,
S hogy hozzám ne férjen irigységnek szine,
Ékes versbe szedtem s kinyomattam. – Ime!

Először is hát a főpapokat lássuk.
Első emberek ők, nálunk úgy, mint másutt.
Ősz Scitovszky János, az ország primása.
Hazafihűségben kevés vagyon mása.
Mint dicső emlékű főpapjaink hajdan,
Ő is mindig helyt áll, a mikor csak baj van;
S ha nem forgat kardot, s dárdát nem hajít ő.
De sokszor volt értünk Bécsben közvetitő.
Az esze is fényes, nem csak a tógája,
Mindig tisztelettel gondolhatunk rája.
Hogy nem magyar volna, némelyek ráfogták,
De ha ez tót nemzet, én is az vagyok hát.
(Némely fiatalnak a két húga tetszik;
Mi vénebbek vagyunk, s jobb szeretjük ezt itt.)
Itt az egri érsek: Bartakovics Béla,
Jóbarát, ellenség, csak jót mondhat róla.
Kit a jó világban sokat emlegettek:
Lonovics érsek ur méltán ül mellettek.
Eljött Mascjhierevics, a szerb patriárka,
Az isten is hozta, a szivünk is várta.
Megjelent tizenhat kathólikus püspök.
Ha arany ama négy: ezek itt ezüstök,
Ranolder, királynénk udvari káplánja.
Dánielik, kinek esze aranybánya.
Girk, Simon, Haas, Szenczy, Szaniszló és Bonnaz,
Ez Csanádon székel és Nagyváradon az.
Eljött Váczrul Peitler s hogy ne legyen hiba:
Biró  meg gróf Forgács Lipthai s Hehiba.
Pap-Szilágyi, Dobra, Vantsa is beültek.
Görögök ők hárman, csakhogy egyesültek.
Stojkovics, hires szerb püspöke Budának.
Ivácskovics, Nákó, Popásu, románok.
Kruesz, Feketével s Répássy apátur.
Csak a rend kedvéért vagyon ez leghátul.
(Még két távollevő főpapot sajnálunk,
De hisszük az istent, eljön még az nálunk.)

Már most következnek az országzászlósok;
Mind össze hat főur, - a jóból sem jó sok. -
Felsőházi elnök Sennyei Pál báró.
Nem csak méltóságban köztök előljáró,
Hanem munkában is; mert dolgot nem restel.
Ritka szorgalmatos ez a tárnokmester,
Azért olyan sovány; elapadt a zsirja,
Én csak azt csodálom, hogy ennyire birja.
Nagy pompával, hanem sok gonddal is él e.
Bizonyomra mondom: nem cserélnék véle.
Országzászlósoktul öt szék van hiányos.
Csak a főkamarás: gróf Cziráky János,
Battyányi Imre, társa gróf Majláth Antalnak,
Az főlovászmester, ez meg főpohárnok,
Károlyi György s Nyáry Antal, a kik ketten
A koronát őrzik, - ezek vannak itten.
Wenkheim Béla s Vay Miklós, két bölcs báró;
Bizonyságot tett ez mindenik magáról.
Van egy gróf VAY is, de az más egészen. -
A főispánokkal ekép lettünk készen.
Herczegeink közül öt van felsőházi:
Kettő Ódeschalchi, három Eszterházy;
De bezzeg grófoknak nem vagyunk szűkében:
Százhetvennyolcz jött el különböző néven.
Az Almásy család három tagot külde,
Apponyiak közül csupán Sándor ült be.
Andrássy családbul kettő látta jónak
Megjelenni, nevét ismerjük Manónak.
Bánffy négy jelent meg, de jött hat Batthyányi,
Hívek e családnak fiai, leányi.
Két Bombelles, Breuner, négy Bolza, Bissingen,
(Bizistók németnek gondoohatná minden.)
Beleznay, Brunszvik, Berényi, négy Csáky,
Két Chotek, Degenfeld, De Sasse, Cziráky.
Négyesével jőnek Dessewffy, ERdődy,
Kilencz Eszterházy, öt Forgács, egy Györy,
Festeticsekbül hét, Károlyi  hat jött el,
Hunyadiak négyen kérkednek nevökkel,
Haller és Kun  egy-egy, Königsegg egy pár van,
Károlyiakbul hat, Kornisok meg hárman,
Hugonay, Keglevics, Mikes, Nyáry, Nákó,
Nádasdy, egy-egy jött eme hat családtól,
Lazánszky, Migazzi egy-egy, NEMES kettő,
De Pallavicini – három van itt ettől.
Egy-egy Sándor, Széchen, úgy Rhédey is még,
Pálffyakbul kilencz, és Pajecsevics négy,
Rádayak ketten, Szapáryak négyen,
Mig a Széchényiek száma hétig mégyen,
Sigray, Serényi egy, Sztáray két pár,
Itten következnek négy Telekiék már,
Szirmay, Smidegg, Wenkheim vagyon három-három,
Saldstein familia megakad egy páron.
Egy Szluha, egy Somsich, detto egy Stubenberg,
Ne félj, nem sorolok már elő több ergert.
Itt jön Trautmansdorf, Traun, Schmertzing, vagy mi.
Somogyit Vayt, Vasst hátul kellett hagyni.
Elvégre Viczay jön még két Törökkel,
De nem mérközhetnek tizenhat Zichykkel.
Im tehát elmondtam a grófokat renddel.
S mért nem mondtam volna? Hisz a gróf is ember,
Sőt találkozunk itt nem egy olyannak tán,
A ki nem csak ember, de ember a talpán.
Mindjárt készen leszek e temérdek névvel,
Csak hatvankét bárót hadd soroljak még el.
Négy Ambrózy vagyon ezeknek sorában,
Aczél, Bésán, Döry, Duka, mind magában,
Két Apor, Barkóczy, Eötvös, Fiáth, Fischer.
Két Gerliczy, három Horváth, egy Rudicscsel,
Inkey, Mednyánszky,Litphay Majthényi, Nemes,Kemény, Mesznil, öt Nyári, Perényi,
Prónay meg Orczy, mindegyikből három,
Podmaniczky, Redl megakad egy páron.
Simonyi, Rudnyánszky, Sina, három Splényi,
hármával Sennyei, s Wenkheim, Vesselényi,
Vécsey kettő van, Vay ötösével.
Ime készen lettünk a bárók nevével.
Felsőháznak hazánk most ezeket híjja.
Azt mondják a bölcsek, hogy még van sok hijja,
A kik megjelentek, tiszteljük hát mélyen,
S hogy jobb kedvök legyen, mondjuk rá hogy: Éljen!

8. Válaszfelirati javaslat

Fölséges ur!

1.Atyai szavadért, a melylyel gyülésünk
Megnyitottad, hálát mondani nem késünk.
Ezentul ne magad lészsz tehát ur rajtunk:
Azt is megkérdezed, hogy mi mit ohajtunk.
2.Hálásan ismerjük el nagy bölcseséged,
Mely sok régi bajnak vetni kiván véget.
Követeket hivtál, hogy törvényt hozzának
Közös érdekében királynak, hazának;
Szavad a jogvesztés bálványát ledönté,
S jogot állitott fel, a mely mindkettőnké,
És hogy eloszlassad aggodalmainkat:
Magyar koronának épségét kimondtad.
3.Mélyen érezzük: mit vállaltunk magunkra,
Hogy a mihez fogtunk, nem lesz könnyü munka.
Lehet, hogy nagy válság küszöbénél állunk,
S a nemzet jövője van letéve nálunk.
4.Negyvennyolczban hazánk alkotmánytörvénye
Roppant változáson hirtelen átméne.
Csendes időkre volt azután nagy szükség,
Hogy belőlök a jó és a rosz kitessék.
Hajh! De közbejöttek gyászos események,
És a rendelkezés lehetetlennél lett;
5.Tennünk kellett volna, s tétlenekké lettünk,
Tizenhat esztendő úgy mult el felettünk.
Akkor könnyen bántunk volna a bajokkal,
Javítani most már nehezebb lesz sokkal.
6.Mégis nem aggódunk e nagy munka végett.
Támogat jóságod, szived, bölcseséged.
Király s nemzet dolga rajtunk sem fog mulni,
Az igyekezetben nem leszünk hátul mi.
7.Alaptörvényinket nem tagadja senki.
Mag Fölséged is szentnek kijelenti;
Csakhogy trónbeszéde itt másba is vág át,
Fölemlitvén nékünk többi sok országát. -
8.Hogy a Habsburgházzal szerződést kötöttünk:
Kettős czél lebegett fölötte s fölöttünk.
A királyi háznak az volt ohajtása,
Hogy magának a trónt biztositva lássa;
A magyaroknak meg, hogy többé ne féljék
A király választás gyakori veszélyét.
De megegyezének abban mindaketten
Hogy így az ellenség tőlök majd megretten.
9.És igazságunk volt, mert így, egymást védve;
Minden zivatarból kiusztunk jó révbe,
Mig, ha akkor nincsen megállapodásunk;
Ki tudja hol volnánk most? Egy itt más másutt.
10.A közös biztonság így hát közös várunk,
Mi is nyujtunk támaszt, a viszont mi is várunk.
11.A másik fő dolog ama szerződvényben,
Hogy Magyarországnak önállása légyen.
És Fölséged ime! Azt is elösmérte,
Jogalapunk közös, - hálát mondunk érte.
12. Már régóta állunk e szerződvény mellett,
S függetlenségünket bántani nem kellett.
Eljártak nyakunkra nagy, veszélyes harczok,
És a birodalom nem vallott kudarczot.
Hát most talán magunk magunkat szétszedjük?
Sokkal erősebbek vagyunk mi így együtt.
13. Ausztriának, bár tőle külön élünk,
Vannak oly ügyei, mik közösek vélünk.
És most azt kivánja mitőlünk Fölséged,
Hogy mielőbb törvényt alkotnák e végett.
14. Ám légyen meg,  amit Fölséged ohajta,
Hogy ily törvényt hozzunk, igyekezünk rajta.
15. Hogy alkotmányt adtál többi országodnak,
Azért a magyarok csak áldani fognak.
Szabadságot kapván így a szomszéd népek,
Ők sem irigyelik már majd a miénket.
Ekép majd közösen élvezzük áldásit,
S egyik szabadságból nem von el a másik,
16. Sőt érintkeznünk is könnyebb lesz ezekkel,
Mint szabad nemzetnek más szabad nemzettel.
17. Milyen szabadság az, mit urok nekik szánt,
Azt mi nem kérdezzük, nem is tartozik ránk,
Csak hozzánk se jöjjön az a rendszer vissza,
A melynek levét most birodalmad issza.
Mert – mint már kimondtuk nyolcszázhatvanegyben -
Csak így működhetünk együtt, egyért, egyben.
18. Két fontos papirost, mely előttünk áll itt
Amaz octóberit, meg a februárit,
Oly felszólítással küldötted le hozzánk,
Hogy ezekre nézve határzatot hoznánk.
19. Tudjuk az elsőről, hogy fontos felette,
Közhírré Fölséged épen abban tette,
Hogy majd alkotmányt ad minden osztrák népnek.
20. De mi nem az által kaptuk a miénket.
Ezelőtt fejlődött több mint nyolcszáz évvel,
S egykoru a magyar nemzet lételével.
A hányszor a nemzet uj királyt választott
Mindannyiszor ujra ráesketék azt ott,
Sértetlenül állott akkor is előttünk,
Mikor Fölségednek ősével szerződtünk.
21. Hogy az octoberit Fölséged kiadta:
Nem tudott népünk mást érteni alatta,
Mint hogy azt a rendszert melylyel szivünk tépték,
Fölséged parancsa félre dobta végkép.
Ebben csalatkoztunk. Uj alkotmányt nyertünk,
S a mienk, a régi, a papírról eltünt.
22. De nem akarván azt Fölséged ránk tolni:
Hogy jutottunk hozzá? Hallgatunk arról mi.
Majd szólunk még róla, most az a mondásunk,
Hogy semmivé lenne ezzel önállásunk.
23. E nyilt rendeletből lett a februári,
De még szélesebbek ennek a határi.
Sok országot s népet akart egygyé tenni,
S mert nem igazi volt, csakhamar lett semmi.
24. A februárpátens lám azt fejezé ki,
Hogy már a magyarnak, nincsen joga néki.
25. Hogy van Bécsben rájkszrát, gyűljünk össze mind
De ott leszavaztak volna minket mindig.
Sőt – isten őrizzen! – ott az is megesnék,
Hogy a fő dolgokban szépen összevesznénk.
26. Más tekintetben is jogainkba vág a,
Elvétetvén tőlünk a közügy több ága,
Parancsolván egy így, más úgy, egy itt, más ott.
Innen vannak aztán számos surlódások.
27. Elhisszük hogy javunk a szíveden fekszik,
Mi sem akarhatjuk boldogságunk vesztit.
Ámde alkotmányos önállásunk sorsát
Fel nem áldozhatja soha Magyarország.
28. Mindkettőnknek tisztán az fekszik szívünkön,
Hogy köz egyetértés segítsen ügyünkön.
De köz egyetértés ott sohasem lesz meg,
Hol egyiknek adnak, másiktól elvesznek,
Egy országnak nyitnak új alkotmánybányát,
S elveszik másiktól ősi alkotmányát.
29. Ugy teszünk hát, a mint trónbeszéded mondja;
Oly javaslaton lesz gyűlésünknek gondja,
Mely kielégítő legyen a magyarnak,
De ne koczkáztassa széles birodalmad.
30. Negyvennyolczadiki némely törvényinket
Nézzük át, - Fölséged minket erre intett.
31. Már megmondtuk egyszer és most repetáljuk,
Hogy majd átvizsgáljuk, mihelyt időnk rá jut.
32. Hanem mindnyájunknak buzgó ohajtásunk,
Hogy tége dmielőbb koronázva lássunk.
Sok aggodalomnak csak ez vetne véget.
Hallgassa meg, kérjük, ezt a szót Fölséged.
33. Tisztelettel vesszük, ami akkor jő le
Bécsből, sőt addig is örülünk előre.
34. Fogunk törvényt hozni szellemiek végett,
És nem feledjük ki a nemzetiséget.
35. Különösen pedig a felé törekszünk,
Hogy a nagy szegénység ne okozza vesztünk.
Mi e tekintetben nagyon hátul állunk,
És anyagiakban nagy hiány van nálunk.
Pedig ha minékünk az állunk felaszna,
Birodalmadnak sem volna abban haszna.
36. Őszinte hálánkról teszünk bizonyságot,
Hogy meghívtad hozzánk Horvát s Tótországot.
Az egységhez… szívből járulunk ahoz mi.
Tiszta szívvel fogunk vélök alkudozni,
37. Az ő követségök mihozzánk ha eljut,
Ügyeiket együtt akkor majd tárgyaljuk.
38. De ki kell mondanunk lelkünk aggodalmát,
Hogy e két országtul elmaradt a Dalmát.
39. Fiume városnak sem említéd sorsát,
Pedig törvény szerint az is Magyarország.
Te nem akarhattad e dolog ily végét,
Törvény biztosítja koronánk épéségét.
40. Ellenben köszönjük, mit Erdélyről mondasz:
Hogy mi ezzel egymást megértsük, nagy gond az,
De ebben is sikert arathatni vélünk,
Csak alkotmánysértést ne várjanak tőlünk.
41. Kegyelmedet kérjük, óh Urunk, mind annak,
Kik politikai büntetésben vannak.
Hallgassa meg szíved buzgó kérésünket,
Jobb a ki kegyelmez,mintsem a ki büntet.
42. Tudjuk: jók s őszinték Fölséged szándéki,
És ezért háláját ki ne fejezné ki?
43. Hiv munkálkodásra vagyunk mi is készen,
De fáradságunknak sikere úgy lészen,
Ha, a mit régóta elvben emlegetnek,
A jogfolytonosság életbe lép tettleg.
44. Uj alkotmányt adni nem akarsz te nékünk,
Nem is fogadhatná azt el a mi népünk.
A nemzet s Fölséged is csak azt kivánja,
Hogy kipótoltassék a régi hiánya.
S mégis, a hol eddig, most is csak ott állunk,
Az önkényes rendszer uralkodik nálunk!
45. Azért kérünk tőled jogfolytonosságot,
Alkotmányos magyar törvényhatóságot,
Minisztériumot a mely magyar légyen,
S parlamenti kormányt, - a törvény nevében.
46. A rendezés, tudjuk, nem lesz könnyü munka,
Sok zűrzavart hozott nehány év nyakunkra;
De majd csak túl esünk minden akadályon,
S nem szükség, a rendszer hogy tovább fennálljon.
47. Az után a mit tett tizenhét esztendő,
Minisztériumunk nem lesz irígylendő.
De ha ingadoznék, ha roskadna tán az,
Nem hogy háborgatnánk, mi lennék a támasz.
48. A közös bizalmat ez erősitné meg,
S bizony használt venné magyar úgy, mint német.
49. De ha így maradunk ez időn túl is még,
Bizalmunk, nyugalmunk megingana ismét.
50. Kellenek törvényes alsóbb hatóságok.
51. A kik ne rettegjék a nyilvánosságot,
52. Kik az aggodalmat szívünkből kivennék,
Hogy egy czélra törjön a kormány és a nép.
53. Őszintén ohajtja fenn és lenn mindenki,
Hogy köz megnyugvásra a dolog menjen ki.
De köz megnyugvást csak úgy lehet remélnünk,
Ha önkormányzattal, s alkotmányban élünk.
Pedig alkotmányunk visszaállitása
Csak hasznos minékünk, s terhet nem tesz másra.
55. Bizton reméljük hát, mert ez annak rendi,
Kérelmünk Fölséged hogy teljesítendi.
56. Ime óhajtásink őszintén föltáránk.
Mi megtesszük, a mi kötelsség vár ránk.
57. Fölséged bizonynyal méltányolja bennünk,
Hogy alkotmányunkat nem lehet letennünk.
58. A szív, melyből ez a tiszta érzet támad,
Királynak is híve, nem csak a hazának.


***

Ezt a javaslatot  D e á k  jól feltette,
Kár hogy György Deák csak ilyen versbe szedte.


Forrás: Országos kis tükör. Verses krónika az ország dolgairól. Második füzet. Írta: György deák. Pest,1866. 

György deák (Illésy György 1832–1871): I. Verses krónika az ország dolgairól

 Igazmondó 1871. 319. l.

  1. A király Budapestre jön

Magyarok! Tudjátok, mi lesz mostanában
Pesten, Magyarország legfőbb városában?
Nagy dolog készül itt. Én elmondom néktek.
Meghallgassátok, mert ezt nem tudni vétek.
Hát… Ő Felsége már végtére megunta
A sok mérget nyelni, - s hallgatni naponta:
Hogy becsmérlik folyvást szegény nemzetünket,
És milyen jól teszi, mikor minket büntet.
- Nem lehet csodálni, ha ilyen nagy urnak
A szakácsok néha rosz tésztát is gyurnak.
Tehát Ő Felsége gyakran így andalgott:
„Ejnye no! Sehogysem jól mennek a dolgok.”
Eszterházy Mór gróf ott állott mellette,
Sokszor mondogatta, gyakran emlegette,
Hogy a magyar nemzet csakugyan hü hozzá,
S ha egy kicsit nyakas, szükség tette azzá.
„Bizony, uram király, nem jó lesz a vége,
- Igy beszéle a gróf – béküljünk ki végre.” -
Félig hisz a király, s kételkedik félig.
- Hja! Mikor a fejét úgy tele beszélik! -
„Nem hiszek én – ugymond –, csak ha szemmel látok,
Meglátjuk: úgy van-e, a hogy ti mondjátok.”
És int egy lokájnak, ki parancsra vára:
„Fogass be, egykettő, hadd megyek Budára.”
Le is jött Budára, hamar be is látta,
Hogy itt a pecsenye, amaz csak saláta.
Mert szépen fogadták, s olyan lelkesedve,
Hogy elkezdett hinni, és megjött a kedve.
Felutazott Pestre minden, a királyért,
- A többi csak otthon ivott a királyért. -
„Csakhogy ide jöttél!” – mondják a mágnások.
És éljent mond a nép, és van áldomás, sok.
Még a két primás is asztalához járul,
Egyik Esztergombul, másik Kehidárul.
Tetszik a királynak a mit lát s hall itten,
Több izben elmondja: de már ezt nem hittem!
Hogy visszatér Bécsbe, elővesz egy rostát,
- Menten hideglelős lesz az egész hóstát, -
Minisztériumát a rostába csalja,
Egyet perdit rajta s kihullott az alja.
Rövid uton elbánt sok tréfli személlyel,
Azután meg mások után nézett szélyel:
„Jertek oldalamhoz Majláthom, Sennyeim,
Ezentul ti lésztek ez én embereim,
Ti férfiak vagytok, amazok csak vázak,
Mentsétek meg a hont s a királyi házat.”
Sennyei meg Majláth azonban nem restek,
Hamar tintát pennát, papirost kerestek.
S a királyt rá vették, hogy még akkor este
Magyar országgyülést hivjon össze Pestre -
Magyar országgyülés lesz hát Pesten ujra!
Van-e, kinek szive erre ne ujulna?
Én nem csudálkozom, hogy Budapest már ma
Csupa készülődés, csupa nóta, lárma.
Pesti országgyülés! Ember azt hinné ma,
Hogy ujra megszólal, ki soká volt néma.
Pesti országgyülés! Bölcs urak agyában
Terem hát törvényünk, s nem a fábrikában.
Pesti országgyülés! A ki ezt hallotta
És szive örömre nem buzdul miatta:
Az olyan nem való többé semmi jóra,
Még csak nem is ember, nem hogy magyar volna.
Én részemről minden helyet utba ejtek,
A hol csak hallani a látni valót sejtek.
Ország dolgát mindig fürkészem: hogyan áll,
Egy kis bugyellárist hordozok magamnál,
Bele irom, mihelyt gondolatom támad,
Eképen készítem verses krónikámat,
Vehettek belőle minden utczasarkon,
De a föraktárát Heckenastnál tartom.

 

 2. Az országház

Folyó esztendőnek szeptember havában
Ott járkálék egyszer a Sándor-utczában,
S láttam, hogy szakterok, czokczesek és földik
Egy nagy épületet rontanak le földig.
Kérdem egy pallértól, a ki ott lármáza:
Mi lesz itt? – Rám mordul: „hát az országháza!”
Egy nagyon haragos ur is álla ottan,
- Ujságiró, a mint azóta hallottam, -
„Mi lesz itt? – szólott ez s szemmel végig mére, -
Az, hogy bölcsek ülnek a lovak helyére.
- Megint megfordultam ott november végin,
S im! Az uj épület kiadott a régin.
Hol eddig izé volt… fúrvézer kaszárnya,
Ott az ország diszes palotája áll ma. -
Gyakran csekély végre a nagy készületnek,
Gyakran a hegyekből egerek születnek.
Mig a Ferkó czigány putrit épit sárbul,
Kizöldül a levél, és megint lesárgul.
De hamar végeznek, a kik nem hevernek,
És mester a neve az okos embernek.
Hogy ész meg szorgalom együtt csodát szülhet:
Bizonnyal példája ez a nagy épület.
Örvendezzetek mind, kik onnan jót vártok,
Én részemről szívem mélyéből kiáltok:
Ámbár Bécsből hozni asztalost nem restelt,
Az isten éltesse az épitőmestert!
Azon urakat is sokáig éltesse,
A kik elhozták az országgyülést Pestre;
De azokon legyen áldás legfőképen
A kik itt majd törvényt csinálgatnak szépen.
Áldjon meg az isten, a ki jó, mindenkit,
S verje meg… csak mégis nem bántok most senkit. -
Azonban képzeljük, mintha már úgy lenne
A hogy lesz, mintha már ott ülnének benne.
Bátran a könyökkel! Hogy mi is bejussunk,
Hisz nekünk is volna ott benn egy kis jussunk.
A nagy ajtó mellett hallgatózni lyányos,
Nem is hallik ott ki, csupán Besze János.
Ellehetnénk ugyan a karzaton hátul,
De az csak úgy hemzseg jogásztul, damátul.
Két kezünkbe tollat és papirost vévén,
A terembe menjünk gyorsiróknak révén.
Hat lábnyira áll fenn az utcza színétől,
Hosszában tizenhét, magasságban hét öl,
Közel kétszázat lép, a ki körüljárja,
Nem Pesten, de messze földön sincsen párja. 
Kucsmáját az ember hirtelen lekapja,
Tiszteletre indit ez a sok hon apja.
Szivünk elfogódik, két szemünk káprázik,
Önmagához méltón ül az alsóház itt.
Szemközt ül az elnök, meg a két alelnök;
Minden szíre szóra kiterjed figyelmök.
- Nagyon vigyázz karzat, meg ne törd a csendet!
Mert az öregebbik mindjárt agyoncsenget. -
Mellettök két oldalt üldögél négy jegyző,
Minden nevezetes dolgokat feljegyző.
Minthogy a szögletbe a hang elég jól hat,
Oda elepedett ügyes gyorsiró, hat.
Igaz, hogy irásuk csupa egy ákombák,
De benne minden szó, a mint itt elmondák.
Az ujságiróknak is jutott tán egy lyuk,
De hogy merre és hol? Mi bizony nem tudjuk.
Jobb kézről, bal kézről, párnás nagy lóczákon,
Képviselőinket telepedve látom.
Arany nemzetünknek gyémánt foglalatja:
Megannyi nagy kincs ez, megannyi hon atyja.
Nem jöttek ők ide nagyravágyás örvén,
Szent e hely előttök s a hon java: törvény.
Nem is azért jöttek, hogy ország fizesse,
Egyiknek van otthon, másik meg keresne,
A mit itt fizetnek, az nagyon felmegyen,
S Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Azért vannak itten – oh szent kötelesség! -
Hogy a mi megtágult, megint összeüssék.
Bár sikeres volna kezökben a munka!
Bár tudnának hajnalt deritni honunkra!
Bárcsak a törvényes három év végével
Mind tisztában volna lelkismeretével!
S bátran elmondhatná: légy nyugodt, oh szívem!
A mi rám volt bízva, elvégeztem híven.

3. A nemzeti muzeum

Van egy épületünk, roppant tágas téren.
Benne emlék, kő, csont, állat, kép, könyv, érem,
Mindenből, a mihez köt egy vagy más érdek,
Kincs van itt lerakva, és e kincs temérdek.
Hires asszonyságnak régi zongorája,
Sok török fermánok, Mátyus koponyája,
Sulyos fegyvereknek drága gyüjteménye,
Százezer tudós könyv, ország szemefénye,
Mátyás imakönyve, meg az arany-bulla,
Remek drága képek, s kitömött sok hulla. -
Nyolcszázkettedikben tették le alapját,
Széchenyit áldd érte, a nagy István apját.
Harminchatban épült roppant palotája,
Adó forintjától garast adtunk rája.
Bele hordunk mindent a mit csak találunk,
- Az ajándékozás nagy divat minálunk. -
Folyvást ad rá népünk szegénye, mint dúsa.
Rajtunk kívül nincs is másnak hozzá jussa.
Azt mondtuk már eddig: párja messze nincsen;
Pedig csak most jön meg a legnagyobb kincse. -
Országnak nagyobb kincs ugyan mi más lenne,
Mint ha jó mágnások élnek halnak benne?
S hiszem istenemet, hogy ifja és véne
Jó a mieinknek, - legalább úgy kéne. -
Láttatok már házat nyári szép vasárnap?
Mikor belé kedves vendégeket várnak,
S meszelik, surolják, és nagy a gond rája,
Hogy az érkező majd nyájasnak találja.
Muzeumunk is már csinosabb a végett,
Hogy befogadhasson sok magas vendéget.
Ország gyülésén a magyar főnemesség
Lesz ez épületben a nevezetesség.
Szivesen láttatnak a kormányzó bánok,
Herczegek meg bárók, grófok s főispánok,
A magyar királynak legmagasb cselédi,
Kiknek hivatalja alkotmányos s régi.
Érdemes főpapság és főrendü más, sok,
Csak az uj bárók nem s a fertálymágnások. -
Hogy én prédikáljak ilyen embereknek:
Attól isten őrizz, az nem illethet meg.
Különben is egyik nem szorult még arra,
Másiknak meg akár borsót hányjak falra.
Csak annyit kérek hát, ha nem sérteném meg,
Hogy ide valódi förendkint jönnének. -
Felsöház, alsóház két ikertestvérek,
Ember mindakettő s mindakettő érett, -
Mégis az uraktól már én többet várok,
Hatalom, dicsőség, kincs azért van nálok;
És ha nem tudnának többet tenni értem,
Hogy miért urak hát? Akkor én nem értem. -
Nem azért beszélek, mintha tán most félnék:
Őseink emléke nálunk folyvást él még.
A mi urainknak mindenike jellem,
Nálok úri a sziv, a modor, a szellem.
Nem is kivánok mást, csak azt adja isten,
Hogy elődeikhez legyenek hük Pesten,
S mint üléseiknek múzeumi terme,
Világosságát mind legfelülről nyerje.

4. Választó kerületek

Kutyába se vették hajdan a parasztot,
Követet – mint mindent – a nemes választott.
De hála istennek! Már csak „akkor volt a!”
Egészen másképen megy negyvennyolcz óta,
Együtt küld követet a „ténsur” a „kenddel”,
A törvényczikk szerint következő renddel:
Hatot küldnek Tolna,Sopron, Veszprém, Borsod;
Három illeti meg Györt, Zólyomot, Barsot,
Hontból és Szerénből is jön három-három;
Négyet küld Verőcze, Ung, Bereg, Komárom;
Moson, Liptó, Turócz, Esztergom és árva
Mind kettő-kettővel vagyon praenotálva;
Ugy Pozsega, Torna, Csanád, Csongrád, Kraszna,
Csajkásokat eggyel hivják, ha lesz haszna;
Nyolczat küldenek a horvát határhősök;
Békés, Ugocsával, meg Zaránd kettősök,
Kettőket küldenek még Kővárvidéke,
S a hajdukerület nyakas dóró népe;
Baranya hetet küld, tizenegyet Nyitra;
Gömör, Szepes, Sáros, Krassó rugnak hatra.
Jászkun kerületből négy követünk jár csak;
Fiuméből egyet küldnek honfitársak,
Bánsági s szerémi végvidékek hármat;
Abauj meg Fehér öttel-öttel járnak;
Nyolczával küld Somogy, Heves, Pozsony, Trencsén;
Bácsból, Vasból, Pestből tizhez lesz szerencsénk,
Máramaros, Nógrád s Szabolcsból  hat fér el;
Horvátország jöhet tizennyolcz testvérrel;
Szathmár hetet, nyolczat küld Temes, meg Zemplén;
Zala meg Torontál nem megy tul kilenczén;
Középszolnok három, de Arad jön hattal;
Végre Bihar rukkol be egész tuczattal.
Aztán következik egynehány nagy város:
Eszék száma egyes, a Budáé páros;
Egynél tovább Arad s Esztergom nem mennek,
De öt dukál Pestnek s három Debreczennek.
Egyesek Fehérvár, Selmecz, Győr, meg Kassa,
Baja, Körmöcz, Csongrád, Komárom városa,
Pécs, Szathmár, Temesvár, Ujvidék és Zombor;
Egy jön Becskerekről, Békésből, Sopronból,
Jászberény, Böszörmény, Czegléd és Csabárul;
Pozsony, Szeged, Miskolcz kettesével járul;
Egyet küld Félegyház, Gyöngyös és Besztercze,
Mig Szabadka kettőt, de nagyobb is persze;
Kecskemét kettővel, eggyel jön Nagyvárad;
Egy illeti Gyulát, Halast s Egervárat;
Egyesek Kikinda, Körös, Makó, Szarvas;
Szentes, Pápa, Zenta eggyel-eggyel olvas;
Egy esik Nyiregyház, Versecz- s Vásárhelyre,
Követet több város nem küldhet e helyre.
Ha el nem téveszted már ezt a sok számot,
Háromszázhetvenhét jövend ki; ám számold.
De a főszám soha nem lesz ki egészen,
Mig hatvankilenczczel Erdély itt nem lészen.

5. Budapest képviselői

Mire versecskémet kilöké a sajtó,
Megnyugodt az ország temérdek zsivajtól.
Nagy zsivaj is volt az mult november hóban;
Bár csodára méltó benne nincs, valóban.
- Nagyot szusszan a rab, szabad léget nyelve,
S kinek szive telve, megered a nyelv. -
De most már elég volt. – Toll szalaggal félre,
Amazt a fiunak, ezt lányok fejére.
Leteheti botját, a ki azzal voxolt,
- A bolond is magát veri föbe sokszor. -
Béküljünk ki már most a szegény Iczikkel,
Megbiztatván őt is egy jó törvényczikkel.
Ólba a csikóval s a czigánnyal, sutba:
Képviselőinknek a neve már tudva.
(Bizom istenemben: nem lesz köztök dudva.)
Először választott Buda fél főváros,
S követ lett egy báró, meg egy patikáros.
Ezt a patikárost nem ismertük eddig,
És Budát miatta vannak a kik feddik;
De visszaszól Buda a hivatlan szóra:
- Nem lesz szégyenünkre, mi állunk jót róla;
Igaz: nem kiáltja nevét minden gyermek,
De mi jól ismerjük hű s derék embernek;
Nem csak pilulái közt ő generális,
De ha megszoritják, még majd praescribál is. -
S csakugyan Ráth Péter  lett követ Budárul,
Majd meglássuk: Pesten milyen füvet árul.- 
De még másik követ is jön át Budáról,
A kit úgy hivnak, hogy Eötvös József  báró.
Már ez ismerős név, s ember a gazdája,
Eszét nem csak e hon, a világ csodálja.
Övéi a legjobb hazai románok,
Sokat várnak tőle tót, sváb, szerb s románok.
Arany a beszéde, gyöngy a gondolatja,
Irók özvegyének s árvájának atyja.
Tudós elnöke ő több tudós egyletnek,
Különb embert alig lelhetnénk követnek.
Negyvennyolczban ő volt vallásügyminiszter,
Most is az lehet még s tudom, el nem lisztel.
Már most a lánczhidon szépen haladjunk át,
Másutt is keresvén alkotmányos munkát.
Huszonharmadikán volt Pesten a nagy nap,
A milyenek Pesten sem nagy számmal vagynak.
Köd volt, még a nap is csaknem lámpást oltott,
Nélküle is elég fény s melegség volt ott.
Volt zászló meg száz ló, volt éljen meg vivát,
Itt a hangok harczát, ott a voxét vivák.
Itt hamar végeztek, ott szavaztak estig,
Jól megválogatván öt követet, pestit.
Egy követ kemény lett, Kemény Zsigmond báró. -
Csak jót mondhatnánk el Erdély e fiáról.
Eredetét régi hősökben találja
Tulságos szerénység egyetlen hibája.
Nem látott, tapasztalt s nem tanult hiába:
Ott vannak törvényink mind, a kis ujjába.
Egyet ért Deákkal minden fő dologban,
Együtt munkálkodnak, mikor nagy dolog van.
A haza egének ha Deák a napja,
Akkor ő meg holdja, (sok eb is ugatja).
Nem volt e választás rá nézve szerencse,
Mert dukált neki, mint szombaton a lencse. -
Másik követ Pestről lesz Gorove István,
Ez sem hullott eddig keresztül a rostán.
Gazdag s mégis tudós, megnyughatunk ebben,
Képviselő volt már nyolcszázhatvanegyben. -
József külvárosban páros volt a kapta,
Hanem a diplomát csak egy ember kapta:
Egyik neve Móricz, másik Szentkirályi,
Nem aczél a szive, de esze királyi.
Kapitánynak gyenge, de annál jobb doktor,
Meglássuk: hogy gyógyit meg külső bajoktól.
A negyedik pesti követ Horváth Károly,
Nem beszéltetett ez még sokat magáról.
De azért zászlója a legszebben lengett,
Kálvinista, mondják, s egykönnyen sem enged.
Szépen mentek végbe mind e választások,
(Csak pár suszterpúb volt s csirkefogó vásott),
De legszebb képe volt a városházának,
Hol belvárosiak nem is szavazának.
Csak kikiáltották – még nem vert kilenczet, -
Egy szivvel és szájjal, bölcs Deák Ferencet.
Hogy ki ez a deák? Elmondom tréfábul,
Bár mindenki tudja, a ki nincsen fábul.
Csizmadia-bajsza, mészárosi válla,
De nincsen nagyságosb ember azért nála.
Bár ordót nem visel sem nyakon, sem mellen,
Nincs Európában ennél különb jellem.
Szive egy bárányé, esze óriási.
Adomái vigak, komolyak irási.
Galambszelid, de ki a törvény ellen vét,
Ugy vágja fejéhez, mint mennyköt, a könyvét.
Régen házas ember, a hon tette azzá,
Hét millió gyermek sorsát kötvén hozzá.
Rettenetes széles az ő köpönyegje,
Szél ellen, szó ellen, egy nagy népet fed be.
Az irigy rágalmat pehelykint szétfujja.
Ezer professzornál is többet ér kis ujja,
Mert – a ki emberét bennök nem találta, -
A vak igazságot ő kioperálta.
Ebből az emberből szent is könnyen lenne,
Ördög ügyvédje sem lelvén hibát benne.
Ő lesz – ha ugyan lesz – egyetlen miniszter,
A kit nem bánt senki, mert mindenki tisztel. -
Ilyen hét embert küld Budapest követnek,
Ezek a közjóért mindent elkövetnek.
S ha az ország sok ily képviselőt nyer meg,
Tudom: nemzetünk lesz a hetedik gyermek.


Forrás: Országos kis tükör. Verses krónika az ország dolgairól. Első füzet. Írta: György deák. Pest,1865.

2026. aug. 13.

Ismeretlen szerző: Árpád apánk


Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett!
Hervadt régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk!

Tud szeretni a magyar szív igazán,
S kit szeretne, hat téged nem szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk,
Érted honfi-szivvel áldozunk!


Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

2026. júl. 20.

Széchenyi István gyermekévei

 Rohn Alajos: Gr. Széchenyi István kőnyomatú portréja 1860 Pest

    Láttatok-e már jégveréstől sújtott virágoskertet?Láttatok-e sebekkel borított haldokló embert?
    Elpusztult kertből verejtékes munkával rózsalugast teremteni gyönyörű gondolat. A halálba indult emberi életet önnön vérünk árán megmenteni a legszebb emberi cselekedet. De egyetlen embernek szenvedő milliók sorsát jobbra fordítani, rom-országból új s szebb hazát teremteni: isteni feladat. Ilyenre csak óriások képesek. A nagyok között is a legnagyobbak.

*

    A „legnagyobb magyar” Bécsben született 1791. szeptember 21-én. Édesapja gróf Széchenyi Ferenc, édesanyja Festetich Juliánna grófnő volt. Fennkölt lelkű édesanyja kisfiát Szent István, első nagy királyunk nevére kereszteltette. Az első koronás király édes hazánkat Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s az ő példáját követte Széchenyi Ferencné is, mikor a kis újszülött Istvánt Magyarország Patrónájának oltalmába kérte. István volt a kilencedik és legifjabb gyermeke az ideálisan szép s harmonikus életet élő grófi családnak.
    Édesapja, a hétszemélyes tábla elnöke alapítja meg gazdag könyvtárának és műtárgyainak odaajándékozásával a Nemzeti Múzeumot. Igazi magyar főúr, aki bár Bécsben él, gyermekeit a legtisztább hazafias szellemben nevelteti. A leggondosabb édesapa, aki gyermekei nevelésével komolyan és nagy hozzáértéssel foglalkozik. Nem tűri meg otthonában a többi főúri házaknál divatos szokást, hogy a gyermekek édesapjukhoz csak előzetes bejelentés után juthattak be. Azt sem engedte meg, hogy őt fiai megnagyságolják. „Apa” és „anya” megszólítás járta az ő családjában.
    A kis három hónapos csecsemő gondozását Szabó Évára, férjezett Kőmüves Mátyásnéra, egy tősgyökeres magyar dajkára bízták. A hűséges lelkű Évát úgy megszerették, hogy az egyszerű asszony arcképét olajban megfestették s még ma is a Széchenyi család kastélyának falát díszítik vele. Mivel az édesapát lefoglalták hivatalos dolgai, a kis István nevelése főképp a csupaszív édesanyára és a természettől finom érzékkel megáldott dajkára hárult.
    Az akkori idők szokása szerint a főúri gyermekek sem jártak nyilvános iskolába. Széchenyi Ferenc kitűnő házi tanítókat választott gyermekei mellé, akik az édesapa nagyszerű nevelési elvei szerint voltak kötelesek tanítványaikat oktatni. A kis István gróf sokat betegeskedett, gyakran fájt a feje, láz is gyötörte. Így aztán nem csoda, hogy vézna fiúcska vált belőle. Annyira féltették a meghűléstől, hogy még a langyos szellőtől is óvták. Németül és magyarul beszéltek a családtagok egymással. A téli hónapokat Bécsben, a nyarat meg Sopronban és pesti palotájukban töltötték. Írás-olvasásra tudós Madách Sándor tanította meg a kis István grófot. Hittanra az örökké tréfálkozó kedvű Ziniel atya oktatta. Legkiválóbb házi tanítója azonban a későbbi híres nyelvész: Révai Miklós piarista pap volt. Az ő távozása után Novák Dániel rajzolóművész, majd a kitűnő Liebenberg János lett a nevelője.
    A vézna kisfiú nem volt csodagyermek. Szorgalmas, gyors felfogású, engedelmes gyermeknek ismerték; vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le. Vizsgái után édesapjától mindig nagyobb összegű pénzt kapott ajándékba. A pénzt azonban át kellett adnia édesanyjának azzal a kéréssel, hogy ő legyen szíves megőrizni nagykorúsága idejéig.
    Kiss Ferenc nevű háziorvosuk gyógymódja sok boldogtalan percet szerzett a fejlődő kis grófnak. Ha a feje fájt, vagy láz gyötörte Istvánka grófot, az orvos mustárlisztet rendelt a talpára és ecetes ruhát a fejére. Marhahúst sem volt szabad ennie, amit pedig nagyon kedvelt.
    Egyszer ebéd alkalmával sárgadinnye és cseresznye került az asztalra. A sárgadinnye láttára felcsillant István szeme, mert azt nagyon-nagyon szerette. Jó nagy darabot vett a tányérjára. Az asztalnál ülő háziorvos a gyermek egészségét féltvén, így szólt:
- Én dinnye helyett a cseresznyét ajánlanám István grófnak. A dinnye könnyen lázt okozhat, míg a cseresznye felfrissíti a vért.
    István gróf haragos szemet vetett a folyton kellemetlenkedő orvosra.
- Cseréld ki cseresznyére! – szólt a fia egészségéért aggódó édesanya.
    De a fiú, mintha nem hallotta volna a kettős figyelmeztetést, az aranysárga, mézédes dinnyéből jó nagy szeletet szúrt ezüstvillácskájára.
- Tedd le, édes fiam, a dinnyét – parancsolta szelíd szóval az édesapja. – Egyél inkább cseresznyét. Az orvosi tanácsot mindig meg kell szívlelnünk.
    De biz az úrfinak nem fűlt foga a cseresznyéhez. Nagy szomorúan eltolta maga elől a dinnyét, de a cseresznyéből sem evett – csak azért sem.
    Akaratos természete több apró dologban megnyilvánult. Sokszor csökönyösen s órákig bámult ki a kastély ablakán. Fájó szívvel nézte a vele egyívású jobbágyfiúk hancúrozását. Szeretett volna velük birokra kelni, versenyt futni. A labdajáték is nagyon vonzotta, a fára mászás is csábította, de, fájdalom mindig le kellett mondania ezekről az irigylésre méltó szórakozásokról. Nevelői nem engedték meg a jobbágyfiúkkal való érintkezést. – Nem méltó az a gróf úrfihoz – bölcselkedtek. – Hova lesz a tekintély? Ki látott már fára mászó, madárfészket felkutató, parasztfiúkkal fűben hempergő grófot? Inkább olvasgassa az Orbis pictust. Lovagolni, vívni, olasz, angol, francia, új-görög és török nyelven beszélni megtanították. A legtöbb időt zárt falak között volt kénytelen tölteni, a legtöbbször tanítóival együtt tanulgatott. Pedig hogy szeretett volna reggeltől estig kint kóborolni kis vadászpuskájával a vállán! Hej, bizony a kis grófoknak sem fenékig tejfel az életük!
    Nagy baj volt, hogy túlzottan féltették az egészségét, de még nagyobb, hogy a körülötte szolgálatot teljesítő cselédség hízelgésével elkényeztette. Így aztán a dölyfösség csúnya szokása kezdett gyökeret verni az ifjúvá serdülő István grófban. Egyszer azonban édesapjának éles szeme észrevette fiában ezt a cseppet sem kívánatos jellemvonást s igen alapos kúrát használt annak kiirtására.
    Darányi birtokukon történt. Édesapja magával vitte őt a gazdasági munkák ellenőrzésére. Az egyik hatalmas búzatáblát épp akkor szántották kezdetleges ekéjükkel a béresek. István előre sietett. A munkában elmerült jobbágyok azonban nem vették észre feléjük siető kisgazdájukat s nem köszöntötték megfelelő módon. Az ifjú gróf heveskedve kiáltott rájuk:
- Kendtek vén létükre még köszönni sem tanultak meg?
    A béresgazda tiszteletteljesen megemelte kalapját és alázatosan szólt:
- Nagyságos gróf úrfi, bocsásson meg, nem vettük észre közeledését.
- Ne papoljon kend, lám, most itt vagyok és mégsem jönnek a többiek ide, hogy tisztességet tegyenek nekem.
- Grácia szegény fejemnek, nagyságos uram, de az ökröket nem hagyhatják ott. Sietnünk  kell, mert ezt a táblát napszállat előtt fel kell szántanunk.
- No, majd én megtanítom kendteket tisztességtudásra – s közben igen sokat sejtető módon suhogtatta meg a kezében levő pálcát.
    Ekkor ért oda a harcias kedvű ifjú édesapja. Mindent látott és hallott. Megdöbbenve látta, hogy fia szívében a kevélység csúnya daganata mint fakadt fel. A jobbágyokat, a magyar nemzet kenyeret adó rétegét minden nagy szeretettel ölelte magához. Most sem engedte bántani őket, ugyanakkor pedig fiát alapos leckében részesítette. Szelíd szigorral így szólt hozzá:
- Édes fiam, nagyon tiszteletlenül viselkedtél ezekkel a derék emberekkel. Tedd jóvá hibádat és csókolj nekik kezet!
    István kezéből kiesett a pálca. Egy hang nem jött az ajkára, s úgy bámult apjára, mintha most látná őt először. Hogy is mondta az apja? Hogy ő, Széchenyi István gróf, több ezer hold leendő ura, a híres magyar mágnások sarjadéka kezet csókoljon jobbágyának? Hozzá nem is egynek, hanem valamennyinek?
- István, hallottad atyai akaratomat? – szólt újra az apa, látva fiának mozdulatlanságát.
- De, apa… hogy… én?… - dadogta a meglepetéstől és szégyentől fülig elpirult ifjú.
- Igen, fiam, te! Ha elég erősnek érezted magad arra, hogy e szegény embereket szidalmazd, úgy legyen erőd és bátorságod hibádat helyrehozni is. Az ő kérges kezük érdemes a csókra. Annál fogják ők az ekeszarvát, s hulló verítékükkel ők öntözik ezt a drága magyar földet. Ha ők nem lennének, mi sem ehetnénk puha, fehér kenyeret. Most az ekét, s ha ellenség támad reátok, akkor kardot szorítanak kezükben. Most verítékük, akkor meg hulló piros vérük termékenyíti meg ennek a szent földnek minden talpalatnyi rögét. Ha ők nem lennének, te sem lennél. A munkától és kardtól kérges kéz fölé hajolni nem szégyen, hanem a legszebb imádság.
    A fiú tágra nyílt szemekkel bámult atyjára. A gyönyörű szavak lelke mélyéig hatoltak s úgy érezte, hogy egy új világ felhőkárpitja nyílt meg előtte. A gyermekből érett ifjú lett egy röpke perc alatt.
- Igaza van édesapám, a munkáskezet megcsókolni nem szégyen, hanem imádság. Istenre fogadom, hogy szívemet és két karomat én is a magyar haza szolgálatára fogom szentelni. Kard és munka lesz az én vezércsillagom is mint jó apám-uramé!
    Azzal sorban kezet csókolt az zavarukban szinte sóbálvánnyá vált jobbágyoknak. Szegények csak félig értették meg a történteket s mégis – honnan, honnan nem –, könny lopózott a szemükbe. Hej, ha sejtették volna, hogy most, ezzel a kézcsókkal indult el golgotás útjára egy nagy magyar apostol!
    Az ifjú gróf mélyen érző és áldozatos, jó szíve gyermekkorában is megható módon nyilvánult meg két alábbi levelében. Egyiket édesapjának írta s megköszöni benne a híres Széchenyi-könyvtár címjegyzékét; a másik legkedvesebb emberüknek, a talpig becsületes és mindhalálig hűséges Papp Ferenc jószágigazgatónak szól. Írásmódja kissé németes, de meg kell gondolnunk, hogy tizenkét éves korában írta, s hozzá akkor, mikor főuraink legtöbbje nemhogy írni, de még beszélni sem tudott magyarul.

    Édes Kedves Jó atyám!

    Noha én gyenge időm nemis érdemlem meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: mégis adott az én kegyes Atyám, hogy én is valaha példáját kövessem és édes Hazámnak boldogságát, amennyire tőlem kitelhet, előre mozditsam. Fogok is iparkodni, jól tanulni is, ahogy tsak lehet és magamat jóságban gyakorolni, hogy így édes Atyámnak örömet tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép Könyvháznak laistromáért. Édes jó Atyámnak

    Pesten 26-dik Dec. 1803.
                            hálaadatos és engedelmes fia
                                    Széchenyi István m. p.*


(* m. p. = (latinul) manu propria, saját kezével.)

A másik levél ugyanabból az évből:

    Édes Jó Pap Uram!

    Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam, mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt melyet Bonaparte pálcájának hivják. Az Évának*
(* Széchenyi egykori dajkája) pedig küldök két font tobákot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Botsássa Pap uram, hogy oly rosszul irok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát* (* építészetet) Révai főtisztelendó urtól, aki gyönyörüen tud rajzollni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt, mikor irtam, hát többet nem irhattam, hanem máskor béhozom.

            Legkedvesebb barátja

    nov. 29. 1803.                       Széchenyi István.


    Az ifjú gróf tehetsége lassan bontakozott ki, akárcsak Napoleoné. A világverő francia császár édesanyja szerint fia gyermekkorában nem árult el semmi olyan képességet, vagy jellemző vonást, ami sejtetni engedte volna a jövendő óriást. A felséges zamatú téli körték legtöbbje is nyáron át savanyú vackorként csüng az ágon s a belsejének titokzatos mélyén elraktározott napsugarak a téli csend nyugalmában alakulnak át csodálatos izzé.                                                        Ferenczi István
    

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 4. sz. 1942.

2026. máj. 13.

Roboz István: A Balaton szerelme. Rege.

  



 


 

Tekintetes
KACSKOVICS KÁROLYNŐ,
született
ANTAL CORNÉLIA
Asszonyságnak,

Tisztelete jeléül
a Szerző.

I.
Szép estve volt, tündéri szép estve:
Alig látszott csillagtól az ég;
Fent csillag, és alant holdvilágban
Volt részeg a kéjittas vidék.
Felleg, avvagy szél? Erről szó se’ volt,
A légben csend, a fű reszketett;
Ez is azért reszketett csak, mert az
Égből rá harmat ereszkedett.
A harmatcsepp rászállt a virága,
S a mint hideg csókkal megcsókolá
Bokrai közt a vad tulipánt:
Egyesülve harmat a holdfénnyel,
Ugy égett, miként a briliánt;
Volt ének is a világos éjben,
Volt al égben harmónia-hang:
Csengett a bokrok csattogánydala,
Mint templomban az ezüstharang;
S mikor a legmagasbra fölvitte
Dalát az est primadonnája,
A virágok meghajták magokat,
S tapsolt rá suhogva
Az erdők levélkoronája…
Hát ott az a világoskék tükör,
Óriás alakban,
Mintha az ég szinét hordaná?
S hogy még varázslóbb, igézőbb legyen,
A sugárkoszorus hold s egész
Csillagcsoportok himezve rá?!
Ismerlek kékhaju tündérleány,
Balaton! Hazámnak nagy tükre!
(Tükre vagy-e e szegény hazának,
Vagy a siró nemzet
Mult időket gyászoló könnye???)
Azt hiszem én, könycsepp vagy te mégis, -
Égő emlék honfiak szivén:
Tudtul adni majd az unokáknak,
Hogy rajtunk nagy s erős volt az átok,
S örökös, mint a bűn, olly örökös a
Nehéz köny az ősapák szemén!!…
Ismerlek, Balaton4 kék hajaddal,
Milly szép vagy most, elragadó szép!
S milly mogorva, ha zsarnokod – a vész,
Szép hajadnak bársonyából
Sokszor egész fürtöket kitép!…
Mint sirsz, hullámnyelved miként sivít,
Ha a vihar meg-meglátogat;
És én elmerengve, fájó szivvel
Nézem arczodon a kinokat.
Azt hinném, hogy túl a hegyek láncza,
Melly két megye lábán nehezül…
Illyenkor a nagy csatákat nézve,
Megrendül tövében, s összedül.
Pedig a te család mi még ahhoz,
Mellyet anagy Oczeán kiáll;
Vagy a kebel, ha csalt szerelmében
Enyhe üdvöt akárhol talál??!

II.
Cseréljük el jelenért a multat,
S olvassuk e zárt, sötét könyvet;
Vérrel írott ennek minden lapja,
Karddal irta őseinknek karja; -
Hogyha betüzi majd az  utókor,
Ejtsen rá egy megszentelt könyet!…
Menjünk lelkem, menjünk a sötétbe,
S a lapon tárjuk föl a regét.
E fényes lap, a nép hite, arcza,
Ez tükrözi, ez ragyogja vissza 
A Balaton szép történetét.
***
Nagyon régen… a néptusák felett,
Mielőtt e föld hazánkká lett;
S Ázsiának virágos térein,
E szép arany bölcsőben,
Ringaták a harczok zivatarját -
E hir- s babérra termett nemzetet!…
Mikor még a négy folyam hullámit
Nem nevelte honfibú könnye;
S kürtzaj között tomboló paripák
Vitték a hősöket elszánt halál,
Dicsőség és szent győzelemre!…
Száraz volt e föld a piros vértől, -
Nem volt cselszövény és árulás;
A keblet, a vérző szivsebeket
Nem szaggatá pártos szakadás…
Ezredévek előtt nagy tenger volt,
Hol most áll a szép kis Balaton,
Hegylánczok, s a tetők koronája,
Csak – mikéntha volna egyes gálya,
Ugy uszott a tengerhabokon.
Szerelmes volt tenger ő kegyelme, -
De kedvese nagyon messze volt;
S hogy minden napnem lehetett véle,
Enyelegni boldog szerelmébe,
Fájó lelkén száz pokol honolt.
A nagy Oczeán volt szerelme tárgya;
De e gyöngyös, gazdag, szép leány,
Föl nem vette csábitó szavait,
S jót mosolygott égő bánatán!…
Gondolhatni, Ocezán királyhölgy,
A kit minden tenger udvarolt,
Kinek ékszerei, drága gyönge,
Kincstárakat, koronákat érne,
Illy szegény legénynek
Szerelmére épen nem hajolt.
Majd bizony! A mennyből földre esni,
Sárból tépni nyiló virágot;
Szegényt boldogítni szerelemmel,
Holott e láng gazdag fényt követel…
Nem ismeritek a világot? -
Érezte ezt a szerelmes tenger,
Szegénysége szörnyen fájt neki;
Tépelődött, őrjöngött bujában,
S könyben usztak siró szemei.
Mondják: e kín végtelen lehetett,
S a sziv lángja égető pokol;
Hányszor látták kitörni e lángot,
Tüzben égni Badacsonyt, Csobánczot -
A tengernek szivét, lelkét
Hamvadni az emésztő bú lángitol.
Gazdaggá kell lennie, hirt s nevet
Örökölni, dicsőség s vagyont…
Nem egyszer gondolta ezt magánba,
S állt a napokkal véres tusában,
Mig homlokán megőszült a gond!…
-    -    -    -    -    -    -
Parancsolt a szilaj hullámoknak,
Szivén ápolt bút, gyötrelmeket;
Imádkozott: hogy mit sir, a könyből
Adjon Isten drága gyöngyöket,
Sugarat kért az égető naptól,
Csillagoktól fényes ragyogást,
virágot a tavasz szerelmétől, -
S hogy búja is képviselve legyen,
A zord ősztől lassu hervadást!…
Imádkozott: hogy a hullámokból,
Melly ringatja lelkét éj s napon,
Legyen soha ki nem alvó emlék,
Legyen kín és örök fájdalom!!..

Az imádság nem hangzott hiába:
Égő könnye drága gyönggyé lett.
Adott is az égő nap sugarat,
A csillagok fényes ragyogást,
A tavasz virágot – szerelmet,
Kapott az ősztől lassu hervadást;
Hullámból lett emlék, s fájdalom!
Ennyi kincs és ennyi drágaságtól
Égett a sziv s lélek gazdagon.
Mind hiába! Kincshalmaz és gyöngyök
Nem vakiták el az Oczeánt;
Égő szerelem… bú és hervadás…
Csillagoknál fényesebb ragyogás.
Hidegen hagyták az
Érzéketlen, szép tengerleányt.
Évre év jött; a tenger gyötrelme
Mindig nagyobb lett és végtelen, -
Hogy is mulnék el e nem alvó láng,
Melly tán a sirban is jár égni ránk; -
Búra bú jött; ez a kis gehenna,
Egyre marta, dúlta a szivet.
Ismeritek a legnagyobb lángot?
Mellyből csak egy szikra
Fölgyujtana miriád világot.
Ismeritek e nagy láng tüzét, -
A nem viszonzott szerelem hevét? -

Igy multak el évtized s századok,
Nem adott irt sebre az idő!
Mult s jelen – e tudatlan orvosok -
Egyetlen gyógyszert használtak mindig:
A nagy sebre balzsam a jövő.
Győzött a vágy; elég volt a bánat,
Melly őrlé a tenger életét.
Elhatárzá: hogy fölkeresi a
Nagy Oczeánt, szép szerelmesét.
S hogy ne legyen semmi gát utjában,
Szabadon járjon, mint gondolat:
Nem a földön, láthatatlan uton,
Elszökött a sötét föld alatt.
De mielőtt menne gazdag kedveséhez,
Ráborulni hideg keblére;
Szelid szózat fogamzott lelkében,
Itt hagyott Balaton, ifju nővéréhez.
-    -    -    -    -    -    -
Kékhaju Balaton, szép testvérem!
Ha valaha kis szived földobog:
Ne higy akárkinek mindjárt,
Oh ne higy senkinek könnyen,
Ki szerelmet koldulni bekopog.
Sokan szerelmet hazudni járnak,
Mert szive nincs – nincs a csapodárnak.
Azért ne higy annak, a kinek szavára
Szived azonnal lángra gyul, lobog.
Mert átokká lesz azon csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
Ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökitni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolodjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békeséged, mellyet
Reményidnek nemv árt üdve ad.
Napod éjjé leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök;
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök…
-    -    -    -    -    -    -    
Elhangzott az intés… s a szerelmes
Tenger itt hagyta ez árva hont.
Itt hagyta szép, kékhaju testvérét,
Az utána síró Balatont.

III.
Ezredév született az idő méhéből,
S ujra másik ezred a mult ezredévből,
Egyik letünt percz a másik sirját ássa,
Teremtés óta ez a világ folyása.

Remény hamván remény, bubánaton bú nő;
Az öröm virágát eltépi az idő.
Hitünk – az élet e legmagasabb fája,
Meg-megfeszittetik, s ujra zöldel ága…

Lelkünk repül… szivünk örök vágyban mereng,
Gondolatunk szárnya sötét napokba leng!…
S míg szemünk könyezi a sok boldog időt,
Bányászkodunk… Hittel ássuk a zord jövőt!!...

Barátság s bizalom, behunyt szemmel halad;
Égni és dobogni a szivnek nem szabad!
A bün koronát hord, s a rény istenarcza
Öröktől fogva küzd, és izzad a harczba!!…

Igy folynak a napok… a tenger szerelme, 
Könyei, fájdalma már rég elfeledve.
S mintha nem is volna szivébe’ fájdalom,
Virágzó napjait éli a Balaton.

Eltünt testvérének rég hallotta hirét,
Szép ideáljának megnyerte-e szivét?
És a büszke, gazdag Oczeán kisasszony
Hideg márvány-e még, vagy boldog menyasszony?

Ez a föld is sokat szenvedett azóta,
Volt tenger veszélye, volt rajt’ boldog óra.
Sok drága gyöngy hullott inden porszemére, -
Könyek zápora… és honfiaknak vére!…

Balaton vidéke szép táj, s gazdagságban,
Egyetlen tartomány széles e hazában.
Győrtől a Dráváig és föl a Dunának,
Félvilágon nincsen párja e szép tájnak.

Galerius maga, Romának császára,
Hogy nagy legyen e szép paradicsom ára;
S örök hirt adjon a drága tartománynak,
Nejéről nevezte szép  V a l é r i á n a k.*

Krisztus születése után négyszáz évre,
Telepedett itt meg Romának hős népe.
S rá ezerszáz évre már népünk virága
Harczban állt, és nyögött a török igába’.

Állt már Koppán, Somogy erős vára,
Hol hir ragyog a hős Nádasdi kardjára;
Hol a villogó vas győzött, s az ércz kebel,
S Regeff pasa gyáván kegyelmet esdekel.

’Nincs kegyelem!’ zug s üvölt a maroknyi had,
Hangjára a várfal egy-egy ölnyit hasad.
’Nincs irgalom!’ zug a had ujra rettentén,
S a gyáva, szolganép földig alázva lőn.**

Hát büszke Ibrahim, endrédi pasának
Levele, mit irt a hős Pyski Istvánnak?
Hogy Tihany várnak e vitéz kapitánya
Vijjon meg ő véle élet vagy halálra.

Tudjátok, a pasa mért gyuladt haragra?
S mért készült Pyskiel élet-halálharczra??
- Azt irta a császár zászlós agájának,
Nincs árpája a mit adjon a lovának.***

Állt már Sümeg, Csobáncz s Keszthelynek végvára,
Mindegyik várnak egy vitéz kapitánya.
Az őrségbe tüz, láng; kardja égő villám,
Melly mennydörögve sujt a nagy veszély napján.

Tatárjárás után Hegyesd sziklafészke,
Épület még negyedik Béla idejébe’.
Utóbb a sziklavárt Sárkány család birta,
Mig a ravasz Hamzsa tőle elfoglalta.

Félt a fehérvári pasa, hogy a falak
Meghajolnak még a vitéz magyarhadnak.
S régi jó vezérét, Bajazetet küldé,
Hogy öljön, raboljon és a várat védné.

Hol gyilkolásban legény kellett a gátra,
Bajazet ott nem is maradt soha hátra;
Száz lovas és annyi gyalog katonával,
Állt szembe a tüz és mogorva halállal.

Nádasdi Tamás volt ekkor évben nádor;
Jól forgatta kardját, szive, lelke bátor.
Eck grófot küldte el, hüségébe’ bizván,
Ki épen Győrben volt vezér s várkapitány.

Előre nyomul Eck vitéz seregével,
Mint a szélvész, ha küzd haragos felhővel.
Minden legény egy hős, hazáért lángoló;
Köztök Magyar Bálint és Gyulafi László.

Megáll a vár előtt a maroknyi sereg,
Mig fent a szolganép mint a füszál remeg.
Megdördül az ágyu, „hurrá”-t kiált a nép,
S golyózápor között mindig előbbre lép.

Egyre bőg az ágyu; nem tágit az őrség:
Bár ott honszerelem, itt a gyülölet ég.
Golyó golyóra száll… Döngetik a falat,
S a vár oldalában óriás rés hasad.

„Add meg magad pogány!” rivalg a hős tábor;
„Jön a német sereg, és vele a nádor.
Add meg magad pogány! Mentsd meg rongy éltedet,
A német seregnél nem találsz kegyelmet.”****

Nincs csüggedés! Egyre dúl a haláltusa,
Szikráznak a szemek, nincs a karnak nyugta.
Még egy roham, egy „hurrá”, s a véres csatát
Nem birván Bajszet, föladta táborát.
***
Itt van egy lap megint, piros vérrel irva,
A magyar nemzetnek hány volt illyen napja?
Ömlik a vér… ömlik; megfest a földet,
S gyönggyé varázsolja rajt’ a porszemeket!…

Nugodjatok hősök! Csaták csillagjai!!
Nevetektől égnek a jövő napjai…
Lesz majd kő rajtatok, fényes, multhoz illő,
Aranyos irással, mit nem mos el idő!

Kő lesz fölöttetek a sötét gondolat,
S egy-két elhullott köny- a ragyogó irat…
Széppé lesz a mult és széppé a temető,
Rajt’ minden gondolat faragott márványkő!!…

IV.
Lezugtak a csaták, s a váralak
Romban állnak a tetők felett,
Mintha volna mindegyik remete,
Multnak a jelenhez járó lelke, -
Őrzik a kincs és emlékeket.
Le-lenéznek a kék hullámokra,
Sötét arcz, felleges homlokkal;
Hallják a titkos sohajt, bánatot,
S kérdik az agg tutort – a századot -
Hogy e szép lány virágzó korában,
Mért küzd olly emésztő gondokkal?!
Való, a mi való; szép Balaton
Most volt élte virágzó szakán.
Bárkit is leigézett szépsége,
Világ nyelve és a nép regéje
Csak így hivta:  szép tündérleány.
Szerelemtől számüzött testvére,
Rég ideje, elfeledve már, -
Feledve mult, feledve az átok,
Szivét égetik a gyötrő lángok:
Vágya, lelke, tudja ég, hol jár?!
A szerelem örök-zöldellő fa;
Télen,nyáron hajt virágokat.
S nem szárad egy hamar, bár ezerszer
Csonkitsd meg rajta az ágakat.
Az élőfát ott kint a szabadban
Hányszor sujtja haragos villám, -
Belől elég, és kint a szabadban
Zöldellő lomb reng koronáján.
Lent a földben van a titkos erő,
Melly a fának nedvet, éltet ad;
Téphetsz róla levelet, virágot,
Azért ki nem szárad:
De az életfőhez – a gyökérhez,
Nyulnod ember, soha nem szabad!
Epen illyen az égő szerelem,
Van virága, van zöld levele;
Letéphetik ezt a körülmények,
Azért nem szárad el, nem veszett ki,
Mert lent a sziven van élete…
Csak a szivet ne bántsd élet és sors!
Csak ennek hagyj békét gyötrelem!!
Adhatsz akadályt és csapásokat,
Azért égni fog a szerelem…
Dúlt a láng a szerelmes leányban,
Búban töltött éjet és napot;
Vágya, lelke minden erejével,
Szerette a hajnalcsillagot.
Az égen a sugárfényes ifju
Minden égő arczczal járt;
S mintha esze ágába’ se volna
A szerelem, küldött a habokra
Egy-egy hideg, reszkető sugárt…
Azt hitte a szegény tündérleány,
Hogy e sugármosoly mind igaz;
Oh, pedig ha belátna a szivbe,
Világon e legnagyobb mélységbe!…
Tudná: hogy e tüz hazug s ravasz!!

Egyik éjen – szép éjszaka volt ez -
Alig mozdult virág és füszál.
Sugár urfi olly fénybe öltözött,
Hogy fényénél váltig irhatál.
Tetszett ez a szép tündérleánynak,
Felölté legszebbik ruháját.
Kiült lelke merengő arczára,
S a világos éjben szétzilálta
Hajának sötétkék bársonyát.
Épen együtt van a két jó barát,
Hallgassuk a vallomásokat.
Milly szép leend, mit egy tündérleány,
S égő csillag reszketése ad!…
’Jó estvét virágom, tündérleány!
Látásodra messziről jövék.
Épen mint napsugár a virághoz,
Melly a himporokra szerelmet hoz,
Miriád mérföldet fut, szárnyal át,
És mégis meleg, és mégis ég…
Hogy, miként vagy lelkem drága vágya, 
Éltem gyöngye, gyönyörü leány!
Zöld levele reményim fájának,
Szivem titka, kedves violám?!
Mint folyik élted – ez a legnagyobb,
S drága aranyport termő folyó;
Van-e tengere már, hova szakad,
Vagy neked csak ábránd a való?…
Hogy valál, mióta nem láttalak, -
Ezredév ez, ugy-ebár leány!?
Ezredév?… Hisz ez még kevés idő,
Egy örökkévalóság reám!…
Gyöngy leányka! Nemde eltaláltam?
Felejtsd rajtam szemed éjjelét;
Istenemre lányka! Az én éltem
Ez éjjelhez hasonló sötét.
S ha e két éjszaka összeolvad,
Belőlöknap, lángsugár leszen;
Olvadj össze éltem sötétjével,
Égő napom! Fényes éjjelem!!
Csak egy igét lelkednek mélyéből,
Csak egy elreppenő hangot ajkidon!
Melly, mint hegedük dala átrezgjen
A kebel- és lélekhúrokon.
Egy hangot, melly emeljen, vagy sujtson
A gyönyörök mély örvényében;
Legyen villám ajkidnak e hangja,
S mennydörögjön szívem mélyébe…
Egy szavadban mennyemet találom,
Egy szavadban kinom pokla zeng.
Add az elsőt „szeretlek” hangidba,
S fájó lelkem ábránd-, ködárnyakon
Epekedve, többé nem mereng…’
Elpirult a lányka e szavakra.
Csillagán égett szemefénye.
A teremtő így nézheté régen
Világremekét, hogy
A semmiből megteremtette…
Homlokára gondredők borultak,
Szive égett, de még nem hajolt;
 S elmerengve, félig ihletődve,
Reszkető hangon így válaszolt:
„Hogy olly messzeségből jövél hozzám,
Jó fiu! Ez áldozat tőled,
De nézz végig a fellegtáboron,
Mennyire üzi a könyfájdalom,
Megáztatva a vidékeket.
Mennyire van a kék ég a földtől,
Sugara mégis itt lent remeg…
Fent lakik a harmat a magasban,
S mennyire fárad, ha üdvözölni
A viráglevelet szállja meg?!…
Sugár, harmat, mind leszáll a földre,
Mert a második menny itt vagyon.
Igen! Földi mennynek mondják, s poklunk?
A szivet szaggató fájdalom!
Hogy éltem – szerinted e nagy folyó,
Miként folyik! Van-e tengere,
Hová szakad, vagy most is csak ábránd,
S lelket csaló ködárny mindene?!
Köszönöm szivből! Az én életem
Egy száradó nagy virágbokor;
Itt-ott nyilik örömvirág rajta,
Ezt is minduntalan leszakitja,
S eltépi a bubánat sokszor.
Egy pillantást szemeim éjéből,
Ajkimról egy boldogitó szót:
Menny és poklod függ ezektől, - mondád,
Tőlök várván a komoly valót.
Oh csillag! Egy hang az én ajkimról,
Fénysugár szemeim éjéből,
Korán sem birnak üdvöt alkotni,
S kéjt számodra a semmiségből.
Adhatok csak puszta reménységet;
de tudod, hogy mi az a remény?
Hideg hulló csillag, a türelem
Elátkozott, sötét éjjelén!…
Inkább vágyaidat tépd hát össze,
Csak reménnyel ne biztasd magad!
Mig a remény való gyümölcsöt ád,
Sokszor a sziv százszor meghasad…”
’Kis tündérke, gyönyörü beszéded
Egészen a lelkemig hatotŧ;
S a helyett, hogy rombolt volna bennem,
Uj gyötrő vágyakat alkotott.
Lemondani egy nagy királyságról,
Melly üdvöt, boldogságot igér;
Mellynek gyöngye, kincs s égő gyémántja
A kerek földnél is többet ér.
Lejönni olly magasról a mélybe,
A czélt nem érés kinpoklába…
Nem lehetni sas a fellegek közt,
S angyal a dicső mennyországba’?!…
Od’adni az egész nagy világot
Egy perczért, egy hideg szavadért;
s annyi sohaj és szentelt fájdalom,
Ne nyerjen mást, mint hervadt babért?!
Akarnád-e, a lobogós hajó,
Mit a sorskény tengerhabon hajt,
Hogy ne szálljon boldogság révébe,
Hanem a hajósnak szerencséje
Üvegdarabként elzuzzék rajt’…?
Akarnád-e, hogy csillagragyogás…
Szivárvány… nap és virágillat…
Tél viharja… tavasz s nyár édene…
Harmatár… s a természet szerelme…
Elmuljék egy pillantás alatt? -
Nem leányka! Ennyi szép életnek
Nem lehetsz zsarnoka, halála;
S elnézhetnél-e ennyi gyönyörüség
Virágtalan koporsójára,!…
Virágtalan?! De mit is beszélek;
Koporsóra minek a virág?
A halottnak egy virága van csak,
Tul a siron boldog más világ.
Füzér… zöldellő lomb… és szemfedél -
Hah! 
Kell is a halottnak illyen ék?
Balzsam lenne ez, ugy-ebár világ,
A szivnek sebére,
Melly pálczád alatt összetörik?!
Félre balzsam!… tömjén!… virág és fény!
Ne nyomjátok a halottakat…
Kevesebbet kivánnak ők tőled,
Sáfár világ!
Szennyes lábbal ne hagyd eltiporni,
Fölöttök a szentelt hamvakat - - -
Ne fordul el át nap, a sötéttől,
Ne nyugodj el békvilágom!
A gyönyör napja ha leáldozik,
Utána fölkél egy
Sáppadt tele hold - - a fájdalom!!
Adj fényes valót – szerelmedet,
S a sötét pontból világcsillaggá
Varázsolod fájó lelkemet!…’
A leányka e mézes szavakra
Megrendült egész valójában.
Hinni kezdett, majd megint kétkedni,
Mint a szerelemben szokott lenni,
A kéjek e nagy mámorában…
Olly csendes volt minden az éjben, hogy
Meghallott a szellők beszéde;
S lehetett látni a habgyűrűkön,
Miként ringatá magát az öröm, -
A szerelmes csillag szép fénye…
Nehány percz csak! S csendből zivatar lett,
Orditva zúg a dúló elem;
Hullám hullámra tornyosul össze,
A hableány homloka sötétül,
Mintha lelke össze volna törve, -
A te müved volt ez: szerelem!!…
Igen! Mert a sziv dobogni kezdett,
Lángra gyuladt lélek és kebel.
Ez okozta a vész és hullámot,
Melly a lányka homlokán csatázott,
S szivnyugalmát ez rabolta el!
Sirt, sohajtott, - oh, de ind hiába:
Meg volt a láncz, melly rá nehezült;
Rabja volt a legnagyobb erőnek,
A szerelem börtönében ült…
Mindig ott volt mellette a csillag,
Megsimitá borús homlokát;
vigasztalta, letörlé könyeit,
Végig csókolta bársony haját.
Bár a hölgyben dúlt a vágyak harcza,
Mégis félte a sötét jövőt;
És a sugár minden erejével
Sem birhatta vallomásra őt.
„Menj vissza! Oh, menj vissza egedbe!
Szólt zokogva a tündérleány;
Mért cseréled mennyért el a földet;
Ugy sem nyerhetsz itt örök szerelmet, -
Menj! S ne zavard nap és éjszakám.
Ne kisértsd a lelket nyugalmában,
Ne hagyd égni rajtam sugarad;
Elveszett rám nézve már az élet,
Égnem és lángolnom nem szabad…”
’Szépséges lény! Földi üdvöm szentje!
Mért hogy az élet rád elveszett?
Hisz a virág, ha egyszer hervad is,
Az uj tavasz
Mindig hoz rá ujabb életet.
Kell-e harmat, uj eget teremtek,
Melly öntözze virágkorodat;
S ha meguntad a rég kiismert fényt,
Varázslok rá más csillagokat!…
Adok boldogságot, földeritni
Napjaidnak sötét fátyolát…
Gyönyört… adok szemeidbe könyet -
Ha úgy szereted ezt -
Siratni a hős apák porát…
Avagy mit kérsz, mit kivánsz még tőlem?
Tán virágát gondolatimnak?
A jövő titkának varázsfátylát,
S nyitó kulcsát boldogabb kornak?!
Oh, ezt nem adhatom, gyöngyvirágom!
Századoktól könyörögd ezt el.
Mély e titok… s hogyha kérdeznéd is,
A rohanó kor rá nem felel!!!
De a többit mind elővarázslom
Szavadért, egy pillantásodért;
Meghalok… hogy ujra föltámadjak -
Uj halállal halni
Üdvöd, mennyed s boldogságodért!…’
A hullámok egyre, s jobban zugtak,
Mindig nagyobb lett a vészroham.
Mint tüzben a gyémánt, a szerelem
Ugy ég ki a nagy fájdalomban…
E vész közt a lányka szerelme is
Mindinkább nőtt és erősödött;
Utóbb egész világgá lett enne,
Mellyhez éltet, boldogságot kötött.
„És ha szerelmemet odaadnám,
Neked fiu! S vele éltemet:
Lennél-e hajóm hű kormányosa,
A zajgó világtenger felett?
Vagy ha időd elorzá kincseit,
Szélnek adod a puszta hajót?
S nem lesz erő megalkotni többé,
Szivnyugalmat, e nagy földi jót?!…
A kincset is kiássák a földből,
Pénzt vernek belőle, s vesznek rajta
Szivet… becsületet… titkokat!…
Hát ha szerelmem kincsét felturva,
TE is pénzt veretsz belőle, -
S eladod rajta nyugalmamat?…
Oh, mert pénz kell, s csak pénz a világnak;
Sziv és lélek?… Erre semmi gond!
A hirt-nevet száraz fához kötik,
S kinek esze van – az ind bolond.
Nem lesz-e előtted szerelmem is
Szálló  por… mit elkap a vihar?
S többé vissza se ád… De igen!
Ha meghalunk… vele eltakar.
Egész élet nekem a szerelem,
S világomban a legnagyobb kincset,
Reád bizni épen nem merem.”
Mint a holdfény, halvány lett a csillag;
Hitte, hogy elveszt a csatát.
Még egy próba, még egy uj imádság,
S ujra kezdé szive ostromát:
’És te remegsz, és te reszketsz lányka!
Félted a hajót, mit rám bizol;
Hogy a viharok kezébe játszom,
S érczjellemem, mint ág, elhajol.
Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon:
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom.’
„És ha nálam szebb angyalod támad,
Szólt kétkedve a hableány-  ugy-e,
Kiszellőzteted majd egedet?
Mert a szerelmeseknek egy egében
Két angyal egyszerre nem lehet.”
’Soha -  mondom – soha gyöngyleányom!
Csak te lész éjemnek hajnala;
Ha te elhagysz, megbomlik az üdvhon,
S elpusztul a mennyország maga.’
Menni akart a szerelmes csillag,
Az idő is már reggelre jár;
S tudta, hogyha fent nem lesz az égen,
Leskelődő csillagtársitól
Rá gunykaczaj s szemrehányás vár.
„Megállj csillag! Szólt hozzá a lányka,
Maradj, ülj le, fogd meg kezemet;
Tiéd a győzelem borostyánja,
Mert megnyerted égő szivemet.
Tiéd az élet, időm és napom,
És ezennel vegyed hitemet:
A milly igazán beszélek néked,
Ugy áldja meg Isten lelkemet.”
’Én is hived leszek – szólt a csillag;
Esküszöm oh életre, halálra!’ -
S lángoló csókot nyomot a tündér
Tenger keble hullámmárványára.
’Nem szakitja föl a köteléket,
Ugy-e lányka, semmi hatalom?
Mondd: hogy örökké  ég benned a láng,
Örökös lesz a vágy, fájdalom.’
Ihletődve felelt a tündérlány:
„Olly igaz mind, mint egy Istenem!”
És a csillag ráborult zokogva
’Isten előtt lányka úgy legyen!’
***
Alig hogy elhangzott az esküszó,
Fölhasadt a szép piros hajnal;
És a csillag visszaszállt az égre,
Nehéz sziv, bú, gyötrő lángokkal

Hát a tündérleány? Elszakadva,
Vágyban kisérte a csillagot;
Melly elvitte nyugalmát magával,
S hagyott érte – örök bánatot.

V.
Mi lelt, mi lelt szép Balaton!
Mért fáj úgy a lelked?
Hova tetted vidámságod,
hova lett a kedved??

Eddig ha arczodra néztem,
Öröm égett rajta;
Most csak egy virágod nyilik,
Azt is a bú adta.

Homlokodon felhőt látok,
Mit jelent ez árnyék?
Szemeidben könycsepp ragyog,
Kié  ez az emlék??…

A te szived nyugodtan volt,
Nem zavarta semmi;
Tengerré lett a keserved,
Nehéz rád ismerni.

Mi a bajod? Fáj ott belől??…
Mi dúl, mi bánt, mi rág?…
Tudom… tudom… ezt a férget
Szerelemnek hivják!…

Mig így epedt a Balaton:
Csillaga az égen
Kalandjait elregélte
Társainak szépen.

Elmondta: hogy tündérleány
A szerelme tárgya;
S szépségére két világon
Alig akad párja.

Hullámból van a ruhája,
Szive, lelke gyöngyből;
S az elválás óta szeme
Nem fogy ki a könyből…

A sok csillag, hallva e szót,
Mind egymásra nézett.
Egyik vágy, a másik remény,
S irigységtől égett…

Megzavarjuk örömedet:
Sugtak össze többen;
S úgy tevének, miként tesznek
Az emberek itt lenn.

Eljött az est; csillag urfi
Leszökött a földre:
S hogy ne lássa senki, ráült
Egy sötét fellegre.

A tündérlány szép ruhában
Várta sugárszálát;
Ragyogó báj, bú, merengés
Folyta körül arczát.

Egy csillagra se jött álom,
Mind ott volt az égen;
Vágytak látni a tündérlányt,
Ékes-szép mezében.

Együtt volt a két szerelmes, -
Pásztor órák folytak -
Nem is kell tán mondanom, hogy
Milly boldogok voltak?!

Kéz a kézben, örömében
Egy volt a két lélek;
Sirály képében ott lengtek
A csalfa remények…

S midőn az éj legnagyobb volt,
Csordultig az öröm…
Hát egyszer csak minden csillag
Itt lenn volt a földön.

Zavarba jött a gerlepár,
Nagy boldogságában;
Azt hitte, hogy árulás van
A sugárhazában.

S a szerelmes csillag rögtön
Visszaszállt az égbe,
Itt hagyva a tündérleányt
Égő keservébe.

Sir a vész… és zúg a hullám,
Zúghat most az egyszer!
Jöhet vész és jöhet orkán,
Akár százezerszer.

Egy csillag se távozott el,
Megvárta a hajnalt;
Ekkor hagyták csak magára
A bánatos angyalt.

A Balaton tépelődött,
Őrjöngött magában!…
Hogy ugyan mi történhetett,
Fent az ég honában?!…

VI.
Miből vagy te világot gyujtó láng!
Miből vagy alkotva, szerelem?!
Ki volt az első rab lánczodon,
Szólj, felelj te kinos gyötrelem??!

Porszem vagy-e, a melly hegyekké nő,
Vagy a sziven hervadó virág?
Hullócsillag, a melly elenyészik;
Örök s mégis rombadőlt világ??…

Meddig égsz, és mikor lettél lánggá,
Hogy milliók bálványa legyél?
Porszemekből alkothass világot,
S világokat porszemmé tegyél?…

A világon kevés nagyobb nálad,
S mégis a kis sziv a lakhelyed,
Kis szigetben van a világtenger…
S nem a tengerben a kis sziget!…

Ismerlek, oh nagyon jól ismerlek,
Egyik szivben ragyogsz a sirig;
A másikban hamvadó fénnyel égsz,
S jaj, ki fényedben bizik.

Illy lángban ég fent a hajnalcsillag;
Gyöngyvirága eszébe se’ jut;
Boldog órák, ah minden feledve, -
Örömének másfelé az ut.

Csillagtársi tették tán a zavart,
Üldözik, s gyötri a félelem?
Dehogy, dehogy hazug volt az eskü,
Hamis volt szivén a szerelem!!

Várja, várja szegény tündérleány
Minden estve könyes szemekkel;
Nincsen csillag! … nem jön a sugára, -
Éje, napja búban telik el.

Csillag urfi másfelé kacsingat,
Gazdagabb és szebb leányt szert.
Neki kincs kell4 s kincs és drágaságért
Elhagyja a hulló könyeket!

Igy áll a világ! Remény és vágynak
Szük a föld, és fényes eget kér.
Hünek lenni? Nem érdem ez ma már,
S az igért szó egy fapénzt nem ér.

Érdek, kincs a népek vezérfénye;
Ez a nap, melly lelkünkön ragyog.
A szellem csak másodrendü csillag,
Anyagért küzd szegény és boldog.

Örök hüség?!… ekkép okoskodnak, -
Sár az ember, s legyen végtelen?!
Véges szivben hogy legyen örök láng,
Sirig tartó hüség s szerelem?!…

Egy cseppet se csodálkozzunk rajta,
Hogy a csillag másfelé csapott;
Felejtve az epedő leánykát,
Kéjt, örömöt, mindent elhagyott.

Oda fent a sugárhazában is
Ép illyen a világ folyása;
Érdek a léleknek vágya, lángja,
S a szivnek minden dobbanása.

Messze, hol az örvények honja van,
Hol a mélységekben gyöngy terem;
S végetlen tükör és hullámoknál,
Nem lát egyebet a puszta szem.

Hol a fövényből aranyat mosnak,
És az erdő árbóczokból van;
Merre égetőbb a nap sugara,
És a virág mégis hontalan…

Messze délen a csillag hazája,
Oda jár most minden éjszaka.
Van is, nincs is tanyája az égen,
ott ég, reszket minden sugara.

Déli tenger lett az ideálja, -
Gazdag, előkelő, szép leány;
A világnak leggazdagabb hölgye, -
Igy hirlik fent a csillaghazán. -

Minden porszem aranyból van keblén;
Van-e, ki illy leányt nem szeret? -
S mivel szivén nem fér el a sok kincs,
Partra szórja ki a gyöngyöket.

Ott esküszik szerelmet a csillag,
Ez a hüségtelen lenge fény.
Igér boldogságot, gazdag jövőt,
Hü szerelmet lángoló szivén.

Elmondja, hogy szolgálatjára van
Az ég minden apró csillaga;
Atyafiságban áll nap és holddal,
Jobbágya a sötét éjszaka.

Élte szabad, akár minden napon;
Éjszakán át lent a földön hál.
Ki parancsol merész vágyainak, -
Ő odafent a csillagkirály…

Tetszett a sok szép beszéd a hölgynek,
Elcserélték a jegy zálogát:
A hölgy od’adta gyöngy is kincseit,
S a csillag legszebbik sugarát.

Sötétebb most sokkal az éjszaka;
Alig látni fényt a csillagon.
Nem csuda: hisz egész világával
Lent reszket a tengerhabokon.

VII.
Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál: a fájdalom
Keveset segithet.

Mért bánod a cselfogását
Hütlen csillagodnak?
Keress – ha kell – más vezérfényt,
Borús napjaidnak.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

Felejtsd az örömórákat,
Ne gondolj a multra;
Legyen sir a mult előtted,
Hányj földet a sirra…

Mondd szivednek, ne dobogjon!
Tépd össze a lelket,
Hogyha nem birja feledni,
A gyötrő emléket.

Inkább örök életet élj
Béke s nyugalomban:
Mint egy perczet a csalódás
S tépő fájdalomban.

Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál! A fájdalom
Keveset segithet.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

VIII.
Mind hiába!… a bú egyre ölte
A szép Balatont, - s a ki ismerte,
Most nézné meg, nem ismerne rá;
Egy pár évben századokat élt át,
s mégis hogyha kérnétek fájdalmát,
Száz világért oda nem adná…
Esténkint ha partjain sétálgatsz,
Hallasz csendes sohajt, suttogást.
A hullámok beszélnek egymással;
S végzi a bús leány imádsággal:
„Adj Istenem lassu hervadást!”
Semmi nesz! A himpor költözése,
Meghallik a virágtő mellett.
S egyszerre felzúdulnak a habok,
Hogy szinte a föld is reng alattok;
Mi ez? – Csendben illyen hullám?…
Nem hullm! – Emlék a mult felett!!
A Balaton föl-fölnéz az égre,
S látva a hütelen csillagot,
Megőrül, és lelke nyughatatlan,
Őrült lelke reng ott a habokban…
Kér a sorstól még több bánatot.
Ha sugárt lát lefutni az égről,
Sir, majd nevet nagy örömében;
Azt hiszi: hogy kedvese jön hozzá,
A megbánás halvány tüzében.
Hányszor ismétli a hazug esküt:
„Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon;
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom!…”
És utána könye megárad;
Sivít, mint az orkán, azt hinnéd, hogy
Eltépte lelkét a búbánat…
Visszagondol eltünt testvérére,
Későn-korán hangzik az intés:
„… Ne higy annak, kinek beszédére
Szived azonnal lángra gyúl, lobog;
Átokká lesz a csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
S ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet;
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökítni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolódjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békességed, mellyet
Reményidnek nem várt üdve ad.
Napod éjjél leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök:
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök!…”
Minden beteljesült! Csillagsugár
Átka lett a hü szerelemnek;
S a csalódás keservét öntözni,
Nincs vége-hossza a könyeknek.
A békesség vész és hullámmá lett,
Búból nap, a napból éjszaka;
Czéltalan égnek az örök vágyak,
Öröm… gyönyör… minden elhagyta!!
Igy szenved a háborgó Balaton,
Hullámlelkén nincsen nyugalom.
Ha eszébe jut hütlen csillaga,
S a szerelem eltünt szép sugara, -
Majd összetépi a fájdalom!…
Mert nem tudta szivét megtagadni
S feledni a hiu ragyogást;
S bánatában kérni mert az égtől,
Nem vigaszt, de lassu hervadást.
***
Itt a rege; aranykapcsos könyvből
Szedtem ki, a népnek hitéből.
Nincs a földön üdv; és a szerelem
Malaszt nélkül bú, kín az életen:
Ezt tanultuk meg a regéből.

(* Lásd Horváth B. Balaton környékéről irt kézikönyve 66. lapj. Mindezekről bizonyságot tesz Aurelius Victor romai történetiró: „Agrum satis reipublicae commodantem caesis immanibus silvis, atque emisso in Danubium lacu Pelsone apud Pannonios fecit. Cuius gratia provinciam uxoris nomine Valeriam Apellavit.” Aurelius Victor de Caesaribus.)
(**  Lásd ugyanott 51. l.)
(*** Lásd u. o.53. l.)
(**** Lásd u. o. 103. l.)

 
Forrás: Roboz István: A Balaton szerelme. Rege. Pest, 1856. Müller Emil könyvnyomdája, Dorottyautcza 12. sz.

2026. máj. 12.

Ismeretlen szerző: Ébresztő


Ébredj nagy álmaidból
Ébredj Árpád fia!
Fölkelt a nap; hazádnak
Föl kell virulnia.

Ellenséges hadakkal
Vivtál ezer csatát,
Szivvéreden ezerszer
Váltád meg e hazát.

A felviradt kor ismét
Igényli szivedet;
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsüljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

A mit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
A mit magyar zamattal
Ihlettek a szelek;

Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem:
Min az nemes fajodnak
Erőt adó elem.

S függjön rajtad darócz bár
S szembántó szinzavar,
Becses, mikor hazáért
Égő szivet takar.

Oh nemzet, nemzet eszmélj,
Becsüld meg tenmagad,
Gyilkold le szolgavágyad,
Mely külföldhez ragad.

Járj egyesült erővel,
Tégy egy nagy fogadást:
Hazádnak Istenén kül
Nem fogsz imádni mást!

Te népek Oczeánján
Hullámtól vert sziget,
Kit mint elsülyedendőt
Ezer jós emleget.

Mutasd meg a világnak,
Hogy még erőd szilárd,
Hogy ezredes fajodnak
Uj ezred év sem árt.

Mutasd meg, mit vihet ki
Erős szivláng alatt
Az elszántság hatalma
És az érczakarat.

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj Árpád fia;
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virulnia.

Gáspár, olv. könyv. II. 2.
Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.


2022. jún. 7.

Balázs András: Dalolj Székely…

  

Mi vagy nekem te drága Székelynép,

A lelkem álma s kincse csak te vagy!

Bolyongó lábam, ha Földedre lép:

Izzóbbá lesz a vér és lüktetőbb az agy…

 

Mikor látom gondterhes arcodat,

Melyen gyöngyöz munkás verejtéked,

Ha látom végtelen életharcodat,

Szenvedésed fáj, busulok érted…

 

De mikor látom nótás kedvedet,

Ugy örvend lelkem ajkad vig dalán;

Ugy felviditja sajgó szivemet!

Énekelj hát, ugy mint madár a fán.

 

A kebleden terem a sok szép nóta,

Mint gyöngyvirág a zugó Hargitán!

Valamennyi dal az Isten csókja –

Dalolj székely: szivedből, igazán!

 

Forrás: Székelység  II. évf. 2. sz. 1932. február, Székelyudvarhely