Ritka szerencséje van ennek a mi nemes városunknak a tekintetben, hogy egész díszes bokrétára való nevezetes embert tud felmutatni. Akár az egész betűsort duplán kitölti a nevük a marosvásárhelyi íróknak, tudósoknak, gyűjtőknek, ahogy következnek szép renddel: Aranka György, a két Bolyai, Dósa Elek, Gecse Dániel dr., Köteles Sámuel, Mentovich Ferenc, fogarasi Pap József, Petelei István, gróf Teleki Sámuel, - hogy csak a legnagyját érintsem jeleseinknek. Legutoljára maradt ebben a becses névsorban a nemcsak híres, hanem valóban: hírhedt írómesterember, aki tizenhat esztendeig volt idevalósi „szegény pap, szegény szeres rab” a helyi református eklézsiánál. ez a még eleintén „aranyszájúnak” tartott szónok – később már „egyházi első kókler dr. Revolver” volt – Tolnai Lajos.
Mikor a Tolnai itteni pályafutásának elejét és végét jó előre ezekkel a helybéli keleti kitételekkel jelzem, rögtön megítélheti az olvasó, hogy pásztor és nyája között nem lehetett mindvégig valami emlékezetre méltó tisztes viszony, ellenkezőleg a vége felé Tolnai itt tartózkodásának „annyi sírást, rívást, fogaknak csikorgatását, ebek hármas vonítását hallhatta a vásárhelyi székely”, hogy még ma is mind emlegetik, harmincöt, negyven esztendő után a lőccsel marasztalt papot, akin megesett bizony, hogy revolverrel ment prédikálni, viszont „6 csendőrt” se tartottak elég védelemnek kedvelt hívei – megutált papjok megoltalmazására.
1868-ban került ide – Pestről. Híre megelőzte, szerencsére: a jobbik; nem volt mégse utolsó dolog a helyi publikumnak, hogy éppen az Arany János jeles tanítványát lássa a katedrán, aki már a Kisfaludy társaságnak is tagja volt 27 esztendős fejjel, meg akiről a jó Erdélyi János is úgy emlékezett esztendővel ide jövetele előtt a „Budapesti Szemlében”, hogy: „Tolnai a jövendőhöz való remény biztossága”. Úgy indult itteni szereplésre ennek a „magyarországi embernek”, hogy mindenki meg lehetett véle elégedve egy néhány esztendeig; lehet, hogy ő maga is – felejteni próbálta múltját, ami bizony nem sok örömmel zárult le mögötte már Pesten.
Mikszáth írja róla, hogy „robusztus, erős ember volt Tolnai, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében – melyben két egymástól feltűnően messzire elhelyezett apró rókaszem csillogott -, egy egész világ forrt.”
Ha most már valaki ilyen külső mellett még jó szónok is, családi életében is szerencsés – mi kell egyéb egy kisvárosi parókia boldogságához kivált, ha mondom -, nem közönséges vénával jön az illető.
Meg is indítja nagyhamar az „Erdély”-t új otthonában, összehozza elég szerencsés kézzel a „Kemény Zsigmond” társaságot, aztán – „tanul, meg ír, ahogy jó paphoz illik.”
Így mondja ő; hanem, ha az érmet megfordítjuk, ott látjuk a papi palást alól kilógni a – lólábat, a javíthatatlan, személyeskedő veszedelmes tollforgatót. Mert nem a Pesten hagyott régi, megveszekedett természetet dobta ő el magától, hanem úgy öt-hat esztendőn át – anyagot gyűjtött; rossz természete domborodott ki ezalatt, makacs, senkivel meg nem férő természete, melynek tomboló harag az elementuma. Írótollát használta fustélynak, mondja ugyancsak Mikszáth és ellenségeit verte vele, mert azt talált mindenütt, s ha nem, - mindenkit annak vett, aki mellette, körülötte, vagy fölötte volt.”
Pedig micsoda boldog, milyen arany állapotot zavart meg ezzel akkoriban itt, mikor még – elbeszéléseiből kitetszőleg – zajos zongoraszó helyett a szentimentális gitár járta, meg az volt a módi, hogy asszony a férjét csak vezetéknevén szólítsa, a kutyát magázták, a nájmódi írók falkája is – hol volt még akkor; mikor még szenzáció volt minden jelentéktelen dolog, hasábokon át foglalkozott a sajtó uralkodók családi eseményeivel, vagy ha tán nem jutott volna mégis minden napra ilyesmi, ott voltak a jó dalárdazászló szentelések, tűzoltó versenyek, ünnepélyek. A nagy politika se igen duzzadott még 1884-ig se, már amíg Tolnai itt lakott, de meg különben is a világ folyásának nagyon kevéske hullámcsapása juthatott el Marosvásárhelyre akkortájt.
Ellenben – helyi skandalum – akadt bőven> ennek biztosítéka volt: Tolnai, a maga „túlontúl őszinte, magyarországi szájával”, ahogy önmaga is beismeri.
Ahány testület, egylet, intézet csak volt helyben – pedig még később is mennyi marad ezekből -, az mind frontot csinált ellene; amennyi tollforgató ember megkerült itt, nyomdásztól professzorig, az mind „megobscúrázta”, „megnyilatkozta” Tolnait és folyt a harc (ahogy más pereknél is történni szokott, egyik per kölykezte a másikat ebben az irodalmi hadakozásban), egyik részről sem lankadó hévvel.
De azért a komoly írói elem csak Tolnai volt itt is, az öreg ágyút ő kezelte; - csak tíz esztendővel tovább mégse bírta tartani ellenfeleinek, kedvelt híveinek „apró puskatüzét”, - távoznia kellett és Pesten adatott tovább hadakoznia ismét újabb ellenségek ellen úgy, hogy hiába volt egyetemi magántanársága, kitüntetéses doktorátusa, igen-igen szerény állásban végezte be hányatott életét.
Marosvásárhelyi idejéből valók mégis a legjobb regényei Tolnainak; érdemes munkát fog végezni, aki behatóan méltatja majd minden itteni versét, tárcáját, regényét, szerkesztői működését ennek a szerencsétlen természetű embernek. Az csak érthető, hogy az ellene történt kirohanások, cáfolatok mind elenyésztek; cáfolatot akkor se igen olvasnak, mikor megjelenik, hát még későbben, itt csak a korrajz teljessége kedvéért emlegetem őket; „cigányosan besároztak”, mondja egy helyen Tolnai, „ámbár nyugodt szívvel fogadom az eredményt és örvendek szívem mélyéből, hogy a jobb és tisztább időt e kis városka társadalmi, irodalmi és culturális életében csekély erőmtől kitelhető minden férfias eszközzel közelebb hozni segítém.”
Ezután a helyi „hattyúdala” után rátérhetünk nagy arányúnak mondható irodalmi működése jellemzésére. Csak önálló regénye, beszélye van negyvennyolc, ebből is legalább hat több kötetből áll, - legalább két vaskos kötetet tesz ki, ami temérdek tárcája, értekezése, novellája, verse, pasquillusa van. Szerkesztői működése meg éppen bámulatos. Rehabilitálni nehéz is, felesleges volna is ezt a rosszmájú embert, de őszintén sajnálni lehet ennyi komoly, jó tehetségnek az ellobogását.
Ismerős az a kedves gyermek mondókája, hogy: jártál erdőn – láttál farkast -, féltél tőle?
Körülbelül így súghattak össze az emberek, mikor – kijött Pesten egy-egy Tolnai regény. Vajon kit fog kipellengérezni újra. Mert ebben – utolérhetetlenül nagy mester. Nemhogy papírmaséból – csirizzel összeragasztott alakok volnának hősei -, hanem annyira rideg húsból és vérből valók, hogy – kézzelfoghatóbban el se lehet képzelni őket, de mindig és következetesen – ellenszenves formában, nem egyszer undorító beállításban. Ezt sehogy se tanulhatta Aranytól. Még az ultramodernek, a kubisták is agyonstilizálják alakjaikat, egészen a – felismerhetetlenségig, de azon nyersen, ahogy kapják, nem adják soha.
Nem is annyira a panoptikumok émelygős viaszbábjaira, vagy az anatómiai praeparatumok legalább tudományos célokat szolgáló, ordító élethűségű figuráira hasonlítanak a Tolnai alakjai, hanem ahhoz a rideg valósághoz, mikor valaki gipszlenyomatot készít a kezéről, vagy a lábáról, - a positivum minden pórust, szümölcsöt, szórt visszaad hűségesen. A Tolnai alakjait ennyire fel lehet ismerni, „mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál”, írja Mikszáth róla.
Keserű humorú, fanyar, vagy még inkább torz alakjai: „pénzt gyűjtenek, embert nyúznak, vért színak és élőhúst esznek”, - „a kocsis pipájából is kivennék a dohányt”. Ha hősét „gyönyörűen álló, feszes kék kvekkerben, tündöklő fehérségű nadrágban, fényes lakktopánban, kigöndörített fekete hollóhajjal, kis pofaszakállal és mohódzó fekete bajusszal” mutatja be, bizonyosra vehetjük, hogy nem jóban sántikál, el is csábítja a másik hős húgát.
Ha a pálfalvi erdőt derűsen adja, mikor „csillog a harmatos leveleken a nap, ugrándoznak a pintyikék, kalapálnak a harkályok, búg a vadgalamb, sivít a rigó s a nagy terebély cserfákról hull reánk a fényes, zsíros gubics”, - erre okvetlen következik a cselekmény hirteleni elkomorodása. Olyan leírása se sok van, mint a hol fajunkat mutatja be: „a cigány körül álldogál egy volt huszárhadnagy, táncra termett, szép idomú lábakkal, domború, hatalmas mellel, vastag, keményen álló nyakkal és ifjúi gyermekes alig pelyhező bajuszkával, de annál sűrűbb, fekete szemöldökkel, tömött sötét hajjal és magas, derült, szép homlokkal. Szemei aprók, mint a kunoké, de tündöklőbbek a gyémántnál; orra vastagos, kissé felütött, de amelyhez éppen jól illik a piros, telt, mosolygó ajak. Nem római, nem görög, nem spanyol szépség ez, de a legszebb olasz, görög vagy spanyol asszony megnézhetné. Nem magas, mint a német, nem kövér, mint a cseh, nem húsos, mint az olasz, nem peckes, mint a lengyel, vagy hajlongáló, mint a francia, nyugodtan, egyenesen áll karcsú derekával, széles vállaival s oly könnyedén, mint a repülni készülő madár.”
De bezzeg mikor a „vékony, keszegfejű”, - ráncos héjú, törött fényű, zavaros szemű bankárt, Bach-huszárt adja, vagy a leendő oszlopbáró felköszöntését, megint a régi csúfondároskodó, mikor: egyház, iskola, megye, jog, női erények, lovagiasság, mezei gazdászat, közmunka, felvirágzandó athletika, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség, egyetértés, egyenlőség, szabadság és még sok, szép dolog – oszlopának kell lenni hősének.
Hát még mikor – „fia üldözőit”, a – professzorokat is egyszerre vágja, „mert hát – ördög vigye a hitvány kisbáróját -, de mégis csak báró és szörnyen jól esik az embernek, ha egy-egy magasabb rangúhoz dörzsölődhetik. És mert az egész nyolc osztályú öregteleki gymnasiumban egyetlen egy báró volt, ezért minden tanár az ő kedvét kereste. Hol ideültették: itt jó világos van, hol odahelyezték: oda nem süt a nap. Az erdélyi születésű
tanár urak minden percen így szólították: nagysád instálom, kegyeskedjék nekem ezt megmondani, méltóságos báró úr, parancsoljon leülni méltóságod.”
Hogy az osztálygőgöt, a bárói előjogokat élvezett egyéneket kegyetlenül metsző gúnnyal ostorozza, annak lehetnek tiszteletre méltó okai, mert az akkori bizantinizmus igen visszatetsző lehetett, de mégse tapsolhatunk az ilyen elégtételvevésnek. Még szelídebb gúnyt is használ erre a célra, mikor a báróné ténsasszony anyja bámulja „főképp azt a sokágú szarvasagancsot, mely uram teremtőm, mekkora derék állat lehetett, s elgondolta, hogy milyen szép egy – báró és báróné élete”. Magának az oszlopbárónak – oszloppá létele is egy szegény ifjú története keretében zajlik le, ahol aztán alkalmat vesz magának az író a – tanulásbeli előmenetelen és illetőleg előmeneteli különbségen kezdve minden lehető szennyet rárakni a professzorokra, akik „rest, tunya emberek, mundrátlan napszámos tanerők, a modern képzettség legalantabb fokán állok”. És ha csak ennyi volna még; de mi minden egyebet rájok rak még: uzsoráskodást, pipogyaságot az asszonnyal szemben, kártyázást, dorbézolást, - ami csak a „hazugság atyjától” telhetik, mert ezt a címet is itt adományozták Tolnainak a többiek mellé atyafiságos jóindulatának viszonzásául a – professzorok.
Jókai is, Tóth Béla is emlékezik tanárokról. Előbbi nagyon kedvesen csipkelődik, mikor az öreg néhai T. J. debreceni professzor kisebbik fejére céloz, mint amelyben (egy diónyi nagyságú daganat volt a feje búbján) több a tudomány, mint másnak az igazi kobakjában; Tóth Béla, hol „tanaraknak” nevezi, hol a „tanbetyár” fogalmával gazdagítja szókincsünket. Hanem Tolnai a saját kortársait, ezeket a „szemenszedett professzorokat” vezetéknevük csekély elváltoztatásával valódi keresztnevükön írja ki és a legmegvetendőbb, megvesztegethető „korcsmás, részeges” alakoknak mondja ismét máshol, akik „trágár, kocsis viccekkel” táplálják az ifjúságot.
Mintha csak elemében volna teljesen, ha ezt a társadalmi osztályt szidhatja még a bárókon kívül, mert a Bach-rendszer katonáit néhány lesújtó szóval elintézi, sokkal simábban, mint a tanárokat, akiket valósággal kötetszámra áraszt el epéjével.
Női alakjait sem kíméli, sőt, „tőlük szeretetet sem vár” – „irigyli tőlük a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket.”
Talán még a „bárónéténsasszony” alakja a leginkább kimagasló, mint akit aztán – bizonyára merő szimpátiából iránta -, végig szenvedtet mindenen, de „sehol egy oázis, egy nyugvó pont, ahol a hánykódó lélek pihenést találna.”
Körülbelül ez a legkülönb regénye is, ennek a menetéből hímet varrhatunk többi hasonlóan írott történeteire is.
Egyik elbeszélése se túlságosan érdekfeszítő, vagy megkapó, bizony kissé álmosan folyik a történés, halkan vonul maga a meséje érzékeny történeteinek, de stílusa megment mindent, mert gondossága, zamatossága, erővel teljessége végigcseng mindenütt. Legyen akármilyen mélyen járó, vagy a legvadabb gyűlölettől tajtékzó is kesernyésen satirizáló vénája, stílusában meglepő fordulatok rejlenek mindig, - ez sohasem száraz, mindig üde, lüktető, legkivált párbeszédeiben, amikben igazán a provincváros népe szólal meg.
Természetes, hogy akit bakafántos embernek, selejtes papnak tartottak hívei, - írói mesterségében is hihetetlenül lealacsonyító fokra helyezték, jól sejtvén, hogy pennás embernek ez a leginkább sebezhető oldala.
Hogy „fántáziáját már három nyomtatott íven túl nem képes gyeplőn tartani”, „conceptióról nála beszélni nem lehet”, hogy „a stílusa durva, nyers, verbunkos”, „poezise: pocsolya”, - ezek még a legenyhébb kitételek.
„Böffenet, szösszenet” mind alkalmi műszavak a kölcsönös kirohanások műfajainak jelzésére, de hogy „íratlan író vezesse Tolnait a betűvetésben” – azt nem érte el maga a „Kemény Zsigmond” társaság se – titkárjával, mert így is akartak ráhatni, ha már az elnök, br. Apor Károly útján nem sikerült. De hát elég furcsa viszony lehetett elnök és titkár közt, mikor a társaság kiadmányának borítékán jött az is, hogy Upor-ból (Apor-ból) Csupor is lesz még; a névelváltoztatásban mindössze ilyen betűkülönbséget tesz Tolnai; ugyanígy lesz Gyulai Elek-ből is – Pulai Elek, de arra azután ügyel, hogy egyébként egy hajszálban se különbözzék a leírt alak – eredetijétől.
Célját fényesen elérte, mert éles profilú árnyképeinek találó volta minden bosszúságot meghozott ellenségeinek, - a saját helyzetének teljes romlásával kapcsolatosan; hanem városunk nagy tudományú élő lexikona, Dr. Molnár Gábor úr szerint, a Tolnai-regényeknél is kézenfekvőbb támadások a társasági kiadványok borítéklapjain történtek; itt „nyugtázta” Éles Pál néven a Kemény Zsigmond-társaságot ért névtelen támadásokat Tolnai, - titkár, mikor például „80 tehetetlen emberből álló gyülekezetnek nevezik azt az irodalmi társaságot, melyben „egy Szabó Károly, egy Szamosi, egy Szilágyi és annyi kiváló író tartott - s nem egy személyesen – felolvasást.” Ilyenkor volt esetről-esetre elemében Tolnai, az ilyen reflexiók alkalmával. Erről a helyről küldte üzeneteit a „Keletnek” az „Ellenzéknek”, meg az utcai broschúrákra. Különben a Tolnai szerkesztette „Erdélyi Figyelő”, mint a „Figyelő” is igen előkelő színvonalon álló ívrét alakú heti közlönyök voltak, csak – nem prosperálhattak; az előbbi esztendeig élt, utóbbi alig néhány számot: igazán a dús tartalmat tönkretette – a boríték belseje, ahol – hirdetések helyett, mint amit még akkoriban hírből sem ismertek – Tolnai-féle „nyájaskodások” foglaltak helyet.
Szinte kár, hogy nem Tolnai a keresztapja annak a mondásnak, hogy: „úgy szép az élet, ha zajlik”, - senkire nem lehetne találóbban ráolvasni ezt az elmés kiszólást. „Gyűszűnyi poharacskában”, ahogy ő nevezi Marosvásárhelyet – olyan viharok nem dúltak még, mint amilyeneket ő támasztott. Kitartása bámulatra méltó Tolnainak, de hát ha ez így nem lett volna, - Marosvásárhely ma egy nevezetességgel volna szegényebb.
Gulyás Károly
Forrás: Zord idő 1. évf. 8. sz. 1919. dec. 1.
