Walt Whitman (1819-1892): Hozzá, akit keresztre feszítettek

Szellemem egy a tiéddel, drága Testvér.

Ne bánd, ha sokan harsogják neved s nem értenek meg,

Én nem zugom neved, de megértelek (vannak mások is kívülem)

Örvendezésem kiválasztottja, ó, pajtásom, köszöntelek

s üdvözlöm, kik érted éltek és élnek és az eljövendőket,

Hogy együtt dolgozgassunk s ugyanazt a megbizatást és

örökséget adjuk tovább.

Mi kevesek, egyenlők, országoktól, időtől függetlenek,

Mi, valamennyi kontinens, fajta egybeölelői, minden istenhit

türelmesei, emberi külsőségek együttérzői, észrevevői,

viták s állítások közt halkan haladunk,

de nem vetjük el a vitatkozókat, sem állításaikat,

Meghallgatjuk a lármát, a zajongást, - elér bennünket a pártoskodás,

féltékenység, minden irányból hozzánk tapadnak vádak, panaszok;

s mindez mintha börtönbe zárna, hogy sohase engedjen szabadon,

Mégis: felszabadultan, akadálytalanul járunk az egész földön át,

utazunk északra, délre, amíg eltörölhetetlenül nem véstük

nevünket az időbe, korszakokba,

hogy jövendő fajták jövendő férfiai s asszonyai testvérként

éljenek, mint szeretők, ahogy mi szeretjük egymást.

Ford.: Keszthelyi Zoltán

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.

Liam O’Flaherty (1896-1984): Aratóverseny

Már hajnalhasadáskor kinn voltak az aratók a rozsföldön. James Mc Dara nyugalmazott mérnöké volt a hatalmas négyszögletű gabonatábla. A domb lejtőjén kezdődött s szelíd lejtéssel lehúzódott egész a homokos tengerpartig. Alacsony kőkerítés vette körül és a rozsszárak sárga fejecskéi tolakodva, versengve hajolta ki nagy csomókban körös-körül a kerítés fölött, ahogy a susogó reggeli szellő végigseperte őket.

Mc Dara, egy fehér hajú, szürke ruhás öreg úr, kívül állt a kerítésen, a tengerparton, botjával hevesen hadonászott és beszédet intézett ahhoz a néhány emberhez, kik e korai órában összegyülekeztek. Téglavörös arca izgatottságot árult el. Kökényfa botjával csapkodta a levegőt, míg emelt hangon szónokolt a körülötte állóknak.

- Tegnap kimértem – mondta -, olyan pontosan, ahogy csak lehet. Becsületemre állítom, egyetlen hüvelyknyi különbség sincs a három tábla hosszában, tehát tévedés nem is fordulhat elő. Gyertek csak ide, megmutatom.

Végigvezette az embereket a földdarab egyik végétől a másikig, megmutatta, hogy osztotta föl három egyenlő részre és hogyan választotta szét a részeket a kifeszített kötelekkel.

 - Igazságosabb nem is lehetne – kiáltotta olyan izgatottan, mit egy iskolásfiú. – Ha elsütöm a revolvert, mindnyájan egyszerre kezditek és az a pár, amelyik elsőnek fejezi be a maga részét, öt fontot kap.

A parasztok elgondolkozva bólogattak s magukban nyilván azt gondolták, hogy az öreg Mc Dara meghibbant, öt fontot fizet egy olyan föld learatásáért, amit kettőért is learatnának. Azért ők is izgultak, majdnem annyira, mint Mc Dara. De hogyisne, mikor Inverara sziget legjobb három aratója nevezett be a versenyre. A domb lejtőjén, a tábla legmagasabb pontján várakoztak készenléti állásban. Mindegyikükkel vele volt a felesége is marokszedőnek, no meg, hogy ételt, italt hozzon.

Az aratandó részekért sorsot húztak. Három különböző hosszúságú szalmaszálat húztak ki Mc Dara kalapjából. Aztán elhelyezkedtek és várták a jeladást. Bár a nap még nem melegítette át a földet s a tengeri szél is hűvösen fújt, mindnyájan ingujjra vetkőztek. Ingüket a mellükön kigombolták és ujját könyökig feltűrték. Mind szürke pamutinget viseltek. Derekuk körül „cries”-t, tarka, hosszú, gyapjú fonott övet. Bolyhos, fehér nadrágjuk szárát hímzett szélű gyapjúharisnyájukba tűrték, lábukat marhabőr bakancs védte. Sapkát egy se hozott. Az asszonyokon piros szoknya volt, fejükön kis kendő.

Balról állt Michael Gill feleségével, Susanneval. Michael magas, szálas, szőke férfi volt. Haja elől a homlokába hullott, koponyája körül meg tüskésen meredezett. Orra horgas, csontos állkapcsa szüntelen előre-hátra mozgott. Apró kék szemét a földre szegezte. Hosszú, fehéres szempillája majdnem az arccsontjáig ért, mintha aludnék. Mozdulatlanul állt. Jobb kezében kaszáját tartotta, balját övébe dugta. Néha-néha fölpillantott. Várta az indítást. Felesége is nagydarab asszony volt, csaknem akkora, mint p, de kövérkés, rózsás arcú. Csendesen álldogált és nyolchónapos fiacskájára gondolt, kit otthon hagyott, anyja gondjaira.

A középső része összefont karokkal, szétterpesztett lábbal Johnny Bodkin helyezkedett el és mély, bikahangján magyarázott valamit a feleségének. Hatalmas termetű ember volt. Végtagjain és nyakán csak úgy dagadoztak az izmok. Fekete haja halántékán már kopaszodott. Homloka nagyon fehér, arca meg nagyon piros volt. Fekete szemöldökét mindig összevonta és ráncolta a homlokát. Mary, a felesége alacsony, vézna, sápadtacska asszony volt, felső fogsora kissé előreugrott.

A baloldali tag, Pat Considinenek és feleségének, Katenek jutott. Kate kövér, izmos, szeplős fehérszemély volt, tekintélyes bajuszával. Szalmaszínű, sörtés göndör haja fésülés nélkül is megállt a helyén. Férjével nyersen, férfi-kedélyességgel beszélt. Considine viszont apró emberke volt, kicsi, hitvány, ráncos arcú, bár még nem töltötte be a negyvenet. Valamikor ő is piros képű legény lehetett, de most már erősen sárgult. Csaknem valamennyi elülső fogás is elvesztette. Határozatlanul álldogált, olykor Mc Darara vigyorgott. Vézna, csenevész teste nemigen árulta el erejét.

Mc Dara fölemelte karját, meglóbálta botját és a lövés eldördült. Az aratóverseny megkezdődött. A három férfi egyszerre ereszkedett jobb térdére, minta katonák lőgyakorlaton. Balkezük egyazon pillanatban fogott össze egy-egy nyaláb kalászt. A görbe kaszák suhogtak a levegőben, s nyomukban olyanféle halk reccsenés támadt, mint mikor tavasszal a kiéhezett barmok hosszúszárú, friss füvet legelnek. Aztán minden arató térdeplő ballába mögé egy-egy karcsú rozsnyaláb dőlt le a harmatos fűre. A három asszony ideges csöndben várta az első kévét. Ez lehetne az előjele a győzelemnek vagy vereségnek. Egy, kettő, három, négy nyaláb… Johnny Bodkin horkanva, mint egy megvadult paripa, vágta a rendet. Hangos örömujjongással emelte levegőbe kaszáját, babonásan megköpködte és fölkiáltott: „Az első kéve!” Felesége két kézzel vetette rá magát. Egy kis csomót különválasztott, körülvette vele a kévét, aztán hosszú ujjaival, melyek úgy mozogtak, mint a kötőtűk, bámulatos gyorsasággal összekötözte. A többi arató és asszonya egy pillanatra sem tekintett föl. Az első kévét már mind a hárman levágták és az asszonyok térden állva kötöztek…

Bodkin ugyanazzal a dühödt tempóval dolgozott, ahogy elkezdte s már messze elhagyta versenytársait. Rendszertelen munkás volt, szabálytalan kaszavágással utána egyenetlenségek maradtak. De gyorsasága és ereje csodálatos volt. Hatalmas kezében suhogott a kasza és súlyosan csapott le a kalászok közé. Teste úgy forgott, mint mikor elefánt csörtet át az erdőn. De végtagjainak szünetlen mozgásában szépséges ritmus volt. Mögötte a felesége csak kötözött, kötözött egyre, sebesen, összeráncolt homlokkal, mint aki valami nagy horderejű elhatározáson töpreng.

Considine és felesége volt a második helyezett. Munka közben tűnt csak ki. Considine meglepő ereje és kecskeszerű fürgesége. Mikor vékony, hosszú, csontos karját csapásra emelte, izmai kiugrottak a hátán, mint egy tekervényes, összenyomott rugószerkezet. Hogy aratási sávján előbbre jusson, mindig jobb térdére ugrott és elharapott sóhajtásszerű hangot hallatott. Felesége is nehezen szuszogott. Majdnem teljesen férje sarkában dolgozott és szokott szívélyes, hangos módján, nevetve és tréfálkozva ösztökélte folyton.

Michael Gill és felesége voltak az utolsók. Gill egy alacsony nyomású gép lassú és kiszámított mozgásával kezdett aratni. Így is folytatta. Nem változtatott tempót, nem tekintgetett föl megnézni, hol tartanak versenytársai. Hosszú, sovány karja hangtalanul mozgott, csak kaszája éle adott kemény, zizzenő hangot, amint a sárga rozsszalmába beleharapott. nehéz, lecsukló szempilláit mindig odairányította, ahová sújtott. Nem volt rá kíváncsi, vágott-e egy kévére valót, mielőtt a másikat elkezdi. Minden mozdulata előre kiszámított, nyugodt, egyenletes, halálosan pontos volt. Könnyedén lélegzett az orrán át, mint aki egészségesen alszik. Így dolgozott mögötte a felesége is. Megerőltetés nélkül, takarosan kötött meg minden egyes kévét.

Déltájban az emberek mindenfelől összegyülekeztek az aratóversenyt nézni. A nap delelőre ért. Veszett hőség volt. Szellő se rezdült. A rozskalászok már nem bólogattak. Tökéletes csendben álltak. Fejük fehérlett, száruk aranylott. Hatalmas, szabálytalan vágás éktelenítette már a rozsföld testét s ez a seb egyre nőtt. A letarolt földön, hol az imént mg apró lóherefélék zöldelltek, most a forró napon aszalódó kévék hevertek. A kaszák szabályos suhogása elnyomta a beszélgetés moraját.

Kevéssel dél előtt Bodkin befejezte a fele földdarabját. A fél utat Mc Dara kővel jelölte meg. Mikor Bodkin a kőhöz ért, fölállt, kezébe vette és fönnhangon elkiáltotta magát: „Íme a bizonyság, hogy Inverara szigetén nem született még különb legény Johnny Bodkinnél.”

A nézőközönség a kerítésnél helyeslőleg éljenzett, de a kövér Kate Considine átcsapott feje fölött egy kévével és érdes férfihangján visszakiabált: „Korán van még, nem főtt még meg a hús, Bodkin!”

A tömeg tombolt a kacagástól, Bodkin dühöngött, de nem válaszolt. Nem volt valami nagyon visszavágós esze. Gillék rájuk se hederítettek. Szemüket sem emelték föl a munkából.

Elsőnek Bodkinné ment el az ebédért. Hozott egy teli kanna hideg teát és egy egész kemencényi fehér kalácsot. Ezt földarabolta és megkente jó vastagon vajjal. Négy keménytojást is készített. Bodkinéknak nem volt gyermekük, ezért élhettek ilyen jól, legalább is sokkal jobban, mint a többi falubéli paraszt.

Alig tette le Bodkin a kaszát, mohón felfalt három tojást. A negyediket felesége ette meg, pedig ő sem volt kevésbé éhes, mint párja. A tojás után Bodkin vajaskenyerezni kezdett és teát ivott hozzá. Az étkezést is éppoly gyorsan végezte, mint az aratást. Pontosan kélt és háromnegyed perc alatt fogyasztotta el azt a töménytelen ételmennyiséget, amit felesége odahozott. Gallaghter doktor kíváncsiságból lemérte az időt. Mikor mindennel végeztek, megint vadul munkához láttak.

Alighogy Bodkin újból dolgozni kezdett, Considine egyvonalba került vele. Considine és felesége nem fordított külön időt az étkezésre. Az inverarai parasztok régi harci modorában költötték el ebédjüket. Kate etette meg munka közben vajas zabkenyérrel a férjét. Olykor odanyújtotta a teáskannát s a férfi egy-egy kortyra hagyta csak abba a munkát. Így azután még akkor is együtt tartott Bodkinnel, mikor ebédjét befejezte. A nézőközönséget roppantul meghatotta Considine buzgósága s egyesek már hangoztatni kezdték, hogy ő fogja megnyerni a versenyt.

Gillékre senki sem ügyelt. Ők egyszer sem álltak még meg enni és lépésről-lépésre közelebb kerültek ellenfeleikhez. Még volt köztük némi távolság, viszont ők teljes, friss erejükben győzték, míg Bodkin láthatólag kezdett kifulladni, amit bőséges ebédje is elősegített, Considine pedig nyilvánvalóan tartalékerejét használta már. Mikor a félúton ők is elérték a követ, Gill szép csendesen letette kaszáját és feleségét az ebédért küldte. Az asszony el is hozta a kerítéstől, vajas zabkenyeret és zablisztes édes tejet. Kényelmesen elköltötték, aztán pihentek egy kicsit. A nézők gúnyolódni kezdtek velük, de ők nem törődtek semmivel. Húsz percnyi pihenés után megint dologhoz láttak. A kívülállók között csúfondáros hangok támadtak és egy öreg ember bekiáltott: „Szégyent hozol az én Michael nevemre!” „Sose törődj vele, öregapám” – vágott vissza Gill -, „a versenynek nincs még vége!” Aztán tenyerébe köpött s újból fölemelte kaszáját.

Az izgalom ekkor valóban a tetőpontja hágott, mert Gillék nagy sebességgel kezdték meg a munkát. Mozdulataik éppoly gépiesek és ontosak voltak, mint azelőtt, de csaknem kétszer olyan gyorsak. A nép ujjongani kezdett. Az urak fogadtak. Eddig nem volt komoly a dolog, előrelátható volt, hogy Bodkin nyer, hisz annyira előnyben volt már. Nos, Bodkin felsőbbsége mindenesetre megingott. Még mindig messze Gill előtt járt, de láthatóan kifáradt, kaszája bizonytalanul mozgott, éle gyakran a földbe akadt. Az egész emberről csak úgy dőlt a verejték. Hátra-hátra sandított Gilre, zavarta őt az emberek lármázása.

Négy óra előtt Considine végső kimerültségében összeesett. Ki kellett vinni őt a küzdőtérről. Mindjárt egész tömeg sereglett köréje. Robertson tanító úr egy korty konyakot öntött beléje, ettől magához tért. Megfeszítette minden erejét, hogy visszamenjen munkájához, de fölállni sem bírt.

„Maradj csak ott” – vetette oda haragosan a felesége -, „te már befejezted. De én majd folytatom.”

Jól föltűrte ruhája ujját zsíros karján s egy hangos kurjantással dühödten aratni kezdett.

„Bravó!” – kiáltotta Mc Dara. – „Az asszonynak külön díjat fizetek, Gallaghter” – ütögette meg az orvos vállát – „mégis… az ír fajta… tudja, mire gondolok… erős emberek.”

Most minden figyelem Gill és Bodkin küzdelmére összpontosult. Dühtől fűtve Bodkin összeszedte végső erejét és megint előnyre tett szert. Jobbra-balra, előre-hátralendülő roppant teste szinte nyelte a kalászokat. S ahányszor egy kéve elkészült, felesége összegereblyézte és átkötötte. Azonban mégis, mikor öt óra tájt megállt és hátranézett, látta, hogy Gill félelmes szabályossággal közeledik. Ettől erőt vett rajta hirtelen az egész nap fáradtsága.

Először szomjúság formájában támadta meg. Feleségét kiküldte a kerítéshez a tartalék teáért. Mikor megkapta, inni kezdett. De minél többet ivott, annál jobban szomjazott. Barátai hiába intették kintről, a szomjúság szinte megőrjítette. Bambán bámult maga elé, úgy forgatta kaszáját. Megint ivott. Érzékei lassan eltompultak. Álmosság lepte meg. Mozdulatai bizonytalanná váltak. Csak a kerítést látta maga előtt és küszködött, hogy elérje. Motyogva biztatta magát. Az egyik oldalon már elérte a kerítést, már csak a másikig kell eljutnia és kész. Még három kéve és akkor… Inverara legderekabb embere… öt font jutalom…

Ebben a pillanatban ujjongó zsivaj ütötte meg fülét és a levegőben ez a kiáltás röpködött: „Gill győzött!”

Bodkin nyöszörögve esett össze.

Ford.: Gál Zsuzsa

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.

Spira György (1925-2007): In memoriam

Reszketnek a szavak, táncolnak a sorok, riadnak a századok,

pedig mindössze annyi történt,

hogy rádtaláltam.

Betűket emelek, tornyokat rovok, hálókat ontok mondatokat fonva,

s közéjük zárlak.

Ma reggel születtél, holnap már halott vagy,

hálóim akkor is fogolyként óvnak,

legyek hulláit nem vigyázhatja jobban a pók sem.

Drága halottam, el nem temetlek, meg nem siratlak,

tied lesz minden óra,

melyben e szavak hitelre lelnek.

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.

Szőnyi Zoltán: Temetés

 

Délután kettő tájban kibírhatatlan lett a meleg. A szálloda ablakai lefüggönyözve vaksi hunyorgással verték vissza a forró sugarakat, mögöttük pihegve és izzadtan hanyatlottak széles kereveteikre a fürdővendégek, hogy kipihenjék az ebédet, könnyű regényt olvassanak és rá se hederítsenek a tengerre. A szálloda előtt széles homoksávon pár gyerek tipegett, úszónadrágocskában, kisfiúk, kislányok és sziszegtek: talpukat sütötte a homok.

A strand végignyúlt a piros-, sárga- és kékszínű nagy hotelek előtt, sátrak és faházacskák díszítették, elszórtan egy-egy nyugágy, német nevelőnővel, szőkével, aki szemüveget viselt és dühös volt, mert ilyenkor van a legmelegebb, mindenki ledől hűvös szobájában, csak a gyerekek építenek alagutat a homokba, az embernek felhólyagzik a bőre a napon, havi kétszázötven líráért és nehéz dolog német nevelőnőnek lenni.

Félig a partra húzva, mint tikkadt nagy halak, ékre festett mosconik ragyogtak bőven belakkozva. A mosconi két vékony kis csónakból áll, középen paddal egybefogva és női nevet visel. Hangzatosra keresztelik őket: Lívia, Lucia, Nimfa, mert öt líra egy órára a bérletük és öt líra sok pénz. Mellettük szokott feküdni Anghelucci bácsi, a gyerekek kedvence, aki röfögni is tud. Arcára teszi sapkáját és alszik az árnyékban, felkell költeni, hogy odaadhassák a pénzt. Övé minden mosconi a parton, de azért nem bízza el magát gazdagságában, csíkos trikót visel és röfög – pedig tarthatna helyettest is és ülhetne a Bari-kávéházban napestig, de nem teszi. Dolgos ember volt világéletében és a helyettes ellopná a pénzt.

A tenger bágyadtan nyaldosta a mosconikat, két óra volt és meleg. A gyerekek totyogtak kis ásóval és vödörrel. Fräulein Inge idegesen lapozgatott sörízű szerelemmel fűszerezett, gótbetűs regényében, mert csípték a legyek. A szállodán túl, a Viale dei Pini puha aszfaltján tengerész zenekar masírozott és a „ti szi moja Mila draga” kezdetű szerb népdalt játszották, ami az olasz tengerészek körében nagyon népszerű. Nemzeti indulójuk is lett.

A gyerekek abbahagyták az alagútkészítést és vidáman rohantak a kerítés felé. Fölkapaszkodtak a rács díszítéseire és a napsugár megcsillant borzas, fekete hajukon. Úgy fénylett a hajuk, mint a szurok és úgy csillogott a szemük is. Vékony madárhangon utánacsicseregték a nótát és lelkesen integettek a tengerészkatonák felé. Csak kevés tengerész lépkedett el pattogó muzsikára a szálló előtt, temetésen voltak, hosszú beszédeket hallgattak és díszlépésben mentek a bőven ezüstözött kocsi után, holott úgyis melegük volt. Két bajtársuk fulladt bele a vízbe, szolgálattétel közben, talán ittak valamit, agy nem vigyáztak. Három napja voltak csak itt, idecirkáltak hadgyakorlat céljából és a pihenőnapot is temetésre kellett felhasználni. A tengerészek nagyon dühösek voltak, kék ruhájukban, amint peckesen lépdeltek a hőségben, már két óra és még nem ebédeltek. Nem is integettek vissza a gyerekeknek, hanem csak mentek, hármas sorokban a banda után,mert ez volt a kenyerük és a parancs. Aztán elmentek.

Heten voltak a gyerekek: Pliniónak felfújható gumikrokodilja volt és nagy tekintélye, ő volt a vezér, Nazzarió egy évvel fiatalabb, még nem járt iskolába, de tudott úgy csinálni, mint a vonat és vödre is volt. Pepinónak is volt vödre és piros úszónadrágja, meg kis ásója. Carlettónak is volt vödre és gazdag papája, de hiába mindez, ha nincs gumikrokodil. A kis Flavia mécs csak négyéves volt, pocok, de Plinio húga, így hát engedték, hogy utánuk pihegjen pomponos tengerészsapkájában, holott csak lány.

A gyerekek lekászálódtak a rácsról és arcuk kipirult a fúvószenekar okozta zajra. Szaladni kezdtek messze a szállodától, a mosconikon túl, a sárgán csillogó homokban. Az ásók és vödrök összekocódtak kezükben és ez hasonlított a tengerészkatonák zenéjére. Nagyon büszkék voltak erre.

Plinio ért legelőször a vízhez. Beszaladt egészen térdig és egy-egy hullám elkapta úszónadrágja szélét is. A fiúk felé fordult és a szeme csillogott:

- Csak tengerésznek érdemes élni! – kiáltotta.

A többiek lelkesen helyeseltek:

- Naná! – mondták.

- Én is tengerész leszek. Tiszt. Fehér sapkám lesz és kihúzós távcsövem. Azon fogom nézni az ellenséget. Bim-bum, dörögnek az ágyúk, de én nem fogok félni, hanem hősi halált halok hű matrózaim között a fedélzeten.

A kis Flavia csak most érte utol őket és pityergett:

- Ne halj meg, Plinio – kérte -, mert akkor én sírni fogok.

Pepino megsimogatta a kislány vállát:

- Meglátod, nem fogsz sírni, hanem büszke leszel Plinióra.

- Mindenki büszke lesz rá, mert meghalt a hazáért – mondta okosan Nazzario is és úgy csinált, mint a gyorsvonat. De Flavia tovább szipogott.

Plinio odaszaladt hozzá és megcsókolta:

- Kis csacsi – magyarázta -, majd nekem is lesz olyan temetésem, mint a két tengerésznek.  Zenekarral és sortűz is lesz. De még szebb, mert én tiszt leszek és csatában estem el, ezek csak vízbefulladtak.

És kidüllesztette a mellét, hogy lássák.

- Fulvio bácsi azt mondta – szólt Nazzario -, hogy azért ezek is hősi halottak.

- Igen, az ebédnél mondta – helyeselt Pepino is.

De a kis Flavia megrázta fejét és fügét mutatott:

- Csipiszt. Anyuka elmesélte, hogy a két katona szófogadatlan volt és anyukájuk mondta nekik, ne menjenek közel a vízhez, ha hullámzik, de ők közel mentek, és lám, belefulladtak és én is belefulladok, meg tik is, ha közel mentek és a Fräulein Inge is azt mondta, hogy…

Ezen sokat nevettek és szaladni kezdtek a víz mentén. Flavia megsértődött, egy darabig durcásan állt és a fiúk után nézet. Lábával tanácstalanul egy félkört rajzolt a homokba, aztán a sapkája leesett és csupa homok lett. Fehérselyem matrózsapka volt, nagy, piros pomponnal.

- Hogy lehet Plinio ennyire undok? – tűnődött keserűen és arra gondolt, visszamegy Fräulein Ingéhez. De mégis lassan elindult a fiúk után.

Nazzario azt tanácsolta, hogy az ásókkal rajzoljanak síneket a homokba, akkor remekül lehet vasutat játszani. Csinálnának állomást is: övé lenne Francavilla, Pepinóé Maníredonia, Plinióé Bari. Carletto lenne a váltóőr. Flavia, ha akar játszani, legyen utas, aki jegyet vált. Jó napot, kérek egy másodosztályú jegyet a gyorsvonatra. „Hány személyre?” „Egyre.” „Tessék sietni, már indul.” És Nazzario már üdvözült arccal fütyült is: pronto, si-fu, si-fu, citata, citata, citata, sustorogta és két karja voltak a dugattyúk. De Plinio leintette:

- Nem jó – mondta -, ez unalmas. Csináljunk inkább temetést. Igazi sírt ásunk, a vödrök lesznek dobok, tengerész-zenekar, Nazzario lesz a polgármester, Pepino pedig altengernagy és majd beszélnek a sírnál. Carletto lehet egyik tengerész, aki olyan szép beszédet mondott, hogy Fulcio bácsi is könnyezett. Mesélte az ebédnél.

- Remek! – ujjongott Pepino és kihúzta magát piros úszónadrágjában. – Altengernagy leszek.

- Én leszek a halott – rendelkezett Pliio -, a másik halott pedig a krokodilus lesz. Majd felfújjuk.

- Nekem mit kell mondanom? – érdeklődött a kis Carletto, aki otthon nagy jómódban élt, azonkívül kissé dadogott.

- Kedves bajtársaim – szavalta Plinio -, szeretett, kedves bajtársaim! Megilletődötten állok nyílt sírotok előtt ama nemes percben, midőn az áldott hazai rög satöbbi. Majd én súgok.

Nazzario nem szívesen hagyta abba a vonatozást és ellenkezett:

- A halott nem súghat.

- Fogd be a szád – kérték és befogta.

Kirajzolták a homokban a sír helyét és előkerültek a vödrök, meg a lapátok. Nazzario ímmel-ámmal dolgozott és akarattal visszacsurgatta a homokot:

- Nem ér, hogy mindig te kapod a javát – duzzogott -, én akarok lenni a halott.

- Kié a krokodil? – kérdezte jeges hangon Plinio. – Csak nem képzeled, hogy engedlek eltemetni az én krokodilommal?

Ezt Nazzario is belátta és serényen tovább ásott. Akkor ért oda Flavia, síró arcocskájával, sértődötten. De meglátta a lyukat és érdeklődött:

- Olyan vagy Plinio – mondta -, mindig nevetsz. Mit játsztok?

Carletto eldadogta, hogy temetés lesz és ő lesz a tengerész-bajtárs. Beszélni is fog, majd Plinio súg. A kislány arca felderült:

- Ez jó lesz – tapsolt -, én leszek a halott.

Plinio elnézően mosolygott:

- Megint butuska voltál, Flavia. Hogy lehetnél te lány létedre halott tengerész?

- Hogyan? – kérdezte Pepino is.

Flavia megint sírni kezdett:

- Sohase játsztok velem – toppantott dühösen -, mindig a szememre vetitek, hogy lány vagyok. Tehetek én arról? Plinio nem szeret engem.

Plinio odarohant hozzá és megint megcsókolta:

- Nagyon szeretlek téged. De már okos lány vagy és nagy. Beláthatod, hogy nem lehetsz tengerész.

Flavia nem hagyta magát:

- Kinek van itt tengerész-sapkája? Ki az igazi tengerész?

A fiúk elámultak. Csak Nazzario bólogatott kárörvendően:

- Plinio, kérlek, ebben a húgodnak tökéletesen igaza van – mondta nagyosan, ahogy Fulvio bácsi szokott beszélni az ebédnél. És Flavia folytatta:

- Engem a legkönnyebb vinni, mert én vagyok a legkisebb. Nekem máris jó a sír. Mindjárt kipróbálom.

A lyuk felé ment, de Plinio elibe állt.

- Ne menj oda, mert benyomod a szélét. Egyébként igazad van,Flavia. Nem bánom, légy te a halott. Téged temetünk el a krokodillal. De meg kell ígérned, jól viseled magad, nem nyitod ki a szemed, nem beszélsz, hanem úgy viselkedel, mint egy igazi halott. Én meg csak karmester leszek.

Ütemesen föl-le mozgatta az egyik ásót és peckesen lépkedett, mint az igazi karmesterek. Nagyon jó testvérnek érezte magát.

A sír készen várta a halottakat. Körülötte felbuckázva a homok, a mélye sötéten és nedvesen ásított, mint egy igazándi sír. A fiúk kezükbe vették a vödröket, az ásókkal dobolva, szájukkal a „ti sz moja Mila draga”-t trombitálva megindultak a sír felé. Carletto vitte a krokodilust.

Körülálltak a homokbuckán, megperdültek a dobok és Pepino altengernagy keményen kiadta a parancsot:

- Közlegény, eressze le a hullát!

Carletto bedobta a krokodilt a sír mélyébe. A gumiszörny hátára esett, fehéres hasán megcsillantak a forró nap sugarai, farka pedig kilógott a sírból. Plinio visszakunkorította a helyére. Aztán keményen csattant a vezényszó:

- Hátra arc! Sorakozó.

Ötlépésnyire feküdt tőlük a kis Flavia, a homokban. Fehérrózsás kék nadrágocskában, pomponos sapkában. Karjait széttárta, mintha a magasan száll fehér felhőket akarná magához ölelni. De jól játszotta a szerepét, lehunyt szemének csak egy pici résén kukucskált ki és elfojtott, gödrös mosolygások bujkáltak a szája körül.

- Közlegény és polgármester a lábához, én és altengernagy úr a fejéhez – parancsolta Plinio -, így. Indulás!

Felemelték Flaviát a földről és ram-ram-ram, megszólalt a gyászzenekar, megindult a menet. Flavia büszkén lebegett a fiúk karján ég és föld között.

- Vajon milyen lehet a mennyország? – gondolta. – De sokkal szebb nem lehet.

A sírnál Carletto megbotlott és majdnem rálépett, mikor leeresztették. Plinio be is állt melléje, hogy a krokodilt elrendezze és térdig ért neki a sír.

Aztán újra dobpergés következett, Plinio vezényelte a zenekart. A fiúk körbeálltak a homokbuckákon és olyan magasan voltak felette. Flavia kimondhatatlanul jól érezte magát. Ő a főszereplő.

- Szeretett kedves bajtársaim! – mondta a zene után Carletto. – Én mint egyszerű tengerész búcsúzom tőletek, midőn, midőn…

- … a hazai rög – súgott Plinio. – Kérlek Flavia, ne nevess.

Flavia nem a beszéden nevetett, hanem boldogságában. Szorosan becsukta a szemét, mint egy igazi halott. Egyszerre úgy érezte, hogy rosszabbul is hall, ha nem látja Carlettot, hát újra egy kicsit kinézett a pillái alól.

- A munka és kötelesség szebb hazába szólított titeket, nemes bajtársak és ha az idő vasfoga majdan magához szólít bennünket is, remélem viszontláthatunk. Vajha…

- Jön Fulvio bácsi – mondta Nazzario feléledő kárörömmel.

Egy pillanatnyi rémült csend után Plinio gyors lélekjelenléttel rendelkezett:

- Sírásók előre. Temetés.

Gyorsan kaparták a homokot a kis Flavia lábára, aztán a fehérrózsás kék nadrágocskára és Flavia felnevetett,  mert csiklandozta a homok. Hirtelen visszakomolyodott, mert félt, hogy Plinio megharagszik. Kicsit megijedt, nyomta a mellét és szájába ment a homok. A krokodilnak is csak a feje volt már kint. Dolgoztak a vödrök és kis ásók, teli tüdőből szólt a gyászinduló. Az égen szinte lehorgonyoztak a hófehér felhők, mozdulatlan volt a levegő ragyogott a nap és a homok. Egyre forróbb volt a homok, kevesebb a levegő, a kis Flavia megijedt: milyen szép kék az ég.

A tengerészsapka piros pomponja még árulkodóan kukucskált ki a homok alól. Egyszerre két vödröcske vizes homokja csapott le rá és a gyerekek elragadtatva tapsoltak: olyan volt ez, mint egy igazi kis földrengés, gyengén hullámzott a föld, titokzatos mélye és a homokréteg megrepedezett. Az volna muris, ha kis házikókat lehetne építeni rá toronnyal és összedűlnének mint igaziban! De sajnos, erre már nem volt idő.

- Mit csináltok gyerekek? – kérdezte Fulvio bácsi vidoran. – Játsztok, játsztok?

A gyerekek kis hosszúkás dombon álltak és aggódva topogtak. De már nem mozgott alattuk semmi, úgy látszik, Flavia elhelyezkedett a föld alatt. Plinio görbén sikerült keresztet rajzolt a dombocskára és felemelte a lapátot. Megperdültek a dob-vödrök.

- Ma eperfagylalt lesz uzsonnára – mondta Fulvio bácsi jóságosan, de tapintatlanul. Megzavarta a szertartást.

Plinio büszkén állt a síron és a homokba rajzolt keresztet nézte. Két egymásra fektetett evező sokkal jobb lett volna, de elfelejtettek kérni a mosconis Anghelucci bácsitól. Biztosan adott volna…

- Eperfagylalt – mondta még egyszer Falvio bácsi és úgy tett, mintha ő is örülnek, pedig sohasem evett belőle. Csettintett.

- Nem láttátok Flaviát?

Plinio a többiek felé hunyorított és ártatlan hangon felelte:

- Ő nem. Talán Fräulein Ingéhez  ment.

Kicsit félt most Fulvio bácsitól, megremegett a hangja. Maga sem tudta, miért. A bácsi kutatva nézett rá terebélyes szalmakalapja alól és mosolygott. Plinio földre sütötte szemét. Elvörösödött; jaj, csak most ne bújjon ki Flavia a homok alól, már biztosan unja ott lent, csak most ne. De Flavia szépen viselkedett. Fulvio bácsi meg terelni kezdte a gyerekeket a szálló felé. Eperfagylalt lesz kétszersülttel, sok habbal. Estére, ha jók voltak, lehet csevegni moziról is.

Persze, ha anyuka megengedi.

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.